A vaskos acél kombájn egymaga harapdálta a kalásztenger habjait, a nadrágszíj-parcellán nincs szükség csatárláncra, de még egy kósza apródra sem, egymaga elbír a keskeny ellenféllel. Új, hatékony masina. Második szezonja, de valószínű nem ér meg annyit, mint több évtizede robotoló, sokkal ostobább, épp ezért strapabíróbb, öszvér-jellem rokonai. A fülkében is új generáció húzza a karokat, nyomja az automatikát vezérlő gombot, monitoron ellenőrzi a rostát; hidraulikaolajjal ereiben született, digitális kijelzőkön felnőtt nemzedék. Harminc év múlva egyszer csak idejétmúlt lesz ő is.
Mint József. Vagyis csak, ahogy a többiek hívják: Józsibá’. Amíg valakiből efféle bá’ lesz, bizony, sok-sok fecskeszárnyú év átröpül a feje fölött. A nyugdíjkorhatár már a küszöbét rágta, fukar arccal nézett rá a várható a minimálbéren hizlalt, szűkös öregkori alamizsna, de ő még mindig a téesz felbomlásakor megszerzett, összekuporgatott MTZ ülésében izzadt jól látható sórétegeket a molyette zubbony gallérjára. Sóváran leste a teljes munkaidő alatt, klímás gépek kényelmes üléseiben tespedő kollegákat, míg jómaga az ebéd gyanánt párolódó parizeres zsömlékkel karöltve romlott meg a fullasztó tarlón. Egyformán barnult a szélük. Alkalmi munkában.
Még ha huzat volna! De ma még a levegő is csak remeg, akár a szűzlány, meg nem mozdulna az istenérse’. Kellett neki ez a rohadt, gázolajzabáló traktor! Enné meg a rosseb! Ezért csak bérbe hordja a szemet, boronál és kultivál, mert az új és nagyobb munkagépek túl nehezek ennek a semmirevaló belorusznak. Ahelyett, hogy ő is csak a más traktorja mellett bagózgatna, jó fizetésért, itt szívja a sajátjában. A fogát. A maradék húszat.
Egy forduló maradt mára. Egy utolsó. Hamar elvégeztek az aprócska parcellákkal, vége felé jár a szezon. Keveset adnak a földek. Az aszály. Besorol a torok alá, beigazítja a kocsit, s ahogy telik a pót lelassít, az elejébe is egyformán jusson, az aratógépes kollégának szinte dolga sincs mellette, csak tolni, ami a csövön kifér. A sokévi rutin. Csukott szemmel is megy – szó szerint. Fogadásból megcsinálta tavalyelőtt, be is baszott alaposan a nyereményen. Talán akkor utoljára.
Félórányi zötykölődés a kövesúton, rátolatni a szárító torkára, ürítés, aztán végre irány az otthon. Az édes.
Hét is elmúlt, mire sikerült kiszállnia, tízen-pár óra rázkódásától remegő lábakkal, felrántani a nagykapu rozsdás reteszét, visszarugdalni a haszontalan kölyökkutyát a járdáról, és beállni végre a régi szénatárolóból kialakított garázsba. Mintha soha nem akarna véget érni a nap. Be se csapta maga mögött az ajtót, legalább kiszellőzik reggelig – hacsak nem szarnak bele megint azok a rühös macskák. Mint múlt héten, mikor késésben volt hajnali ötkor, nem figyelt, és a hideg kávéval a kezében sikerült alaposan beleülnie. Ráadásul csak félúton a föld felé vette észre, s így nadrágot se tudott cserélni. A bicskájával kellett levakarja. Amivel eszik. A rohadt dögök! De a lány odavan értük, kinyuvasztani se lehet őket csak úgy. A kölyköket is csak addig, amíg nem veszi észre, hogy újra leellett az a mocsok cirmos. Titokban.
A konyhában égett a villany, lerúgta magáról az ajtó előtt az elnyűtt bőrcipőt, szögre akasztotta a gombnélküli zubbonyt, mezítláb, atlétatrikóban és poros vászonnadrágban lépett be a hatvanas izzó fényében fürdő helyiségbe. Az asszony hajcsavarókba mártott, rosszindulatú arca, és a hozzá egyre hasonuló lány tekintete egyszerre fordultak felé, éppen, mint a mozgásérzékelőre kötött kamerák. Ez nem lesz jó. Ezek megint konspirálnak. Ezeknek megint kell valami...
- Le ne ülj abban a koszos nadrágban! Egész délután a konyhát takarítottuk. – köhögte szemébe az asszony egy csinos cigifüst-pamaccsal együtt, köszönés nélkül, csak úgy éhgyomorra. – Előbb fürödj meg, aztán itt a vacsora.
Legyen. Jobb a békesség. Gyors zuhany, aztán a szúrósra hordott köpenyben, olcsó kínai-piacos papucsban visszacsattogott a konyhába. A kenyér friss volt – két napja. A szalonna azóta az asztalon van, hogy ezek is ettek belőle, tehát már izzad a zsírja. Lehessegette róla a legyeket, vágott egy vaskos szeletet, majd komótosan kezdte magába gyűrni, szinte rágatlanul nyelte, mint a kacsa, amit tömnek, mellé a tavalyi bor savanykás maradékából hígított fröccsből kortyolt nagyokat, hogy lemenjenek az öles falatok. Erre mondják, hogy nehéz kenyér? Nem valószínű.
Szeme sarkából látta, hogy az asszony meg a lány néha összenéznek, de közben folyton őt figyelik árgus szemekkel, faarcuk szálkás pallóin sündisznótüskék meredtek rá. Biztos felhúzták magukat valamin. Vagy a semmin, ahogy lenni szokott. Pillanatok kérdése, és jön a fekete leves. Nyújtotta az evést, hogy addig nyugta legyen, mert biztos, hogy az utolsó falatnál megindul a lavina. Maga alá temeti a két nő egész napos elégedetlenségéből fakadt kőhalom, ami messziről, egy külső szemlélőnek csak apró kavicsok vakondtúrás méretű kupaca, de ha minden nap alá kerül az ember, akár bele is fulladhat.
Nem lehet tovább húzni, az utolsó kocka szalonna is elfogy, mellé a morzsás kenyérhéj, kortyra való lőre…és szelet kavar a hajcsavarók alatt lapuló éles nyelv:
- Mikor akarod megcsinálni végre a bejárati ajtót? – Kezdődik. És persze, hogy egy ilyen semmi szaron. De a falnak beszél az ember, hogy hajnaltól késő délutánig dolgozik, mikor lenne rá ideje. Kész válaszokkal nem lehet vitatkozni, még ha észérveket is ránt elő a kalap alól, vagy fehér nyulat, teljesen mindegy. Mert a monológ folytatódik. – Ezerszer megkértelek. Nyikorog a zsanér, és a zár is akad. Ma is alig tudtam becsukni, mikor elugrottam cigiért.
- Hétvégén megjavítom, csak hagyj már nyugton kicsit! – vakkant oda a szikkadt héjon rágódva egy semmit érő válaszbuborékot, amivel csak szítja a kedélyeket. Most meg a lány kezd bele – vagyis folytatja.
- Múlt héten is ezt mondtad. Azóta is ugyanúgy van. Baszol rá. Megcsinálnám én, ha tudnám, helyetted, de nem tudom…
A még le sem nyelt utolsó falat epés ízűvé vált a szájában, fölkelt az asztaltól, lerúgta az elnyűtt szobapapucsot, és újra a nemrég köszöntött kijáratnak fordult. Inkább a kocsmában issza meg az esti altatót, mint itt hallgatni a kárálást még vagy egy órán keresztül. Ahogy magára rángatta az ocsúval és porral bélelt melós bakancsot a háttérmuzsika még kicsikét csiklandozta félsüket füleit:
- Ez az, menj csak a kocsmába! Ahhoz értesz, inni az ostoba cimboráiddal, amíg le nem fordulsz a székről! Éppen olyan vagy, mint…
Mint ki? Kit érdekel…
Elhalt mögötte a varjúdal, miközben idegesen berángatta a fogcsikorgató, rozsdás kiskaput. A harmadik szomszéd felé sikerült lenyelnie az utolsó falatot az elkapkodott vacsorából. Legszívesebben leköpte volna az összes, kerítésnél acsarkodó rühes kutyát. Egyenként, jó alaposan. De a szikkadt kenyér miatt vattacsomó ült a szája sarkán, tapló a nyelvén, így nemhogy mindre, de még arra a nyomorult pincsire se futotta a nyálból, ami a sarki háznál röfögött rá, azzal a tenyérbemászó, odvas arcával.
