Szaki

Ahogy a puszta betonon térdepelek, és lassan ínszalagjaimból gyökeret ereszt a kezembe állt görcs, mert már két órája markolom a rezgő-búgó-zakatoló Hiltit, folyton az jár a fejemben: miért nem lettem kőműves? Mármint: most is éppen kőművelek, nem? Szakbarbárkodok itt, mint afféle cementhívő pogány gyaur, igazán lehetett volna ez a választott szakmám. És akkor nem fizetném bő tíz éve a kenyérre-vízre – meg némi alkoholra és jegyzetre – költött, majdnem kedvezményes diákhitelt. Fűtésszerelő. CNC-marós! Mennyivel többre ment volna velem a regionális munkaügyi központ lelkes alkalmazottainak serege. De nem. Fiam, neked, az eszedből kell megélned! Majdnem sikerült. 
A töredelmes vallomáshoz hozzá tartozik, hogy most épp saját berkekben végzem a kontármunkát, nem a jobb fizetés reményében, együtt a többi, külhonba szakadt szakmaelhagyóval. Hétvégi program. Így akár azt is mondhatnám, hogy gyerekes picsogás volt ezzel indítani. Bocsánat, csak elkalandoztam. Megesik. Inkább vésem tovább ezt a böszme vastag terméskő lábazatot, amit akropoliszi tartósságra tervezett a szocializmus mesterembereinek helyi különítménye. Dicsérem a kezük munkáját, miközben szidom a jó édes anyjukat. De el ne kalandozzak megint, mert nem leszek kész, mire telefonál a Szaki, hogy menjek érte!
Szaki segít majd nekem összeszerelni a galambszürke PVC csöveket, amikben a szennyvíz fog hűs vizű hegyi patakok módjára csordogálni – óceán helyett az emésztőgödör felé. Nem részletezem, mik fognak ebben a patakban lubickolni pisztrángok helyett. De ehhez az kell, hogy végre elég tág lik tátongjon ezen a kurva terméskövön, amin átfér az ötvenes cső. 
Szaki a helyi vizes mester fedőneve, akinek kisujjában rejtőzik a szakma alfája s omegája, a központi fűtés rejtelmeitől a csaptelepek és hollanderek erdején át a különböző porcelánok titokzatos rengetegéig. Mert tényleg piszkosul érti a dolgát – és viszonylag jutányos áron dolgozik. A falusi élethelyzet monopóliuma az övé, hiszen egymaga maradt, akinek ilyen tudás van a birtokában, s kezdhetne vele, amit csak akar, elkérhetné a csillagokat is a ház fölötti égboltról, mert a legközelebbi vetélytársa is eltávozott a múlt évben. Németországba. Radiátorokat szerelni, vaskos euró-kötegekért. Szaki viszont nem az a fajta ember. Nem váltja aprópénzre a belé vetett bizalmat. Ő iszik. Sokat. A monopólium így az elfogyasztott dobozos sörökkel arányos allűrjeiben ölt testet, például, hogy akár napokig várhat rá az ember gyereke, akár víz nélkül a hideg lakásban – baszik jönni. 
Nem haragszom rá túlzottan, csak kicsit bosszant a dolog, hogy hetedszer kell érte menni az utca végén álló házához, mert nem hajlandó száz métert se gyalogolni a munkáért. Ha tehetné, a budira is aranyhintóval járna. De tényleg próbálok erőt venni a bennem rohangáló búgóidegen, mikor végre át tudom tuszkolni a csövet a lyukon, és még mindig néma sírra hajaz a zsebemben lapuló telefon. És eltelik egy óra. És még egy. Direkt ezért keltem hajnalok hajnalán, a szomszédok haragos tekintetétől kísérve üvöltetni a masinát és megrezgetni az utca összes házának ablakát a vésőkalapács ütemére, miközben az én anyám is csuklik odahaza; muszáj, különben nem leszek kész a megbeszélt időre. A terv elcsúszott: nem számoltam az alkoholfilteren átszűrt negyedik dimenzióval. Amatőr hiba. Csak magamat okolhatom. Szaki pedig sehol. Nem bírom cérnával, s a negyedik kávé mellé elfújt, vaskos cigarettafüst párájából nyugalmat merítve felhívom. Álmos, sörízű hang krákog bele a túloldalon.
- Igen?
- Szevasz, Szaki. Figyelj, csak azért hívlak, mert kész vagyok a véséssel, azt beszéltük meg, hogy nyolc körül menjek érted, de megcsörgetsz előtte. Akkor mehetek?
- Ma? Biztos, hogy nem jó. Megyek disznót vágni, kilencre. Miért nem szóltál előbb? – hadarja a kagylóba, de olyan szélsebes szóvihar keretében, hogy kell pár másodperc, mire eljut a tudatomig, mit is mondott. 
- Hiszen két hete megbeszéltük…
- Hát, föl kellett volna hívjál a héten, mert most megyek disznóvágásra…mennyi az idő?
