Egyébként rohadt fülledtre sikerült az a nyár, augusztusi uborkaszezonhoz mérten is inkább hasonlított a presszó egy túlzsúfolt, felforrt hering-konzervre, mint menedékre a kánikula elől. Izzadt őstermelőszagba burkolózva lóbáltuk fejünket a szocialista ipar bútorcsodái fölött, kedvetlen hallgatagon csöpögtettük el maradék életerőnket pórusainkon át a linóleumra. Az egymás mellé bambulás ilyen bensőséges szeánszain valahogy még inkább a semmi közepe felé száguld ez a hely – gondoltam, mikor egyszer csak Irénke néni véletlenül, vagy csak unalomból, szóba hozta a turistánkat. Baszki, tényleg! – csattant hatalmasat a tantusz a porba, ott az a félőrült a templomkertben, és szinte tudomást se veszünk róla! Hiába a „mi turistánk” nagyzoló titulus, mégis, mintha túl valótlannak tűnt volna ahhoz, hogy egyetlen butácska pletyka is lábra kapjon róla. Semmi. Az égegyadta világon semmi. Egy forgalmasabb helyen, a Balaton-parton, vagy bármelyik nagyobbacska városban hagyján, fel se tűnik egyel több idegen arc; de itt, ahol a madár se jár, csak repül…ennyire lustává tette volna a csupafül-csupaszem mikrokozmoszt az árnyékban negyven fok?
Legfurcsább az volt, így visszagondolva, hogy a véresszájú öregasszonyok is hallgattak róla – talán szégyellték, hogy sasszemük elsiklott a faszi megjelenése fölött, s egyszer csak ott volt, kész tény, mindenki tudott róla, s nem akadt köztük egyetlen, aki azt mondhatta: „én láttam meg először”, vagy: „már mikor meséltem magának, hogy itt van ez a hollandus!” A férfiak meg talán röstellték szóba hozni, mielőtt egy öregasszonynak eljárna a szája. Hogy venné ki magát…még hogy egy férfiember előbb pletykáljon az asszonynépnél…az lenne csak a szép világ…pedig nem kellett őket félteni! A kisfröccsös poharak fakuló üvegfalai fölött legalább annyi „titok” cserél gazdát, legalább annyi szóbeszéd csapong verébszárnyain, mint a muskátlival felcicomázott csipkefüggönyök mögött, duruzsoló gázrózsák árnyékában. Csak a rátarti büszkeség öles gátja, az áll sziklaszilárdan, szab gátat a látszat-elvek szófolyamának.
De leleplezte őket az erőltetett közömbösség, hogy a megdöbbenés leghalványabb szilánkja sem bökte át a cserzett ránclovagok arcbőrét, mikor Irénke flegmán kiköpte a száján:
- Láttátok a hollandot tegnap? Valami akkumulátort adott be az Áfész-boltba, hogy töltsék föl neki. Állítólag a lovának a kerítéséhez van, vagy mihez. Jóska, a vejed nem mondta, mihez kell neki az az izé?
A véletlenül elejtettnek tűnő mondat egy szempillantás alatt célzott lövéssé vált foghíjas szájában, ugyanis Józsibá’ veje volt a boltos, a lányával ketten vitték az üzletet, neki mindenképpen tudnia kellett valamit a dologról. Bele is vörösödött alaposan, mintha csaláson kapták volna a pakli fölött. Szerencséjére a melegtől kihevült képén nem volt feltűnő a zavar, sikeresen letudta az orvtámadást egy kurta torokköszörüléssel, s kész válasszal a nyelvén lökte gallérja mögé az utolsó korty zala gyöngyét.
- Mondani nem mondta, de láttam. Az ilyen kicsike villanypásztor, mint amivel a gazdaság őrzi a kukoricáját a disznóktól, csak gyengébb. Ahhoz kell neki az akkumulátor. – húzta ki magát büszkén.
