Holtfáradtan estem a buszmegálló valaha átlátszó üveggel
körbevett, mára csak széljárta és retektől ragacsos, fröccsöntött padjára. A
kapát nekitámasztva a vaskeretnek hagytam pihenni; megfáradt ő is a hosszú
műszak alatt, kijár egy kis nyugalom a fának, s a vasnak is. Hátizsákom
mélyében kotorászva beleakadt a kezem a sörös doboz tükörsima hengerességébe.
Minden gyönyörködés nélkül markoltam meg a hideg bádogot, s elővéve az olcsón
minőségtelen italt gyorsan-lassan felbontottam, majd nagyot kortyolva nyugtáztam
vele a napot. Eltelt. Végre!
Hátamat nekivetve a keretnek vártam a busz érkezését – volt
még úgy háromnegyed órám, sikerült lekésni a korábbit. Lesz vagy fél tíz, mire
ágyba kerülök.
Ekkor a jobb szemem földdel kibélelt sarkából mintha mozgást
vettem volna észre, és ahogy arrafelé fordítottam a fejem, egy öltönyös alakot
láttam mellém telepedni. Igazán friss mosolyt viselt, erős parfümszagot
árasztott, s a semmittevők könnyed kedélyességével huppant le az intim
szférámba, már-már bántóan közel. Nem ismertem, így csak egy félig elharapott
biccentéssel üdvözöltem, mint cseppet sem szimpatikus leendő utazótársat, de
fel sem vette tartózkodó magatartásom. Agresszív jókedvét rám villantva,
harminckét csodásan ápolt fog formájában, rögtön bájcsevelyt kezdeményezett:
- Látom a földekről jött. Örül az ember, ha munkát kap
manapság, nem igaz?
Mi a fene köze van hozzá? – gondoltam magamban, de nem
akartam bátorítani a folytatásra, így inkább csak iszogattam a Rákóczit, fáradt
némaságomban. De nem kellett bíztatni, öngerjesztő magnószalag-formán
tekeredett nyelvén tovább a maszlag:
- Bezzeg a főnökök, meg a politikusok jól keresnek,
légkondicionált irodáikban terpeszkednek! A munkásokat meg a lepukkant buszok
hordják hajnalban robotolni, este meg haza a koszos kis lyukba, mert többre nem
telik a semmi fizetésből.
Ki a rosseb ez az alak, hogy lyuknak nevezze az otthonomat?
Pláne koszosnak! Nem is ismer, életemben nem láttam, és személyeskedik itt,
mintha együtt őriznénk a disznót. Tény, hogy nem fényeskedik aranyozott peremű
metlaki a konyhámban, a perzsaszőnyeg is elkerülte a cseppet sem diófa
hajópadlót a nagyszobában, és a falak is elbírnának egy meszelést az idén – de
ez az én dolgom. Ahogy azoknak is megvan a maguké, aki ellen ez itt uszítgat.
Hagyjon már ezzel!
Nem is foglalkoztam a szájából fröcsögő, csimbókos mócsingokkal,
valahogy lenyugtattam a bennem tajtékzó háborgást; talán ha falakba ütközik,
elkussol. De ennek a csend, mint csataménnek a kürt szava, hallgatag mivoltomat
beleegyező biztatásnak vélte, így egyre jobban belelkesülve folytatta
propagandamonológját:
- Nincsenek úgy jól a világ dolgai, ahogy a kormány
intézi! A bűnösök köztünk járnak, röhögnek a markukba, zsigerelik a
szegényeket, híznak a közvagyon dézsmálásából, a gyerekeik drága magániskolába
járnak, többmilliós autókkal rohangálnak a kátyús utakon, amiből ők lopták ki
az anyagot. Hol itt az igazság? Egyenlők vagyunk valamennyien, munkás
testvérem, a törvény előtt, el kell számoltatni az oligarchákat, kapzsi
népnyúzókat! Változásra van szükség ebben a kurva országban!
Remek. Máris a testvére lettem. Más se hiányzott így a nap
végére, mint egy tetves politikai hittérítő káromkodásai! Mit gondol, hol érdekel
engem a másé? Mi vagyok én, egy irigy, semmirekellő ingyenélő, akinek más dolga
sincs, mint a másét akarni? Semmi közöm ezekhez az emberekhez, nem az én
tisztem beleszólni.
Dohogtam csak magamban, s egyre kevésbé bírtam benn fojtani
a szót, ki ne szakadjon ajkaim közül, esetleg a markomból, s kenje el a málé
száját ennek a haszonlesőnek. De még tűrtem magam valahogy.
Közben valami ismerős érzés kerített hatalmába. Mintha
hallottam volna ilyesmit már, valamikor. Láttam volna valahol a módszert. Aztán
eszembe jutott Pelikán, a gátőr. Az ideológiailag képzetlen. A tök hülye. Akit
győzködtek a nemzetközi helyzet fokozódásáról, a lét habos tortától való
különbözőségével fárasztottak, tették ide, pakolták oda, angolpark,
narancskutatás, miközben a Duna csak áradt...mint itt ebből a paliból a szó...ugyanaz,
csak pepitában. Gurgulázott ajkain a jól betanult mocsok:
- Mi az xy pártban önökért, önért dolgozunk. Számon
kérjük a múltat azokon, akik tönkretették a létbiztonságot, mocsárba taposták
az oktatást, a közbiztonságot lezüllesztették, helyrehozunk minden hibát, és
egy szebb jövő felé vezetjük a népet, ahol mindenki annyit kap, amennyit
megérdemel, tejjel fog folyni a méz, Kánaán lesz a Paradicsomban is, minden nap
papsajt leszen és az élet másból sem fog állni, csak és kizárólag örömből,
boldogságból...
- Az asszonyt nem támasztanád fel, s a gyereket? –
fakadtam ki.
Persze letegeztem, biztos, ami biztos, talán ez letöri a
szarvát ennek a kétes szándékú, fattyú bikának. Láttam az arcán a belé fojtott
szó okozta döbbenetet, s az értetlenségből sarjadzó némaságot kihasználva
folytattam:
- Sőt! Akkor már anyámnak is
visszaadhatnák a lábát, amit levitt a pesti gyors. Apámat meg leszoktathatnák a
piáról, ne szopja le magát a sárga földig minden áldott nap! – fejeztem be a
gondolatmenetet.
Ahogy sejtettem, nem tudott mit kezdeni a nyers szóval, s
vergődő zavarában nyökögött, mint a felkészületlen diák a matematikavizsgán:
- Mi nem...mármint...a társadalom érdekében dolgozunk,
sajnos az ilyen...szóval az egyéni tragédiáját nem tudjuk megoldani. De jobbá
tehetjük az életét, hogy a hétköznapokat boldogabban élhesse meg, a jobbító
szándék vezérel minket a...
- Anyádat vezette volna jobbító szándék, mikor nem kent
le neked két hatalmasat az első hülyeségnél, ami elhagyta a szájad! – akasztottam
meg, mielőtt még összeszedi magát. Egy kis agressziótól talán befejezi,
gondoltam. De csak próbálkozott tovább...
- Ne személyeskedjen, kérem! Én igazán csak az ön
érdekben...
Ezen a ponton lett végérvényesen elegem. Hiába játszom én
ennek a fafejűt, nem adja föl. Egye fene! Rágyújtottam a hazaútra tartogatott
sodort cigarettára, s akkor jöjjön, aminek jönnie kell:
- Nem. A saját önző érdekedben fárasztasz itt már több,
mint fél órája. Ne játszd el, hogy a barátom akarsz lenni, ha fintorogsz, mikor
a koszos körmeimre nézel! Nem érdekel semmi abból, amit összehordtál. Egyetlen
vágyam van csupán, hogy hazaérjek végre, kimossam a földet minden
testrészemből, ahová nem való, és elfeküdjek. Nyugodtan bízd rám, mire van
szükségem, és keress magadnak más lábasjószágot, akit okíthatsz a szebb jövőre!
Vezess más barmot fényes ösvényeiden a négyéves vásárra! Háromnapos csodának
jöttél tán ide te is, nem? Vízből bort kotyvasztasz nekem, s ezer kosár halat a
májkrémes kenyeremből. Ugyan! Neked és az asztaltársaságodnak is csak egy
közelebbi hely kell a húsos fazékhoz, ami rajtam keresztül vezet, a szavazatom
húzza oda nektek a kondért, adja kezetekbe az élet nagykanalát. Hát nem,
barátom! Tőlem semmit sem fogsz kapni, legföljebb ennyit...
Azzal a kiürült világos behorpasztott pléhkaszniját
félrehajítva lendületből szájon töröltem a díszhuszárt, hogy kiserkent az orra
vére, összekente hófehéren illatozó, méregdrága talján ingét, s gazdájával
együtt lefordult a színdarabunk kellékéül szolgáló műanyag padról a repedezett
betonpadló gyom ette hátára.
A távolban feltűntek a közeledő Ikarusz álmosan sárgálló fénypontszemei.
A jól végzett munka elégedettségével ragadtam meg a kapa fényesre fogdosott
nyelét, mélyre szívtam az utolsó slukkokat a jóféle dohányból, miközben
begurult elém az években harmincat, kilométerekben sokszázezret taposó
gépszekér. Ahogy nyílt az ajtó, még jobb vállam fölött hátrapillantottam, nem-e
akar mégis követni újdonsült cimborám. Ez a csupa jószándék, makulátlan jellemű
szent. De ő már visszasunnyogott a helyére, s a buszmegálló melletti választási
plakátról sandított le rám, szemrehányó pillantással, de töretlenül édelgő
vigyorral azon a gusztustalan, petyhüdt képén. Ott is maradhatna, talán nem
csinálna több galibát.
Becsapódott mögöttem a harmonikaajtó, döccenve indított a
hazaútnak az autóbuszgyártás örökéletű remeke rózsás alkonypírban ringó testtel,
koszos arcú ábrázatával billegetett hazafelé velem a hatalmas táblák közt
tekergő, kátyúktól pikkelyes aszfaltkígyón. Én még hamarjában búcsút intettem a
leszálló ködben hullámzó rögöknek. Holnapig.