- Tíz óra öt. De megbeszéltük, Szaki, ne basszál már ki velem! Nem múlt héten voltál disznót vágni? Azért mondtad mára…
- Kurvaélet, csak elkéstem…
- De nem múlt héten vágtatok? – próbálom kötni a döglött ebet a karóhoz.
- De, akkor is voltam. Ma öcsémékhez megyek. Most derült ki, szerdán.
- Bassza meg…
- Szólnod kellett volna.
Egy hajtásra lenyelem a két deci kávét és egy slukkra leszívom a maradék, mintegy fél szál cigit, hogy ne üvöltsek teli tüdőből a telefonba. Hogy bő nyállal…! Nyugalom…
- Akkor mikor tudsz jönni?
- Hú, várjál…szerda..nem…csütörtök vagy péntek? – ma szombat van.
- Fasza…péntek biztos nem jó.
- Akkor csütörtökön. De csak délután, vagy estefelé. Kedden azért hívjál föl!
- Rendben. Akkor kedden hívlak. 
Megtépázott idegeimet megzabolázva nem csapom a falhoz a mobilt, mert attól ugyan nem lesz jobb…pedig de szívesen…! Sebaj! Megint csak nyugalom. Nincs más.
Hallottam a hangján, hogy vagy még mindig állapotban van, vagy csak erősen nekikészült. Elvégre disznót vágnak. Néhány tucat pálinkára ennél alaposabb ürügyre nincs is szükség, pedig nagyon keresnie sem kell. Eleve Bukovecnek született. A legtükébb, mindenkinél mindig mindent jobban tudó család a faluban. Az egész família ilyen, óvodástól a nyugdíjasig, nagyon tudják. Szaki sem kivétel. Legszebb mintapéldány az öregapja, aki két éve halt meg. Igazi zsémbes, vén tetű volt az öreg, nyugodjon békében! Hányszor kergetett meg minket, gyerekeket a kampós bottal, mert el mertünk venni egy-egy almát a fája járda fölé lógó ágairól! Neki bezzeg lehetett a más hullott szilvájából cefrét csinálni. Ó, hát persze, hogy lehetett! Közben szinte egyvégtében szidta a rendszert – mindegy melyiket. Bármelyiket. Mindenki büdös fasiszta vagy kommunista volt a szemében: a polgármester is, a jegyző szintúgy, meg a postáskisasszony, a tyúkászat igazgatója, a szomszéd, a kocsmáros, és így tovább. Egyik másik még rokona is. De az mindegy, ha egyszer büdös kommunista – vagy fasiszta. 
Szaki élt az örökölt jellemmel, már erőst öregapja formájára hajazott, mire nősülő korba ért. De ha eget verők nem is akadnak a környéken, aprócska csodák azért vannak, szóval ezzel a háttérrel is tudott magának való lányt találni – a szomszéd községben. Két leendő, tokos gyerekük anyját. Aki aztán húsz év házasság után megunta a banánt, és pár hónapja lelépett a kisebbik gyerek egyik volt iskolai osztálytársával. Egy tizenkilenc éves kölyökkel. Férjének ott hagyta a lepattogzott zománcú edénykészletet, meg a svájci frankos záloghitelt. A helyében lehet, hogy én is a dobozos pszichológushoz fordultam volna enyhülésért a rideg valósággal szemben. Dolgozik is azóta a faszi, még egyszer annyit, mint annak-előtte. Így nem vitte el a bank a házat. A villanyt is visszakötötték, a gázórát is visszaszerelték. 
Nagy nehezen kiverekedte magát minden adósságból. Aztán esténként, a munkából hazaérve takonyrészegen elalszik a fotelban, az üvöltő tévé nem zavarja különösebben. Ezt a sasszemű, éjszakánként járdát kapálgató szomszédasszonya meséli mindenkinek, mint afféle önjelölt falurádió. Hogy szokta látni éjszakánként, amint Szaki tátott szájjal horkol az utcafronti szobában, és körülötte legalább hat-nyolc üres sörös doboz gurgulázik a foltos szőnyegen. Mintha bármi köze volna hozzá. Egyszer megkérdeztem tőle, ugyan mondja, Jolán néni, hogy láthatta, mert ha lábujjhegyre áll sincs 190 centi, és bizony az ablak nagyjából olyan magasan van. Választ sem hagyott hátra, úgy hagyott ott az ártatlan kis kérdésemmel kettesben, hogy nylon otthonkájának pörköltszaftos árnyéka győzött utána loholni a kiskapu felé. Azóta alig akar köszönni.
Mondjuk most legszívesebben szájon vágnám a Szakit, hogy így felültetett. De: van egyéb dolog is, úgyhogy nem rágódok sokáig, hamar rám talál a tennivaló. Estére annyira kitikkadok, hogy eldöntöm: holnap reggel sztrájkba lépek legalább pár órára. Elmegyek horgászni. Talán nem fagy be a tó, nem ígértek fagyot éjszakára. Sem esőt. Anyám úgyis hamarosan ideér, majd ő megeteti a kutyát. Kényelmesen előkészítek mindent, reggel csak indulni kelljen, aztán a villámgyors zuhany után eldőlök, mint a rohadt nád. Stílusos.
