Ahogy a közszájon forgó igazság is tartja, a pénz
minden földi dolgok mozgatórugója, oka s okozata. Ugyan a közhely ezt átvitt
értelemben érti, s a papírfecniknek, csillogó érméknek nem tulajdonít egyéni
akaratot, mégis élek a gyanúpörrel, hogy valóban a pénz irányítja a világot.
Nem szimbolikusan, nagy emberek nagy tervei s tettei által, hanem úgy igazán,
önállóan. Aljas népség, aljas szándékokkal.
Következtetéseim épp olyan földhöz ragadtak, amilyen
én vagyok, a földhöz ragadt kis terveimmel. A „sokat akar a szarka” elvén egy
pórnépből származó embergyereke ne dédelgessen felhőket szaggató
álomkarcolókat! Kicsiny alvás, kicsiny álmok, s az elérhető célok úgy fizetik
meg a hálapénzt, hogy a végén, mikor az ébredés józanságában eldől a sorsuk,
kisebb pofára esésekkel dorgálják az álmodozót. Ugyan, mire gondoltál, fiam?
Hát lehet ezt? Klasszikusokat idézve: lehetni éppen lehet, de nem szabad. Ha
érted a különbséget, pajtás…
Azt hiszem, egy ilyen meredek állítás mögé, mint
hogy a pénz saját akarattal bíró lény, szükséges példákat sorakoztatni. A földhözragadt tudomány alapja épp úgy a
tények összessége, mint bármely más tudományé, hisz így bizonyít a fizika, a kémia,
és így tovább; ha pedig ilyet felmutatni képtelen, humbug csupán, akár az
alkímia. Tehát bizonyítani vagyok kénytelen. S bizonyításra egyéb sincs a
kezemben, mint saját tapasztalataim.
Ilyen tapasztalat, hogy a népmesék
szegénylegényeihez hasonlóan a valóság szegénylegényének is annyi köröm
szükséges összekaparni a mindennapi betevőt, ahány ujjat csak fel tud mutatni
két kezén, néha a két lábán is egyszerre. S ezzel a betevővel illene is
megelégednie; ez a juss, ami fölött véget ér a tisztesség, s a pénz finnyás
igazságérzete működésbe lép. Olyannyira, hogy ha esetleg az a tíz-húsz köröm
némi plusz gesztenyét képes kikaparni a hó alól, a bankók kényes szájacskái
felszisszenek, s tesznek azért, hogy ne gondoljon a szegénylegény zsíros
levesre, fényes csizmára, s úgy általában a jobb sorsra túl soká. Ugyanis a
csórévalagú gyerek, ha nem léhűtő, amint verejtékét külön összegekkel
jutalmazzák, azonmód nekiáll ezekből a kis összegekből aprócska terveket
kovácsolni. Hamar megtalálja a helyét az utolsó fillérnek is, mert mindig van,
ami elnyelje a látszólagos fölösleget. Na, nem a luxus, azt le kell szögezni!
Foltozásra váró tetők, kopogó kerékagyak, huzatos bakancsok, lyukas zoknik
csipognak a betevőért, akár a csupasz madárfiókák, feneketlen torkuk nyeli a
bankót, eltelni sosem bírnak. Néha azonban sikerül kicselezni a siserahadat,
akkor a leendő nehezebb idők nyújtják markukat, amin a megtakarítás kétes
bélyege világít. De nagyritkán, mikor is a sötét fellegek nem fenyegetnek
azonnali jégesővel, s a szükség-fiókák is Csipkerózsika-álmukat alusszák, a
szegénylegény, hogy senki se hallja, csendes-magában arra gondol: lecserélhetné
talán a huszonéves járművet. Egy tizenévesre. Amivel talán elmehetne kicsit,
csak ide, a közeli hegyekbe. Tenger se kell neki. Elég a tábortűz.
És ez az a pillanat, mikor megszólalnak a zizegő
papírok, megcsörrenek a fémesen csillogó érmék. Nekik bizony más terveik
vannak! Jogaik, akaratuk, s bizony – hatalmuk hozzá. Majd ők megmondják ügyesen,
mire költik el magukat, nem ám, ahogy a gyüttment szegénylegény elképzelte!