A kocsmanép egyhangú hümmögéssel vette be a logikus választ. De Irénke ezzel a nyitómondattal alaposan odabaszott a fülledt semmittevésnek. Szinte hallatszott a fogaskerekek kattogása, miként őrlik a kapott információ-morzsákat, s panírozzák bele vele saját, megtokosodott véleménygombócukat. Fürkészőn tekingettek körbe; a buborék kipukkadt, szabad a vásár, csak vegye fel a fonalat valaki végre!
Röhögtem magamban, mennyire feszélyezi a sok egymás arcához szokott figurát, ha valami újról kellene beszélni; aranyos elesettek ilyenkor, akár a fészkéből kipottyant fióka, mert völgy fenekén megbúvó tó-életükbe betört a tágas külvilág viharszele, és hullámzó, iszapos csatatérré változtatja az egy rugón himbálózó gondolataikat. Biztos fáj. Nem, mintha ezzel az állóvízzel baj lenne – sőt! Elsősorban emiatt döntöttem úgy anno, hogy visszajövök a mostohán elhagyott szülőfaluba.
Annak ellenére vártam a közbeszólással, hogy a minap elbeszélgettem – dadogós, tördelt angol mondatokban – az ürgével, így aztán a többiekkel ellentétben tudtam jól, miért jött, meddig marad, merre megy, szóval mindent, amire a körülöttem ülők epekedő kíváncsisága zsigereiből áhítozott. Épp eluntam a semmittevést, s gondoltam: megkönyörülök rajtuk. Már nyitottam volna a szám, mikor szétlebbentek a bejáratra aggatott műanyag szalagok, s a hatmillió léggyel együtt Hugyos Pista rontott a helyiségbe. A szokásosnál is zaklatottabb arcot vágott, pedig ma még színét se láttuk a kocsma környékén. Tehát még nem a megszokott delírium. Valami más lesz, amit, úgy tűnik, pillanatokon belül el fog hadarni. Lerí a képéről, hogy ha akarná, sem tudná magában tartani.
Pista az a fajta falubolondja, aki tényleg minden poros út végén szunnyadó, múltidéző kisközség – vagy kis közösség – sajátja. Lehetne fajtája fröccsöntőformája, elátkozott prototípus, génhibás őssejt egy fertőzött laborban. Apja, anyja téeszes szarlapátolók voltak valamikor, úgy ezer esztendeje, mikor még volt téesz, temérdek marhával, amik tonnaszám termelték a trágyát, és ezt össze kellett lapátolni valakinek. Pista hajdanvolt szülei ennél többre amúgy se lettek volna alkalmasak. Így aztán a folyton dühös, keserű páros a szarba fulladt hétköznapokat pancsolt borokkal öblögette, ugyanebben a kocsmában, ahol most mi is hasonló szellemben ünnepeljük a saját hétköznapjainkat. Ahogy lenni szokott, a két, elemiből kibukott szeszkazán egymásban talált kiutat a szülői házból. Polgári esküvő, hasas menyasszony. A vedelést eztán se hanyagolták, így mikor a szegénysor-végi vályogkunyhóban Pista kidugta seggét az anyja lába közül, nyakán a köldökzsinórral, a bába varjúkarmai egyből a fogyatékosok billogját égette a lila kisember bőrébe. Alkoholista szülők, ráadásnak pedig egy alapos oxigénhiány; ahogy Orwell mester mondta egyszer: duplapluszjó. A májzsugor pedig tette dolgát, pár év alatt elvitte aput, elvitte anyikát, Pista a nagymamára maradt, akivel azóta is békésen versenyeznek a ravatal felé vezető célegyenesben, egyikük mellett a felgyűlt évek, másikuknál a rövidnek jósolt élet billegeti a mérleg nyelvét.
