Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2014. július 27., vasárnap

David Attamborough: egy elcsípett tárgyalás

(természetrajz sorozatunkból)

Szereplők:
B: a bíró
Ü1: a vád ügyvédje
Ü2: a védelem ügyvédje
T: a tanú
valamint két öltönyös úriember

A bíróság épülete előtt, amint láthatják nagy tömeg gyűlt össze, és transzparensekkel a kezükben követelik a vádlott faj azonnali kivégzését. Az evolúciós lépések egyik legmeghökkentőbb példájának lehetünk éppen szemtanúi, de siessünk is közelebb, mert megnyitották a kapukat! Amint a tömegen sikerül átverekednünk magunkat élőben közvetítünk a tárgyalásról!

(...)

B: Kérjük a vád jogi képviselőjét, szólítsa a következő tanút!
Ü1: Bíró úr, ezúton szólítom a tanúk padjára a Piaci Legyet!
B: Kérem a tanút, mondja el a bíróságnak a nevét és foglalkozását!
T: Albert. Piaci L. Albert vagyok, hivatásos kéregető és bacilus-terjesztő kisiparos március harmadika óta.
Ü1: Mondja Albert, hogyan került kapcsolatba a vádlottal?
T: Megette a családomat, kérem!
Ü2: Tiltakozom, bíró úr! Ez szándékos ferdítés! A tanú nem ismerhette a családtagjait. A piaci legyek szaporodási rátája alapján az átfutási idők átfedése és az elvándorlási mutatók ismeretében vagy már halottak voltak azok a rokonok, mire a tanú bebábozódott, vagy már...
B: Elutasítom! A védelem ügyvédjét szeretném megkérni, ne keresse a csomókat a kákán!

(A padsorok közt siheder nyüvek kuncogása hallatszik: csomót a kakán? Hehehe...)

Ü1: Köszönöm, bíró úr! Kérem, Albert, folytassa!
T: Szóval a családom a vádlottnak köszönhetően teljes mértékben elhalálozott. Én is egész életemben az üldöztetésnek voltam kitéve, kérem!
Ü1: Elmondaná nekünk, ez az üldöztetés mennyiben befolyásolta az ön hétköznapjait? Hogy úgy fogalmazzak, mennyire változtatta meg az ökoszisztémában betöltött szerepét?
T: A folyamatos stressz miatt nagyon korán kezdtem őszülni, és nagyjából ötven pontszememen hályogosodás indult meg. Itt vannak a papírok az orvosomtól, megmutassam?
Ü1: Nincs rá szükség, már felvettük őket a per iratai közé. Folytassa csak!
T: Szóval a lábszőrzetem is hullani kezdett, és ennek a kopaszságnak köszönhetően a napi trágyakeresés is sokkal nehezebben ment, a nőstények pedig alig akartak párosodni velem. Az utódlásom is nagy kárát szenvedte...
Ü2: Tiltakozom, bíró úr! A tanú ferdíti a tényeket és nem megalapozott, ellenőrizhetetlen adatokkal kábítja a bíróságot!
Ü1: Engedje meg bíró úr, a kérdésemmel a tanú szubjektív véleményét, életét és sorsát kívántam kidomborítani, hogy személyes vonatkozás bemutatásával érzékeltessem: az egyszerű táplálkozási láncnak tűnő légyfogyasztás mögött milyen mély genocídium húzódik.
B: Elutasítom! Kérem a védelem ügyvédjét, hogy mellőzze ezeket a fölösleges közbeavatkozásokat! Csak nehezíti a bíróság munkáját. Kénytelen leszek megrovásban részesíteni.
Ü1: Köszönöm, bíró úr! Nincs több kérdésem a tanúhoz.
B: A védelem ügyvédje kíván kérdezni?
Ü2: Nem, bíró úr.
B: A tanú távozhat!
Ü1: A védelem szólítja következő tanúját, a Lószúnyogot!

(...)