És működésbe lép a világot apró zugaiban irányító
gépezet. Néha önhibából, máskor azon kívül, de mindig tökéletesen időzítve,
sebészi pontossággal. Egyszerre elreped egy tökéletesnek hitt szélvédő, csak
úgy. Új, ismeretlen trafipax érkezik a környékre, hogy a munkába siető, fáradt
legényt nyakon csípje a turpisságon: bizony, a késés bűnre visz! Hova olyan
sietősen, pajtás? Ha az nem, gyalogszerrel büntet a szabályzat! Hát milyen
színű az a lámpa? A nem létező forgalom nem indok. A kihágásnak pedig ára van.
Bár csupán annak lenne! Felmondja a szolgálatot az addig óramű pontossággal
üzemelő mosógép, eltörik a vízvezeték, kihagy a benzinpumpa, füstöl a falban a
rézkábel, és így tovább, és így tovább; mondanám, hogy a végtelenségig, de ez
túlzás lenne, hisz a tíz-húsz köröm gyűjtögette összeg is véges. Legtöbbször
nem is elég. Ilyenkor a lyukas zsebekben kotorász a tíz köröm, hátha
kipótolható a hirtelen termett kráter, a feneketlen kút is el kell, hogy teljen
egyszer, vagy legalábbis belátható mélységűvé szelídüljön, különben még a haj
is megőszül a gondterhelt koponyán. Mintha önmagát fonná a sarokban az a csinos
kis kóc-kötél.
Ebben azonban nagymester a pénz, játszani a
határvonalon a szegény ember gyerekével! Nem hagyja elveszejteni magát,
belefulladni önnön mocsarába, és sok verejtékkel áthidalható egérutakat hagy a
kilátástalanság posványában. Ott a kiút, pajtás, ragadd meg erősen az eke
szarvát! De ez koránt sem jóindulat, csupán jól megfontolt érdek. Kell az a
reménytelen valamire, csak a helyét tanulná meg végre! És álmodjon még ennél is
apróbbakat! Abból nem lesz baj.
Valahogy úgy lehet ezzel a pénzzel is, hogy a
hasonló a hasonlót vonzza, s a nála kevésbé kikupálódottnak még a szagát sem
állja. Így, ahol sok az aprópénz, százasok és ötvenesek ülik dísztelen,
proletár nászukat a pénztárcában, s haszontalan ötforintos, tízforintos
porontyokat potyogtatnak szanaszéjjel, ott nem bír soká megmaradni a
kisnemesnek számító papír ezres, ötszázas, kényszerűségből elvegyül a pórnéppel
ugyan, de amint teheti, hét szilvafájával hóna alatt olajra lép. A kétezres,
ötezres középnemesek azonban messze kerülik a pórnépet, a kisnemesekkel
látszólagos barátságban oldódnak, míg mindezt felülről nézve mosolyog az öt
számjegyű arisztokrácia, aki már csak a magafajtával közösködik. S akár a
nemesvad, kizárólag a bejáratott csapákon szeret közlekedni, nem mártózik meg
akárki mocsarában, orra nem bírja a savanyú paraszt-szagot, így miután bejárta
a birtokot, s visszatér otthonának biztos várbörtönébe, kölnivizes levegőjű
tárcákban ver állandó tanyát. A nagy összegek már gavallérosan távoznak, hisz
hamar terem helyükön újabb gyűrt papírhegység, így teremtenek kiegyensúlyozott
mikroklímát, meghitt állandóságot. Hogy efölött mi lehet még, a virtuális
összegek álomvilágában, azt a földhözragadt tudomány fel sem bírja mérni ép ésszel.
Erre szokás azt mondani: annyi pénz nincs is. És tényleg.
Valahol itt ér véget a tapasztalat és okoskodás
egybemosott elmélete. A többit talán csak az éhes képzelet szüli. Nem
csodálkoznék rajta.
Néhány álmatlan éjszaka után rám vigyorog az utolsó
Szent István, s másnapra hűlt helye sincs; megették a lyukak, foltok,
kattogások és nyikorgások – vagy csak elvándorolt a fajtája közé? Nem tudom. A
tizedikével kezdődő hónapok gyors vándorutakat vájnak az ember zsebében,
agyában, képtelenség követni ép ésszel.
Így harmincadika után mintha egyre erősödne
körülöttem valami nesz. Az utolsó Mátyások és Rákóczik suttognak a tárcámban.
Maholnap disszidálnak. Vagy rájöttek, hogy nem bánok velük úgy, ahogy
megérdemelnék, vagy csak tudják, hogy nem vagyok méltó hozzájuk. Lehet, hogy
nekik van igazuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése