Kertészeti tripek II.

Ádám csutkái

-  Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.

Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!

Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.

Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.

Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.

Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!

Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől férfiak.

Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.

-   Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.

-   Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.

-   Mondom! Az összes férfi.

Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:

-   Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.

-   Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.

Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.

-   Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.

Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.

A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.

Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.

A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.

Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.

A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:

-   A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.

Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.

Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:

-   Mennyi az áru?

-   Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.

A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.

-   Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.

Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.

Nászutasok

A mokány kis árnyék a sáros utca összes kapujába belerúgott egyet, hadd tudja meg a falu: Surda Juli hazafelé tart! Minden kutya fejhangon adta tovább a hírt, néhány vályogház átkozódva nyitotta föl álmos, függönytelen szemeit, de mire a belőlük kiszűrődő fénynyaláb elérte a sáros utat, Julis már messze járt, és egyre döngő kerítések, zuhogó vaskapuk, fejhangon vonyító házőrzők szegélyezték útját. Szabályos díszkíséret – ahogy az dukál.

Az ünnepi bevonuláshoz mérten elég óvatosan lökte be a napraforgószárból drótozott kiskaput, nem annyira apja, mint inkább szúrós szemű anyja szigorától tartva. Odahaza elővigyázatosabbá tették a tapasztalatok. A konyhában még égett a petróleum – a régi cselédtanyából éppen hogy faluvá cseperedő kis településre ugyanis még nem vezették be a villanyvilágítást, legalább is ebbe az utcába. A tanács előtti térig húzódó póznák glédája szerint ez is elérkezik nemsoká. A gazdaság disznóóljának szomszédságában árválkodó kis vályogkunyhó viszont még a petróleum átható szagát árasztotta a rosszul záró nyílászárók résein.

A kapunyitásnál is finomabb mozdulattal nyúlt rá a bejárati ajtó kilincsére, hátha egy vaskos pofon vár rá a túloldalon – mert anyjának is bizonyosan hallania kellett az utcán végighullámzó kutyaugatást. És hamar eljár a keze. A petróleumbűzben azonban nem a megszokott kép fogadta. Nagyobb volt a zsúfoltság. Sparhelt körül sürgölődő anyjának suhogó árnyéka, valamint apja néma merengése mellett két másik sziluett is beleszorult az összképbe. Egyikükben felismerte Ferit, idősebb bátyját, aki kurtára nyírt, keseszőke haja alól vigyorgott rá azzal a borízű mámorral, ami csak szabadságos katonák szemében tud csillogni ilyen tiszta homályosan.

-  Na, megjött az égetnivaló kishúgom! – kiáltott fel félrészeg örömmel Feri, aztán egy hajtásra kiitta a kezében szorongó, foltos poharat – Na, Miska, róla meséltem neked. Már azt hittem, sose találsz haza, te!

-  Csak elvoltam moziban. – válaszolta. Hangjában a gyanakvás inkább szólt az idegen árnyéknak, mint a bátyja szokatlanul lelkes örömujjongásának.

-  Ez itt a katonacimborám, a Miska. Derék gyerek ám! – mutatott Feri a mellette dülöngélő figurára. Nem volt egy mosolygó gyümölcs. Inkább hasonlított földből kacsintgató répára, ráadásul a haja is éppen olyan vörös. Akár az erős noha-bortól virágzó arca. Az a szeplős.

-  Hát aztán? – vakkantott oda Julis félvállról. Járt már itt a testvérébe karolva untig elég részeg komája, egyel több, vagy kevesebb…mit érdekli?

Na, nem mintha ne volna abban a korban, hisz jövő hónapban tölti a tizenhatot. De három báty mellett felnőve elég fiúsított lány lett belőle. Előbb mászott fel a háztetőre, mint akármelyik pelyhes állú osztálytársa – akiket amúgy rendszeresen el is szokott verni, ha szemtelenkednek vele. De úgy…kicsit se érdekelték. Igaz, hogy azt se tudta, mi fán terem a másik nem. Látott búgó kant a kocán, lovat fedeztetni, összeragadt kutyákat az út mellett, de azok csak állatok voltak. Hogy ez az embereknél hogyan megy…otthon sose látta. Szülei rég elhidegültek, se szavakkal, se tettekkel nem becézgették egymást. A harmadik gyerek után szépen belekeseredtek abba a hagyományosan nyomorult cselédsorsba. Így aztán, ha azt is találta mondani valakinek, hogy bassza meg az anyját, fogalma sem volt, mit jelent pontosan.

Anyja tanácsaira nem számíthatott. Az csak a pofont tudta osztani nagyon, inkább kerülte, jó messzire, nem ám még kérdezzen is tőle! Apja meg…apját szerette, mert cinkosa volt, mikor iskolát került. Gyakran felhajította iskolatáskáját az ólak tetejére, kiszaladt hozzá a konda mellé az erdőre, az csak annyit kérdezett tőle – Na, megjöttél? –, aztán szó se nagyon esett köztük egész álló nap. Este persze elmondta anyjának, hogy a lány vele volt, de csak ha az asszony megkérdezte. Magától be nem árulta volna – viszont hazudni se hazudott érte. Talán azt se tudta, hogyan kell. Vagy csak szép csendesen elfelejtette.

Tanítói kicsit lenézték, félévkor rendszeresen megbuktatták, aztán év végére mindig kiverekedte az üzembiztos kettest, ismételni mégse kelljen. Volt öröm, mikor tavaly megszabadult az iskolától! Azóta eljárt a napszámba, kéthetente a saját fizetéséből moziba, ami akkoriban kezdett működni a kultúrházban. Szombatonként meg fagyit nyalni a presszóba. Többnyire egyedül. Volt osztálytársnői mind gimnáziumba jártak, esetleg férjhez mentek. Sose jött ki velük igazán. A fiúk is kerülték, mert bár nem volt csúnya, de mindnyájukat elpáholta annak idején, és sajgott bennük az éretlen férfiúi büszkeség, így inkább nem abajgatták a sündisznó-természetű lányt. De kit érdekel? A csokoládéfagyi egyedül éppen úgy ízlett, mintha mások mellett üldögélve nyalná.

Most meg itt ez a vörös legény. Ha nem is értett a dolgokhoz, annyit azért sikerült megéreznie, hogy valami van a látogatás hátterében. Gyorsan befejezte a mosogatást, és inkább éhgyomorra elment lefeküdni, csak ne kelljen a közelükben lenni. Majd pont ennek a répafejűnek kezdi el játszani az eszét!

Aztán két hét múlva megint ott lebzselt a répafejű a bátyja oldalán, most már kevesebb borvirággal, de ugyanolyan szótlanul és mulyán, mint első alkalommal. Aztán egyre csak jött, újra, meg újra. Következő hónapban bátyja és Miska leszereltek, onnantól kezdve szinte hozzájuk költözött, folyvást a nyakára járt. Anyja is ráparancsolt, foglalkozzon többet a fiúval, legyen vele kedves, hát megengedte neki, hogy elkísérje a moziba, meg a presszóba. Ugyan hazafelé menet néha elkalandozott a keze, de egy pofonnal helyre lehetett igazítani. Nem beszélt sokat, csak szűkszavúan mesélte el, hogyan szöktek át Bácskából az apjával és a testvérével, úgy öt éve. Valami uszadékból tákolt ladikkal úsztak át a Dráván, megbújtak a parti rekettyésben, aztán miután leütötték a határőrt irány az ártéri erdő! Hetekig bujkáltak a Mecsekben, aztán valahogy sikerült munkát szerezniük, papírokat, utána neki be kellett rukkolni. Így ismerte meg Ferit. Hogy miért kellett eljönniük – azt sose mondta meg.

Rákövetkező hónapban kitűzték az esküvőt. Tudta előre, anyja hetek óta szajkózta, hogy csak púp a nyakán, és jó lesz, ha mielőbb megy a háztól, ahol egyébként is szűkösen vannak. Apja nem avatkozott bele, ő úgyis a disznókkal van egész nap. Neki nem számít, este hányan szívják a petróleumfüstös levegőt. Hát legyen! Csak azt kellett megvárni, amíg a fiút felveszik állandóra a szomszéd gazdaságban. A katonaságnál letette a jogosítványt, s azzal később elszegődhet traktorosnak, fuvarosnak akárhová, kezdetnek meg itt a téesznél is megteszi. Gyűrű se kell, úgysincs hozománya. Csak a moziban vetített propagandafilmekben látott tulipános ládát. A film nem a valóság. Az itt volt előtte, minden egyes nap. A napszámból hazatérve meztelen talpáról levakart sárcsimbókokban, a tizenhat éves tenyere kérgéből kipucolhatatlan szántóföldi mocsokban, az idejekorán hasogató derekában, meg az ételért dünnyögő, pofátlanul akaratos gyomrában. Ezekből nem fakad tulipános láda.

Amióta kitűzték az esküvő napját, Miska egyre akaratosabb lett. Bátrabb a keze, mohóbb az ölelése. Mondván: úgyis megházasodnak, minek várni? Benne is elkezdett forrni valami, de aztán egyik este, mikor a moziból hazaértek bátyja félrevonta:

-  Te ide figyelj! Ha megtudom, márpedig biztosan megtudom, hogy elmentél vele, agyonverlek! Megértetted? És veled együtt a Miskát is.

-  Én nem…

-  Ne pofázz! Megmondtam. Ha véletlenül fölcsinál itt nekem az esküvő előtt, agyonverlek mindkettőtöket! Úgyhogy ne merjél elmenni vele, megértetted? Ha megkapja, amit akar, még talán le is talál lépni. Márpedig azt nem hagyom! Ha kell, megölöm, de veled együtt! Úgyhogy úgy viseld magad!

Látta a bátyján, hogy komolyan beszél. Véres szemmel, fröcsögő nyállal, mint egy vadállat. Életében először megijedt tőle. Ha eddig gondolt volna rá, hogy megteszi azt, amiről nem is tudta pontosan micsoda, ezután végképp letett róla. Ebből az elhatározásból pedig könnyebben és súlyosabban csattanó pofonok erdeje született – amíg Miska meg nem tanulta a rendet.

Hát ennyi jutott. Ahogy ott ült, a kis szolgálati téglaviskó betonlépcsőjén ez a mondat járkált föl s alá a fejében. Mint az imamalom. Újdonsült férje még javában horkolt, de neki nem jött álom a szemére egész éjjel, csak feküdt hanyatt, tágra nyílt szemmel bámulta a sötét kis szobát, aztán hajnalban kiült a lépcsőre, bámulni a megereszkedő éjszakából felocsúdó téeszudvaron rohangáló patkányokat, hallgatni a rekedt, kivénhedt kakast, és nem gondolni semmire. Nem érzett megalázottságot, nem érzett keserűséget, nem érzett semmit. Csak ez az egy mondat forgott a fejében körbe-körbe, mint a nyomtató ló: hát ennyi jutott.

A szűkös kis kápolnába kilátogató falusi pap áporodott borgőzt lehelő miséje, a saroglyában egymáshoz ütődő, soványka vagyon: néhány rongyos szoknya, fehér ingek, egy pár papucs, meg a jobbik ágyneműje. Lakodalomra nem futotta apja fizetéséből, Miska pedig csak jövő héten kapja meg az első bérét. Rövid nászéjszaka egy dohos kalyibában. – Holnap este bál lesz a faluban, majd oda elmegyünk, nászút helyett – mondta mosolyogva a fiú, fél perc múlva már hortyogott. Hát ennyi jutott.

Egész napjuk ráment, hogy a tizenöt négyzetméternyi semmiből valami lakhatót varázsoljanak. Legalább le lehessen ülni. Két szék, egy görbelábú asztal, meg a nyikorgó tábori ágy. Otthonnak kevés, szerencsére átmeneti. Miska szerint pár hét múlva átköltözhetnek egy nagyobba, csak még be kell fejezni. Munka után ott dolgozik minden nap, sötétig. Mert dolgozni legalább tud ez a répafejű, hajt, mint az állatok. Ha ő is besegít, talán hamarabb is költözhetnek. A bál előtt még gyorsan megmosdottak a hideg kútvízben, visszavették az előző nap levetett ünneplőruhát, aztán fölkunkorodott Miska elé a biciklivázra, és a csatornatöltés mellett betekertek a faluba.

Mire odaértek a cigányok már javában húzták, fals hangon sírt a hegedű, mögötte ott nyekergett a gombos harmonika. Végigtáncolta az estét, épp, mint nemrég elvesztett lánykorában. Ahogy akkoriban igyekezett kitáncolni fejéből anyja pofonjait, az iskolai kudarcokat, úgy most az felhevült verejtékkel együtt párologtak el belőle a szegényes legénylakás, a téeszudvaron futkosó patkányok és a múlt éjszaka rémképei. Mindig jó táncosnak számított, élet volt benne és erő, nyers elevenség bújt minden mozdulatába. Körülötte felfigyeltek idegenből hozott mozdulataira, hamar feltűnt a többi férfinak az új menyecske, hátán érezte a kihívó tekinteteket, irigykedő női pillantásokat. De nem foglalkozott velük, ez az ő estéje!

Miska időnként ellépett a pulthoz, hogy fröccsöt hozzon, vagy igyon egy rövidet a kollégákkal elvesztett legénységére, ilyenkor Julis más karján forgott, míg férje vissza nem ért. Egyikük úgy gondolta, szabad megkóstolni a friss árut, és mikor Miska épp a pálinkába révedt, egy hirtelen mozdulattal benyúlt az új asszony szoknyája alá.

Abban a pillanatban végigvágtatott rajta a hirtelen harag, arca megkeményedett, keze ökölbe szorult, egy rövidet hátra lépett, aztán sértettsége teljes erejével orrba verte a pofátlan legényt. A zenén is át lehetett hallani az éktelen reccsenést. A fiú orrát elfosta a vér, s cimborái rögvest ugrottak, hogy helyre tegyék a harcias menyecskét. Szerencsére Miska is fölnézett a reccsenésre, azonnal odalépett és egy mozdulattal maga mögé rántotta az asszonyt. Hiába igyekezett vissza a tűzvonalba, kiosztani még párat, túl sokan tülekedtek elé, mindenki látni akarta a fejleményeket; valahogy mégsem lett a dologból verekedés, lökdösődtek ugyan kicsit, de az öregeknek sikerült leállítani a kezdődő vihart. Elég volt hozzá két kör pálinka, az alkoholban feloldódtak a megfeszült arcok, lenyugodtak a kedélyek. Fél óra múlva már csak a törött orrú pillogtatott laposan a sarokból feléjük, de senki sem törődött vele. Megesik az ilyen.

Éjfél körül elbúcsúztak Miska munkatársaitól, a korai kelésre hivatkozva hazafelé vették az irányt. Alig bírt megülni a biciklivázon, vérében még ott forrt a tánc, a verekedés, az egész este. De gondolni kellett a holnapra. A nyikorgó kerékagy ritmusát visszhangozta a töltés, ide-oda verődött az ütem mialatt átkarikáztak a nemrég felállított, új villanypóznák fénykörein, a hosszú földúton ideiglenes otthonuk felé. Hátuk mögött egy másik, nyikorgó kerékagy sebesebb ritmusa hallatszott, egyre hangosabban. Azt hitte, férje nem vette észre a közeledő biciklit. A lámpák fénytányérja alatt áthaladó alakban felismerte a törött orrút. Vérben forgó szemében bosszúvágy keveredett a részeg tompasággal. Mikor már szinte utolérte őket megpróbálta figyelmeztetni férjét:

-  Te, Miska…

-  Tudom. Fogd a pumpát! – súgta vissza fojtott haraggal, és már lépett is a kontrára. A bicikli kifarolt, és a férfi szinte az ugrás lendületével lerántotta a másikat a drótszamárról.

Kezében a nehéz biciklipumpával egy pillanatra ledermedt, adrenalintól remegve nézte, ahogy Miska agyalja a meglepett legényt. De csak egy rövid pillanatig. Aztán a fejében újra elpattant az a bizonyos húr, és ő is nekiesett. Ököllel, lábbal, a bádogpumpa nehéz fokával, vállvetve, egymást félretaszigálva verték a földön fekvő, magzatpózba merevedett testet. Néha roppant egy csont, ünneplőruhájukra ráfröccsent egy kis vér, cipőtalpa levált, Miska hátán végighasadt az ing, és már elviselhetetlenül sajgott a kezük – mit számít? Miután kifogytak a szuszból egy percig csak álltak, ziháló tüdővel nézték a másikat a két utcalámpa közé szorult, maroknyi sötétben. Egymásra nevettek, aztán Miska elment megkeresni a félredobott biciklit. Ő még egy utolsót rúgott a mozdulatlan testbe, aztán teli torokból rákiabált:

-  Akkor most már tudod, ki az a Surda Juli?!

Eztán mintha még a kerékagy is vidámabban nyikorgott volna, és a közeledő téglaviskó sem tűnt olyan szegényesnek. Ugyan nem beszéltek, de időnként egyikük felnevetett, ami átragadt a másikra, aztán fordítva. És így szórakoztatták egymást, szavak nélkül, izzadtan és porosan-véresen, a töltés mellett, hazafelé egy rozoga drótszamáron. Egyszerre Miska mégis megtörte a némaságot:

-  Na, milyen nászútra hoztalak?

És újra csak nevettek, végig az úton, hazáig. Nem is rossz ez így. Ha ennyi jutott, azért valahogy csak ki lehet majd bírni.