Szaki

Ahogy a puszta betonon térdepelek, és lassan ínszalagjaimból gyökeret ereszt a kezembe állt görcs, mert már két órája markolom a rezgő-búgó-zakatoló Hiltit, folyton az jár a fejemben: miért nem lettem kőműves? Mármint: most is éppen kőművelek, nem? Szakbarbárkodok itt, mint afféle cementhívő pogány gyaur, igazán lehetett volna ez a választott szakmám. És akkor nem fizetném bő tíz éve a kenyérre-vízre – meg némi alkoholra és jegyzetre – költött, majdnem kedvezményes diákhitelt. Fűtésszerelő. CNC-marós! Mennyivel többre ment volna velem a regionális munkaügyi központ lelkes alkalmazottainak serege. De nem. Fiam, neked, az eszedből kell megélned! Majdnem sikerült. 
A töredelmes vallomáshoz hozzá tartozik, hogy most épp saját berkekben végzem a kontármunkát, nem a jobb fizetés reményében, együtt a többi, külhonba szakadt szakmaelhagyóval. Hétvégi program. Így akár azt is mondhatnám, hogy gyerekes picsogás volt ezzel indítani. Bocsánat, csak elkalandoztam. Megesik. Inkább vésem tovább ezt a böszme vastag terméskő lábazatot, amit akropoliszi tartósságra tervezett a szocializmus mesterembereinek helyi különítménye. Dicsérem a kezük munkáját, miközben szidom a jó édes anyjukat. De el ne kalandozzak megint, mert nem leszek kész, mire telefonál a Szaki, hogy menjek érte!
Szaki segít majd nekem összeszerelni a galambszürke PVC csöveket, amikben a szennyvíz fog hűs vizű hegyi patakok módjára csordogálni – óceán helyett az emésztőgödör felé. Nem részletezem, mik fognak ebben a patakban lubickolni pisztrángok helyett. De ehhez az kell, hogy végre elég tág lik tátongjon ezen a kurva terméskövön, amin átfér az ötvenes cső. 
Szaki a helyi vizes mester fedőneve, akinek kisujjában rejtőzik a szakma alfája s omegája, a központi fűtés rejtelmeitől a csaptelepek és hollanderek erdején át a különböző porcelánok titokzatos rengetegéig. Mert tényleg piszkosul érti a dolgát – és viszonylag jutányos áron dolgozik. A falusi élethelyzet monopóliuma az övé, hiszen egymaga maradt, akinek ilyen tudás van a birtokában, s kezdhetne vele, amit csak akar, elkérhetné a csillagokat is a ház fölötti égboltról, mert a legközelebbi vetélytársa is eltávozott a múlt évben. Németországba. Radiátorokat szerelni, vaskos euró-kötegekért. Szaki viszont nem az a fajta ember. Nem váltja aprópénzre a belé vetett bizalmat. Ő iszik. Sokat. A monopólium így az elfogyasztott dobozos sörökkel arányos allűrjeiben ölt testet, például, hogy akár napokig várhat rá az ember gyereke, akár víz nélkül a hideg lakásban – baszik jönni. 
Nem haragszom rá túlzottan, csak kicsit bosszant a dolog, hogy hetedszer kell érte menni az utca végén álló házához, mert nem hajlandó száz métert se gyalogolni a munkáért. Ha tehetné, a budira is aranyhintóval járna. De tényleg próbálok erőt venni a bennem rohangáló búgóidegen, mikor végre át tudom tuszkolni a csövet a lyukon, és még mindig néma sírra hajaz a zsebemben lapuló telefon. És eltelik egy óra. És még egy. Direkt ezért keltem hajnalok hajnalán, a szomszédok haragos tekintetétől kísérve üvöltetni a masinát és megrezgetni az utca összes házának ablakát a vésőkalapács ütemére, miközben az én anyám is csuklik odahaza; muszáj, különben nem leszek kész a megbeszélt időre. A terv elcsúszott: nem számoltam az alkoholfilteren átszűrt negyedik dimenzióval. Amatőr hiba. Csak magamat okolhatom. Szaki pedig sehol. Nem bírom cérnával, s a negyedik kávé mellé elfújt, vaskos cigarettafüst párájából nyugalmat merítve felhívom. Álmos, sörízű hang krákog bele a túloldalon.
- Igen?
- Szevasz, Szaki. Figyelj, csak azért hívlak, mert kész vagyok a véséssel, azt beszéltük meg, hogy nyolc körül menjek érted, de megcsörgetsz előtte. Akkor mehetek?
- Ma? Biztos, hogy nem jó. Megyek disznót vágni, kilencre. Miért nem szóltál előbb? – hadarja a kagylóba, de olyan szélsebes szóvihar keretében, hogy kell pár másodperc, mire eljut a tudatomig, mit is mondott. 
- Hiszen két hete megbeszéltük…
- Hát, föl kellett volna hívjál a héten, mert most megyek disznóvágásra…mennyi az idő?
- Tíz óra öt. De megbeszéltük, Szaki, ne basszál már ki velem! Nem múlt héten voltál disznót vágni? Azért mondtad mára…
- Kurvaélet, csak elkéstem…
- De nem múlt héten vágtatok? – próbálom kötni a döglött ebet a karóhoz.
- De, akkor is voltam. Ma öcsémékhez megyek. Most derült ki, szerdán.
- Bassza meg…
- Szólnod kellett volna.
Egy hajtásra lenyelem a két deci kávét és egy slukkra leszívom a maradék, mintegy fél szál cigit, hogy ne üvöltsek teli tüdőből a telefonba. Hogy bő nyállal…! Nyugalom…
- Akkor mikor tudsz jönni?
- Hú, várjál…szerda..nem…csütörtök vagy péntek? – ma szombat van.
- Fasza…péntek biztos nem jó.
- Akkor csütörtökön. De csak délután, vagy estefelé. Kedden azért hívjál föl!
- Rendben. Akkor kedden hívlak. 
Megtépázott idegeimet megzabolázva nem csapom a falhoz a mobilt, mert attól ugyan nem lesz jobb…pedig de szívesen…! Sebaj! Megint csak nyugalom. Nincs más.
Hallottam a hangján, hogy vagy még mindig állapotban van, vagy csak erősen nekikészült. Elvégre disznót vágnak. Néhány tucat pálinkára ennél alaposabb ürügyre nincs is szükség, pedig nagyon keresnie sem kell. Eleve Bukovecnek született. A legtükébb, mindenkinél mindig mindent jobban tudó család a faluban. Az egész família ilyen, óvodástól a nyugdíjasig, nagyon tudják. Szaki sem kivétel. Legszebb mintapéldány az öregapja, aki két éve halt meg. Igazi zsémbes, vén tetű volt az öreg, nyugodjon békében! Hányszor kergetett meg minket, gyerekeket a kampós bottal, mert el mertünk venni egy-egy almát a fája járda fölé lógó ágairól! Neki bezzeg lehetett a más hullott szilvájából cefrét csinálni. Ó, hát persze, hogy lehetett! Közben szinte egyvégtében szidta a rendszert – mindegy melyiket. Bármelyiket. Mindenki büdös fasiszta vagy kommunista volt a szemében: a polgármester is, a jegyző szintúgy, meg a postáskisasszony, a tyúkászat igazgatója, a szomszéd, a kocsmáros, és így tovább. Egyik másik még rokona is. De az mindegy, ha egyszer büdös kommunista – vagy fasiszta. 
Szaki élt az örökölt jellemmel, már erőst öregapja formájára hajazott, mire nősülő korba ért. De ha eget verők nem is akadnak a környéken, aprócska csodák azért vannak, szóval ezzel a háttérrel is tudott magának való lányt találni – a szomszéd községben. Két leendő, tokos gyerekük anyját. Aki aztán húsz év házasság után megunta a banánt, és pár hónapja lelépett a kisebbik gyerek egyik volt iskolai osztálytársával. Egy tizenkilenc éves kölyökkel. Férjének ott hagyta a lepattogzott zománcú edénykészletet, meg a svájci frankos záloghitelt. A helyében lehet, hogy én is a dobozos pszichológushoz fordultam volna enyhülésért a rideg valósággal szemben. Dolgozik is azóta a faszi, még egyszer annyit, mint annak-előtte. Így nem vitte el a bank a házat. A villanyt is visszakötötték, a gázórát is visszaszerelték. 
Nagy nehezen kiverekedte magát minden adósságból. Aztán esténként, a munkából hazaérve takonyrészegen elalszik a fotelban, az üvöltő tévé nem zavarja különösebben. Ezt a sasszemű, éjszakánként járdát kapálgató szomszédasszonya meséli mindenkinek, mint afféle önjelölt falurádió. Hogy szokta látni éjszakánként, amint Szaki tátott szájjal horkol az utcafronti szobában, és körülötte legalább hat-nyolc üres sörös doboz gurgulázik a foltos szőnyegen. Mintha bármi köze volna hozzá. Egyszer megkérdeztem tőle, ugyan mondja, Jolán néni, hogy láthatta, mert ha lábujjhegyre áll sincs 190 centi, és bizony az ablak nagyjából olyan magasan van. Választ sem hagyott hátra, úgy hagyott ott az ártatlan kis kérdésemmel kettesben, hogy nylon otthonkájának pörköltszaftos árnyéka győzött utána loholni a kiskapu felé. Azóta alig akar köszönni.
Mondjuk most legszívesebben szájon vágnám a Szakit, hogy így felültetett. De: van egyéb dolog is, úgyhogy nem rágódok sokáig, hamar rám talál a tennivaló. Estére annyira kitikkadok, hogy eldöntöm: holnap reggel sztrájkba lépek legalább pár órára. Elmegyek horgászni. Talán nem fagy be a tó, nem ígértek fagyot éjszakára. Sem esőt. Anyám úgyis hamarosan ideér, majd ő megeteti a kutyát. Kényelmesen előkészítek mindent, reggel csak indulni kelljen, aztán a villámgyors zuhany után eldőlök, mint a rohadt nád. Stílusos.
Ökölbe szorult arccal csapom agyon fél hétkor az ébresztőórát, miután fél órája visítja, hogy kelj már föl, paraszt! Menj kikapcsolódni! Mivel kicsit sem vagyok még éhes, meg aztán majd jobban esik az ebéd, így egy könnyű kis kávé-cigi kombináció után magamra kapom a vastag kabátot meg a bakancsot, aztán kocsiba pattanok. Friss levegő, párában úszó, nyugodt víz, értetlenül bámuló őzek és egy reggelijében megzavart réti sas fogadnak a parton. A meleg ágyból előkecmeregve, vacogó fogakkal sosem akarom elhinni, de mindig bebizonyosodik a tétel: ezért megéri fölkelni!
Lepakolom a motyót és körbejárom a tavat, merre látszanak a halak, hátha sikerül fogni is valamit, jól esne egy halászlé. Ekkor megcsörren zsebemben a véletlenül bekapcsolva maradt telefon. Anyám hív. Vajon mit hagytam otthon? 
- Igen?
- Figyelj, ne legyél légyszi ideges, de Szaki hívott…most tudna jönni…
- Na ne basszá…
- Mondtam neki, hogy kimentél pecázni.
- Johhh…indulok vissza.
- De kanyarodj majd a presszó felé, ott vár!
Negyed óra séta vissza. Még jó, hogy nem dobtam be. Három szál cigit rágok el, amíg a kocsihoz érek, még kettőt, mire megállok a presszó előtt. Hét óra ötven. Szaki zöld dobozossal a kezében bájcseveg egy szomszéd faluban lakó cigánygyerekkel. A sört ott hagyja, behuppan az anyósülésre, én meg majd’ kifordulok a zárt ablakon, olyan piaszagot söpör arcomba a mögötte settenkedő turbulencia. Ezek szerint jól sikerült a disznóvágás.
- Na, mi van, horgászni voltál?
- Majdnem. Épp lecuccoltam. 
- Hehe, az fasza. Ilyen hidegben?
Inkább nem válaszolok. Nyugalom…
Száz méter, és megérkezünk. Nagy szakértelemmel körbejárja a kiásott gödröt, vet egy pillantást a kivésett lyukra a falon, majd belekezd, hogy hol, mennyire kell még kiszélesíteni a gödröt, hogy hozzá férjen rendesen, meg a kiállásokat, meg a könyök, meg a…nem tudom. Nem értek hozzá igazán. Ha értenék, ő most nem lenne itt. Megmutatom neki az összevásárolt cuccokat, úgy tűnik, minden megvan. 
- Jól van, figyelj, akkor csütörtök, okés? De délután, mert napközben csőtöréshez megyünk. Fűtéscsövek, felázott az egész ház. Gondolhatod! De utána jövök, oszt pikk-pakk összedobom neked. Csak lámpa legyen.
Szóval most nem…? Nem. Ezek szerint csak azért jöttem vissza, hogy elhozzam százötven métert, megnézni a gödröt, lecsekkolni a toldókat és szűkítőket – amiket ő írt össze, tehát tudta jól, mit vettem. Ezt nem hiszem el…
- Na, felőlem mehetünk! Aztán csütörtökön hamar megleszünk.
Ennél értelmetlenebb dolgot már rég nem kellett csinálnom. És ne kapjak agyérgörcsöt! Nem ér annyit…ez csak egy szennyvízcső, az isten szerelmére! Még szerencse, hogy nem a fűtéssel van gond, különben ezzel a tempóval meg is fagyhatnék. 
Ezek után hazavittem a jóembert, harmincnegyedik vagy nem is tudom számon tartani, hányadik alkalommal, aztán visszamentem a tópartra – és nyugodtan lógattam a botot, egész délelőtt, csak azért is! A csütörtökből nem lett semmi. Hát persze, hogy nem lett. Elhúzódott a csőtörés javítása – állítólag. Képzelheted, elöntötte az egész földszintet! Háh! Föláztak a falak, tönkrement egy csomó bútor – hadarta el újra Szaki azzal a röhögő, krákogó, alkoholszagú hangjával a telefonba kedden. Megbeszéltük a szombatot. Aztán a vasárnapot. Mert elfelejtette, hogy egy esküvőre kell mennie. Állítólag borzasztó módon bebaszott, majd addig kötekedett, amíg az örömapa – valamelyik unokatestvére – szép csendben el nem vitte egy sarokba, hogy a lelkére beszéljen. Nem sikerült, úgyhogy diszkréten leütötte és behúzták a ruhatárba, ahol kialudta magát. Ezt vasárnap délután mesélték, miután már telefonon sem értem el, és az öccsét hívtam föl, mi a tosz történt a bátyjával. 
Ma megint csütörtök van. Elvileg délután mehetek érte. Megint. És pikk-pakk összerakja a csöveket. Azért, biztos, ami biztos, elővettem öregapám régi szakkönyveit, és megnéztem néhány oktatóvideót a témában. Hátha...