Ilonkánál a szokott félhomály vetődött a pucolatlan ablakokon át a száraz gyepre, keresztüllábalt a szikkadt fénynyalábon, s alaposan megnyomva a szoruló kilincset belépett a szűkös kis vályogkunyhóba. Egykor még bakterok laktak ebben a lepattant lyukban, de ezt ő is csak a nagyapjától hallotta, mert a viskó gyerekkora óta a dicsőséges „presszó” névre hallgat. Csak a pultos változik. Meg apránként a törzsvendégek. Görnyedő vendégtörzsek. A fél tucatra rúgó tömeg, mint pár zsinórra függesztett marionett, egy emberként fordította felé tompa arcát, konstatálta a puszta látványt, majd visszarévedt saját, savanyú lőrével bélelt pohara fenekére. Ez egy ilyen este, bárhova lépjen be, megbámulják, mint egy múzeumfalon csüngő képet. Pedig nem egy Munkácsy.
Nyikorogva elernyedt kicsit a pult előtti magas széken mielőtt kikérte az első pikolót. Kéthetes a hordó, olyan is az íze. Errefelé fröccsön él a törzsutas. Ritkán forog a csapolt, még nyáron se jellemző, mert meleg. A hűtőből a dobozos is csak záráskor – azon nincs betétdíj, hazafelé szépen elkopik az öt deci, a húszas meg jó lesz holnap. Savanykás izzadtságot lehelnek a szocialista lambéria lécei, párolog belőlük a több évtizedes nikotingőz. Így maradt meg a konzervált kocsmaszag, az a bizonyos; hiába tilos idebenn a bagó több éve. Szélmalomharcot vív vele minden reggel a kereszthuzat – hiába. A polcokon évek óta árválkodnak a konyakok és viszkis üvegek. Pult alól folyik az illegális égetett. A sarokasztal mögött, mélyről köhög föl egy szaftos galacsint valami pszeudo-folklór figura. Néprajzos legyen a talpán, aki itt gyűjt nemzeti kincseket! De a célnak megfelel. Addig sincs otthon.
A nehézlábú idő kétdecinként mérte ki magát. A negyedik újratöltés környékén megnyílt újra az ajtó, de Józsibá’ már hátra se fordult, úgy beletompult a rosszul indult estébe. Megjött a céges csapat. Az egymás hátát veregető, még lelkesen anekdotázó, ifjabb nemzedék. Ki kivel, hányszor, ki hol, mennyitől, mennyire, kit akarna még megbaszni…és azt láttad, mekkora csöcsei vannak…és azt hallottad, hogy a Zoli felesége a búcsúkor a focipályán…viccelsz, ott voltam bazmeg! Legyen nekik jó. Hiányozni ugyan nem hiányoztak, de ez van. Talán fizetnek egy kört, mert már csak egyetlen pikolóra való visszajáró csörög a foltozott nadrágzsebben. Így váljon valóra minden remény!
- Szevasz Józsibá’! Mi van, kidobott az asszony? Na, iszol még egy pohárral?
- Pikoló. – esett ki a száján, közben szinte rá se ismert a saját hangjára. Úgy tűnik, jobban megártott az a négy, mint gondolta volna. Zsibbad a nyelv, zsibbad az agy. Hál’istennek!
- Ne szórakozz már! Gyerekek isznak pikolót. Ilonka néni! Kérünk négy kisunikumot, négy dobozos lővent, meg egy korsó csapoltat Józsibának!
Más se kellett. Lehet sok lesz. De ezekkel kell hétfőtől újra együtt dolgozni. Meg jövőre is, ha minden igaz. Hogy nézne már ki, ha nem fogadja el…bassza kutya!
Egyet pedig nem adnak. Megháromszorozta magát az egy korsó. Igyekezett minél kevesebbet beszélni, csak hallgatta ezredszerre az egykaptafa történeteket, amik szakasztott olyanok voltak, mint amikkel ők traktálták egymást annak idején – meg a mellettük dülöngélő öregeket, még kezdő korában. Csak a nevek és helyszínek változtak, semmi egyéb. Szóval ilyen. Ilyen rájönni, hogy mekkora gyökér volt fiatalon az ember. Szóval ilyen érzés rájönni, hogy akkoriban ők sem mondtak újat, csak nem volt türelmük végighallgatni a foghíjas nemzedékek lassabban forgó szavajárását. Egyszóval: ilyen megöregedni. A kurva életbe!
Minden korty után nagyobbat csíptek rajta az ugratások, amiket máskor pihekönnyű szárnyakon hagyott elröppenni a füle mellett. Most a szokatlan mennyiségű sör mentén nagyot rúgott fáradt önérzetébe a fiatalos gúny sárcipője. Pedig szinte kiköpött mása volt az összes komolytalan, puhatestű vicc azoknak, amiket ő maga is elsütött évekkel ezelőtt. Most mind visszacsapnak. Az összes az arcán landol, súlyos pofonként égeti bőrét, fülei mélyvörösre gyúlnak, ahogy a zúgó idegek párnafáin egyre magasabbra mászik benne a búgóideg.
- A szobapapucsot se rúgta le, Józsibá’? … A saját nadrágjában jött, vagy kölcsönkérte az asszonytól? … Láttam a héten a lányát, hát az apjára ütött. Vagy csak fog, mikor hazatámolyog. … Fölhívjam a feleségét, hogy kikérhetem-e a következőt? Nehogy holnap ne engedje ki játszani a rosszfiúkkal! …
Klisé. Felnőtt ember az ilyesmit fel se veszi. Józanul. De Józsibá’ egy órája, három korsóval ezelőtt sem volt józan. Szellemileg visszasüppedt a sértődött, dackorszakában tobzódó óvodás szintjére, mikor egy kisautó ideiglenes birtoklásának joga fölött képesek voltak ölre menni, akár a legjobb barátjával is. Annyit azonban elértek nála a hosszan nyúló évek taknyos meghunyászkodásai, hogy nem esett ököllel az első szembejövő alaknak. Se a másodiknak. Kiölte belőle a hirtelen lobbanékonyságot a tűrés, a tarkóján ücsörgő, állandósult nyomás. A „mi lesz holnap” rémképe. Leutálta hát az utolsó korsó utolsó kortyát – ami, bassza meg, tényleg nem esett jól –, aztán kurta köszönömöt morgott a hátramaradó kollégáknak, s rövid kilengésekkel a külvilágnak vette az irányt. Várt rá az otthon. Az édes!
A hazaúton nem hallotta a kutyákat. A hazaúton nem tűntek föl neki a spórolás végett szakaszos közvilágítás vakfoltjai. A hazaúton nem hördült fel, mikor megbotlott a repedezésnek indult járda buktatóin. Csakis a hozzávágott, szúrós élcek pofonjai égtek a fülén, a gúny éles nyelve nyalogatta tarajokba gyűrődő agyvelejét. Ide jutottunk! Szájára veheti akármelyik gyüttment kis senki. Olyanoktól kénytelen tűrni a sértést, akik még jócskán a nadrágjukba szartak, mikor őt már apja egyedül indította fát hordani a Zetorral. Kicsiség volna? Parasztok légnemű, megfoghatatlan gőgje? Meglehet. De aki nem bír évszázados okiratokon lejegyzett, cirádás családfával, akinek nem díszíti falát a megszerzett iskolák bekeretezett tanúsága, aki nem bízik a templomban zengő mindenható kétes kegyességében, annak mi egyebe van? Semmi. Csak amit két eres, fáradt, cserepes kezével össze bír fogni. A maroknyi tisztesség. Ha másnak nem is sok, de neki a világ. Ami lassacskán össze találta borulni magát; úgy, hogy észre se vette. A kurva életbe!
Vicsorogva fogadta a kiskapu, vicsorogva a kölyökkutya. Mintha el se ment volna. És a konyhaablak ugyanolyan éberen pislogott rá, mint néhány órával ezelőtt. Egy örökkévalóság. És minden ugyanaz. Csak a fejében torlódott össze valami szokatlanul. Tudta, mi várja odabenn, csak azt nem, mihez kezd vele.
- Hát itt van, a muslinca! Szépen nézel ki Jóska, mondhatom! – köpte arcon az asszony borotvahangja. Még mindig itt bagóznak, a hajcsavaró alól leselkedő marionettek.
Ha józanabb fejjel tér haza, csupán a pikolók édes tompaságával felvértezve, feltűnt volna, hogy a két nő sem tiszta. Alaposan bekonyakoztak egy üveg olcsó Napóleonból, míg távol volt, s időközben laposodó pillantásaik megteltek az életre szóló csalódottság rosszindulatával. A ráadás korsók elfödték előle ezt az apróságot. Mint az idegen bakancsokat az előtérben. Pedig ott volt, egy pár elnyűtt negyvenegyes. Nem is túl idegen.
Ugyanis ahogy a fürdőszobának fordult, maga mögött hagyva a párlatot lehelő szájakat, megnyílt a fenyőajtó, s kilépett rajta az após, ez a rókaképű, puha kis ember. A zugivástól göcsörtös, félérett szilvára emlékeztető orra aprókat rángott, ideges szeme jobbra-balra cikázott a két nő között, mintha ahhoz is a lányától s az unokától kéne engedélyt kérjen, hogy köszönjön a vejének. Otthon ezt szokta meg. A pondró.
- Maga minek jött ide? – hallotta meg saját, ijesztően elváltozott hangját, ahogy a köszönést kihagyva a sápatag öregre mordult.
- Szervusz, Jóska…hát, csak…tudod…a Jutka hívott át, hogy csináljam meg a zárat. – csipogott a madárnyakú kis ember, s ijedt tyúkszemeivel a háta mögé pillogtatva keresett magának valami erősítést.
- Hogy mit csináljon meg? – emelte meg a hangerőt, közben érezte, ahogy a hirtelen lehúzott búcsúkortyok még inkább a fejébe tódultak, s szeme előtt vörös buborékokat táncoltatott a fáradtságra telepedő, vérig sértett önérzet. A háta mögött ekkor megszólalt az öreg segítségére siető felmentő sereg. Lánya szesztől rekedő varjúhangja a tarkójába mart:
- Azért hívtuk át a papát, hogy megszerelje végre az ajtót. Mert te képtelen vagy rá, ahogy akármi másra. Ha rajtad múlna, akárki betörhetne, mert még egy rendes ajtó sincs ezen a rohadt házon.
- Az ám! – kontrázta meg az asszony – Ott iszogatsz a cimboráiddal egész este az Ilonkánál, vén kecske létedre! Itt meg szabadon bejárhat akárki, mert nincs megcsinálva a zár…
- És mégis mit vinnének el? Titeket? – fordult sarkon, faképnél hagyva a vénembert, aki kihasználta a pillanatot, s a korához mért fürgeséggel a bejárat felé slisszolt. – Maga meg csak iszkoljon, holnap elszámolok magával is! – rúgott utána az öregnek. S a mozdulat végén levált lábfejéről a sietségben felrántott, befűzetlenül maradt munkás bakancs, majd nagy ívben beleszállt a kátránytól és zsírgőztől ragacsos konyhaablakba, miközben a kihulló pelyva aranyszínű üstökös-farkat rajzolt mögé a levegőbe. Az üveg hatalmas robajjal szilánkokra tört, beterítette a konyhaasztalt – meg az ablak alatt alvó kölyökkutyát, aki vonyítva rohant a hátsó udvar menedéket nyújtó bokrai közé.