Eközben a bíróság épülete előtt parkoló limuzin hátsó ülésén két, drága öltönyt viselő úriember kipukkantott egy üveg francia pezsgőt.
1: Mondja, ön szerint elég ideig tud húzódni ez a bolhacirkusz?
2: Nem hinném, hogy egyhamar befejezik. A védelem ügyvédjének egy pályakezdő ficsúrt küldettünk, és amúgy sincs semmi a kezében.
1: Remek! A vádnak vajon elegendő pénzt adtunk, hogy még pár tucat tanút előrántson a a kalapból? Időre van szükségünk.
2: Persze! Ezek beérik kevéssel is, és a vád vaskosan el van látva. És a bíró is a mi emberünk. A lánya a mi pénzünkből jár az orvosira.
1: Csodás! Akkor bőven ad időt ez a bohózat az új rovarirtó befejezésére. Aztán már mehet is az engedélyeztetés, és irány a boltok polcaira!
2: Ahogy mondja! És az ostoba WWF, meg a többi állatvédő sem sírhat a szerencsétlen kis fecskéi miatt. Elvégre ők maguk fogják elítéltetni a drágalátós madaraikat, minimum kegyetlen bánásmódért, vagy az is lehet, hogy népirtásért.
1: Akkor a konkurenciára is keresztet vethetünk végre. Nem hiszem, hogy tavasszal beengednék őket az országba. Ez után a per után szinte biztos!
2: Akkor mehetünk, kiélvezkedte magát? Éhen halok! Vadast kívánok...

1 a sofőrnek: István! Hajtson kérem a Trófeához!

2014. július 22., kedd

'88 - '90 ... a bajor határ margójára...

1988.

Az idősödő erdész órák óta ott állt a sötétlő fenyőerdő árnyékában, és meredten bámult a vasfüggöny irányába. Unta, hogy a határvidéken ragadt, de nem volt mit tenni, elvégre ezt a területet is kezelnie kell valakinek. Ő pedig nem kérdezte a miérteket.
Tudta, vagy csak sejtette, hogy a fal túloldalán a nyomor olyan magasságban hömpölyög, hogy hullámai a szögesdrót talpát nyaldossák. A haldokló szocializmus semmi mással össze nem tévesztető szaga átcsap néha az ostromgyűrűn, hogy a nélkülözés tömény keserűségével árassza el a békés nyugat petyhüdt levegőjét. Tudatosítja, ha elfelejtenék a nagy fejlettségben: milyen piszok szerencsések ezen az oldalon.
Huszonöt év a faltól pár száz méterre. Idegőrlő. A túloldalról gyermekkorból ismerős arcok és félig elfelejtett barátok, távoli rokonok fakó emléke lesett át a kihullott habarcscsomók közti réseken.
A fal takarásában masírozó katonák felé irányította messzelátójának lencséit. Ilyenkor a sötét keretes karikában mindig visszanézett rá valaki, s ettől olyan érzése támadt, mintha nem is ezen az oldalon áll. Mintha Honecker csizmája a lapockái közé taposna, tuszkolná a trágyalébe az arcát, hogy belefulladjon a saját piszkába.
Odahaza, palatetős, bajor mintára épült kis házikójában sosem érzett ilyesmit, odáig sosem kísérte el az érzés. A kellemesen duruzsoló kályha mellett elsikkadtak a messzemenő következtetések, a békés pipafüst köd elhamvasztotta a skizofrén gondolatokat.
Aztán másnap kezdődött minden elölről. A fenyőerdő szélén úgy tűnt, még a fák is sötétebb árnyékokat vetnek. A fű is lassabban nő.
Az őrtorony lakói sosem szokták meg jelenlétét. Gyanús elem maradt mindvégig. Ugyanaz a műsor minden egyes alkalommal: a kölcsönös vizsgálódás.
Néha integetni támadt kedve, de sose tette. Nem, mintha attól félt volna, hogy lelövik, hisz még az öreganyjuk is közös lehet azzal a sihederrel! Egyszerűen nem akarta bajba keverni. Őrület! Ki találta ezt ki?!
Az évek pedig múltak, s ahogy őszült a halánték, gyűltek a ráncok, mély árkaikban a szomorúság savanyú párája, egyre csak érett egy gondolat. Lassan a rögeszméjévé vált: az őrtorony!

