- Olyan jó ez a kép, amit választottatok, Öcsike!
- Köszönöm, Erzsi néni! – feleli gépiesen az ötödik fekete egyenruhás, hivatalból gyászoló rokon matrónának. Pedig tudja, hogy a kép pocsék. Az öregasszonyon pedig – talán hiúságból, vagy a cavinton hiánya végett – nincs szemüveg.
Mondjuk legalább jellegzetes fotót sikerült kikukázni a por ette sublótfiók mélyéről, a megszámlálhatatlan kacat és képeslap közül. Valószínűleg, ha nem találja meg ezt a képet, akkor is ilyennek emlékezne az anyjára. Méretes, öröklött homloka alatt szúrósan ülnek a kökényszínű szemei, szinte a néző májába fúrják a bennük lakó, kérlelhetetlen rosszindulatot. A szája ugyan nevet – na, jó, mosolyog –, tízezer ráncba gyűri az aszott arcvonások lefelé görbülő, irányadó árkait, de a szemek nem hazudnak. Nincs bennük akár egy szikrányi öröm. Élére vasalt pengeszáj, gondosan lakkozott, szocreál divat szerint fésült frizura. Pedig alig tíz éves fénykép. Az eredeti fotót természetesen az a drága Zolikám lőtte. Guba a gubához.
Mintha mindenki eljött volna, akit a temetőbe is odaevett a penész. Pedig ez lehetetlen. Nem férne be annyi ember a harmadik emeleti lakásba. Vagy talán épp a helyszűke miatt tűnik soknak a pár tucatra rúgó varjúnépség. Szobáról szobára vonulva, folyamatos mozgással igyekszik kikerülni a részvétet sugdosó nénikéket, poharazva nosztalgiázó bácsikákat – lehetetlen vállalkozás. De a szemkontaktus szándékos kerülésével valamennyire sikerül gátat vetni az áradatnak.
Anyja úgy két éve költözött ki a lakásból, azóta üresen áll, de továbbra is fizette a takarítónőt, aki kéthetente egyszer eljött, hogy rendbe tegye. Egy szem port nem találni sehol, a hűtő ugyan kihúzva, de tartós élelmiszereken, konzerven és befőttön akár egy hosszabb ostromállapotot át tudna vészelni egy háromfős család. A szekrényajtókon át gyermekkorból visszaköszönő naftalin szaga szivárog a realizmusban született, szigorú geometriával megálmodott szőnyegre. Felső polcain vadonatúj, használatlan ágyneműk, párnák és paplanok alusszák nylonba burkolt csipkerózsika-álmukat. Anyja úgy gyűjtögette hörcsög módjára az utolsó időkben is a holmikat, mint házasodni készülő szűzlány a hozományt. Hiába kérdezte, ugyan mire kell ez neked, anyukám? – soha nem kapott választ. Csak az újabb csomagok, internetről rendelt, értelmetlen apróságok. A postás valószínűleg többször csöngetett be ide egy hónapban, mint a szeretőjéhez.
- Jajj, Öcsike, annyira jó képet sikerült találnotok édesanyádról!
- Hogy? Ja! Köszönöm… - zökkenti ki a révedésből egy ismeretlenül ismerős, remegő hang. Tizenkettő egy tucat. Egy pillanatra ellankadt a figyelme, máris véletlenül megállt a legszűkebb közlekedőben, ahol meglepte a reszketeg öregasszony. Még szerencse, hogy sikerül pár tőmondattal és kenetteljes mosollyal lerázni.
Vajon, mikor apja meghalt, hol volt ez a sok ájtatos matróna, ez a sok fontoskodó rokon? Sehol. Odahaza, a félig leeresztett redőnyök mögött meresztették az augusztusi kánikulában bepállott valagukat, meztelen csigákként csúszkált gerinctelen jellemük a bőrfotelban, és készséggel asszisztáltak hozzá, hogy az anyja még egyszer, utoljára belerúgjon az öregbe – holtában is. Nem volt elég az a tizenöt év, amit mellette kellett elszenvednie, meg amit a következő harmincban kellett végignézzen; holtában is a vérét szívta a csoroszlya. Pedig nála szelídebb, jobb szándékú embert keveset hordott hátán a föld. Rossz szava se’ volt senkiről – még a vérszívó pióca volt feleségéről sem. Az valahogy mégsem bírt neki nyugtot hagyni, se életében – sem halálában.
A csatakos álom-emléktúrából egy fiatal lány arcára ébred. Szinte bántó, mennyire elüt a lakásban felhalmozott, sopánkodó masszától. Ahogy találkozik a tekintetük, zavarában igyekszik elfordítani visszafogott sminkkel kikent arcát, de aztán úgy tűnik, meggondolja magát, és mégis felé indul. Pár könnyed gesztussal, tanítani való manőverekkel hasítja ketté az elé tornyosuló, molyirtószagú tömeget. Biztos az anyjától örökölte.
- Szia apa. Hogy vagy? – köszön halkan, de meggyőződés nélküli hangon esik ki száján a kérdés. Mondjuk ma ő az első, aki megkérdezte tőle.
- Szia. Köszönöm, kislányom, megvagyok. Csak, tudod… - és elhallgatott. Ki sem kellett mondania.
- Tudom.
- És Te?
- Én is. Semmi különös.
- De jól vagy?
- Jól, persze. Kicsit sok a munka, de egyébként jól vagyok. Leszámítva ezt...
- Ha lesz egy kis időd, meglátogathatnál. Vagy elmehetnénk valahova, ketten.
- Nem tudom, apa. Tényleg sok a munka, örülök, ha hazaesek esténként és…
- Értem. Csak egy ötlet volt. Azért gondold meg.
- Most nehogy már megsértődj! – még mindig tud úgy kiabálni ez a lány, hogy egy árnyalattal sem emeli meg a hangját – Nem kifogásokat keresek. De tényleg! Egyszerűen minden összejött.
- Rendben. Azért majd hívj, ha eszedbe jut, vagy meggondolod magad.
- Csak megsértődtél…
- Nem sértődtem meg, kislányom. Csak tudomásul vettem, amit mondtál. Ennyi. Neked sem kell túlreagálni.
- Oké…
- Meddig maradsz?
- Nem tudok sokáig. Hétfőre meg kell írnom egy prezentációt.
- Azért köszönj ide, amikor indulsz.
- Úgy lesz.
Nem tudja levenni róla a szemét, milyen bámulatos ügyességgel lavíroz vissza a konyha felé anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is leragadna az enyves jellemű rokonság között. És milyen gyorsan felnőtt! Akkor is, ha közhely. Minden gyerek baromi gyorsan felnő. De szinte tegnap történt, hogy a copfos, pelenkába csomagolt sziluettje a panellakás helységei között suhant a kakaófoltos padlószőnyegen, hasra vágódott, és a dohányzóasztal sarkába beverte a homlokát. Két centin múlt, hogy nem a szemét verte ki a bútorlap éles csücske. Rohantak az ügyeletre, ahol a nővérkéket egyből levette a lábáról, csacsogott, röhögcsélt a vérbe borult arca. A heg a mai napig látszik.
- De szép képet találtatok édesanyádról, Öcsike!
- …
A picsába…megint sikerült elbambulni. Kurva nosztalgia!