Az ajtó

Haszontalan szállt szerte a töméntelen pölyhe, ahogy izzadt markával felkapdosta a tikkadt nyári levegő, miközben nagy imbolyogva bejárta az aratók sorát. A traktorokban szorgalmasan verejtékeztek homlokok és tarkók – pedig hogy erőlködik a fagyos levegőt okádó légkondicionáló! Hiába, ha időnként ki kell szállni, vetni egy hugyot, körömre égetni egy szál olcsó, maró dohányból gyúrt cigarettát – a kisfőnök kiakad, ha rajtakap valakit, hogy a fülkében bagózik. A cigiszünetben persze áthevült a test, s melegét jól raktározva még a hűs ülésben is visszaköhögi a kinti kánikulát. Minden kiló kenyér hektónyi verejtéket követel – gépészek, traktorosok, pékek és inasok, bolti eladók patakokban csorgó izzadtságát. Bővizű forrása kiadná akár a Dunát, de legalább a Sió-csatornát.
A vaskos acél kombájn egymaga harapdálta a kalásztenger habjait, a nadrágszíj-parcellán nincs szükség csatárláncra, de még egy kósza apródra sem, egymaga elbír a keskeny ellenféllel. Új, hatékony masina. Második szezonja, de valószínű nem ér meg annyit, mint több évtizede robotoló, sokkal ostobább, épp ezért strapabíróbb, öszvér-jellem rokonai. A fülkében is új generáció húzza a karokat, nyomja az automatikát vezérlő gombot, monitoron ellenőrzi a rostát; hidraulikaolajjal ereiben született, digitális kijelzőkön felnőtt nemzedék. Harminc év múlva egyszer csak idejétmúlt lesz ő is.
Mint József. Vagyis csak, ahogy a többiek hívják: Józsibá’. Amíg valakiből efféle bá’ lesz, bizony, sok-sok fecskeszárnyú év átröpül a feje fölött. A nyugdíjkorhatár már a küszöbét rágta, fukar arccal nézett rá a várható a minimálbéren hizlalt, szűkös öregkori alamizsna, de ő még mindig a téesz felbomlásakor megszerzett, összekuporgatott MTZ ülésében izzadt jól látható sórétegeket a molyette zubbony gallérjára. Sóváran leste a teljes munkaidő alatt, klímás gépek kényelmes üléseiben tespedő kollegákat, míg jómaga az ebéd gyanánt párolódó parizeres zsömlékkel karöltve romlott meg a fullasztó tarlón. Egyformán barnult a szélük. Alkalmi munkában.
Még ha huzat volna! De ma még a levegő is csak remeg, akár a szűzlány, meg nem mozdulna az istenérse’. Kellett neki ez a rohadt, gázolajzabáló traktor! Enné meg a rosseb! Ezért csak bérbe hordja a szemet, boronál és kultivál, mert az új és nagyobb munkagépek túl nehezek ennek a semmirevaló belorusznak. Ahelyett, hogy ő is csak a más traktorja mellett bagózgatna, jó fizetésért, itt szívja a sajátjában. A fogát. A maradék húszat. 
Egy forduló maradt mára. Egy utolsó. Hamar elvégeztek az aprócska parcellákkal, vége felé jár a szezon. Keveset adnak a földek. Az aszály. Besorol a torok alá, beigazítja a kocsit, s ahogy telik a pót lelassít, az elejébe is egyformán jusson, az aratógépes kollégának szinte dolga sincs mellette, csak tolni, ami a csövön kifér. A sokévi rutin. Csukott szemmel is megy – szó szerint. Fogadásból megcsinálta tavalyelőtt, be is baszott alaposan a nyereményen. Talán akkor utoljára.
Félórányi zötykölődés a kövesúton, rátolatni a szárító torkára, ürítés, aztán végre irány az otthon. Az édes.
Hét is elmúlt, mire sikerült kiszállnia, tízen-pár óra rázkódásától remegő lábakkal, felrántani a nagykapu rozsdás reteszét, visszarugdalni a haszontalan kölyökkutyát a járdáról, és beállni végre a régi szénatárolóból kialakított garázsba. Mintha soha nem akarna véget érni a nap. Be se csapta maga mögött az ajtót, legalább kiszellőzik reggelig – hacsak nem szarnak bele megint azok a rühös macskák. Mint múlt héten, mikor késésben volt hajnali ötkor, nem figyelt, és a hideg kávéval a kezében sikerült alaposan beleülnie. Ráadásul csak félúton a föld felé vette észre, s így nadrágot se tudott cserélni. A bicskájával kellett levakarja. Amivel eszik. A rohadt dögök! De a lány odavan értük, kinyuvasztani se lehet őket csak úgy. A kölyköket is csak addig, amíg nem veszi észre, hogy újra leellett az a mocsok cirmos. Titokban. 
A konyhában égett a villany, lerúgta magáról az ajtó előtt az elnyűtt bőrcipőt, szögre akasztotta a gombnélküli zubbonyt, mezítláb, atlétatrikóban és poros vászonnadrágban lépett be a hatvanas izzó fényében fürdő helyiségbe. Az asszony hajcsavarókba mártott, rosszindulatú arca, és a hozzá egyre hasonuló lány tekintete egyszerre fordultak felé, éppen, mint a mozgásérzékelőre kötött kamerák. Ez nem lesz jó. Ezek megint konspirálnak. Ezeknek megint kell valami... 
- Le ne ülj abban a koszos nadrágban! Egész délután a konyhát takarítottuk. – köhögte szemébe az asszony egy csinos cigifüst-pamaccsal együtt, köszönés nélkül, csak úgy éhgyomorra. – Előbb fürödj meg, aztán itt a vacsora.
Legyen. Jobb a békesség. Gyors zuhany, aztán a szúrósra hordott köpenyben, olcsó kínai-piacos papucsban visszacsattogott a konyhába. A kenyér friss volt – két napja. A szalonna azóta az asztalon van, hogy ezek is ettek belőle, tehát már izzad a zsírja. Lehessegette róla a legyeket, vágott egy vaskos szeletet, majd komótosan kezdte magába gyűrni, szinte rágatlanul nyelte, mint a kacsa, amit tömnek, mellé a tavalyi bor savanykás maradékából hígított fröccsből kortyolt nagyokat, hogy lemenjenek az öles falatok. Erre mondják, hogy nehéz kenyér? Nem valószínű. 
Szeme sarkából látta, hogy az asszony meg a lány néha összenéznek, de közben folyton őt figyelik árgus szemekkel, faarcuk szálkás pallóin sündisznótüskék meredtek rá. Biztos felhúzták magukat valamin. Vagy a semmin, ahogy lenni szokott. Pillanatok kérdése, és jön a fekete leves. Nyújtotta az evést, hogy addig nyugta legyen, mert biztos, hogy az utolsó falatnál megindul a lavina. Maga alá temeti a két nő egész napos elégedetlenségéből fakadt kőhalom, ami messziről, egy külső szemlélőnek csak apró kavicsok vakondtúrás méretű kupaca, de ha minden nap alá kerül az ember, akár bele is fulladhat.  
Nem lehet tovább húzni, az utolsó kocka szalonna is elfogy, mellé a morzsás kenyérhéj, kortyra való lőre…és szelet kavar a hajcsavarók alatt lapuló éles nyelv:
- Mikor akarod megcsinálni végre a bejárati ajtót? – Kezdődik. És persze, hogy egy ilyen semmi szaron. De a falnak beszél az ember, hogy hajnaltól késő délutánig dolgozik, mikor lenne rá ideje. Kész válaszokkal nem lehet vitatkozni, még ha észérveket is ránt elő a kalap alól, vagy fehér nyulat, teljesen mindegy. Mert a monológ folytatódik. – Ezerszer megkértelek. Nyikorog a zsanér, és a zár is akad. Ma is alig tudtam becsukni, mikor elugrottam cigiért. 
- Hétvégén megjavítom, csak hagyj már nyugton kicsit! – vakkant oda a szikkadt héjon rágódva egy semmit érő válaszbuborékot, amivel csak szítja a kedélyeket. Most meg a lány kezd bele – vagyis folytatja.
- Múlt héten is ezt mondtad. Azóta is ugyanúgy van. Baszol rá. Megcsinálnám én, ha tudnám, helyetted, de nem tudom…
A még le sem nyelt utolsó falat epés ízűvé vált a szájában, fölkelt az asztaltól, lerúgta az elnyűtt szobapapucsot, és újra a nemrég köszöntött kijáratnak fordult. Inkább a kocsmában issza meg az esti altatót, mint itt hallgatni a kárálást még vagy egy órán keresztül. Ahogy magára rángatta az ocsúval és porral bélelt melós bakancsot a háttérmuzsika még kicsikét csiklandozta félsüket füleit:
- Ez az, menj csak a kocsmába! Ahhoz értesz, inni az ostoba cimboráiddal, amíg le nem fordulsz a székről! Éppen olyan vagy, mint…
Mint ki? Kit érdekel…
Elhalt mögötte a varjúdal, miközben idegesen berángatta a fogcsikorgató, rozsdás kiskaput. A harmadik szomszéd felé sikerült lenyelnie az utolsó falatot az elkapkodott vacsorából. Legszívesebben leköpte volna az összes, kerítésnél acsarkodó rühes kutyát. Egyenként, jó alaposan. De a szikkadt kenyér miatt vattacsomó ült a szája sarkán, tapló a nyelvén, így nemhogy mindre, de még arra a nyomorult pincsire se futotta a nyálból, ami a sarki háznál röfögött rá, azzal a tenyérbemászó, odvas arcával.
Ilonkánál a szokott félhomály vetődött a pucolatlan ablakokon át a száraz gyepre, keresztüllábalt a szikkadt fénynyalábon, s alaposan megnyomva a szoruló kilincset belépett a szűkös kis vályogkunyhóba. Egykor még bakterok laktak ebben a lepattant lyukban, de ezt ő is csak a nagyapjától hallotta, mert a viskó gyerekkora óta a dicsőséges „presszó” névre hallgat. Csak a pultos változik. Meg apránként a törzsvendégek. Görnyedő vendégtörzsek. A fél tucatra rúgó tömeg, mint pár zsinórra függesztett marionett, egy emberként fordította felé tompa arcát, konstatálta a puszta látványt, majd visszarévedt saját, savanyú lőrével bélelt pohara fenekére. Ez egy ilyen este, bárhova lépjen be, megbámulják, mint egy múzeumfalon csüngő képet. Pedig nem egy Munkácsy.
Nyikorogva elernyedt kicsit a pult előtti magas széken mielőtt kikérte az első pikolót. Kéthetes a hordó, olyan is az íze. Errefelé fröccsön él a törzsutas. Ritkán forog a csapolt, még nyáron se jellemző, mert meleg. A hűtőből a dobozos is csak záráskor – azon nincs betétdíj, hazafelé szépen elkopik az öt deci, a húszas meg jó lesz holnap. Savanykás izzadtságot lehelnek a szocialista lambéria lécei, párolog belőlük a több évtizedes nikotingőz. Így maradt meg a konzervált kocsmaszag, az a bizonyos; hiába tilos idebenn a bagó több éve. Szélmalomharcot vív vele minden reggel a kereszthuzat – hiába. A polcokon évek óta árválkodnak a konyakok és viszkis üvegek. Pult alól folyik az illegális égetett. A sarokasztal mögött, mélyről köhög föl egy szaftos galacsint valami pszeudo-folklór figura. Néprajzos legyen a talpán, aki itt gyűjt nemzeti kincseket! De a célnak megfelel. Addig sincs otthon.
A nehézlábú idő kétdecinként mérte ki magát. A negyedik újratöltés környékén megnyílt újra az ajtó, de Józsibá’ már hátra se fordult, úgy beletompult a rosszul indult estébe. Megjött a céges csapat. Az egymás hátát veregető, még lelkesen anekdotázó, ifjabb nemzedék. Ki kivel, hányszor, ki hol, mennyitől, mennyire, kit akarna még megbaszni…és azt láttad, mekkora csöcsei vannak…és azt hallottad, hogy a Zoli felesége a búcsúkor a focipályán…viccelsz, ott voltam bazmeg! Legyen nekik jó. Hiányozni ugyan nem hiányoztak, de ez van. Talán fizetnek egy kört, mert már csak egyetlen pikolóra való visszajáró csörög a foltozott nadrágzsebben. Így váljon valóra minden remény!
- Szevasz Józsibá’! Mi van, kidobott az asszony? Na, iszol még egy pohárral?
- Pikoló. – esett ki a száján, közben szinte rá se ismert a saját hangjára. Úgy tűnik, jobban megártott az a négy, mint gondolta volna. Zsibbad a nyelv, zsibbad az agy. Hál’istennek!
- Ne szórakozz már! Gyerekek isznak pikolót. Ilonka néni! Kérünk négy kisunikumot, négy dobozos lővent, meg egy korsó csapoltat Józsibának!
Más se kellett. Lehet sok lesz. De ezekkel kell hétfőtől újra együtt dolgozni. Meg jövőre is, ha minden igaz. Hogy nézne már ki, ha nem fogadja el…bassza kutya!
Egyet pedig nem adnak. Megháromszorozta magát az egy korsó. Igyekezett minél kevesebbet beszélni, csak hallgatta ezredszerre az egykaptafa történeteket, amik szakasztott olyanok voltak, mint amikkel ők traktálták egymást annak idején – meg a mellettük dülöngélő öregeket, még kezdő korában. Csak a nevek és helyszínek változtak, semmi egyéb. Szóval ilyen. Ilyen rájönni, hogy mekkora gyökér volt fiatalon az ember. Szóval ilyen érzés rájönni, hogy akkoriban ők sem mondtak újat, csak nem volt türelmük végighallgatni a foghíjas nemzedékek lassabban forgó szavajárását. Egyszóval: ilyen megöregedni. A kurva életbe!
Minden korty után nagyobbat csíptek rajta az ugratások, amiket máskor pihekönnyű szárnyakon hagyott elröppenni a füle mellett. Most a szokatlan mennyiségű sör mentén nagyot rúgott fáradt önérzetébe a fiatalos gúny sárcipője. Pedig szinte kiköpött mása volt az összes komolytalan, puhatestű vicc azoknak, amiket ő maga is elsütött évekkel ezelőtt. Most mind visszacsapnak. Az összes az arcán landol, súlyos pofonként égeti bőrét, fülei mélyvörösre gyúlnak, ahogy a zúgó idegek párnafáin egyre magasabbra mászik benne a búgóideg. 
- A szobapapucsot se rúgta le, Józsibá’? … A saját nadrágjában jött, vagy kölcsönkérte az asszonytól? … Láttam a héten a lányát, hát az apjára ütött. Vagy csak fog, mikor hazatámolyog. … Fölhívjam a feleségét, hogy kikérhetem-e a következőt? Nehogy holnap ne engedje ki játszani a rosszfiúkkal! …
Klisé. Felnőtt ember az ilyesmit fel se veszi. Józanul. De Józsibá’ egy órája, három korsóval ezelőtt sem volt józan. Szellemileg visszasüppedt a sértődött, dackorszakában tobzódó óvodás szintjére, mikor egy kisautó ideiglenes birtoklásának joga fölött képesek voltak ölre menni, akár a legjobb barátjával is. Annyit azonban elértek nála a hosszan nyúló évek taknyos meghunyászkodásai, hogy nem esett ököllel az első szembejövő alaknak. Se a másodiknak. Kiölte belőle a hirtelen lobbanékonyságot a tűrés, a tarkóján ücsörgő, állandósult nyomás. A „mi lesz holnap” rémképe. Leutálta hát az utolsó korsó utolsó kortyát – ami, bassza meg, tényleg nem esett jól –, aztán kurta köszönömöt morgott a hátramaradó kollégáknak, s rövid kilengésekkel a külvilágnak vette az irányt. Várt rá az otthon. Az édes!
A hazaúton nem hallotta a kutyákat. A hazaúton nem tűntek föl neki a spórolás végett szakaszos közvilágítás vakfoltjai. A hazaúton nem hördült fel, mikor megbotlott a repedezésnek indult járda buktatóin. Csakis a hozzávágott, szúrós élcek pofonjai égtek a fülén, a gúny éles nyelve nyalogatta tarajokba gyűrődő agyvelejét. Ide jutottunk! Szájára veheti akármelyik gyüttment kis senki. Olyanoktól kénytelen tűrni a sértést, akik még jócskán a nadrágjukba szartak, mikor őt már apja egyedül indította fát hordani a Zetorral. Kicsiség volna? Parasztok légnemű, megfoghatatlan gőgje? Meglehet. De aki nem bír évszázados okiratokon lejegyzett, cirádás családfával, akinek nem díszíti falát a megszerzett iskolák bekeretezett tanúsága, aki nem bízik a templomban zengő mindenható kétes kegyességében, annak mi egyebe van? Semmi. Csak amit két eres, fáradt, cserepes kezével össze bír fogni. A maroknyi tisztesség. Ha másnak nem is sok, de neki a világ. Ami lassacskán össze találta borulni magát; úgy, hogy észre se vette. A kurva életbe!
Vicsorogva fogadta a kiskapu, vicsorogva a kölyökkutya. Mintha el se ment volna. És a konyhaablak ugyanolyan éberen pislogott rá, mint néhány órával ezelőtt. Egy örökkévalóság. És minden ugyanaz. Csak a fejében torlódott össze valami szokatlanul. Tudta, mi várja odabenn, csak azt nem, mihez kezd vele. 
- Hát itt van, a muslinca! Szépen nézel ki Jóska, mondhatom! – köpte arcon az asszony borotvahangja. Még mindig itt bagóznak, a hajcsavaró alól leselkedő marionettek.
Ha józanabb fejjel tér haza, csupán a pikolók édes tompaságával felvértezve, feltűnt volna, hogy a két nő sem tiszta. Alaposan bekonyakoztak egy üveg olcsó Napóleonból, míg távol volt, s időközben laposodó pillantásaik megteltek az életre szóló csalódottság rosszindulatával. A ráadás korsók elfödték előle ezt az apróságot. Mint az idegen bakancsokat az előtérben. Pedig ott volt, egy pár elnyűtt negyvenegyes. Nem is túl idegen.
Ugyanis ahogy a fürdőszobának fordult, maga mögött hagyva a párlatot lehelő szájakat, megnyílt a fenyőajtó, s kilépett rajta az após, ez a rókaképű, puha kis ember. A zugivástól göcsörtös, félérett szilvára emlékeztető orra aprókat rángott, ideges szeme jobbra-balra cikázott a két nő között,  mintha ahhoz is a lányától s az unokától kéne engedélyt kérjen, hogy köszönjön a vejének. Otthon ezt szokta meg. A pondró. 
- Maga minek jött ide? – hallotta meg saját, ijesztően elváltozott hangját, ahogy a köszönést kihagyva a sápatag öregre mordult. 
- Szervusz, Jóska…hát, csak…tudod…a Jutka hívott át, hogy csináljam meg a zárat. – csipogott a madárnyakú kis ember, s ijedt tyúkszemeivel a háta mögé pillogtatva keresett magának valami erősítést. 
- Hogy mit csináljon meg? – emelte meg a hangerőt, közben érezte, ahogy a hirtelen lehúzott búcsúkortyok még inkább a fejébe tódultak, s szeme előtt vörös buborékokat táncoltatott a fáradtságra telepedő, vérig sértett önérzet. A háta mögött ekkor megszólalt az öreg segítségére siető felmentő sereg. Lánya szesztől rekedő varjúhangja a tarkójába mart:
- Azért hívtuk át a papát, hogy megszerelje végre az ajtót. Mert te képtelen vagy rá, ahogy akármi másra. Ha rajtad múlna, akárki betörhetne, mert még egy rendes ajtó sincs ezen a rohadt házon. 
- Az ám! – kontrázta meg az asszony – Ott iszogatsz a cimboráiddal egész este az Ilonkánál, vén kecske létedre! Itt meg szabadon bejárhat akárki, mert nincs megcsinálva a zár…
- És mégis mit vinnének el? Titeket? – fordult sarkon, faképnél hagyva a vénembert, aki kihasználta a pillanatot, s a korához mért fürgeséggel a bejárat felé slisszolt. – Maga meg csak iszkoljon, holnap elszámolok magával is! – rúgott utána az öregnek. S a mozdulat végén levált lábfejéről a sietségben felrántott, befűzetlenül maradt munkás bakancs,  majd nagy ívben beleszállt a kátránytól és zsírgőztől ragacsos konyhaablakba, miközben a kihulló pelyva aranyszínű üstökös-farkat rajzolt mögé a levegőbe. Az üveg hatalmas robajjal szilánkokra tört, beterítette a konyhaasztalt – meg az ablak alatt alvó kölyökkutyát, aki vonyítva rohant a hátsó udvar menedéket nyújtó bokrai közé.
Egy fél pillanat erejéig néma csönd ülte meg a félhomályos helyiséget. De csak egy röpke másodpercre, amíg meghallották az öreg mögött becsapódó, recsegő kiskapu zörgését. Aztán egyszerre kezdtek üvöltözni vele, ahogy a torkukon kifért, olyan hangerővel, hogy az utca több ablakában kigyúltak a fények; kíváncsi fejek jelentek meg a félrehúzott sötétítőfüggönyök mögött. Bekapcsolt a falurádió.
A két irányból érkező, bő nyálú szitokhalmaz sűrű kenyértésztájából képtelen volt kihámozni akár egyetlen értelmes szót, ami az agyában folyamatosan munkálkodó alkohol miatt amúgy is nehezére esett volna. A fejébe tóduló vértől égtek a szemei, fülében egyre erősödött valami zúgás, szét akarta feszíteni a halántékát. Egyszerre összetorlódott benne az egész este, az egész nap, a megalázó évek, az egész, hitvánnyá lett élet, és érezte, hogy többé képtelen parancsolni a saját testének. Kidagadtak nyakán az erek, szemében talán meg is pattant néhány, mikor a bejárathoz lépett, hogy kifordítsa sarkából azt az átkozott, zárhatatlan, szoruló, nyikorgó,  megvetemedett, rühös ajtót – vagy akár az egész világot. 
A két nőbe egyszerre szakadt bele a szó, ahogy feje fölé emelte a böszme nehéz, üveges tákolmányt. Egy mozdulattal megpördült, s megállt velük szemben. Belenézett az asszony rémült, kásás szemébe, olyan mélyen, mint már sok éve nem tette, és teljes erejéből fejéhez vágta az éles szélű fadarabot. 
Nagyot csattant a nő koponyáján a zománcozott ajtó – majd még nagyobbat, mikor egymás mellé terültek a középszerű, szürke mintás cementlapokon. Józsibának ekkor tűnt fel, hogy torkaszakadtából üvölt. Szavak nélkül, artikulálatlanul. Mint egy vadállat.
És egyszerre elvágták, megszűnt fejében az iszonytató nyomás. A mozdulatlanul fekvő feleségéről lassan lányára emelte tekintetét, aki halálra vált arccal meredt rá. Mint aki kíséretet lát. A háta mögött tátongó, üres nyílásra bökött a hüvelykujjával:
- Na. Most már nem szorul. Csak kicsit huzat lett. – a lány még mindig mozdulatlanul állt ott. Csak meredt rá, kidülledő szemekkel. – Mire vársz? Mehetsz.
Leült a székre és elnagyolt mozdulattal lesöpört néhány üvegszilánkot a viaszkos vászon abroszról. Rányúlt a csaknem száraz konyakosüvegre, maga elé vonta, hozzá egy üres poharat, és kitöltötte a palack alján árválkodó fél decit. Egy hajtásra, gallér mögé. Többet úgyse árthat. 
Nem vette észre, mikor rohant ki a lány. Az asztal túlfelén heverő, gyűrött barnaszofis dobozban kallódott még vagy öt szál koporsószög. Tíz éve leszokott…bassza kutya! Kivett egy szálat, a gáztűzhely mellől szerzett dobozból sercintett egy gyufát, majd komótosan, pöfékelve kicsoszogott a bejárat elé és leült az alsó lépcsőfokra. 
Milyen jó. Csend van. Nyugalom. Füstkarikákat fújva felbámult a csillagos égre – s ekkor áttörte a csend tömésfalát két messziről jött, kékhangú sziréna egymást kontrázó, bűnbánatos sikítása.

Patanyom

Máig se tudja szerintem senki megmondani, hogyan és mikor bukkant föl a bolond holland a falu környékén. Egyszer csak ott volt, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Hogy a Dél-Dunántúl eldugott, zsákszerű sarkában, a helyben született, földes körmök fekete pereme alá észrevétlen bekússzon egy kétméteres, tejfölszőke, vörhenyes bőrű, böszmenagy külföldi, oldalán nevetségesen apró termetű pónijával; akár egy szürreális filmszatírába erőltetett, gyengécske geg. 
Egyébként rohadt fülledtre sikerült az a nyár, augusztusi uborkaszezonhoz mérten is inkább hasonlított a presszó egy túlzsúfolt, felforrt hering-konzervre, mint menedékre a kánikula elől. Izzadt őstermelőszagba burkolózva lóbáltuk fejünket a szocialista ipar bútorcsodái fölött, kedvetlen hallgatagon csöpögtettük el maradék életerőnket pórusainkon át a linóleumra. Az egymás mellé bambulás ilyen bensőséges szeánszain valahogy még inkább a semmi közepe felé száguld ez a hely – gondoltam, mikor egyszer csak Irénke néni véletlenül, vagy csak unalomból, szóba hozta a turistánkat. Baszki, tényleg! – csattant hatalmasat a tantusz a porba, ott az a félőrült a templomkertben, és szinte tudomást se veszünk róla! Hiába a „mi turistánk” nagyzoló titulus, mégis, mintha túl valótlannak tűnt volna ahhoz, hogy egyetlen butácska pletyka is lábra kapjon róla. Semmi. Az égegyadta világon semmi. Egy forgalmasabb helyen, a Balaton-parton, vagy bármelyik nagyobbacska városban hagyján, fel se tűnik egyel több idegen arc; de itt, ahol a madár se jár, csak repül…ennyire lustává tette volna a csupafül-csupaszem mikrokozmoszt az árnyékban negyven fok? 
Legfurcsább az volt, így visszagondolva, hogy a véresszájú öregasszonyok is hallgattak róla – talán szégyellték, hogy sasszemük elsiklott a faszi megjelenése fölött, s egyszer csak ott volt, kész tény, mindenki tudott róla, s nem akadt köztük egyetlen, aki azt mondhatta: „én láttam meg először”, vagy: „már mikor meséltem magának, hogy itt van ez a hollandus!” A férfiak meg talán röstellték szóba hozni, mielőtt egy öregasszonynak eljárna a szája. Hogy venné ki magát…még hogy egy férfiember előbb pletykáljon az asszonynépnél…az lenne csak a szép világ…pedig nem kellett őket félteni! A kisfröccsös poharak fakuló üvegfalai fölött legalább annyi „titok” cserél gazdát, legalább annyi szóbeszéd csapong verébszárnyain, mint a muskátlival felcicomázott csipkefüggönyök mögött, duruzsoló gázrózsák árnyékában. Csak a rátarti büszkeség öles gátja, az áll sziklaszilárdan, szab gátat a látszat-elvek szófolyamának.
De leleplezte őket az erőltetett közömbösség, hogy a megdöbbenés leghalványabb szilánkja sem bökte át a cserzett ránclovagok arcbőrét, mikor Irénke flegmán kiköpte a száján:
- Láttátok a hollandot tegnap? Valami akkumulátort adott be az Áfész-boltba, hogy töltsék föl neki. Állítólag a lovának a kerítéséhez van, vagy mihez. Jóska, a vejed nem mondta, mihez kell neki az az izé?
A véletlenül elejtettnek tűnő mondat egy szempillantás alatt célzott lövéssé vált foghíjas szájában, ugyanis Józsibá’ veje volt a boltos, a lányával ketten vitték az üzletet, neki mindenképpen tudnia kellett valamit a dologról. Bele is vörösödött alaposan, mintha csaláson kapták volna a pakli fölött. Szerencséjére a melegtől kihevült képén nem volt feltűnő a zavar, sikeresen letudta az orvtámadást egy kurta torokköszörüléssel, s kész válasszal a nyelvén lökte gallérja mögé az utolsó korty zala gyöngyét. 
- Mondani nem mondta, de láttam. Az ilyen kicsike villanypásztor, mint amivel a gazdaság őrzi a kukoricáját a disznóktól, csak gyengébb. Ahhoz kell neki az akkumulátor. – húzta ki magát büszkén.
A kocsmanép egyhangú hümmögéssel vette be a logikus választ. De Irénke ezzel a nyitómondattal alaposan odabaszott a fülledt semmittevésnek. Szinte hallatszott a fogaskerekek kattogása, miként őrlik a kapott információ-morzsákat, s panírozzák bele vele saját, megtokosodott véleménygombócukat. Fürkészőn tekingettek körbe; a buborék kipukkadt, szabad a vásár, csak vegye fel a fonalat valaki végre!
Röhögtem magamban, mennyire feszélyezi a sok egymás arcához szokott figurát, ha valami újról kellene beszélni; aranyos elesettek ilyenkor, akár a fészkéből kipottyant fióka, mert völgy fenekén megbúvó tó-életükbe betört a tágas külvilág viharszele, és hullámzó, iszapos csatatérré változtatja az egy rugón himbálózó gondolataikat. Biztos fáj. Nem, mintha ezzel az állóvízzel baj lenne – sőt! Elsősorban emiatt döntöttem úgy anno, hogy visszajövök a mostohán elhagyott szülőfaluba. 
Annak ellenére vártam a közbeszólással, hogy a minap elbeszélgettem – dadogós, tördelt angol mondatokban – az ürgével, így aztán a többiekkel ellentétben tudtam jól, miért jött, meddig marad, merre megy, szóval mindent, amire a körülöttem ülők epekedő kíváncsisága zsigereiből áhítozott.  Épp eluntam a semmittevést, s gondoltam: megkönyörülök rajtuk. Már nyitottam volna a szám, mikor szétlebbentek a bejáratra aggatott műanyag szalagok, s a hatmillió léggyel együtt Hugyos Pista rontott a helyiségbe. A szokásosnál is zaklatottabb arcot vágott, pedig ma még színét se láttuk a kocsma környékén. Tehát még nem a megszokott delírium. Valami más lesz, amit, úgy tűnik, pillanatokon belül el fog hadarni. Lerí a képéről, hogy ha akarná, sem tudná magában tartani. 
Pista az a fajta falubolondja, aki tényleg minden poros út végén szunnyadó, múltidéző kisközség – vagy kis közösség – sajátja. Lehetne fajtája fröccsöntőformája, elátkozott prototípus, génhibás őssejt egy fertőzött laborban. Apja, anyja téeszes szarlapátolók voltak valamikor, úgy ezer esztendeje, mikor még volt téesz, temérdek marhával, amik tonnaszám termelték a trágyát, és ezt össze kellett lapátolni valakinek. Pista hajdanvolt szülei ennél többre amúgy se lettek volna alkalmasak. Így aztán a folyton dühös, keserű páros a szarba fulladt hétköznapokat pancsolt borokkal öblögette, ugyanebben a kocsmában, ahol most mi is hasonló szellemben ünnepeljük a saját hétköznapjainkat. Ahogy lenni szokott, a két, elemiből kibukott szeszkazán egymásban talált kiutat a szülői házból. Polgári esküvő, hasas menyasszony. A vedelést eztán se hanyagolták, így mikor a szegénysor-végi vályogkunyhóban Pista kidugta seggét az anyja lába közül, nyakán a köldökzsinórral, a bába varjúkarmai egyből a fogyatékosok billogját égette a lila kisember bőrébe. Alkoholista szülők, ráadásnak pedig egy alapos oxigénhiány; ahogy Orwell mester mondta egyszer: duplapluszjó. A májzsugor pedig tette dolgát, pár év alatt elvitte aput, elvitte anyikát, Pista a nagymamára maradt, akivel azóta is békésen versenyeznek a ravatal felé vezető célegyenesben, egyikük mellett a felgyűlt évek, másikuknál a rövidnek jósolt élet billegeti a mérleg nyelvét. 
Pista él-hal a faluban keringő, piszlicsáré hírekért. Ha egy másik, rendezett körülmények uralta világba születik, menő újságíró lenne, mert egy döglött tyúk körül is olyan elánnal indít oknyomozó riportsorozatot, mintha az atomválságról, frissen felfedezett földönkívüli életről, vagy váratlan olimpiai győzelmekről tudósítana. Egyem a szívét. A szánakozó, lenéző tekintetek mögött titkon mindenki irigyli, mert sohasem unatkozik, az ő zárt világa hatalmasabb valamennyiünkénél. Ezek után el lehet képzelni, egy külföldi(!) idegen(!) felbukkanása mekkora hatással volt hiperaktív, szenzációszomjas szellemére. Szerintem nem is vett levegőt, amíg eldarálta szűkös hallgatóságának a nagy újságot.
- Láttátok a hollandembert? Ott van a pici lóval, ott, a templomnál, a gesztenyefák alatt. Sátra is van, meg minden. Abba’ alszik, igen. Sátorba’. Láttátok? Én nem láttam, eddig nem, mer’ nem vótam itthol, képzeljétek, elvótam a mama tezsvérénél, de mire megjöttem ez má’ ott vót a templonyná’, és van neki a pici lova, és odamentem hozzá, és adtam neki kockacukrot, igen, amit a mamától szoktam lopkodni, ha nem figyel, és haragszik érte, meg kajabál, de csak ha észreveszi. Most ügyes vótam, és nem vett észre. És adtam a pici lónak is belőle, és akkor odagyött a hollandember, de nem értettem mit mondott, pedig lassan mondta, és akkor megijedtem, hogy nem lett vóna szabad cukrot adjak a lovának. Nem vót mérges, nem kiabát, de nem értettem, miket mond, biztos nem magyarú mondta, azé nem értettem. A pap mondta, hogy azé’ beszél furcsán, mer’ holland. Mi az, hogy holland? Valami betegség? Ugye nem kaptam el, utálok kórházba lenni, és nem is nyúltam hozzá, csak a lovacska fejit simogattam meg. Ti is láttátok? A kis padon, ott száradnak a hollandember ruhái, biztos az ártézi kútba’ mosott, mer’ mosógépe az nincs neki, a pici ló azt biztos nem bírta vóna el, de a kerítése az csíp, nagyon csíp, véletlenű megfogtam, és akkor fájt, nem is nyúltam hozzá utána, mert már tudtam, hogy csíp, vigyáztam, úgy adtam a pici lónak a cukrot. Irénkenéni, hoztam a mama pénzit, küdte, hogy aggyam oda, a múltheti boré’, de a visszajárót kéri. De Irénkenéni, kaphatok inkább kockacukrot érte? Nem merek má’ a mamától venni, megin kikapok, és azt nem szeretem, mer’ olyankó kiabál is. Netessék neki megmondani, hogy cukrot kértem a pénzé’. Vagy ha vóna egy répa, az is jó lenne, a tévébe láttam, hogy a lovak szeretik. Mennyi a répa? Kigyün a visszajáróbó’ ugye?
Miután hetekig zsörtölődött a hitel miatt, amiből úgyse lát többé egy vasat se’, Irénke néni a kasszagépbe süllyesztette a mocsoktól ragacsos érméket, kivett egy marékra való kockacukrot, és a tartozásból visszajáró pár forinttal együtt Pista markába nyomta.
- Vigyed csak, Pistukám, add a mamának a pénzt. Aztán a cukorka ingyen volt, vigyed csak a lovacskádnak! És ne félj, nem mondalak meg. Erre a hülyére nem lehet haragudni. – Ezt persze már nekünk mondta, csak úgy félhangosan, miután az örök gyerek lélekszakadva kiviharzott, markában a váratlan szerencse fehér kockáival.
Örültem, hogy végül nem rám maradt a jégtörés, és Pisti közbelépett, hogy előadja ezt az infantilis nagymonológot. Jobb szeretek az árbockosárból figyelni, mint a kormánykereket tekergetve vezényelni egy ilyen ingatag hajón, pláne ilyen alkoholtól eltompult legénységgel. Innentől szabadon folyt a szó minden szeszszagú szájból, elméletek és teóriák felhőkarcolói emelkedtek, tornyosultak a palatetős tömésház fölé, s a holland annyiféle verzióban született újjá az ittas agyvelők oltárán, hogy alteregóival megtölthette volna valamennyi feltételezett párhuzamos univerzumot. Jókedvűen bólogattam, csámcsogtam a pletykapiramisokon, vagy kétkedve hümmögtem a vadabb teóriák fölött. Hát, na: piszkosul mulattatott az egész szituáció. Az még inkább, hogy a közelében se járt senki a valóságnak. Túl egyszerű, fantáziátlan és szürreális lett volna nekik. 
A holland ugyanis nem volt újkori Don Quixote, modern kóborlovag, bujkáló főnemes, álnévvel élő kém, se védett koronatanú új személyazonossággal, vagy főhadiszállást vadászó drogkereskedő - csak egy tüntető hippi. Semmi egyéb. Átlagos,középkorú, unatkozó idealista. Egy szép napon felébredt, gondolt egy nagyot, házi-kedvence, az aprócska póniló oldalára sugárveszély jelet pingált, fogta az elnyűtt fesztiválsátrat, némi fűszagú ruhaneműt, meg a bankkártyát, amire üzembiztosan landolt az állami segély minden hónapban, és nekivágott a világnak, hogy felhívja az emberek figyelmét a nukleáris energia káros következményeire. Nagyjából ez volna az utolsó dolog, ami a helyiek eszébe jutna, mikor a faszi háttértörténetét próbálják összerakni. Itt az ilyen megfoghatatlan dolgokkal, amibe beleszólni úgysem tudnak, senki sem foglalkozik. Az a generáció már rég elhagyta a falut, írmagjukkal együtt leléptek, mint kurva a sezlonyról, s csak a világhálótól viszolygó, magukba zárkózott és lassacskán kihaló öregeket – saját szüleiket, s nagyszüleiket – hagyták hátra. A hátramaradtaknak pedig nem tölti ki mindennapjait az internet hírkavalkádja; jó, ha az esti híradót megnézik az üzembiztos sorozat után. Szigorúan a közszolgálati csatornán. Az a biztos. Se lájkok, se intim részletek önmagukról, egymásról, közszemlére hányva, vagy előnyös szögből lőtt fotók a gazdagon pakolt ebédlőasztalról - szerencsére. Minek? Ezért is szeretek inkább csak nézelődni, és nem bolygatni az állóvizet – nehogy valami mérgező gázt eregető iszapréteget is felkavarjak. Mégis kinek lenne jó? Senkinek.
Dolgom nem maradt, pénzem elfogyott, az utolsó fröccsömben pedig egy rövid kortyocska árválkodott egymagában, úgyhogy sebesen megszabadítottam a kínjaitól, és hazafelé vettem az irányt. Napközben úgyis képtelenség ilyen melegben dolgozni, majd a vaskos falak közt várom ki az estét. Akkor jöhet a magam háza tája, sötétedésig. Holnap ugyanígy. S azután, és aztán is. Minden nap. Megnyugtató egyhangúságban, de sosem unatkozva.
A hollandot innentől szájára vette az egész falu, sikerült folyamatos beszédtémává válnia, csak nem egészen úgy, ahogy az otthon lágy ölén elképzelte magának. Sajnáltam érte csórikámat. Másnap fel is kerekedtem, hogy meghívjam magamhoz, ne az utcai kútnál mosakodjon már. Hát hol marad a jó öreg vendégszeretet? Hely akad neki nálam – mással úgyse szolgálhatok. De úgy tűnik, maradt másban is jó házigazda, mert szabadkozott, hogy kézzel-lábbal ugyan, de elígérkezett Pistáékhoz. Az előző napi „picilóval” történt barátkozása és élménybeszámolója óta le nem szállt volna a nyakáról, folyton körötte sürgölődött, a nagymamát pedig addig nyaggatta, míg estefelé a kesernyésre pácolt, alkoholszagú öregasszony végül felöltötte a szebbik kínai papucsát, kicsattogott a templomhoz, és Pista hatásos pantomimjától kísérve meginvitálták magukhoz. Amíg a faluban van, alhat a gyerekek régi szobájában, ami ott áll, bebútorozva, ürességtől szomorú, lezárt ablakszemeivel.
Abban a pár napban többször meglátogattam. A füstös tömésházban fenntartott, üres szobában a ráncos öregasszony friss ágyneműt húzott, s a Józsibá’ vejének boltjába a vendégnek járó illatos szappanért is elszalajtotta az ötvenéves unokát. 
Egyik este – Pista legnagyobb örömére – átjött hozzám a holland, megkóstolni a tavalyi bort, meg a tavalyelőtti pálinkát. Így Pista egész estére magára maradhatott a „picilóval”; becézgette, babusgatta, s annyi finomsággal tömte, hogy Caligula lovának nem volt olyan császári dolga életében, mint aznap ennek a girhes póninak, az elhanyagoltan burjánzó szegényház udvarán. Ha kettőnk angoltudását fölvakartuk volna az utolsó, véredényre kozmált morzsáig, és összekupacoljuk egy tányéron, akkor se adott volna ki egy épkézláb mondatot. Valahogy csak sikerült megértenünk egymást. Annyit mindenesetre kihámoztam a szavaiból, hogy szegény mennyire naiv szemekkel nézett a szélesen elterülő láthatárra. Odahaza, valami méregerős marokkói fűtől kábán rátört a látomás, hogy egy világkörüli zarándoklaton, amit a szentekhez hasonló alázatossággal és nélkülözésben fog eltölteni majd egy csapásra sikerül kinyitnia az emberek közöny-csipától összeragadt szemeit. Hogy a tucatnyi lehetőségből miért épp az atom, és hogy miképpen tud a nukleáris veszélyről világosságot gyújtani a lovacskája oldalára pingált piktogram – képtelenség lett volna emberi nyelven elmagyaráznia. Valószínű ő se tudta, vagy csak nem gondolta át eléggé. Jobb is. 
Elmondása szerint odahaza a – nálunk jólétnek számító – kényelmes átlagkörülmények kerítése mögül nem hajlandók kinézni az emberek, csak a nagyra nőtt közhelyeket és önnyugtató aforizmákat hajigálják át a kívül ácsorgóknak, ezért jobbnak látta, ha felköti az útilaput, és a szélesebb világ kertjei alatt próbálja hinteni az igét. Nem akartam elkeseríteni, milyen hiábavaló küldetést vállalt magára, mert szimpatikus figurának tűnt – én pedig az ötödik pohár után túlzottan kiábrándultam a nagy tervek még nagyobb tettekké formálásához. Ráhagytam az idilli álmot, s megtartottam magamnak a saját rémképeimet. Hogy jobb esetben is legfeljebb a második szomszédig látunk el, komám, nem ám az atomerőműig, ami istentelen messze esik ide! Amivel nem is lenne baj, ha mindenki elnézne legalább a második szomszédig. De legtöbbször még az is túl távoli cél. Az a helyzet, hogy a saját portáján söpröget, gyomlálgat a nagy büdös, kollektív lelkiismeret. Nem tarthatsz tükröt a magasban vonuló orrok alá, mert mindenki csak önmaga képmását nézegetné benne. Ez van, komám! De inkább ne legyen igazam! Jobban járnánk a te rózsaszín álmoddal, annyi szent.
Nem egész egy hetet töltött a faluban, a vasárnapi misére hívó harangszót már a furulyázó kukoricások közt hallgatta, szemben a kelő nappal, vállán a küldetés-kereszttel, zsebében a biztos havi megélhetéssel. Hátra csak a biztos havi pletykálni valót hagyta, meg a repedezett aszfalton elhullatott lócitromokat. 
Pista betege lett a póni elvesztésének. Egy kicsit. Szerencsére a szűkre szabott értelem hasonlóan korlátozott emlékezettel párosult, így kedd délután újra ingyen-fröccsért álldigállt Irénkénél, miután egész nap hurcibálta a hitelezőknek nagymama tartozásainak csökött törlesztő-részleteit. 
Következő héten a kánikula még feljebb tekerte a termosztátot, kifacsarta belőlünk a maradék nedvességet is. Lógó leveleinkkel kornyadoztunk a presszóban, mint a szomjazó gyümölcsfák az udvar végében. A holland már csak ímmel-ámmal került szóba, elkedvetlenedett mindenki, megkopott a varázs, visszahúzta nedves csigatestét a vánszorgó pletyka – ilyen melegben inkább csak üldögéljünk és hallgassunk nagyokat, gyerekek! Egyedül Irénke néni csípős szája állta a cserepesre vált sarat, próbálta fenntartani az érdeklődést – bármi iránt. A beszélgető vendég hamarabb lesz szomjas. Jobb híján ilyenkor a „turistánk” menti zavarosban próbálkozott.
- Te Jóska, csinálj már valamit a lányoddal, hagyjon békét annak a szerencsétlen Pistának! Szegény hülye nem tehet róla, hogy az öreganyja odavitte azt a hollandot, a lovával együtt, mikor még maguknak sincs elég pénzük, nem ám vendéglátót játszani napokig. Tegnap is, mikor jöttem kinyitni, azt hallgattam, hogy szidja ezt a szegény hülyét a boltajtóban, mindenki füle hallatára. Hát mit ártott az neki? 
Józsibá’ megszégyenülten hümmögött a bajsza alatt, hogy már megint őt kell baszogatni, és ő ugyan nem tud csinálni semmit, olyan a lány, amilyen. Hiába, hogy a vejével együtt nem ér a bőrük két forintot, de övék a bolt, neki is hitele van náluk, az asszony el is zavarná otthonról, ha szólna egy szót. Irénke éles nyelvét ennyivel nem lehet elhallgattatni.
- Engem nem érdekel, kinek hiteleznek, játsszák a városi urat, csak mert három boltot visznek, és két autóval járnak. De annak a szerencsétlennek hagyjanak békit! Az nem tehet semmiről. Se arról, hogy nincs ki a négy kereke, se arról, hogy a csóróvalagú öreganyja teszi a Csekonics bárót, befogad minden koszos gyüttmentet. Pfujj. Én be nem engedtem volna a házamba, nem ám illatos szappant venni, meg külön főzni, mikor nincs olyan ember a faluban, akinek ne tartozna. Annak sincs több esze, mint az unokájának. De ettől még nem kell a gyereket szidni. Nem tehet róla, hogy az öreganyja is ilyen hülye.
Ekkor már kezdtem elunni a sárdobáló, ujjal mutogató kétszínűséget, ami egyszeriben megtöltötte a savanyú levegőt. Gallér mögé csúsztattam a háztáji fröccsöt, kikértem a következőt, és kiballagtam a hátsó ajtón, hogy a vén diófa alatt rágyújtsak egy kesernyés bagóra. A füstbe bambulva irigyelni kezdtem kicsit a szent őrültet, hogy fogalma sincs, mennyire hiábavaló a buzgó igyekezet, amivel meg akarja váltani a világot. Hogy nem látja mindazt, amit maga mögött hagy, amik kibukkannak apró lova patanyomaiból, és hogy ezeknek az égegyadta világon semmi köze sincs a saját céljaihoz. A népmesei igazságok százesztendős tanulságait. Hogy csak az ad szívesen, akinek nincs miből, és a felszínes fösvény ma épp úgy megveti őket érte, mint mikor a régi szegényemberek gyerekmesét formáltak evilági nincstelenségükből, a túlvilági igazságosságra várva. Hogy tényleg nem lát el senki, csak a szomszéd kerítéséig. 
Ő a szerencsésebb. Neki ott az atom hajtotta szélmalom, a rózsaszín álom, és a hit, hogy tényleg képes tenni egy jobb világért. Nekünk marad a savanyú bor, a kesernyés cigarettafüst, a kátyúk, s bennük az augusztusi naptól megaszalódott, pókhálósra repedezett lószarkupacok.

Az ürdüng hídja

- Ez meg mi a faszt bámul? Tetszünk neki?
Négy hónapja az első magyar szavak, amik megcsapják a fülem. Ha otthon lennék, biztos visszakaffogok, valami velőset, hogy felháborodott szóváltás legyen a dologból, amin majd órákig röhöghetek magamban, vagy elmesélhessem este a többieknek. De nem szólok vissza. Nem vagyok otthon. Nincsenek többiek.
Gondolom, a ferdepóznát veszik célba, ahogy az idelátogató népek elsőnek szokták – mi is megejtettük a stációt, annak idején. Mintha évek teltek volna el, pedig csak hónapok. De a röpke látogatás után, az éjszakai rácsodálkozással véget is ért a több évszázados mérnöki balfogás révülete, s mi azonnal a pisai éjszakába vetettük magunkat. Ma pedig, akár a helyiek, hiába csodálom a tornyot, csak a „tudom, itt van” típusú elfogadás maradt meg az első találkozásból. Így kell lennie.
Négyen vannak. Mármint a hazámfia turisták klánja. Zsírtest úr, aki magabiztosan kopaszodik a horgászsapka alatt; Zsírtestné őnaccsága, rikító melegítős, hurkás körvonalaival bokáz az oldalán, sántikáló túlsúlyával ellensúlyozva gyermeteg arcjátékát szívja magába az antikvitás húgysavszagát; egy távolinak tűnő rokonnő, lilára őszített toronyhaj tövén izzadja le a naptejmázat az alapozóról, s a későn érő, szoknyamenti biztonságban evickélő Mamakicsifia. Arcukról lesír, hogy fagylalt lesz az ebéd. Csavaros.
Hozzáértő szemmel fürkészik a várostérképet, mindösszesen erre a két mondatra méltatják bennszülöttnek vélt figurámat, s baktatnak is az Arno mentén sietve, nehogy ledűljön az a kurva torony, mielőtt megnézhetnék. Még a végén mázlijuk lesz és sikerül lencsevégre kapni a pusztulását, hogy a szerencsétlenség okozta váratlan szerencse egy életre kitömje a mindennapi bélszínre szomjazó beleiket – kár, hogy az elképzelt sikeren is osztozni kell pár száz japán turistával.
Tudom, felszínesen ítélkezem. Ismeretlenül is felszínesnek képzelem őket. Mentségemre szolgáljon: adja magát! Az otthonról hozott katonai málhám mellettem hever a kőkorláton, szándékosan feltűnő buzgalommal gyűröm a nemrég hozatott, kincset érő barnaszofi dohányt a cigipapírba. Nem tűnik fel. Digó szofi. De nem húzom fel magam. Minek? Mi a faszt bámulhatok? Sztereotípiákat, gyükerek, tömény sztereó típiákat.
A poén kedvéért a nyomukba szegődök – na jó, egyébként is arra van dolgom. Partra vetett bálnákat juttat eszembe esetlen vergődésük az idegenhon homokjában; úti szótárból kölcsönzött, darabokra tört olasz vartyogásuk, ahogy útbaigazításért kalapolnak a folyton siető, mégis ráérősen tesze-tosza helyieknél. Nem szép dolog, persze, s idegen vagyok magam is, mégis megszáll valami bennfentes felsőbbrendűség, amit, ha felkötnek se tudnék megmagyarázni, honnan ered. Talán csak az a bajom, hogy annyira tipikusak. Annyira megfestettek. Annyira filmvászon és annyi ezer alkalommal leírt az egész, hogy már zavaró. Talán csak az a bajuk, hogy mindennel akad valami bajuk. Hogy úgy akarják látni a világot, hogy nem merülnek el benne. Üveggömbben. Az volna a jó! Kihagyni a húgyszagot, a megélhetésért arrogáns, esernyőt áruló szenegáli háborús bűnösöket, a tuniszi hasiscsempészt, bokáig érő csikket a macskakövön és az öt centi távolságból is üvöltve-hadonászva beszélgető helyieket. Ezek nélkül mi értelme az egésznek? Gúgl sztrít? Az ilyenek akarnak Indiában marhapörköltet zabálni. Hogy is mondogatja mindig Carlo? Compripa, o lo fai in casa? Megveszed a kenyeret, vagy megcsinálod otthon? Kezdem érteni. Kinézem belőlük, hogy üzembiztosan lapul a szatyorban pár rántott húsos zsemle, termoszban kávé, tubusnyi teszkós naptej, szalmakalapnyi közönyös felsőbbrendűség. Merre vannak a látványosságok? És a meki?
Szívom a hazai füstöt, fürdök a hazai beszédben – kis híján. Mert ezek pestiesen sejpegnek. Lehet ez az igazi bajom velük? Émelygés kerülget a gömbölydedre kerekített, választékosnak szánt szavaiktól. Bár esne a szájukból ízes somogyi bakkancs, tolnai hunnand, ormánsági éngöm, akár borsodi furik, vazs megyei kágyilló! Zalaissan darált, nyálcseppekben fürdetett „t” betűk. Vegeta-testű ólomgalambok, sótlan a lelketek! Meggyorsítom inkább a lépést, kámforosan elillanok mellettük egy macskaköves sikátorba. Az ír kocsma felé! Elkések a találkozóról egy pöttömke szerb kollegával, ami egy ingyen fuvar előtti korsó sör mellett esedékes. 
Hogy ki az aprócska szerb? Niko, a százhatvan centin megrekedt politikai menekült. Vadregényesnek hangzik, valójában – fene tudja. Ő mindenesetre büszkén meséli mindenfelé. De hogy lehet egy gyerek politikai? Csak hétéves formán lehetett, mikor eljöttek Szerbiából, kilencvennégy környékén. Tény, hogy apja, Niko bácsi a zoknis fiók mélyén mai napig dédelgeti a bejáratott csetnik sapkát. Gyanús. Azt hiszem a szomszédság nem a legszebb emlékeket őrzi róluk a családi albumban, orvosi kartotékokon. Ifjabb Niko szerencsére nem politizál, nincs köze ahhoz a világhoz, leszámítva saját, kitalált politikai státuszát. Ő csak az olasz csajokat hajtja, meg a motort, közben mellékesen a szeméttelepen gürizik, az imballaggio rakodógépén hányja a zöldhulladékot a válogatóba. Jobb, mint a papírt csipegetni a marokkóiakkal, herkásokkal,ésatöbbi…
A második Guinnes fölül vigyorog, mikor belépek a város egyetlen kricsmijébe, ahol bagózni is lehet. Lehetni lehet, de nem szabad – idézzek egy klasszikust. Ha érted a különbséget, pajtás. Nem egészen kristálytiszta, mitől is igazán ír ez a krimó. Az ajtó meg az ablakkeret zöld. Oké. Meg van egy-két Guinnes reklám a falakon. Meg egy ír zászló a sarokba feszítve. És kész. Az is lehet, hogy a lobogó is olasz volt, csak megfakult raja a rosso. Annyi baj legyen! Ha Gianninak írül tetszik, lelke rajta.  
Egy sörrel még vezethet az ember, nem zéró a tolerancia, úgyhogy Niko huncut kacsintást megeresztve, nyugodt szívvel berendeli a harmadikat. Fél liter szénfekete, angol habost én is beverek, csak hogy ne árválkodjon a korsója az asztalon. Beszélgetésindító helyett néma cinkossággal kínálom neki a szofit, amit jó szomszédi ízléssel megdicsér. Pécsre már befújnak a balkáni szelek, biztos attól ilyen jó  - rötyög barátságosan néhány bégető füstpamacs mögül. Hát persze, még mit nem, pajtás.
Gianni, a tulaj közben feltett patákkal kuksol a bárpult mögötti magas széken, ölében hét decis viszkisüveg szomorkodik, alig lötyög valami az alján. Üveges szeme jól passzol a koptatott cowboy-csizmához. Hamarosan antiszociálisra issza magát, úgyhogy sietve kell fölhörpintsük a söröket, öt-tíz perc, és a faszba küldi a teljes vendégséget. Megesik, minden héten legalább egyszer. Néha ki se nyit ilyenkor. Nem túl profitorientált kocsmáros. Hál’istennek.
Félig üres korsóm fölött felsejlik a Zsírtest család gomolyfelhő-sziluettje, és magamban elröhögök rajtuk. Vagyis kihallatszhat a dolog, mert Niko gyanús szemekkel méreget.
- Mit nevetsz? Meg se szólaltam.
- Ja, bocs, csak eszembe jutott, hogy idefelé találkoztam Zimmer Feriékkel, amint épp újrajátsszák a Go trabi, go-t.
- Hányadik korsód ez ma?
- Az első, de nem azért van. Csak láttam egy magyar családot az Arno partján. 
- Ismerted őket?
- Dehogy.
- Akkor honnan tudod a nevüket?
- Nem, nem. Az nem az ő nevük. Egy magyar filmcím, ami eszembe jutott róluk. Magyar sztereotípiákról szól. De csak részben igaz.
- Aha…mindegy. Akkor se értem.
- Na, várj! Hogy magyarázzam el…gondolom láttál már Kusturica filmeket.
- Persze, hogy láttam. 
- Na. Mondjuk, hogy fogalmad sincs, milyen emberek a szerbek, aztán megnézed pl.: Az ígéret szép szót, vagy az Undergroundot, és ha elég hülye vagy hozzá, akkor elhiszed, hogy a Balkánon mindenki rezesbandára táncolva lóbálja a gépfegyverét, miközben keféli a legjobb barátja feleségét, de csak amíg be nem repül egy ember a templomablakon. Nagyjából ilyen ez a Zimmer Feri. Csak magyar. 
Mindezt olaszul kell előadni, kirántani a toszkán szótárból, ami a hónapok óta tartó, tanulással egybekötött munkaterápia alatt rám ragadt. Azért kihívás volt, meg kell hagyni! Le is merül a szótár-relé, innen azt hiszem, hagyom, hogy a kölyökből folyjon a szófolyam. 
A korsók kifakultak, Gianni szeme eresedik, szedjük a sátorfát. A szomszéd sikátorban hagyott motorig hallgatom Niko beszámolóját az aznapi fogásról – mindenféle kincsek rejlenek a zöldhulladékban, amit tisztességesen, „ki-mit-talál-övé” alapon osztanak szét egymás közt a kollegákkal, s csinos feketepiacot tartanak fönn belőle odahaza. Más levetett gúnyája, mocska bizony egyeseknek aranyat ér. Vagy eurót. Felpattanunk a kétszázötven köbcentis kis jószág nyergébe, jelképes bukósisaknak látszó tárgy kerül fejemre, s jöhet az ingyen fuvar. Borgo a Mozzano, il ponte del diavolo. Az ördög hídja. Megállapodásunk szerint jól otthagy engem a „puszta” közepén, hadd barangoljon a gyökér magyar magában, cserébe este meghívom egy körre a túlzsúfolt folyópart valamelyik kocsmájában. Ha fel nem falnak a toszkán hegyi trollok.
Erős kanyarokkal operál Toscana hegyvidéke. A motor fékjei tesztfutamon vannak, Niko sem kíméli az előtte haladók idegeit, centizi a városi forgalomban nyüzsgő autók lökhárítóját. A harmincnegyedik akciónál kedélyesen hátraüvölt: ezek a kurva olaszok nem tudnak vezetni! Apám, ne menj Ausztriába! De némi vérnyomás-ingadozással átvészelem a röpke egy és negyed órát, amíg gémberedett ülőgumóim végre elhagyhatják a másfél személyesre tervezett bőrnyerget. Hiába, itt kezdtem el vezetni, én is ebben szocializálódtam. Szarni bele, csak a duda szóljon!
A Serchio folyócska partján rövidtávú búcsút intünk egymásnak, estére úgyis találkozunk, minek cifrázni. Kicsit odébbacska tetettem le magam, így százméternyi járdátlan halálséta vár még az őrült úrvezetők partvonalán, míg fölmászhatok Magdaléna aszimmetrikus építményére. De megéri a rizikót százhússzal kanyargó alfák és BMW-k közt lavírozni, mert a látvány kárpótol akár az esetleges gázolásért is. 
Annyira bizarrul furcsaforma ez a kis csöcs az aszályban kirücskösödött folyócska fölött! Négylikú. Nincs két egyforma. Közben egy Audi menetszele föl akar öklelni. Nem úgy van az, pajtás! A lankásabb feléről közelítve urbanizáltabb a közút, kávézó meg éttermecske búvik a dombok hónaljában, kuncsaftra szomjazó homlokzattal – majd visszafelé beverek egy feketét, csak várjatok! 
Ahogy a renovált kavicsokon lépkedek fölfelé, folyton az jár a fejemben: majd’ ezer éves ez a kúp. És itt van. Valahogy mindig lélegzetelállító ilyen régi dolgokon sétálni, vagy haladni át alattuk, dolgozni a gyomruk történelemszagú gőzeiben. A pózna ferde, ott tolong a tömeg. Egy baklövésnél. Ez meg itt áll kétszer annyi ideje. És üres. Azért nem baj, nem hiányzik kilencven japán harmincegy holland és tíz német turista. Igazából egy se hiányzik. Nincs is. Hétköznap van. És szemerkél az eső. Így a legjobb. 
Megállok a tetején, ami túl van a folyó felén. Vagy innen? Attól függ, honnan nézzük. Melyik a híd kezdete és melyik a vége? Ebből biztos kerekedhetne valami fasza kis tanmese, vagy filozófiai értekezés. Ez a híd az élet. Akárki élete. Felszálló ággal, s leszállóval. Lassan érők a felin túl, később érik el a csúcsát. A koránérők másik felől, hirtelen. Aztán így is, úgy is jön a hanyatlás, az ereszkedés. Kinek mi. Gyors leépülés, vagy hosszú-hosszú csordogálás a biztos végig? Ki-ki a maga hídjának utásza. 
Erős szél csapkodja arcomhoz a ritkás cseppekben kergetőző esőt; hátat fordítok a fergetegnek, hogy meg tudjam sodorni a filoszofiánét. Állítólag itt mindig fúj a szél. Az ördög nem alszik. El is küldök egy füstcsomagot a levegővel, lesse már meg, meddig ér a fuvallat takarója, hol áll meg pihenőre a levegő. Csóri, szerte fog foszlani, mielőtt rájöhetne. Buta kis füstcsomag.
Úgy döntök a meredek oldalon stoppolok le valami járművet a visszaútra,szimpatikusabb, ódonabb a tólpart. Innen úgy tűnik, kávét ott is adnak a szomjazónak, a koffeindílerek mindkét lábat lefedték. Vajon a hídon zajlanak a területvillongások, s itt állítanak a határőr pincérek, megvadult csaposok múlandó kis barikádokat?
Ahogy ereszkedek lefelének, ismerős gomoly-csoport tűnik fel a kaptatón, ziháló tüdővel szedik a föléjük tornyosuló métereket. Nem, ez nem lehet. A Zsírtesték. A Zimmer család. Gyöngyöző homlokuk visszaveri az esőfelhők fodrait, vattacsomó alakjuk puhán görög a gravitáció ellenében. Aztakurva…Hogy kerülnek ezek ide? Éppeg ide. Pont most. És mivel? Valami nincs itt rendjén. Talán mákgubót tett Gianni a Guinnesembe, talán bekaptam idefelé egy toxikus legyet, vagy az időtlen szélrohamok mérgeztek meg valami hallucinogén gomba spórájával. Nem tudom. Egy biztos: ezek nem lehetnek itt. A puszta létük képtelenség, pláne, ha követnek. Megkövetnek.
Ahogy kitágult pupillákkal közeledek a kövér famíliához, feltűnik, hogy mind a négyen tölcsért szorongatnak hurkás ujjacskáik között. Benne fagyi. Csavaros. Mind csokis. Ekkor mintha lezuhant volna egy ormótlan, faragott kő a hídról, akkorát csobban epifániám az agyam körüli feneketlen tóba. Ti tényleg nem léteztek! Titeket valami furcsa összjátékként gyúrt a képtelenség emberi formába, talán pont a saját előítéleteim dús alapanyagaiból lett hús vagytok, semmi több. Jajj, drága betonplazmán kotló ólomgalambok, hát mi a fasz?!
Amint elülnek a hullámok újból helyreáll a vérnyomásom, és a képzelgéseket leszámítva helyrebillen bennem az egyensúly. Átszellemült vigyoromtól félelem-forma csillogás költözik a képtelen család íriszébe, biztos azt gondolják: megszállt az ürdüng. Ugyan melyik? A híd ördöge? Mennymá’!
- Hallod, nem ez a faszi stírölt minket annyira Pisa-ban? Mit keres ez itt? – szól a rubensi némber.
- Biztos zsebes. Azt olvastam rengeteg a tolvaj Olaszországban. Dugd csak a hónod alá a retikült!
Aranyosak, ahogy nem tudják hova tenni a felbukkanásomat. Semmi baj, tubicáim, a lényeg, hogy én már tudom! Odalépek a horgászsipka alatt magabiztosan kopaszodó, kövér emberkéhez, mélyen a szemébe nézek, aztán egy gyors mozdulattal kiütöm kezéből az édestölcsért, flattyan a csoki a kőkorláton. Úgy három centire közelítem arcommal az arcát, orrunk szinte összeér, majd a képébe üvöltök:
- Mégis mi a faszt bámulsz?! Hiszen nem is vagy valóság! Te nem is létezel. – körbepillantok a megszeppent családon – Ti sem léteztek!
Hátra se pillantva otthagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat. Nem kell hátranéznem, tudom, hogy eltűntek, mint akik sosem voltak. Mert ilyen kámforemberek.
 Hüvelykemet az égre szegezve megállok a visszafelé kanyargó út murvás padkáján, hátha akad valami jármű, busz vagy autó, motor vagy szekér, ami végre hazavisz. Ej, ha én ezt valakinek elmesélem!
Dehogy mesélem… 

Szilánkok

Valami eltörött. Végérvényesen és ijesztően. Nem is értem, pedig úgy tűnik, magam törtem össze. Mégis értetlen arccal bámulom a kupacnyi szilánkot, amiből az életem kirakósát próbálom folyamatosan összerakosgatni – nyűgös sikertelenséggel.

Talán az a legijesztőbb az egészben, mikor az ember meghökkenve hallgatja saját szájából a saját döntéseit. Mintha valaki egész más ejtené ki a szavakat – és mégsem. Aztán pár pillanat, és realizálódik a kimondott szó. Elfoszlik és nem hagy maga után mást, csak a kicsorbult teret, az elfüstölt múlt torz hátralékát. Mi volt ez az egész? Miért?

És fogalmam sincs. Csak sejtéseim maradtak, de a bizonyosság elpárolgott a sokévi verejtékkel együtt, amit itt hordozok a csatakosra izzadt munkástrikón, gyűrött, kopott cipőm bélésében, és egyre meredekebb agyvelőm ellenszenves lankáin.

Voltak valaha céljaim? Vagy csak a gyerekes vágyak, amikhez igyekeztem harminc körömmel ragaszkodni, de a harmincegyedik és harminckettedik köröm letépte őket a vasmarkú ábrándokról, hogy két ujjal visszanyomkodjon folyton a rideg valóság önsorsrontó mocsarába? Ha jól sejtem, valahogy így lehet. De megérteni így is képtelen vagyok. Sem azt a kölyköt, aki valaha voltam, se ezt a mostani fél-lényt, aki maradt belőle. Hogy a rossebbe ne rémítene meg a dolog?!

Persze mindennek a szürreális szimbolikának konkrét és valós okai vannak, amik sokkal egyszerűbbek és érthetőbbek. A konyhanyelvet pár pillanatra félrepakolom, hogy neve legyen a dolognak. Tehát: adott egy álom. Mert nevezzük álomnak azt a képet, amit az ember gyerekfejjel a jövőjéről elképzel. A gyerek megálmodja, mit is szeretne egy életen át csinálni. Kap egy mintát, és belehelyezi magát. Elles egy életvitelt, amiről úgy hiszi, neki a legmegfelelőbb, és igyekszik abba a csapába terelni élete folyamát, olyan döntéseket hoz, hogy legkésőbb a férfikor küszöbén elérjen abba a bizonyos Valhallába, beteljesedjen az álom. Lásd: iskola, egyetem, gondolkodásmód, barátok.

Aztán a legritkább esetben ér révbe. Leggyakrabban millió mellékúton tévelyeg, kényszerpályáról kényszerpályára röpíti a „sors”, vagy inkább a folyamatosan kényszerből hozott döntéseinek láncolata. És az álom egyre távolibb, szürreálisabb lesz, mintha valóban csak a benne lakó gyerek vágyott volna rá. Kezdi újra felépíteni önmagát, az évek alatt rárakódó tapasztalatok, kétségek és bukások romjain, míg lesz belőle egy gyarló emberi lény. Amire az a kisgyerek, ha az idősíkokat össze lehetne ereszteni, mint a kutyaviadalok véresszájú ebeit, valószínűleg rá sem ismerne. Ez lennék én? Az kizárt! Soha!

És mégis. Hiszen, ha nem is minden lélegzettel, de minden pofonnal változik az ember. Mint a mintázott agyag. Gödröket képez, ha megver az élet, mélyebbet, sekélyt, mikor hogy, s gyűrődéseket simít el minden simogatás. A végeredmény pedig épp ellenkezője az ógörög szobor-ideáknak. A tökéletlen tökéletessé formálásának. Mert pont, hogy a szűzi, éretlen tökéletességre pakolt valóság teszi tökéletlenné, érdes-durva gyarló esendővé a végeredményt. Az élet súlya – mondja a közszáj, proletár szakkifejezéssel.

És akkor hirtelen, a semmiből megtörténik, amire a realitásokban nevelkedett elme soha nem is mert gondolni: az Esély. Nem egy nagy, világmegváltó, kolosszális kitörés, mint a lottó ötös, vagy öröklött grófság. Sokkal kisebb, viszont álomszerű. Pontosabban épp az az Álom. A gyerekkori. A legfontosabb, a kerékcsapás, amire elvileg mindig is vágyott, amit tizensok éve dédelget. Felkínálkozik neki, széttett lábakkal, akár a hőn áhított, meghódíthatatlan nő. Itt van, meg lehet hágni! Nosza, tetejébe! De a feltüzelt, kamaszos vágy nincs sehol.

És ez az ezerszer meggyűrt, felismerhetetlenre formázott agyagtömb kiejti azt a szót, amit soha nem gondolt volna, hogy ebben a szent pillanatban elhagyja a száját. Nem.

Nem.

Ki ez az ember, aki ilyet tesz? Aki ezen a lélektani mérföldkövön, a fordulóponton az ellenkező irányba indul. Ki ez az élettelen húscafat, aki nemet mond önmagának, a legrégibb énjének, a legszentebb vágyainak? Kivé lett, mivé vált az ember, akiről azt hittem, tudom kicsoda? Hogy mondhatok nemet? Hogy tagadhatom meg önmagam?

Nálam jobban senki nem csodálkozhat el ezen. Nálam kevésbé senki sem értheti.

Szemétre vetettem a saját álmaim, mert már nem az enyémek. Ezek szerint réges-rég elvesztettem őket, valahol a tengernyi hullámvölgyben elszakadtak tőlem, anélkül, hogy észrevettem volna. Mindvégig úgy hittem, itt vannak velem, a szívem alatt hordozom, abban a kis zsebben, amit nem üríthet ki semmi vész, nem szaggathat le a legsúlyosabb teher, erre tessék. Kisül, hogy üres a zseb – talán az ing sem ugyanaz.

Akkor mégis mi maradt? Ha már ez sincs meg, mi maradt a gyerekből, akiből ezt a repedező torzót formálta az idő, ez a könyörtelen szobrász? Egy üres papírlap, amire most kellene vésni az első mondatot? Újra formátlan agyagtömb, ami új célokra vár?

Tényleg nem tudom. Mint mondtam volt: nincsenek bizonyosságaim. Nincsenek válaszaim. Csak egyre több és több kérdés, tornyokba gyűrődő kétség. Meg a sejtés.

A sejtés, miszerint vagy akkor néztem rossz irányba, tereltem a rossz mederbe mindent, ami meghatároz, vagy most. Vagy a gyerekben lakó ember volt egész más, mint amit a ringató álom maga elé vetített, vagy az ébredezés nyűgében elhasznált ember vét végzetes hibát, mikor távoli idegennek látja a benne lakó gyereket, annak valamennyi ábrándjával egyetemben.

Az álom szertefoszlott, a szájíz kávé és sör nélkül is keserű, a kilátás pedig ugyanolyan homályos, mintha őszi ködök ülnének az ablakban, nem a tavaszi nagytakarítás virágot termő tisztasága. Maradnak a szilánkok, a csodálkozásban csorgó nyál, és a kétkedő hümmögés.

Te, ott, a foncsor peremén, azzal a pofonra ingerlő böszmeséggel az arcodon! Mégis ki a rosseb vagy?

Azért a pénz az úr

Ahogy a közszájon forgó igazság is tartja, a pénz minden földi dolgok mozgatórugója, oka s okozata. Ugyan a közhely ezt átvitt értelemben érti, s a papírfecniknek, csillogó érméknek nem tulajdonít egyéni akaratot, mégis élek a gyanúpörrel, hogy valóban a pénz irányítja a világot. Nem szimbolikusan, nagy emberek nagy tervei s tettei által, hanem úgy igazán, önállóan. Aljas népség, aljas szándékokkal.

Következtetéseim épp olyan földhöz ragadtak, amilyen én vagyok, a földhöz ragadt kis terveimmel. A „sokat akar a szarka” elvén egy pórnépből származó embergyereke ne dédelgessen felhőket szaggató álomkarcolókat! Kicsiny alvás, kicsiny álmok, s az elérhető célok úgy fizetik meg a hálapénzt, hogy a végén, mikor az ébredés józanságában eldől a sorsuk, kisebb pofára esésekkel dorgálják az álmodozót. Ugyan, mire gondoltál, fiam? Hát lehet ezt? Klasszikusokat idézve: lehetni éppen lehet, de nem szabad. Ha érted a különbséget, pajtás…

Azt hiszem, egy ilyen meredek állítás mögé, mint hogy a pénz saját akarattal bíró lény, szükséges példákat sorakoztatni.  A földhözragadt tudomány alapja épp úgy a tények összessége, mint bármely más tudományé, hisz így bizonyít a fizika, a kémia, és így tovább; ha pedig ilyet felmutatni képtelen, humbug csupán, akár az alkímia. Tehát bizonyítani vagyok kénytelen. S bizonyításra egyéb sincs a kezemben, mint saját tapasztalataim.

Ilyen tapasztalat, hogy a népmesék szegénylegényeihez hasonlóan a valóság szegénylegényének is annyi köröm szükséges összekaparni a mindennapi betevőt, ahány ujjat csak fel tud mutatni két kezén, néha a két lábán is egyszerre. S ezzel a betevővel illene is megelégednie; ez a juss, ami fölött véget ér a tisztesség, s a pénz finnyás igazságérzete működésbe lép. Olyannyira, hogy ha esetleg az a tíz-húsz köröm némi plusz gesztenyét képes kikaparni a hó alól, a bankók kényes szájacskái felszisszenek, s tesznek azért, hogy ne gondoljon a szegénylegény zsíros levesre, fényes csizmára, s úgy általában a jobb sorsra túl soká. Ugyanis a csórévalagú gyerek, ha nem léhűtő, amint verejtékét külön összegekkel jutalmazzák, azonmód nekiáll ezekből a kis összegekből aprócska terveket kovácsolni. Hamar megtalálja a helyét az utolsó fillérnek is, mert mindig van, ami elnyelje a látszólagos fölösleget. Na, nem a luxus, azt le kell szögezni! Foltozásra váró tetők, kopogó kerékagyak, huzatos bakancsok, lyukas zoknik csipognak a betevőért, akár a csupasz madárfiókák, feneketlen torkuk nyeli a bankót, eltelni sosem bírnak. Néha azonban sikerül kicselezni a siserahadat, akkor a leendő nehezebb idők nyújtják markukat, amin a megtakarítás kétes bélyege világít. De nagyritkán, mikor is a sötét fellegek nem fenyegetnek azonnali jégesővel, s a szükség-fiókák is Csipkerózsika-álmukat alusszák, a szegénylegény, hogy senki se hallja, csendes-magában arra gondol: lecserélhetné talán a huszonéves járművet. Egy tizenévesre. Amivel talán elmehetne kicsit, csak ide, a közeli hegyekbe. Tenger se kell neki. Elég a tábortűz.

És ez az a pillanat, mikor megszólalnak a zizegő papírok, megcsörrenek a fémesen csillogó érmék. Nekik bizony más terveik vannak! Jogaik, akaratuk, s bizony – hatalmuk hozzá. Majd ők megmondják ügyesen, mire költik el magukat, nem ám, ahogy a gyüttment szegénylegény elképzelte!

És működésbe lép a világot apró zugaiban irányító gépezet. Néha önhibából, máskor azon kívül, de mindig tökéletesen időzítve, sebészi pontossággal. Egyszerre elreped egy tökéletesnek hitt szélvédő, csak úgy. Új, ismeretlen trafipax érkezik a környékre, hogy a munkába siető, fáradt legényt nyakon csípje a turpisságon: bizony, a késés bűnre visz! Hova olyan sietősen, pajtás? Ha az nem, gyalogszerrel büntet a szabályzat! Hát milyen színű az a lámpa? A nem létező forgalom nem indok. A kihágásnak pedig ára van. Bár csupán annak lenne! Felmondja a szolgálatot az addig óramű pontossággal üzemelő mosógép, eltörik a vízvezeték, kihagy a benzinpumpa, füstöl a falban a rézkábel, és így tovább, és így tovább; mondanám, hogy a végtelenségig, de ez túlzás lenne, hisz a tíz-húsz köröm gyűjtögette összeg is véges. Legtöbbször nem is elég. Ilyenkor a lyukas zsebekben kotorász a tíz köröm, hátha kipótolható a hirtelen termett kráter, a feneketlen kút is el kell, hogy teljen egyszer, vagy legalábbis belátható mélységűvé szelídüljön, különben még a haj is megőszül a gondterhelt koponyán. Mintha önmagát fonná a sarokban az a csinos kis kóc-kötél.

Ebben azonban nagymester a pénz, játszani a határvonalon a szegény ember gyerekével! Nem hagyja elveszejteni magát, belefulladni önnön mocsarába, és sok verejtékkel áthidalható egérutakat hagy a kilátástalanság posványában. Ott a kiút, pajtás, ragadd meg erősen az eke szarvát! De ez koránt sem jóindulat, csupán jól megfontolt érdek. Kell az a reménytelen valamire, csak a helyét tanulná meg végre! És álmodjon még ennél is apróbbakat! Abból nem lesz baj.

Valahogy úgy lehet ezzel a pénzzel is, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, s a nála kevésbé kikupálódottnak még a szagát sem állja. Így, ahol sok az aprópénz, százasok és ötvenesek ülik dísztelen, proletár nászukat a pénztárcában, s haszontalan ötforintos, tízforintos porontyokat potyogtatnak szanaszéjjel, ott nem bír soká megmaradni a kisnemesnek számító papír ezres, ötszázas, kényszerűségből elvegyül a pórnéppel ugyan, de amint teheti, hét szilvafájával hóna alatt olajra lép. A kétezres, ötezres középnemesek azonban messze kerülik a pórnépet, a kisnemesekkel látszólagos barátságban oldódnak, míg mindezt felülről nézve mosolyog az öt számjegyű arisztokrácia, aki már csak a magafajtával közösködik. S akár a nemesvad, kizárólag a bejáratott csapákon szeret közlekedni, nem mártózik meg akárki mocsarában, orra nem bírja a savanyú paraszt-szagot, így miután bejárta a birtokot, s visszatér otthonának biztos várbörtönébe, kölnivizes levegőjű tárcákban ver állandó tanyát. A nagy összegek már gavallérosan távoznak, hisz hamar terem helyükön újabb gyűrt papírhegység, így teremtenek kiegyensúlyozott mikroklímát, meghitt állandóságot. Hogy efölött mi lehet még, a virtuális összegek álomvilágában, azt a földhözragadt tudomány fel sem bírja mérni ép ésszel. Erre szokás azt mondani: annyi pénz nincs is. És tényleg.

Valahol itt ér véget a tapasztalat és okoskodás egybemosott elmélete. A többit talán csak az éhes képzelet szüli. Nem csodálkoznék rajta.

Néhány álmatlan éjszaka után rám vigyorog az utolsó Szent István, s másnapra hűlt helye sincs; megették a lyukak, foltok, kattogások és nyikorgások – vagy csak elvándorolt a fajtája közé? Nem tudom. A tizedikével kezdődő hónapok gyors vándorutakat vájnak az ember zsebében, agyában, képtelenség követni ép ésszel.

Így harmincadika után mintha egyre erősödne körülöttem valami nesz. Az utolsó Mátyások és Rákóczik suttognak a tárcámban. Maholnap disszidálnak. Vagy rájöttek, hogy nem bánok velük úgy, ahogy megérdemelnék, vagy csak tudják, hogy nem vagyok méltó hozzájuk. Lehet, hogy nekik van igazuk.