1990.

Az idős erdész újra ott állt az évszázados, sokat látott fenyők tövében. A határzóna eltűnt, majd’ egy éve. A szögesdrótok rég újrahasznosultak a kohók áldásos tevékenységének hála. Csak ő nem születethetett újjá. Negyven évet nem söpörhet el egyetlen vihar.
A berlini falat emberek ezrei zúzták ízzé-porrá, mindenkinek jutott egy féltégla. Kamerák, híradások, szenzáció...világraszóló esemény.
Csak a vénülő erdész nem tudott zöldágra vergődni a hirtelen jött megnyugvással. A palatetős, bajor mintázatú kis házban továbbra is nyughatatlan gondolatok vergődtek faltól falig. Éjszakánként a tágra nyílt, kezdődő hályogosodástól szürkülő szemek mögött érett, erjedt a gondolat, égetett a rögeszme.
Türelemmel kivárta a születésnapját. A hatvanötödiket. Talán ezzel akarta megajándékozni magát.
És elérkezett június hónap huszadik napja. Öregecske terepjárójával megindult a hengeres objektum felé a zöldellő réten keresztül, miután a háromórai leselkedés megnyugtatta: nem figyeli senki.
Leállította a motort, kiszállt és betette a kocsi ajtaját. Egy pillanatra megállt az őrtorony tövében, s alaposan megnézte magának. Előszedte a csomagtartóból a német precizitással bekészített szerszámokat: nyomatékkulcs, akkumulátoros sarokköszörű, drótkötél, racsni, feszítővas. Minden, amire szüksége lehet, úgyhogy nekiállt, hogy véghez vigye az évtizedes tervet.
Egyenként lecsavarta a hatalmas csavaranyákat, melyek a betonlábhoz rögzítették a tizenöt méteres monstrumot. Mikor valamennyi vas mellette hevert a fövenyen, fogta az acélsodrony egyik végét, s elindult a körkörös lépcsőn felfelé. Még mindig stabilan állt az épület, hisz az örökkévalóságnak szánták oda. Ő pedig éppen ezt az örökkévalóságot kívánta most a földbe döngölni.
Az akkus flex hamar elbánt a lépcső tetején akadálynak szánt csapóajtó lakatjával, majd a toronyba érve az ablakkerethez rögzítette a kábel egyik végét, a szabad tekercset pedig kihajította a friss, szénaillatú levegőbe. Halk puffanás kísérte a sodrony és az anyaföld találkozását.
Egyszer még körbetekintett, milyen is volt a másik oldalról...megborzongott a kísérteties gondolatoktól. Hamar meg is indult lefelé, még mielőtt beleszédül.
A legközelebb álló fa törzsén rögzítette a feszítő racsnit, majd rákapcsolta a toronyból odacibált kábelvéget. Minden egyes feszítésnél kéjes rángás futott végig a gerincén, s arca megmagyarázhatatlan vigyorba torzult. Egyre hevesebben tépte az acélkart, míg a torony egyet reccsent...aztán még egyet...lassan, nyikorogva engedtek a rozsdás csavarok, de megállíthatatlanul billent a szerkezet. Már-már önfeledt állapotban rángatta a feszítőt. Gyerekkori karácsonyok ajándékbontási láza égett könnyes szemeiben, felkurjantott, mint egy vacsoráját üldöző ősember. Lihegése állati üvöltésbe csapott át, amint átbillent a torony a holtponton, fél kézzel a racsnit hajtva, másikkal a haját tépve őrjöngött a zöld vasszerkezet halálhörgésén. Aztán, mintha az ég szakadt volna ki a helyéből, hatalmas robajjal földet ért az elnyomás tilalomfája, a sárgaházi téboly elhagyta palackját, hogy végre elhallgassanak a zajok a koponyájában. A mindent elsöprő dübörgés megtisztította a rétet, elfújta a százados fenyők közt lapuló kételyeket, zöldebbé vált a fű, édesebbé a nyár illata, boldogabbá a június. Nem voltak kamerák, nem volt tömeg, nem volt éljenzés, csak egy öregember, rikoltozó mámorban, s a torony, a sötét múlt, amit ő rombolt le, egymagában. Így vetve végleg véget mindennek.