Pista él-hal a faluban keringő, piszlicsáré hírekért. Ha egy másik, rendezett körülmények uralta világba születik, menő újságíró lenne, mert egy döglött tyúk körül is olyan elánnal indít oknyomozó riportsorozatot, mintha az atomválságról, frissen felfedezett földönkívüli életről, vagy váratlan olimpiai győzelmekről tudósítana. Egyem a szívét. A szánakozó, lenéző tekintetek mögött titkon mindenki irigyli, mert sohasem unatkozik, az ő zárt világa hatalmasabb valamennyiünkénél. Ezek után el lehet képzelni, egy külföldi(!) idegen(!) felbukkanása mekkora hatással volt hiperaktív, szenzációszomjas szellemére. Szerintem nem is vett levegőt, amíg eldarálta szűkös hallgatóságának a nagy újságot.
- Láttátok a hollandembert? Ott van a pici lóval, ott, a templomnál, a gesztenyefák alatt. Sátra is van, meg minden. Abba’ alszik, igen. Sátorba’. Láttátok? Én nem láttam, eddig nem, mer’ nem vótam itthol, képzeljétek, elvótam a mama tezsvérénél, de mire megjöttem ez má’ ott vót a templonyná’, és van neki a pici lova, és odamentem hozzá, és adtam neki kockacukrot, igen, amit a mamától szoktam lopkodni, ha nem figyel, és haragszik érte, meg kajabál, de csak ha észreveszi. Most ügyes vótam, és nem vett észre. És adtam a pici lónak is belőle, és akkor odagyött a hollandember, de nem értettem mit mondott, pedig lassan mondta, és akkor megijedtem, hogy nem lett vóna szabad cukrot adjak a lovának. Nem vót mérges, nem kiabát, de nem értettem, miket mond, biztos nem magyarú mondta, azé nem értettem. A pap mondta, hogy azé’ beszél furcsán, mer’ holland. Mi az, hogy holland? Valami betegség? Ugye nem kaptam el, utálok kórházba lenni, és nem is nyúltam hozzá, csak a lovacska fejit simogattam meg. Ti is láttátok? A kis padon, ott száradnak a hollandember ruhái, biztos az ártézi kútba’ mosott, mer’ mosógépe az nincs neki, a pici ló azt biztos nem bírta vóna el, de a kerítése az csíp, nagyon csíp, véletlenű megfogtam, és akkor fájt, nem is nyúltam hozzá utána, mert már tudtam, hogy csíp, vigyáztam, úgy adtam a pici lónak a cukrot. Irénkenéni, hoztam a mama pénzit, küdte, hogy aggyam oda, a múltheti boré’, de a visszajárót kéri. De Irénkenéni, kaphatok inkább kockacukrot érte? Nem merek má’ a mamától venni, megin kikapok, és azt nem szeretem, mer’ olyankó kiabál is. Netessék neki megmondani, hogy cukrot kértem a pénzé’. Vagy ha vóna egy répa, az is jó lenne, a tévébe láttam, hogy a lovak szeretik. Mennyi a répa? Kigyün a visszajáróbó’ ugye?
Miután hetekig zsörtölődött a hitel miatt, amiből úgyse lát többé egy vasat se’, Irénke néni a kasszagépbe süllyesztette a mocsoktól ragacsos érméket, kivett egy marékra való kockacukrot, és a tartozásból visszajáró pár forinttal együtt Pista markába nyomta.
- Vigyed csak, Pistukám, add a mamának a pénzt. Aztán a cukorka ingyen volt, vigyed csak a lovacskádnak! És ne félj, nem mondalak meg. Erre a hülyére nem lehet haragudni. – Ezt persze már nekünk mondta, csak úgy félhangosan, miután az örök gyerek lélekszakadva kiviharzott, markában a váratlan szerencse fehér kockáival.
Örültem, hogy végül nem rám maradt a jégtörés, és Pisti közbelépett, hogy előadja ezt az infantilis nagymonológot. Jobb szeretek az árbockosárból figyelni, mint a kormánykereket tekergetve vezényelni egy ilyen ingatag hajón, pláne ilyen alkoholtól eltompult legénységgel. Innentől szabadon folyt a szó minden szeszszagú szájból, elméletek és teóriák felhőkarcolói emelkedtek, tornyosultak a palatetős tömésház fölé, s a holland annyiféle verzióban született újjá az ittas agyvelők oltárán, hogy alteregóival megtölthette volna valamennyi feltételezett párhuzamos univerzumot. Jókedvűen bólogattam, csámcsogtam a pletykapiramisokon, vagy kétkedve hümmögtem a vadabb teóriák fölött. Hát, na: piszkosul mulattatott az egész szituáció. Az még inkább, hogy a közelében se járt senki a valóságnak. Túl egyszerű, fantáziátlan és szürreális lett volna nekik.
A holland ugyanis nem volt újkori Don Quixote, modern kóborlovag, bujkáló főnemes, álnévvel élő kém, se védett koronatanú új személyazonossággal, vagy főhadiszállást vadászó drogkereskedő - csak egy tüntető hippi. Semmi egyéb. Átlagos,középkorú, unatkozó idealista. Egy szép napon felébredt, gondolt egy nagyot, házi-kedvence, az aprócska póniló oldalára sugárveszély jelet pingált, fogta az elnyűtt fesztiválsátrat, némi fűszagú ruhaneműt, meg a bankkártyát, amire üzembiztosan landolt az állami segély minden hónapban, és nekivágott a világnak, hogy felhívja az emberek figyelmét a nukleáris energia káros következményeire. Nagyjából ez volna az utolsó dolog, ami a helyiek eszébe jutna, mikor a faszi háttértörténetét próbálják összerakni. Itt az ilyen megfoghatatlan dolgokkal, amibe beleszólni úgysem tudnak, senki sem foglalkozik. Az a generáció már rég elhagyta a falut, írmagjukkal együtt leléptek, mint kurva a sezlonyról, s csak a világhálótól viszolygó, magukba zárkózott és lassacskán kihaló öregeket – saját szüleiket, s nagyszüleiket – hagyták hátra. A hátramaradtaknak pedig nem tölti ki mindennapjait az internet hírkavalkádja; jó, ha az esti híradót megnézik az üzembiztos sorozat után. Szigorúan a közszolgálati csatornán. Az a biztos. Se lájkok, se intim részletek önmagukról, egymásról, közszemlére hányva, vagy előnyös szögből lőtt fotók a gazdagon pakolt ebédlőasztalról - szerencsére. Minek? Ezért is szeretek inkább csak nézelődni, és nem bolygatni az állóvizet – nehogy valami mérgező gázt eregető iszapréteget is felkavarjak. Mégis kinek lenne jó? Senkinek.
Dolgom nem maradt, pénzem elfogyott, az utolsó fröccsömben pedig egy rövid kortyocska árválkodott egymagában, úgyhogy sebesen megszabadítottam a kínjaitól, és hazafelé vettem az irányt. Napközben úgyis képtelenség ilyen melegben dolgozni, majd a vaskos falak közt várom ki az estét. Akkor jöhet a magam háza tája, sötétedésig. Holnap ugyanígy. S azután, és aztán is. Minden nap. Megnyugtató egyhangúságban, de sosem unatkozva.
A hollandot innentől szájára vette az egész falu, sikerült folyamatos beszédtémává válnia, csak nem egészen úgy, ahogy az otthon lágy ölén elképzelte magának. Sajnáltam érte csórikámat. Másnap fel is kerekedtem, hogy meghívjam magamhoz, ne az utcai kútnál mosakodjon már. Hát hol marad a jó öreg vendégszeretet? Hely akad neki nálam – mással úgyse szolgálhatok. De úgy tűnik, maradt másban is jó házigazda, mert szabadkozott, hogy kézzel-lábbal ugyan, de elígérkezett Pistáékhoz. Az előző napi „picilóval” történt barátkozása és élménybeszámolója óta le nem szállt volna a nyakáról, folyton körötte sürgölődött, a nagymamát pedig addig nyaggatta, míg estefelé a kesernyésre pácolt, alkoholszagú öregasszony végül felöltötte a szebbik kínai papucsát, kicsattogott a templomhoz, és Pista hatásos pantomimjától kísérve meginvitálták magukhoz. Amíg a faluban van, alhat a gyerekek régi szobájában, ami ott áll, bebútorozva, ürességtől szomorú, lezárt ablakszemeivel.