Egy fél pillanat erejéig néma csönd ülte meg a félhomályos helyiséget. De csak egy röpke másodpercre, amíg meghallották az öreg mögött becsapódó, recsegő kiskapu zörgését. Aztán egyszerre kezdtek üvöltözni vele, ahogy a torkukon kifért, olyan hangerővel, hogy az utca több ablakában kigyúltak a fények; kíváncsi fejek jelentek meg a félrehúzott sötétítőfüggönyök mögött. Bekapcsolt a falurádió.
A két irányból érkező, bő nyálú szitokhalmaz sűrű kenyértésztájából képtelen volt kihámozni akár egyetlen értelmes szót, ami az agyában folyamatosan munkálkodó alkohol miatt amúgy is nehezére esett volna. A fejébe tóduló vértől égtek a szemei, fülében egyre erősödött valami zúgás, szét akarta feszíteni a halántékát. Egyszerre összetorlódott benne az egész este, az egész nap, a megalázó évek, az egész, hitvánnyá lett élet, és érezte, hogy többé képtelen parancsolni a saját testének. Kidagadtak nyakán az erek, szemében talán meg is pattant néhány, mikor a bejárathoz lépett, hogy kifordítsa sarkából azt az átkozott, zárhatatlan, szoruló, nyikorgó, megvetemedett, rühös ajtót – vagy akár az egész világot.
A két nőbe egyszerre szakadt bele a szó, ahogy feje fölé emelte a böszme nehéz, üveges tákolmányt. Egy mozdulattal megpördült, s megállt velük szemben. Belenézett az asszony rémült, kásás szemébe, olyan mélyen, mint már sok éve nem tette, és teljes erejéből fejéhez vágta az éles szélű fadarabot.
Nagyot csattant a nő koponyáján a zománcozott ajtó – majd még nagyobbat, mikor egymás mellé terültek a középszerű, szürke mintás cementlapokon. Józsibának ekkor tűnt fel, hogy torkaszakadtából üvölt. Szavak nélkül, artikulálatlanul. Mint egy vadállat.
És egyszerre elvágták, megszűnt fejében az iszonytató nyomás. A mozdulatlanul fekvő feleségéről lassan lányára emelte tekintetét, aki halálra vált arccal meredt rá. Mint aki kíséretet lát. A háta mögött tátongó, üres nyílásra bökött a hüvelykujjával:
- Na. Most már nem szorul. Csak kicsit huzat lett. – a lány még mindig mozdulatlanul állt ott. Csak meredt rá, kidülledő szemekkel. – Mire vársz? Mehetsz.
Leült a székre és elnagyolt mozdulattal lesöpört néhány üvegszilánkot a viaszkos vászon abroszról. Rányúlt a csaknem száraz konyakosüvegre, maga elé vonta, hozzá egy üres poharat, és kitöltötte a palack alján árválkodó fél decit. Egy hajtásra, gallér mögé. Többet úgyse árthat.
Nem vette észre, mikor rohant ki a lány. Az asztal túlfelén heverő, gyűrött barnaszofis dobozban kallódott még vagy öt szál koporsószög. Tíz éve leszokott…bassza kutya! Kivett egy szálat, a gáztűzhely mellől szerzett dobozból sercintett egy gyufát, majd komótosan, pöfékelve kicsoszogott a bejárat elé és leült az alsó lépcsőfokra.
Milyen jó. Csend van. Nyugalom. Füstkarikákat fújva felbámult a csillagos égre – s ekkor áttörte a csend tömésfalát két messziről jött, kékhangú sziréna egymást kontrázó, bűnbánatos sikítása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése