Szilánkok

Valami eltörött. Végérvényesen és ijesztően. Nem is értem, pedig úgy tűnik, magam törtem össze. Mégis értetlen arccal bámulom a kupacnyi szilánkot, amiből az életem kirakósát próbálom folyamatosan összerakosgatni – nyűgös sikertelenséggel.

Talán az a legijesztőbb az egészben, mikor az ember meghökkenve hallgatja saját szájából a saját döntéseit. Mintha valaki egész más ejtené ki a szavakat – és mégsem. Aztán pár pillanat, és realizálódik a kimondott szó. Elfoszlik és nem hagy maga után mást, csak a kicsorbult teret, az elfüstölt múlt torz hátralékát. Mi volt ez az egész? Miért?

És fogalmam sincs. Csak sejtéseim maradtak, de a bizonyosság elpárolgott a sokévi verejtékkel együtt, amit itt hordozok a csatakosra izzadt munkástrikón, gyűrött, kopott cipőm bélésében, és egyre meredekebb agyvelőm ellenszenves lankáin.

Voltak valaha céljaim? Vagy csak a gyerekes vágyak, amikhez igyekeztem harminc körömmel ragaszkodni, de a harmincegyedik és harminckettedik köröm letépte őket a vasmarkú ábrándokról, hogy két ujjal visszanyomkodjon folyton a rideg valóság önsorsrontó mocsarába? Ha jól sejtem, valahogy így lehet. De megérteni így is képtelen vagyok. Sem azt a kölyköt, aki valaha voltam, se ezt a mostani fél-lényt, aki maradt belőle. Hogy a rossebbe ne rémítene meg a dolog?!

Persze mindennek a szürreális szimbolikának konkrét és valós okai vannak, amik sokkal egyszerűbbek és érthetőbbek. A konyhanyelvet pár pillanatra félrepakolom, hogy neve legyen a dolognak. Tehát: adott egy álom. Mert nevezzük álomnak azt a képet, amit az ember gyerekfejjel a jövőjéről elképzel. A gyerek megálmodja, mit is szeretne egy életen át csinálni. Kap egy mintát, és belehelyezi magát. Elles egy életvitelt, amiről úgy hiszi, neki a legmegfelelőbb, és igyekszik abba a csapába terelni élete folyamát, olyan döntéseket hoz, hogy legkésőbb a férfikor küszöbén elérjen abba a bizonyos Valhallába, beteljesedjen az álom. Lásd: iskola, egyetem, gondolkodásmód, barátok.

Aztán a legritkább esetben ér révbe. Leggyakrabban millió mellékúton tévelyeg, kényszerpályáról kényszerpályára röpíti a „sors”, vagy inkább a folyamatosan kényszerből hozott döntéseinek láncolata. És az álom egyre távolibb, szürreálisabb lesz, mintha valóban csak a benne lakó gyerek vágyott volna rá. Kezdi újra felépíteni önmagát, az évek alatt rárakódó tapasztalatok, kétségek és bukások romjain, míg lesz belőle egy gyarló emberi lény. Amire az a kisgyerek, ha az idősíkokat össze lehetne ereszteni, mint a kutyaviadalok véresszájú ebeit, valószínűleg rá sem ismerne. Ez lennék én? Az kizárt! Soha!

És mégis. Hiszen, ha nem is minden lélegzettel, de minden pofonnal változik az ember. Mint a mintázott agyag. Gödröket képez, ha megver az élet, mélyebbet, sekélyt, mikor hogy, s gyűrődéseket simít el minden simogatás. A végeredmény pedig épp ellenkezője az ógörög szobor-ideáknak. A tökéletlen tökéletessé formálásának. Mert pont, hogy a szűzi, éretlen tökéletességre pakolt valóság teszi tökéletlenné, érdes-durva gyarló esendővé a végeredményt. Az élet súlya – mondja a közszáj, proletár szakkifejezéssel.

És akkor hirtelen, a semmiből megtörténik, amire a realitásokban nevelkedett elme soha nem is mert gondolni: az Esély. Nem egy nagy, világmegváltó, kolosszális kitörés, mint a lottó ötös, vagy öröklött grófság. Sokkal kisebb, viszont álomszerű. Pontosabban épp az az Álom. A gyerekkori. A legfontosabb, a kerékcsapás, amire elvileg mindig is vágyott, amit tizensok éve dédelget. Felkínálkozik neki, széttett lábakkal, akár a hőn áhított, meghódíthatatlan nő. Itt van, meg lehet hágni! Nosza, tetejébe! De a feltüzelt, kamaszos vágy nincs sehol.

És ez az ezerszer meggyűrt, felismerhetetlenre formázott agyagtömb kiejti azt a szót, amit soha nem gondolt volna, hogy ebben a szent pillanatban elhagyja a száját. Nem.

Nem.

Ki ez az ember, aki ilyet tesz? Aki ezen a lélektani mérföldkövön, a fordulóponton az ellenkező irányba indul. Ki ez az élettelen húscafat, aki nemet mond önmagának, a legrégibb énjének, a legszentebb vágyainak? Kivé lett, mivé vált az ember, akiről azt hittem, tudom kicsoda? Hogy mondhatok nemet? Hogy tagadhatom meg önmagam?

Nálam jobban senki nem csodálkozhat el ezen. Nálam kevésbé senki sem értheti.

Szemétre vetettem a saját álmaim, mert már nem az enyémek. Ezek szerint réges-rég elvesztettem őket, valahol a tengernyi hullámvölgyben elszakadtak tőlem, anélkül, hogy észrevettem volna. Mindvégig úgy hittem, itt vannak velem, a szívem alatt hordozom, abban a kis zsebben, amit nem üríthet ki semmi vész, nem szaggathat le a legsúlyosabb teher, erre tessék. Kisül, hogy üres a zseb – talán az ing sem ugyanaz.

Akkor mégis mi maradt? Ha már ez sincs meg, mi maradt a gyerekből, akiből ezt a repedező torzót formálta az idő, ez a könyörtelen szobrász? Egy üres papírlap, amire most kellene vésni az első mondatot? Újra formátlan agyagtömb, ami új célokra vár?

Tényleg nem tudom. Mint mondtam volt: nincsenek bizonyosságaim. Nincsenek válaszaim. Csak egyre több és több kérdés, tornyokba gyűrődő kétség. Meg a sejtés.

A sejtés, miszerint vagy akkor néztem rossz irányba, tereltem a rossz mederbe mindent, ami meghatároz, vagy most. Vagy a gyerekben lakó ember volt egész más, mint amit a ringató álom maga elé vetített, vagy az ébredezés nyűgében elhasznált ember vét végzetes hibát, mikor távoli idegennek látja a benne lakó gyereket, annak valamennyi ábrándjával egyetemben.

Az álom szertefoszlott, a szájíz kávé és sör nélkül is keserű, a kilátás pedig ugyanolyan homályos, mintha őszi ködök ülnének az ablakban, nem a tavaszi nagytakarítás virágot termő tisztasága. Maradnak a szilánkok, a csodálkozásban csorgó nyál, és a kétkedő hümmögés.

Te, ott, a foncsor peremén, azzal a pofonra ingerlő böszmeséggel az arcodon! Mégis ki a rosseb vagy?