Abban a pár napban többször meglátogattam. A füstös tömésházban fenntartott, üres szobában a ráncos öregasszony friss ágyneműt húzott, s a Józsibá’ vejének boltjába a vendégnek járó illatos szappanért is elszalajtotta az ötvenéves unokát.
Egyik este – Pista legnagyobb örömére – átjött hozzám a holland, megkóstolni a tavalyi bort, meg a tavalyelőtti pálinkát. Így Pista egész estére magára maradhatott a „picilóval”; becézgette, babusgatta, s annyi finomsággal tömte, hogy Caligula lovának nem volt olyan császári dolga életében, mint aznap ennek a girhes póninak, az elhanyagoltan burjánzó szegényház udvarán. Ha kettőnk angoltudását fölvakartuk volna az utolsó, véredényre kozmált morzsáig, és összekupacoljuk egy tányéron, akkor se adott volna ki egy épkézláb mondatot. Valahogy csak sikerült megértenünk egymást. Annyit mindenesetre kihámoztam a szavaiból, hogy szegény mennyire naiv szemekkel nézett a szélesen elterülő láthatárra. Odahaza, valami méregerős marokkói fűtől kábán rátört a látomás, hogy egy világkörüli zarándoklaton, amit a szentekhez hasonló alázatossággal és nélkülözésben fog eltölteni majd egy csapásra sikerül kinyitnia az emberek közöny-csipától összeragadt szemeit. Hogy a tucatnyi lehetőségből miért épp az atom, és hogy miképpen tud a nukleáris veszélyről világosságot gyújtani a lovacskája oldalára pingált piktogram – képtelenség lett volna emberi nyelven elmagyaráznia. Valószínű ő se tudta, vagy csak nem gondolta át eléggé. Jobb is.
Elmondása szerint odahaza a – nálunk jólétnek számító – kényelmes átlagkörülmények kerítése mögül nem hajlandók kinézni az emberek, csak a nagyra nőtt közhelyeket és önnyugtató aforizmákat hajigálják át a kívül ácsorgóknak, ezért jobbnak látta, ha felköti az útilaput, és a szélesebb világ kertjei alatt próbálja hinteni az igét. Nem akartam elkeseríteni, milyen hiábavaló küldetést vállalt magára, mert szimpatikus figurának tűnt – én pedig az ötödik pohár után túlzottan kiábrándultam a nagy tervek még nagyobb tettekké formálásához. Ráhagytam az idilli álmot, s megtartottam magamnak a saját rémképeimet. Hogy jobb esetben is legfeljebb a második szomszédig látunk el, komám, nem ám az atomerőműig, ami istentelen messze esik ide! Amivel nem is lenne baj, ha mindenki elnézne legalább a második szomszédig. De legtöbbször még az is túl távoli cél. Az a helyzet, hogy a saját portáján söpröget, gyomlálgat a nagy büdös, kollektív lelkiismeret. Nem tarthatsz tükröt a magasban vonuló orrok alá, mert mindenki csak önmaga képmását nézegetné benne. Ez van, komám! De inkább ne legyen igazam! Jobban járnánk a te rózsaszín álmoddal, annyi szent.
Nem egész egy hetet töltött a faluban, a vasárnapi misére hívó harangszót már a furulyázó kukoricások közt hallgatta, szemben a kelő nappal, vállán a küldetés-kereszttel, zsebében a biztos havi megélhetéssel. Hátra csak a biztos havi pletykálni valót hagyta, meg a repedezett aszfalton elhullatott lócitromokat.
Pista betege lett a póni elvesztésének. Egy kicsit. Szerencsére a szűkre szabott értelem hasonlóan korlátozott emlékezettel párosult, így kedd délután újra ingyen-fröccsért álldigállt Irénkénél, miután egész nap hurcibálta a hitelezőknek nagymama tartozásainak csökött törlesztő-részleteit.