Másnap hajnalban a rendsodrót vontató traktoros találta meg az öreg holttestét. Az őrtorony mellett feküdt, keze még most is görcsösen markolta a racsni acélkarját. Haja csapzottan lógott az arcába, szája ugyanabban a torz mosolyban feszült. De a szemei, még az üvegesen halott szemei is egy olyan örömről árulkodtak, melyet nem érezhet senki emberfia. Egy egész életet élt meg, pár másodperc alatt, s a szíve belé szakadt. 

2014. július 19., szombat

Beérett

No kéremalássan,a teljes anyagunk meghallgatható itt alant.Tokától bokáig.
Újdonsült kiadónk a Hudini Records égisze alatt borzolja az effélére fogékony népek idegeit.
Jó mulatást hezzá!

2014. július 4., péntek

Du svájci?

...avagy miért ne legyen az embernél pergődob Butapesten...

Előszó-féle:
Ez a történet itten alant nem egészen lesz kerek, mert bizonyos részleteit az alkohol homálya teszi tejfölösen ködszerűvé, viszont teljes mértékben megtörtént. Méghozzá annyira de nagyon megtörtént, hogy egy vargabetűt sem kellett hozzábiggyesztenem, csupán visszaemlékezni (ami nem olyan egyszerű azért), és munkanapló-formán lejegyezni a fejüket kidugdosó kis emlékmorzsák összesöpörgetett kupacát. Meg persze közbe-közbe némi konzekvencia, avagy levont tanulságok – nem kívánt törlendő (segítek: az utóbbi szebben hangzik, még ha kevésbé is tűnik értelmiséginek).

A beharangozott história:
A ritka alkalmat megragadva ellátogattam a fővárosba egyik hétvégén, mert hogy koncertet szerveztek a nyughatatlan fiatalok és nem annyira fiatalok, ráadásul számomra is kedves zenekarokat felvonultatva, mint a Tekintetes úr, vagy az új kedvenceim egyike, a Honecker bosszúja (Timúr szerint Bonecker hosszúja). Leparkoltam a szegényes kis útifelszerelésem Óbudán, s a kellemes délutáni sörözgetést és kacarászást követően hónom alatt egy pergődobbal, melyre szükség volt az esti rendezvényen, megindultunk Timúrral és Gáll úrral karöltve a helyszín irányába.
A koncertekről most nem szeretnék részletes élménybeszámolót tartani, megteheti bárki, aki ott volt; az én írásomnak nem ez a témája. Elég az hozzá, hogy remekül éreztük magunkat, jó zeneszó mellett. A pultos kisasszonyt újfent csókoltatom, mert benyelte a visszajárót a kiírtnál egyébként is drágább kőbányai árából, és még fel is háborodott, mert lekorholtam érte. Sebaj, úgyse lesz itt többet ilyen mulatság!
Na de, vissza a kerékvágásba: nekifeszült a kibővült kis társaságunk a hírös pesti éjszakának. Hónom alatt szorongatva a pergőt sodródtam buszról buszra, villamosra, fene tudja még milyen járműre nem a többiek után, utunkat pedig hangos cseverészés, röhögcsélés, némi alkoholosan mámoros illatfelhő és (hála nekem) ütemes dobszó kísérte – az értetlen tekintetekről nem is beszélve. Némi buszon ragadás és gyaloglás után a keleti pályaudvarnál kötöttünk ki egy hangulatos kis helyen; de az úri közönség nem verekedett. Elfoglaltuk a fél emeletet, s hagytuk zajlani tovább az éjszakát. Ismét nem részletezném a történteket, mert ha elakadok minden eszembe villanó mulattató aforizmán, sose jutok el oda, ahova szeretnék. Lényeg a lényeg: nagyon jó, ha az egy nyelvet beszélők néha így összeülnek.
Hajnali öt óra körül, miután a salgótarjáni vonat elindult a fényesedő keleti horizont irányába mi ellenkezőleg irányítottuk a menetelt, s meglehetős fáradtsággal a vállunkon (valamint esetemben a dobbal a hunyom alján) nyugat felé lépegettünk így hármasban: Timúr, Gáll úr és jómagam. Főleg nyugatnak...egyet észak, egyet dél...kettő előre, egy hátra...göröngyös a pösti aszfalt, hiába no!
Gyanús előjelek persze voltak. De egy, állítása szerint tizenöt éve dobbal foglalkozó raszta néger, avagy afro-magyar, és egy tokától bokáig végighányt, merevrészeg tinédzsertől eltekintve zökkenőmentesen érkeztünk meg a Ferencziek terére, ahonnan már csak egy ugrásra volt a hőn áhított busz kiindulási pontja, meg némi korai reggeli, esetleg kései vacsora. Azonban a leszállást követően kissé bizarra váltott a hajnali hűvös levegő.
Történt ugyanis, hogy odalépett hozzám egy tuareg forma barna fiatalember, mellette kissé fakóbb színezetű honfitársával, és tört, hadaró angolsággal elkezdett magyarázni nekem a hónom alatt szorongatott pergőre mutogatva. Na mármost: színjózan állapotomban is jobb esetben csak ugatom az angol nyelvet, de nem igazán értem, hát még most! Azaz akkor! Nézem ezt a fiút, hallgatom a beszédit, de nem értem. Mondom is neki az egyik általam ismert külhoni nyelven, hogy lassítson szavainak pergő áradatán, mert így nem jutunk dűlőre. S csak úgy meggondolatlanul kiköptem az alábbi kis mondatot:
- Langsamm bitte!
Erre elsápadt a barna arc, kikerekedtek a gesztenyeszínben pompázó, ködfátyolos szemei, manikűrözött körmű mutatóujját rám szegezte, és a következő, világ minden táján jól ismert kifejezéssel illetett:
- Náci!
Na szép, mondom. Ennyi kell csak? Hát, barátom, az a nagy helyzet, hogy ezt a nyelvet kellett tizenöt esztendőn keresztül tanulnom, mit tegyek? Nem tudok ángyélusul. Timúr persze serényen fordított neki. Hasszán azonban hajthatatlan volt, és meggyőzhetetlen: én náci vagyok pedig!
Szó szót követett, Gáll úr is bekapcsolódott a vitába, mire Hasszán benyúlt divatos melegítőjének zsebébe, és előkotort egy vörös füzetkét, majd orrunk előtt meglobogtatva közölte, hogy ő biza svájci.
- Áj em szvissz!
Ez remek. És?
Hamar belefáradtam a meddő vitába, ami kezdett elharapózni körülöttem, így leültem a betonpadra (vagy virágágyás volt talán?), ahol csendes dobolgatással próbáltam elütni a vontatottan csoszogó időt. A fakóbbik fiatalember néha franciául kiabált valamit, mert ő csak azt a nyelvet beszélte, s Hasszán Himmelherrgott újra meg újra fellángoló dühvel ecsetelte, miszerint ő itt vendég, és nem viselkedünk illendő módon vele. Mert kelet-Európában mindenki rasszista. Na bumm! Aduttot bele!
És rám nézett, újra meg újra, angolul hadoválva valamiről, amiről fogalma sincs neki (második világháború, és a többi). Mondom neki erre:
- Parli italiano? – mert hogy olaszul is kénytelen kellettem megtanulni, amíg a digóknál dolgoztam, három esztendeig.
Nem. Ő csak angol, francia. Remek! Akkor mégis mihez kezdjek veled fiam? Az általad hazának választott ország három nyelvet is használ hivatalosan, én abból kettőn is megpróbáltam hozzád szólni. Történetesen az egyikért lenáciztál, de nem beszéled. A másikat se, fogalmad sincs róla. Csak francia, mert olyan volt gyarmatról jössz nagy valószínűséggel, ahol ezt beszélik az arab mellett, meg angol, mert azt mindenkinek kell. És én vagyok a bunkó!
Közben Gáll úr már szőke fürtjei okán is nácivá avanzsált, így aztán tényleg csak dobolgatással ütöttem el az időt, másnak nem láttam sok értelmét:
- Ez egy svájci fekete, aki szerint te egy szőke fasiszta vagy, és ezért nem szeret téged. És akkor mi van? Menjünk enni, aztán aludni! – azt hiszem ez lehetett az utolsó „értelmes” hozzászólásom az eseméyekhez.
Aztán a vitában valahol lehetett egy fordulat, amíg én elábrándoztam kissé, mert a következő percben arra eszméltem, hogy Timúr „gúdfelló”-nak van emlegetve, vállveregetéssé szelídültek a mozdulatok, s majdhogynem ölelkezni kellene velük, megbékélésül. Majd baráti integetések közepette veszünk búcsút Hasszán Himmelherrgott-tól, és fakó színű barátjától (hogy neki is adjak valami hangzatos nevet, legyen Jeanfrancois. Juszuf Jeanfrancois.). Ki érti ezt?
Még pár bizarr intermezzo után végre beértünk az óbudai kis lakás biztonságos falai közé, és álmunkban próbáltuk megemészteni a történteket. Szép ez a multikultúra, nagyon szép!

Tanulság-féle, avagy bőcsködés:
Idejön egy tuareg fiatalember svájcból (a másik érdektelen merevrészeg volt), és lefasisztáz egy nyelv használata miatt. Amit ő nem beszél, de új hazájának amúgy hivatalos nyelve. Mi a fene van ezzel a világgal? A barna fiú nem is arra büszke már, hogy barnának és muzulmánnak született, mint legtöbb társa egyébként teszi, hanem hogy ő svájci! Szabatosan értelmezi kissé ezt a fogalmat egyébként, a nyelvismereteiről nem is beszélve.
Az európai történelem neki nem jelent semmi, de vagdalkozik vele. Egy olyan ország lakosaként közli kirekesztő létem undorítóságát, aki náci arany rejtegetésével és beszari kívülállással volt elfoglalva akkoriban, mikor Adolf elfelejtette lerombolni Versailles-t.
Vendégként megkövetel minden tiszteletet tőlem, és hogy angolul beszélgessek vele az ő nagyszerűségéről, de mint vendég annyira bunkó, hogy beleszarik abba a medencébe, amiben éppen úszkál, miközben a vakációját tölti.
Ez a nagy nemzetköziség annyira elkorcsosítja a népeket, hogy már azt sem tudják, kik ők, meg honnan jöttek, de az ujjal mutogatás és a kirekesztést kiáltozó kis toleranciabajnokok virágkorukat élik újfent. Mi meg ülünk a hegy tetején, csokit majszolva, mikor odalép hozzánk egy barna egyén (férfi? nő? férfi-nő?), mondván:
- Du Svájci??
- Nem, én is magyar vagyok.
- Fasiszta!
És még egy kis mellékes apróság. Kérdem én: ide tényleg csak a külföld legalja, a legrohadtabb taplók járnak üdülni, akik már otthon, vagy más országokban nem mehetnek sehova a szarevő jellemük miatt? Akkor minek a turizmus? – kérdem én újfent. Erre nem biztos, hogy olyan nagy szükség van.
Mondjuk legalább egy előnye biztos volt ennek a kis találkozásnak (a szürreális élményt és sok röhögést leszámítva): Hasszán Himmelherrgott és Juszuf Jeanpierre biztos nem akar nálunk hosszabb időre letelepedni. Sőt, lehet nem is jönnek többet errefelé. Elvégre Kelet-Európában mindenki rasszista. Ők nem. Mert svájciak. Egyem a lelkét! Sebaj, két bunkóval kevesebb, maradt még elég!

Utózönge:
Ezek után másnap meg se lepődtem már, mikor a Szépművészeti Múzeumban antiszemitázták az egyik tárlatvezetőt. A héber úr azzal vádolta, hogy zsidózott. Valami atombomba, meg Izrael? Nem tudom. De a tárlatvezető ott bizonygatta, hogy ő nem! Ugyan! Soha! Olvassa el a blogját, ott is látszik, hogy ő tényleg nem!
Ehh! Fárasztó! Unalmas!
És ezt pont Lautrec egyik legérdekesebb plakátja előtt kell megvitatni? Győztem félrelökdösni őket, meg a köréjük gyülemlett 10-15 fős bámészkodó turistát. Azért nem kell aggódni, megoldottam! Beléptem a kör közepére, s fennhangon közöltem velük:
- Bocsánat! Szeretném megnézni a képet! Én ezért fizettem!

Elég volt a tegnapi, köszönöm!

2014. július 2., szerda

Szabad vagyok




- Valószínűleg már tudják, hogy nem kellemes dolog miatt kérettem be Önöket.
- Igen, sejtettük.
- Fiatalok, pályakezdők. Bizonyára találnak munkát. Nem is értem miért járnak be vidékről.

(…)

- Gergely, magának van még szabadsága?
- Hát, az már nincs. (azt mondták jobban teszem, ha kiveszem időben)
- Hmm, akkor erre való tekintettel a hétfői munkanap alól felmentem… nézzen valamit.

Mostanság akad is néznivaló.

Szabadidő. Csodás fogalom, főleg ha van az embernek. Kényszer-szabadidő? Ez már kevésbé. Van ennek a szabadidőnek egy igen rossz tulajdonsága: felkészületlenül éri az embert. Nincs idő beosztani a szabadidőt. És ugyebár a munkanélkülinek minden nap péntek, így nekem is. Április óta.  
Besavanyodtam kicsit az irodában. Mikor elbocsájtottak kifejezetten örültem. Bárgyúan naiv optimizmussal mentem el a kötelező berúgásra a haverokkal. Legalább lesz idő másra is. Talán visszatér belém a lélek. Apropó mondtam már, hogy a munkába lépésem előtt egy nappal szakítottunk a nőmmel? Ja… 1,5 év után. Ő általa szereztem a melót, habár búcsúajándéknak kicsit bizarr volt, de azért csak eltelt fél év az íróasztal mögött.  

Na de majd most! Jöhetnek a jobb évszakok! Vár a megérdemelt szabadság! S ezekkel a gondolatokkal, valamint némi megtakarított pénzzel és szűnni nem akaró motivációval lépek ki utolsó munkanapom végén a betonépület ajtaján. Oh, ez a sok szabadidő, te jó Isten! El is felejtettem milyen nappal az utcán mászkálni. D-vitamin szántja az arcom a monitorpislákolás helyett. Mit tegyek először? Dehogy keresek munkát, hisz szabad vagyok! Élni akarok!  Morfondírozok tovább hazaérve, ahol átölel a 4 fal. A mosoly egy pillanatra meginog, kezdem sejteni: sokáig nem ereszt. Hülyeség, hess innen negatív gondolat! Szarni bele szól a zene! Az Istenért, hisz szabad vagyok!?
  
- Legjobb lesz fiam, ha elintézzük a biztosításodat.
- Mi…hogy…hol érdekel engem most a biztosításom amikor…ja persze a cég már nem fizeti… hát igen azt el kell intézni. De aztán felszállok a buszra és…
- Lejárt már a bérleted?
- Persze hogy lejárt… és… azt… sem… fizeti…. már a cég…. de… már… diák sem vagyok… és az akkor… kb 1300 Ft egy oda-vissza út a városba? Nem mész mostanság Fehérvárra?
- Nem, a héten biztosan nem.
- Akkor iszok egyet a kocsmában a… bassza meg mindenki dolgozik!!! Na nézzük a mobilt… telefonkönyv… dolgozik… dolgozik… 150km-re van… ő is… egy hete kiment külföldre… két hete kiment külföldre… vajon van itthon sör? Egy darab… citromos… elég Hawaii… Ez esetben talán… talán nézek egy filmet…

(…)

Ez jó volt… hát akkor most… még egyet…

(4 nap múlva)

Azta. Sosem hittem volna, hogy idén végzek ezzel az 501 filmes könyvvel.  Péntek van!!!  Végre! Egész héten semmi értelmeset nem csináltam. Igaz, hogy felhívtam pár volt kollégát, hogy hátha tudnak nekem valami munkát, de azt mondták nem megy olyan gyorsan én meg addig is szabad vagyok!!! Be is megyek Fehérvárra, ma már biztosan ráér valaki, koncert is lesz, be is rúgunk, és összeszedek magamnak valami sunát! Rossz szájízzel kipengetem a sofőrnek a „rablás” címszóval illendő forintösszeget és egy jobb nap reményében vigyorgok a buszon.

 Kocsmáról kocsmára járunk a kis létszámú társasággal megalapozandó a gyorsított eljárású züllésünket. Üveg üveget vált, és mivel az ingerszegény környezetben nem rakódott rám semmi figyelemreméltó a héten ezért nem igen találom a beszédtémát. Természetesen ezt további szeszekkel kompenzálom. A kocsma népe furcsán méreget. A fehérvári vendéglátóegységek közönsége kétfelé szakad. Reprezentálódik a középiskolás korosztály, akiknek a magamfajta 25 éves már egy vén fasz, valamint az életunt harmincasok, akiknek degradál velem szóba állni. Sebaj, sebaj, igyunk még, jó lesz. Mindjárt kezdődik a koncert, érjünk oda kezdésre. Utálom a zenekart, de a csajok kedvéért kibírom. Hmm, mintha kicsit több lenne itt a srác mint a csaj. Ha jól számolom úgy kb 7-re jut egy. Hol a többi? Kifogtunk egy szar napot.

1 hét múlva ugyanez…

2 hét múlva ugyanez…

MINDEN KURVA HÉTEN UGYANEZ!

Azon kapom magam, hogy hétről hétre egy olyan városban bulizok, ahol 150 állófarkú hülyegyerek kergeti ugyanazt a 20 idióta picsát, akik ráadásul kritikán aluliak. Ehhez a jelenethez választhatsz háttérzenét attól függően, hogy melyik koncertre mész el. Holott ehhez csak egy harmonizál eléggé: a Benny Hill Theme. Zenét választani, pff, vicc az egész. Hiszen vetésforgóban megy ugyanaz a 3-4 fellépő is. Kicsit már sok lesz a reggae-ből meg a ska-ból srácok. Nincs ebben a városban annyi raszta.

El kell költöznöm innen! Elvégre szabad vagyok, megtehetem! Pakolom is a cuccom, hogy… ácsi… de nekem nincs arra pénzem, hogy fenntartsak egy albérletet… kell hogy legyen… kell hogy legyen a passzivitás és a hétvégi fertő elől valami megnyugvás… mondjuk… egy munkahely? Igen… Keressünk munkát!
Keresem a munkát. Interneten. Ismerősöknél. Keresem. Nem talál meg.

A végzettségeim nem sok jóval kecsegtetnek. Minden normális ajánlat alján késként szúródik belém az apró-betűs szöveg: „előfeltétel: 5 év tapasztalat” Hogyan gondolták ezt? Még a munkanélkülire sem tudok bejelentkezni, mert alig húztam ki a fél év munkaviszonyom. Még 1-1,5 évet valahogy lepapírozhatnék a gyakorlatokkal és a korábbi melóimmal, de nem mehetek el éveket dolgozni ingyen! Éveket persze. 3 hónap után leváltanának.  

Legutóbb jobb híján Bicskére adtam be az önéletrajzomat… bár az a szomszéd város… ami még nagyobb gettó, mint Fehérvár…

Na megyek lenyírom a füvet, hogy ne legyen bűntudatom…

…még jó, hogy ilyen kurvára szabad vagyok.