Ásítva nyújtózom hajnali ötkor a nyekergő rugókkal tiltakozó
szocreál ágyon. Tíz-húsz veréb veri egymást az ablakpárkányon; ha félhomályos
szaruhártyámon keresztül jól látom, egy tucat kanveréb vetekszik három tojó
kegyeiért. Mintha a falusi bál ablakán leskelődnék – csak madarakkal.
Fürdőköpenyben csattogok kávé-cigaretta kettőssel felszerelkezett
reggeli rituálémra, csöndes erkélyjelenet a kelő nappal. Csöndes…
- Dinnnnnyéééééééét! – üvölt a távoli vidékről
ideverődött cigány zsiguli hangszórója.
- A kurva nénikédnek kell az a zöldség hajnalok hajnalán.
– mormolom magamban. – Szerinted ki a halál akar ilyenkor bármit venni?
Tessék, el is cseszte a reggelemet. Nem esik jól a forró
fekete, csempült pofazacskómban forgatom, rágom a nikotint. Fintorogva
füstölnek orrcimpáim, hogy negyed hatkor minek kiabál torkaszakadtából az a
barom, hogy szerencsétlen sárgarigó is elhallgatott a diófán. Pedig de szépen
fújja! Azaz fújná…
Azért lesöpröm a fecskeszart a kinti szék ülőkéjéről, odább
rúgom a lábam alatt éktelenkedő nyestürülék gyümölccsel megpakolt, formátlan
kupacát. Mintha minden jószág csak arra használná a tornácot, hogy a dolgát
végezze. Légyszar az ablakon, pókszarból álmodott összekötős pontrács a
falakon. Némi dekorációs verébszar a kisasztal tetején. Egy nyilvános wc-ben
élek? Még mindig jobb, mint az áruházak oldalára fosó csövesek közt lavírozni a
városban! Itt nyugalom van…
- Vásároljon kiváló minőségű takarmányainkból!
Érdeklődjön a mozgó autónááá! – érkezik a következő. Ha lehet, még hangosabb,
mint a dél-baranyai akcentussal kajinkuló dinnyéskettes.
A rosseb egye meg! Be is lépek inkább a tömésfalak nyújtotta
magányba. Megszűrt hangerővel kap utánam a modern kereskedelem rákfenéje, az
üvöltő mozgóárus recsegő monológja. Kínomban pótcselekszem, zajra zajt! Öltözéshez
ostoba módon bekapcsolom a televíziót. Kettőt pislog a képernyő is: mit akarok
tőle ilyen korán? Felsír a hangszóró.
- Legújabb késeinket csupán
tizenhatezer-kilencszázkilencvenkilenc forintos, bevezető áron rendelheti meg a
VéeS teleshoptól. A kerámia éltartó ereje utánozhatatlan! Itt ez a szöges léc.
Így. Imádok szöget vágni! Ha tehetném, egész nap csak szögeket vagdalnék.
- Csak hajrá! Hülye… - motyogok, miközben másodszor is
félregombolom a foszladozó inget.
- És ha most rendel, ugyanezért az árért ajándékba kap
egy…
Nem várom meg, mit adnak a szar mellé másik szarnak. Egy
áráért. Kikapcsolom a műsordobozt, néztem eleget gyerekkoromban; meg is lett az
eredménye.
Kaszával a vállamon ballagok a kert irányába, nyikorgó
vaspánttal köszön a kiskapu, fedezékbe bújnak a köveken sütkérező fürge gyíkok.
- Megérkezett a gázosautó! Cserélje ki palackját most
kedvező áron!
- Csak te hiányoztál…
A propán-bután nélkülözhetetlenségét bizonygató, selymesen
reszelő női hang kísér a gyümölcsfákig, s velem marad, míg be nem végzem a
munkát. Az utolsó rendeknél halványul csak el a fülbemászó reklámszöveg,
jelezve, hogy a falu valamennyi utcáját megjárta a platós autó, s indul a
következő település lakóit boldogítani.
Miközben a nap első sugarai átengedik a helyet a másodikaknak
a hőmérő alkoholcsíkja gyorsabban törekszik az egek felé, és én görnyedten
szedegetem a hullott almát a vesszőkosárba. Fejem fölött balkáni gerlék
ingerlik egymást párzani vágyó búgással, mintha nem lett volna elég. Már
kirepült a fészek? Hisz úgyse raktok újat! Akkor meg minek a hisztéria? De le
se szarnak. Még szerencse.
- Tűrürűrürűrűrü…szólj anyádnak, hozzon pénzt! – az
ismerős dallam erősödő ütemben közeleg. Mint egy falat kenyér…
Miközben cefrévé formálom a csinos, piros gyümölcshalmot,
még a daráló surrogásán is átüt a sárga kocsi pofátlan ricsaja. Minden második
háznál megáll, mert minden második házból előtotyog egy hetven fölötti
vénasszony, hogy gyorsfagyasztott, elősütött, húsnak hazudott mirelitet vegyen
a finnyás unokáknak.
Dél lesz, mire elvégzek, de a házhoz szállított, sárga nyomor
mindvégig velem marad. Csodás! Tudom: nem hagy el a civilizáció!
Átruccanok öreganyámhoz ebédre, nehogy sértődés legyen.
Készült egy kis tyúkhúslevessel. Vagy öt pár láb, két nyak és egy farhát szemez
velem a gőzölgő tálból. Látszik, a mama is veszi a tyúkalkatrészt. Azért építek
egy kontinenst a sárga karikák szigeteiből – és az íze is kitűnő. Jó, hogy
öreganyám még zsírral főz!
- És hogy haladsz? – szegezi nekem a kérdést.
- Mivel?
- A cefrével.
- Jó lesz, már nem sok van. A barack leforrt.
- ………….. – a
következő mondatot elnyomja a nyitott ablakon beköszönő, újabb árut sejtető dal.
- Vasárnap a Riska nem ad tejet, folyton csak azt bőgi:
munkaszünet.
- Jajj, elfelejtettem kitenni a kannát! – ijed meg
öreganyám, és szalad a bottal, nehogy tovahajtsák a bádogtehenet. Az utolsó
hús-vér marha két éve hagyta el a falu határát, teherautón.
Jóllakottan kávézunk az erkélyen, a cérnametélt emlékével
vegyül nyelvemen a francia dohány. Öreganyám ajkáról gyöngyként hullanak az
információk, amiket általában elszigeteltségemben elfelejtek felcsipegetni. Nemzeti
bolt is van a központban, teljes kínálattal. Mostanság az önkormányzat házhoz
viteti a nyugdíjasok bevásárlásait. Két közmunkás rója az utcákat, kenyeret,
felvágottat, cigarettát rejtő nylon szatyrokkal.
Házhoz jön a halál is? A szórólapok hegyeiből előbukkanó
sírköves reklámanyag ezt sugallja. Ha ezen a héten rendel, ajándékba
kap…nem…ezt már nem. Halj meg most, mert olcsóbb?! Baszki…
- Kakaó vagy macikávé, nincs jobb tej, mint Lacibáé… -
hinti az igét a soron következő.
- Mi az, már két tejes van? – nézek kérdőn nagyanyámra.
- Igen, ez pár hete jár. De szerdán szokott, meg
pénteken, a másik meg kedden és csütörtökön. Nem értem, hogy kerül ma ide.
Sztoikus némaságban rovom a járdát hazafelé, füleimben
kavarog a folyton sikoltó hangszórók, megafonok friss emléke. A kapu előtt
csengőszóra riadok, és kövér gyerekek suhannak el mellettem az araszoló
fagyiskocsi irányába. Ez legalább nem beszél, énekel…
Fél óra múlva motoros kaszák mantrázó monotóniája pásztázza
végig az udvart. Közmunkások nyúzzák az árokparton a közpénzen vásárolt
masinákat. Basszátok meg, legalább csinálnátok meg rendesen! Összehányják, mint
mindig.
Kalapot és kapát húzok, tömeggyilkosságra készülök a gyomok
között. Surrog a hideg vas a földben, némán kiáltanak a folyondárok, nehezen
adja magát a disznóparéj. Újabb reklámautó kiált utánam a kertbe.
- Gázt adunk! – és versenyautó motorbőgése,
kerékcsikorgás, felvételről. És ismétlődik. Újra. És újra. És újra…
Sose hallgatnak el? Sohasem hallgatnak el…
Estefelé, mikor a fények is kezdenek megkopni, az utolsó
árus is elhagyja az utakat, lejárt a munkaidő. Megszállja a ház környékét a
nyugalom. Kezemben fröccsös pohár, és az elmaradhatatlan dekk. Békés
füstkarikákat eregetek, gyorsan szétcsapja őket a ganészagú huzat. A fülemüle
elnyújtott siráma a vállamra ül, miközben a tücskök nosztalgikus kontrája húzza
az ütemet.
A szomszédban kocsiajtó nyílik, majd valami hip-hop opusz
tíz másodpercenként ismétlődő, monoton alapja kezd zuhogni a mélynyomókból.
Hazaért a hülyegyerek…megjött a gettó. Ostoba hadarás és műzongora kíséret
zökkent ki a tiszavirág életű békességből.
A faszom bele! Elnyomom a félig szívott csikket – jó lesz az
reggel is –, majd berántom magam mögött a százéves ajtót. A kétnegyedes ütemre
hullámzó ablaküvegek mellett elvánszorgok az ágyig. A fejemre szorított párna
alól is tisztán hallom, milyen nehéz a sors a nyóckerben.
Megpattan egy ér a szemem sarkában. Agresszív álmaim azt
suttogják: reggel szórj néhány marék szöget az útra! A faluvégen. Mély az árok,
onnan nem másznak elő többet! Vagy tűnj
el! Állj odébb! Jó. De hova? Ameddig aszfalt van, a civilizáció nem ereszt.
Vasmarokkal szorongat, hogy levegőt se kapok. Levegőt!
Kitárom az ablakot, beeresztem dörömbölő zajokat. Pofátlanul
ellepik a szobát, beülnek a székekbe, széthányják a könyveket, felcsapják a
csizmát az asztalra és csámcsogva megzabálják a tegnapi maradékot. Rohadjatok
meg, elmosogatni bezzeg senki nem fog!