Ökölbe szorult arccal csapom agyon fél hétkor az ébresztőórát, miután fél órája visítja, hogy kelj már föl, paraszt! Menj kikapcsolódni! Mivel kicsit sem vagyok még éhes, meg aztán majd jobban esik az ebéd, így egy könnyű kis kávé-cigi kombináció után magamra kapom a vastag kabátot meg a bakancsot, aztán kocsiba pattanok. Friss levegő, párában úszó, nyugodt víz, értetlenül bámuló őzek és egy reggelijében megzavart réti sas fogadnak a parton. A meleg ágyból előkecmeregve, vacogó fogakkal sosem akarom elhinni, de mindig bebizonyosodik a tétel: ezért megéri fölkelni!
Lepakolom a motyót és körbejárom a tavat, merre látszanak a halak, hátha sikerül fogni is valamit, jól esne egy halászlé. Ekkor megcsörren zsebemben a véletlenül bekapcsolva maradt telefon. Anyám hív. Vajon mit hagytam otthon? 
- Igen?
- Figyelj, ne legyél légyszi ideges, de Szaki hívott…most tudna jönni…
- Na ne basszá…
- Mondtam neki, hogy kimentél pecázni.
- Johhh…indulok vissza.
- De kanyarodj majd a presszó felé, ott vár!
Negyed óra séta vissza. Még jó, hogy nem dobtam be. Három szál cigit rágok el, amíg a kocsihoz érek, még kettőt, mire megállok a presszó előtt. Hét óra ötven. Szaki zöld dobozossal a kezében bájcseveg egy szomszéd faluban lakó cigánygyerekkel. A sört ott hagyja, behuppan az anyósülésre, én meg majd’ kifordulok a zárt ablakon, olyan piaszagot söpör arcomba a mögötte settenkedő turbulencia. Ezek szerint jól sikerült a disznóvágás.
- Na, mi van, horgászni voltál?
- Majdnem. Épp lecuccoltam. 
- Hehe, az fasza. Ilyen hidegben?
Inkább nem válaszolok. Nyugalom…
Száz méter, és megérkezünk. Nagy szakértelemmel körbejárja a kiásott gödröt, vet egy pillantást a kivésett lyukra a falon, majd belekezd, hogy hol, mennyire kell még kiszélesíteni a gödröt, hogy hozzá férjen rendesen, meg a kiállásokat, meg a könyök, meg a…nem tudom. Nem értek hozzá igazán. Ha értenék, ő most nem lenne itt. Megmutatom neki az összevásárolt cuccokat, úgy tűnik, minden megvan. 
- Jól van, figyelj, akkor csütörtök, okés? De délután, mert napközben csőtöréshez megyünk. Fűtéscsövek, felázott az egész ház. Gondolhatod! De utána jövök, oszt pikk-pakk összedobom neked. Csak lámpa legyen.
Szóval most nem…? Nem. Ezek szerint csak azért jöttem vissza, hogy elhozzam százötven métert, megnézni a gödröt, lecsekkolni a toldókat és szűkítőket – amiket ő írt össze, tehát tudta jól, mit vettem. Ezt nem hiszem el…
- Na, felőlem mehetünk! Aztán csütörtökön hamar megleszünk.
Ennél értelmetlenebb dolgot már rég nem kellett csinálnom. És ne kapjak agyérgörcsöt! Nem ér annyit…ez csak egy szennyvízcső, az isten szerelmére! Még szerencse, hogy nem a fűtéssel van gond, különben ezzel a tempóval meg is fagyhatnék. 
Ezek után hazavittem a jóembert, harmincnegyedik vagy nem is tudom számon tartani, hányadik alkalommal, aztán visszamentem a tópartra – és nyugodtan lógattam a botot, egész délelőtt, csak azért is! A csütörtökből nem lett semmi. Hát persze, hogy nem lett. Elhúzódott a csőtörés javítása – állítólag. Képzelheted, elöntötte az egész földszintet! Háh! Föláztak a falak, tönkrement egy csomó bútor – hadarta el újra Szaki azzal a röhögő, krákogó, alkoholszagú hangjával a telefonba kedden. Megbeszéltük a szombatot. Aztán a vasárnapot. Mert elfelejtette, hogy egy esküvőre kell mennie. Állítólag borzasztó módon bebaszott, majd addig kötekedett, amíg az örömapa – valamelyik unokatestvére – szép csendben el nem vitte egy sarokba, hogy a lelkére beszéljen. Nem sikerült, úgyhogy diszkréten leütötte és behúzták a ruhatárba, ahol kialudta magát. Ezt vasárnap délután mesélték, miután már telefonon sem értem el, és az öccsét hívtam föl, mi a tosz történt a bátyjával. 
Ma megint csütörtök van. Elvileg délután mehetek érte. Megint. És pikk-pakk összerakja a csöveket. Azért, biztos, ami biztos, elővettem öregapám régi szakkönyveit, és megnéztem néhány oktatóvideót a témában. Hátha...