Következő héten a kánikula még feljebb tekerte a termosztátot, kifacsarta belőlünk a maradék nedvességet is. Lógó leveleinkkel kornyadoztunk a presszóban, mint a szomjazó gyümölcsfák az udvar végében. A holland már csak ímmel-ámmal került szóba, elkedvetlenedett mindenki, megkopott a varázs, visszahúzta nedves csigatestét a vánszorgó pletyka – ilyen melegben inkább csak üldögéljünk és hallgassunk nagyokat, gyerekek! Egyedül Irénke néni csípős szája állta a cserepesre vált sarat, próbálta fenntartani az érdeklődést – bármi iránt. A beszélgető vendég hamarabb lesz szomjas. Jobb híján ilyenkor a „turistánk” menti zavarosban próbálkozott.
- Te Jóska, csinálj már valamit a lányoddal, hagyjon békét annak a szerencsétlen Pistának! Szegény hülye nem tehet róla, hogy az öreganyja odavitte azt a hollandot, a lovával együtt, mikor még maguknak sincs elég pénzük, nem ám vendéglátót játszani napokig. Tegnap is, mikor jöttem kinyitni, azt hallgattam, hogy szidja ezt a szegény hülyét a boltajtóban, mindenki füle hallatára. Hát mit ártott az neki?
Józsibá’ megszégyenülten hümmögött a bajsza alatt, hogy már megint őt kell baszogatni, és ő ugyan nem tud csinálni semmit, olyan a lány, amilyen. Hiába, hogy a vejével együtt nem ér a bőrük két forintot, de övék a bolt, neki is hitele van náluk, az asszony el is zavarná otthonról, ha szólna egy szót. Irénke éles nyelvét ennyivel nem lehet elhallgattatni.
- Engem nem érdekel, kinek hiteleznek, játsszák a városi urat, csak mert három boltot visznek, és két autóval járnak. De annak a szerencsétlennek hagyjanak békit! Az nem tehet semmiről. Se arról, hogy nincs ki a négy kereke, se arról, hogy a csóróvalagú öreganyja teszi a Csekonics bárót, befogad minden koszos gyüttmentet. Pfujj. Én be nem engedtem volna a házamba, nem ám illatos szappant venni, meg külön főzni, mikor nincs olyan ember a faluban, akinek ne tartozna. Annak sincs több esze, mint az unokájának. De ettől még nem kell a gyereket szidni. Nem tehet róla, hogy az öreganyja is ilyen hülye.
Ekkor már kezdtem elunni a sárdobáló, ujjal mutogató kétszínűséget, ami egyszeriben megtöltötte a savanyú levegőt. Gallér mögé csúsztattam a háztáji fröccsöt, kikértem a következőt, és kiballagtam a hátsó ajtón, hogy a vén diófa alatt rágyújtsak egy kesernyés bagóra. A füstbe bambulva irigyelni kezdtem kicsit a szent őrültet, hogy fogalma sincs, mennyire hiábavaló a buzgó igyekezet, amivel meg akarja váltani a világot. Hogy nem látja mindazt, amit maga mögött hagy, amik kibukkannak apró lova patanyomaiból, és hogy ezeknek az égegyadta világon semmi köze sincs a saját céljaihoz. A népmesei igazságok százesztendős tanulságait. Hogy csak az ad szívesen, akinek nincs miből, és a felszínes fösvény ma épp úgy megveti őket érte, mint mikor a régi szegényemberek gyerekmesét formáltak evilági nincstelenségükből, a túlvilági igazságosságra várva. Hogy tényleg nem lát el senki, csak a szomszéd kerítéséig.
Ő a szerencsésebb. Neki ott az atom hajtotta szélmalom, a rózsaszín álom, és a hit, hogy tényleg képes tenni egy jobb világért. Nekünk marad a savanyú bor, a kesernyés cigarettafüst, a kátyúk, s bennük az augusztusi naptól megaszalódott, pókhálósra repedezett lószarkupacok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése