És akkor Alice Cooper leszopta Goebbelst...

(…a mai oknyomozás legfőbb kérdése: hogy a faszba’ kerültem én ide?...)

     - Csókolom, Pimpike! Mi járatban? – köszön rá Balu a bokrok alól felbukkanó, kínai piacos melegítőbe csomagolt szomszédasszonyra. A nő soha nem lehetett a falu szépe, de az évek csak tovább gyalultak a sovány alapanyagon, amit indulótőkeként kapott az élethez. Szódásszifon valagát idéző szemüveg mögül félbolond, bogárszerű szemeket meresztve vigyorog ránk, mielőtt belekezd a szófolyamba:

-     - Sziasztok! Itt voltak a kőművesek tegnap, Balukám, mondtam nekik, hogy mindjárt jöttök vissza, meg minden, várjanak egy kicsikét, de nem tudtak megvárni. Méregették a házat, itt is hagytak valami mérőszalagokat, azt hoztam most át. Az öreg Bakos átjött inni egy kávét is. Jaaaajj, nem tudok járni… - hadarja el egy húzóra a begyakorolt monológot, közben a csípőjét tapogatja. Talán az öreg Bakos tényleg beakasztott neki, szakemberi alapossággal.

-    - Köszönöm, Pimpike! Majd odaadom nekik! – kiált vissza cimborám a nagyothalló szomszédasszonynak, és heroikus küzdelemben próbálja elfojtani a felszakadó röhögést. Pimpike sűrű, kapkodó léptekkel elcsoszog, közben az üres telken mekegő kecskékkel is vált néhány szót.  – Papa biztos megadta neki a kávé mellé az aprósüteményt, azért nem bír járni. – tör ki Baluból a szándékos félreértés.

Az egész napos sitt-hurcibálástól beállt derékkal dőlünk el a kornyadt barackfa szellős árnyékában. Hetvenkilenc és fél fok, árnyékban, minden négyzetmilliméterén köbméter vizeket okád a testem, amibe a téglapor és a malter érdekes rajzolatokban beletapad. Lassan olyan kaméleonra kezdek hasonlítani, ami bármelyik pucolatlan téglaház falának mintájába képes lenne beleolvadni. Balu sem fest különbül, a nevét is fémjelző, sűrű mell- és hátszőrzete különböző vadállatok közötti átmenetet tükröz – rókától az örvös medvén át a cirmos macskáig. Mit cifrázzuk? Siralmas-röhejesen festünk.

-    - Te. Nem ciccentünk egyet? – teszem fel az egyenes kérdést, hogy kegyelet-teljes vendége legyek a szomjas házigazdának. Neki is ráncos a szeme fehérje.

-    - De. Hozz egyet nekem is!

Mint Az én kis falumban a hetedik lépcsőfok, itt a pince szekrénykéjének alsó polcán vár a rekesz, ahol ideálisra hűlt a dobozos kőbányai. Az első persze csak kezdeti lendület, olaj az elektromos tűzre, úgyhogy hamar kifakad a második bádog is, aminek egyenes következménye, hogy egy kurva féltégla sem fog ma már odébb kerülni. A felismerés örömére rágyújtok egy korábbról elmentett rigóra. A használt dohány mellékíze és a kellemesen igénytelen kőbányai előrugdalja a fiatalkori emlékeket: a komlói buszmegállóban csikkezést, a fagyos téli éjszakát, amikor egy pöfékelő dízelmozdony mellett vártam a hajnali első járatot…a rohadt nosztalgia még ezt is megszépíti! Csak átélni ne kelljen újra! Balu is a saját múltjában kotorászik, ahogy látom. Indokolatlanul bambul a foghíjas baracklombba, bajsza alatt pedig folyamatosan úgy mosolyog, mint a sokat látott nagypapák, akik nem akarják elmesélni a kis unokának, mekkora kujonok voltak ugyanennyi idős korukban – közben titokban azt remélik, hogy a gyerekből is hasonló csibész válik.

A második fémhenger alján alig lötyög valami, mire elhatározássá érik a körülöttünk ólálkodó ötlet:

-    - Nem hagyjuk abba mára a melót? Felhívom a Jakobsont, kiugrik kocsival értünk, aztán kerítünk valami bulit a városban. Éjjel hazajövünk taxival.

-    - Legyen így! Ha belefér a taxiszámla.

Amíg leveretem magam az udvari zuhanyzóval, a délelőtti kánikulában alaposan felforrósodott fekete hordóból csobogó vízben, Balu a neten böngészik alkalmas mulatság után. Mire a slagból ömlő hideg vízzel járatom az öblítő-programot már a svédektől hazatántorgott Jakabbal értekezik fuvar-ügyben. Saját hamvaiból újjászületett, lecsutakolt testem szárogatása közben már a kész programmal szembesít. Ez gyorsan ment.

-    - Az van, hogy lófasz nincs. Vagyis lófasz éppen akad, kettő is. Romantikus erőszak az egyik helyen, Csít a másikon.

-    - Mi a faszom az a Csít?

-    - Jakobson szerint klasszikus rock feldolgozásokat játszanak…

-    - Őőőőő…ezek szerint az esti program nácik és szelíd motorosok.

-    - Ez van. Na, dobj föl egy kávét, amíg én is lefürdök! Hagytál meleg vizet a hordóban?

Hagytam.

Mire az űrállomásról szalajtott, traktorhangú kávégép lefőzi a feketét, Balu is teljesen megújul. Nemsoká befut Jakobson a szakadt Citroennel, teljes harci díszbe mártva. Fehérfejű sassal felvértezett fejkendő, motoros csizma és kockás ing. Valahogy Ford Ferlain ugrik be, meg az ominózus mondat: és itt ragadtunk, két rock and roll fasz…

A Dunántúl Madridjáig vezető mellékutak megnehezítik a hátsó ülésen sörözést, minden kátyú egy újabb cigányútra szaladt korty. Meg kell küzdeni azért a selymes, könnyűipari zsibbadásért! De sikerül. Mire lerakjuk a hamvaiból folyamatosan újjáéledő, francia autócsodát az őt nem illető, árnyékos parkolóban, térdig járunk az üres dobozokban. A nyíló kocsiajtón dunai árként hömpölyögnek elő – velünk egyetemben. Valami homályos oknál fogva felváltva bömböl fejemben a Bongo bong és a Trabanton szállni élvezet. Betudom a tűző napon iszogatás és a tonnára taksált sittmennyiség összhatásának. A főtéri templom büszke tornya nyolc órára rúg. Baszki, sietni kéne, még a végén lemaradunk a Negyedik Birodalom születéséről! Biztos, ami biztos, lehúzok egy kőbányait a belépő kicsengetése előtt, és láncreakcióba nyomorítva elszívok két, füstszűrő nélkül megsodort cigarettát. Hadd marja le a hangszálaimról a maradék lepedéket! Úgysem szándékozom ma éjjel együtt kántálni a dalszövegeket egyik előadóművésszel sem.

Feszengek. De a fasznak feszengek? Tudtam előre, hogy nem lesz maximumra tekerve a komfortérzetem, de amit látok rosszabb, mint képzeltem. Még zsenge, tarajos-bakancsos fiatalságomban kialakult bennem a szkinekről egy elég konkrét kép. Tapasztalati úton szerzett ismeretekből tákoltam neki keretet. Nem szerettük őket – ők se minket. Kellemetlen, közös gyűlöleten alapuló szimbiózisunkban üde színfolt volt az a néhány kopasz, akikkel barátinak mondható viszonyt ápoltunk, koncertek hosszú során keresztül. Egy ilyen csapathoz fűződik az egyik legszürreálisabb élményem. Alapszituáció: ülünk egy 800 lelket számláló faluban megtartott fesztivál mellett – a buszmegállóban. Kirakták a kopaszokat, verekedés miatt. Megosztjuk velük a fröccsöt. Amilyen olcsó, olyan szar, de a miénk. Ekkor megjelenik Matyi, a komlói skinhead gyermek, egy narancsos pudinggal a kezében, és körbekínál mindenkit… „Kértek? Van benne ilyen műanyag szar…ez a figura…na, hogy a picsába hívják? Pupák! Na, egyetek narancsos pudingot!” Honnan a bánatból szerezte éjjel kettőkor? Mai napig nem értem.

Ami most történik körülöttem, az minden illúzióm újrarajzolja. Hazudnak az emlékek a szubkultúráról. Egyrészt: szerintem kirívó triónkon kívül mindenki szénfekete hollómadár egyenruhába bújt a nagy esemény tiszteletére. Most ez egy black metál dolog? Cure-osok lettek? Nazis don’t cry! Bár, Himmler is preferálta a fekete színt…saját gyártmányú, fehér Butthole Surfers pólómban feszengek a gyászhuszárok közt.

Másrészt: biztosan tudom, hogy nem nőttem tizenéves testméreteim kétszeresére. De úgy emlékszem, a kopaszok egytől egyig hústornyok voltak, leharcolt kőműves-tekintettel, mellettük csenevész egérkének érezte magát az ember gyereke. Most inkább hajaznak egy comic-con találkozóra. Nyüzüge, beesett vállú gyermekek zenekaros pólókban, meg az elmaradhatatlan „magyarvagyoknemturista” szlogen zászlaja alatt masírozva. Egy ötvenes úr gárda-egyenruhában táncikál a romantikus táncdallamokra. Hasonló ütemre lejt hastáncot egy félig kiszikkadt narancshéj a sarokba stócolt kartondobozok tetején. Már csak a hatalmas gyíkemberek és a denevérek hiányoznak a cirkuszból, hogy meszkál nélkül is elhatalmasodjon rajtam valami narkotikus pszichózis. Inkább kimegyek pisálni. Hátha megnyugszom.

Bokáig a hányásban. Remek. A nemzeti büszkeség körülöleli a zalai porcelánt. Okádva vigad a magyar! Háborúban nem lennék velük egy lövészárokban – biztos nyakig csandáznák a bunkert – és a mellékelt ábra szerint célozni sem tudnak. Ahol nem hányás, ott masszív, átlátszóra sörözött vizelet nyalogatja az ember bokáját. Fix, hogy kizárólag ezért hordanak bakancsot. Tradíció? Ugyan! Profán és egyszerű: ebbe nem folyik bele a húgylé! Hamar rápirítok egy staubra, mielőtt visszaereszkedem a nemzeti érzés gyerekmedencéjébe.

A pultnál álldogáló Balu felé veszem az irányt. Kimondatlanul is olvassuk egymás arcáról a haditervet: húzzunk innen a retekbe!

-    - Jakobson? – üvöltöm a fülébe.

-    - Talált egy havert, mindjárt hoz a backstage-ből pár sört.

-    - Helyes! Aztán tipli?

-    - Ja, minél előbb! Baromi drága ez a hely!

Úgy tűnik, a nagymagyarságot jobban fizetik, mint tíz éve. Előtűnik a fehérfejű rétisas, szabaduljunk innen, mint a jó öreg Houdini! Nem olyan egyszerű, félre kell lökdösni a bejáratnál az egymást ölelgetve szelfiző kopaszokat – mivé lett a világ!?

Húsz perc séta, három cigi, meg a színpad mögül mentett hat doboz sör. Ennyi a mérleg. A másik serpenyőben a hetvenes-nyolcvanas évek magyar motoros zenéje. Alice Cooper egy 250-es ETZ nyergében…Istenem…

Menet közben összeakadunk egy régi cimborával, hónunk alá csapjuk, kap egyet az ingyen malátaléből. Drága a fizetség: jöhet velünk Csítre. Jobban járna, ha hazasietne a két porontyhoz, meg az asszonyhoz. Meggondolatlanul mégis velünk tart.

A másik helyen javában dübörög a rock-szekér, mire betessékeljük megfáradt, deliráló tagjainkat a vasajtón. Vécésnéni forma hölgy osztja nagy rutinnal a gyorsan leizzadható pecsétet – csak kétszer kell az este folyamán újraüttetni vele. Sajnálja a tintát, drága lehetett, mert olyan arccal adja az újabb plecsniket, mintha a nagyanyja arany nyakékét kértük volna tőle. Akkor ne adjál, baszod!

Orrba ver a középiskolai tornaöltözőből ismerős feromon-felhő. Nyolcvanöt kőműves egy tűző napon végiggürizet nap után nem tudna ilyen testszagot produkálni a munkásszállón. Derék! A világot jelentő deszkákon serényen dolgozik a gázsiért a zenekar. Minden kurva klasszikust előrántanak a batyuból. Karthago, Omega, Dinamit. Skorpió, Piramis. Az elmaradhatatlan Edda. Bár forogna már a sírjában Pataki! Lelkemet a Lángosképűért! Rohamozom is a pultot serényen, az agyamban kotorászó dobozos sörök ragacsos ujjai ehhez igencsak kevésnek bizonyulnak. Adj egy fröccsöt, aranyom, légy oly szíves!

Húsz perc sor nélküli sorban állás után nagy nehezen megbirkózik hivatásával a forró naciból kibugyogó testű kislány. Orrkarikájánál csak a pirosra színezett hajkoronája sugároz több megvetést. A háttérben mű-Takáts Tamás hangon élvez a maréknyi tömeg arcába a kopaszodó frontember, mű-kardhágó babiloni szintetizátor tornyát hágja a műértő publikum. Én pedig még mindig arra a rohadt kisfröccsre várok. A kislány nem tud visszaadni. Ötszázasból sem. Kétszázasból sem. A rohadt életbe! Kimenjek kéregetni az éjféli csúcsforgalomba, hogy kapjak egy szutyok borból kutyult proli-koktélt? ACAB-pólós, ötvenes iskolagondnok lép a pult másik végéhez, és borotvaéles apró-köteggel vágja ketté a gordiuszi csomót. Következőnek mindjárt hármat fogok kérni.

Ismerős arcot fedezek föl az együtt éneklő, kopaszodó tinédzserek között. Karolin, anyám egyik régi barátnője, hatalmas asszonyszemély, mellette rohamosan fogyatkozó fogsorú élete párja – akkor az a hólyagfejű, ellenszenves Ödönke a lambériának dőlve biztos a fiuk. Tíz éve nem láttam. Remélhetőleg még tíz évig nem is kell.

Karolin szerzi be nekem a kórházból a gumikesztyűt, fertőtlenítőt a tetováláshoz. Intek nekik, örömmel viszonozzák. Jakobson viharzik el félkeresztben, átszellemülten a fülbemászó rock-eposzok hullámtaraján. Jó neki. Karolin árnyéka vetül a fröccsös pohárra: megszomjaztak a kórista torokgyíkok. Beszélünk pár szót, mire kibukik belőle alkoholtól ráspolyos hangon a kérdés:

-    - Te amúgy kinek a fia vagy?

Megmondom neki.

-    - Baaaaaaaaszdmeeeeeeg! Hát tudtam én, hogy faszagyerek leszel! Nem olyan, mint az apád! – szól a kinyilatkoztatással felérő dicséret. Nem tudom egészen bóknak venni. – Na, jók a kesztyűk, amiket küldtem anyáddal?

-    - Persze, köszönöm!

-    - Kell még valami? Beszerzem!

-    - A fertőtlenítőm, meg a kézmosó fogytán van…

-    - Jól van, majd küldök. De akkor varrsz nekem valamit! – s körbemutat a kilógó bőrfelületein, hébe-hóba akad pár négyzetcentiméter szabad hely.

-    - Hogy a picsába ne varrnék! Nagyon szívesen.

-    - Jól van, gyerek. De velem rábasztál, nem felejtem ám el!

-    - Úgy legyen! – hagyom rá.

-    - Csak szólj, ha kell valami! Megszerzem. Még jó, hogy a patológián dolgozok!

Tiszta szerencse. Visszafordulok inkább a negyedik kisfröccsért.

Kezd szakadozni a film. Ebben a hetvenes években ragadt rémálomban lubickolunk, farmermellények és bőrnadrágok a fülledt nyáreste kazánlemezén. A harmadik falu egyetlen rockere együtt rázza ritkuló hajkoronáját a csúnya, önérzetes szakmunkáslányokkal, egymást ölelgetik a hétvégére kiszabadult, szottyadó mellű anyukák, az asszony nélkül mulató, papucsot ledobott családapák, a hőskorról magyaráznak a pultnak borult, vadonatúj zenekaros pólóba bújt nagypapák. Amikor a fekete bárányok…a kurva életbe…itt csak én vagyok helikopter!

A menet közben hónunk alá csapott cimbora sem élvezi a műsort. Ecetes mimikával nézelődik, nem érti a nosztalgiaipar és a poshadt vizű lázadásban megrekedtek mikéntjét. Hogy lehet ez még életképes? – olvasom ki vizenyős szeméből a kérdést. Sehogy. Mikor fog végre elpusztulni a Föld színéről? – Soha.

-    - Te, baszd meg, az egész város tele van miniszoknyás lányokkal, mi meg itt vagyunk. Miért?

-    - Ne tőlem kérdezd, Balu és Jakobson intézték…

-    - Te, Balu! – fordul a főszervezőhöz.

-    - Hmmm?

-    - Mit keresünk a nyugdíjasklubban, mikor a város tele van miniszoknyás lányokkal?

-    - Aztán mit kezdenél velük?

-    - Szebb látvány lenne…

-    - És minek akarsz miniszoknyás lányokat nézegetni?

-    - Hát…az asszonyt láttam eleget…a lányom meg még kicsi…

Azt a kurva…na, azt hiszem lassan elég lesz…mielőtt még valaki olyat talál mondani, amit megbán.

Nyakunkba a lábunk, Jakobsont levakarjuk a pókhálós vatrangyát kínálgató, tisztes családanya dekoltázsáról, fogjuk a búcsúpoharat, aztán érzékeny búcsút veszünk a még mindig révületben ringatózó, középkorú tinédzserektől. Meredek a kifelé vezető hét lépcsőfok…meg a domb, amire a gödörből kell fölkapaszkodni. Jó mélyen lehettünk.

Még egy sör belefér. Nézzünk be az utolsó kricsmibe – talán ott nem lesz koncert. Egy napra bőven sok volt a poszt-szubkultúra univerzumának mindkét végét bebarangolni. Gyalog.

Nem értem, Baluék miről beszélnek. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy én beszélek hozzájuk. Ha én vagyok, akkor azt se értem, én miről beszélek. Jakobson mindenáron aludni akar a sétálóutca egyik padján. Tíz másodpercre lehunyja szemeit, elég lesz egy etapra. Majd a krimóban befejezi, amit elkezdett. Balu órák óta gyümölcslevet szopogat, meggondolta a taxizást, és amellett döntött, hogy józan-sofőr lesz. Inkább csak sofőr. Háromnegyed órácskát eldiskurálnak, közben véletlenül kiborítok egy keveset a sörömből. Hogy a kurvák vére…cserébe rajzolok a pultos lányoknak valami értéktelen rémálomfigurát.

Aztán már a hetedrangú mellékúton zötyögünk vissza a zsákfaluba. És Horthyról vitatkozunk, elnagyolt, gömbölyű szavakkal, ingatag érvekkel, csak részegen értelmezhető ok-okozati összefüggésekben. Dimenziókapu…jó lenne végre eldőlni,mint a rohadt nád.

Korsó víz lefekvés előtt, ugyanennyi a tarkóra, egyenesen a csapból. Cipő le, aztán irány a vízszintes világ! Az álomtalan kóma helyett azonban az egész estét rövidfilmbe sűrítve vetíti homloklebenyem belső falára a fantáziámban garázdálkodó mozigépész: ahogy Alice Cooper a Kóbor angyal dallamára ledobja magáról az Ossian pólót, letérdel a barna zakóban feszítő Joseph Goebbels elé, aztán bekapja a faszát…

Juszticia karja

Negyed óra is beletelt, mire az orvos felébredt az erősödő kopogtatás ütemes zajára. Beleálmodta a ritmust rendszeresen visszatérő éjszakai nosztalgiájába – ahol újra gyakornok volt a pécsi klinikán, fehér köpenyben, fehér lelkiismerettel, friss, megváltó tervekkel feltankoltan. A naiv idealista. Hónapos szobájába álmodta magát, és a molyirtószagú főbérlő néni ébresztgette, kaparászva a fehérre mázolt ajtón – Elkészült az ebéd, doktor úr! Álmában sem tudta megmagyarázni neki, hogy még nem orvos, majd lesz, egyszer talán, de egyelőre nem egyéb holtfáradt egyetemi hallgatónál, aki aludna még picikét, mert lassan végelgyengüléssel küzdő, fogatlan birkákhoz kezd hasonulni, hála az éjszakába nyúló anatómialeckéknek és a koffeininjekciók utóhatásainak. Már majd’ beszakadt a szolgálati lakás rozzant üvegablaka, akkor tért annyira eszméletéhez, hogy rájöjjön: tíz éve nem pécsi egyetemista. Ez alatt a tíz év alatt nem csak a fehér köpenyt cserélte kikönyökölt kordzakóra, a koffeint kevésbé tiszta vegyületekre, amik éberség helyett éber-kómába ringatják a túl sok tapasztalattól szédelgő agyvelejét, de a tiszta lelkiismeretet is feláldozta a kényszermegalkuvások oltárán. A magyar rögvalóság parasztszaga váltotta fel a formaldehid tisztaságszagát, kocsizörgés és kakasszó a hajnali forgalom tömegzaját. Ami maradt, az a csorba, zománcos mosakodó vájdling, meg a folyamatos kialvatlanság.

Kelletlenül kászálódott föl a nyikorgó tábori ágyról, felkattintotta a plafon egyetlen, meztelen villanykörtéjét és karikás szemmel tárta ki az utcára néző, repedt ablakot.

-  Doktor úr, jöjjön gyorsan, a nővérem fölkötötte magát a pajtába’! – néz rá a frissen felállított utcalámpa fényköréből egy üres szemű, koszos arcú kisgyerek. Tavaly kezelte tüdőgyulladás gyanújával – vagy talán az ikeröccsét. Olyan egyformák. Egy anyajegynyi identitás választja el a két gyereket a teljes azonosságtól. Ezek szerint az ikrek nővére a megesett kislány, akit szüreti bál környékén csinált föl – valaki. A szóbeszéd szerint. Persze a szóbeszédek között mindig elvesznek a bűnös arcok. Egyébként se számít. A bűnt már a langyos kereszthuzat lóbálja a pajtagerendán.

-  Pillanat, csak hozom a táskám. – reszeli szálkásra torkát a hirtelen ébredő ember érdes hangja. – A kurvák faszáért kellett ennek hajnalra időzíteni a melodrámát… – fordul meg sűrű nyálában az első ítélet. És már bűntudata sem támad az ilyen nyers gondolatok árokpartján. Ugyanúgy elmúlik, mint mikor az ember eleinte megsajnálja a kupán vágott, síró nyulat. Nyulanként párolog el a szánalom. Meg lehet szokni. Meg kell szokni.

A szűkre szabott legénylakás egyetlen, döngölt padlójú szobája – lakójához hasonlóan – áporodott szájjal tátog, nagyot ásít az egy szem mosatlan tányér és a repedt üveges vitrin. Mind a nyolc szemét dörzsöli a sarokban a házi zugpók – ő legalább jól él a töménytelen mennyiségű légyen, amiket a téesz szocialista hatékonysággal termel ki magából. Múlt heti újságpapírlapokon száradó kávécsomók fedik a letűnt hírek és álhírek túlbuzgó, lelkesítő szavait. Egymásra licitáló százalékok, teljesítménymutatók, gazdasági szárnyalás és kitüntetések alatt dagadó, boldog egyen-mellkasok. Mit számítanak a leírt nagy szavak, ha neki kétszer kell lefőzni a zaccot, mert a fizetésből nem jut minden napra friss kávé? Nesze neked értelmiség! Mehetsz megint hullát mosni!

Mire a forró, cukor nélküli lötty végigszántja artériáit a rendszeresített hajnali cinizmus is kezd elpárologni. Ehhez persze kell némi finomra hangolt diazepám – ha már koffeininjekció nem jut el az Isten háta mögé. Alkoholizmus és depresszió. Az akad, dögivel! Gyógyszer is hozzá, tonnaszám. Na, tessék, maradt még egy marékkal a cinizmusból…

A fekete-vörös pécsi Dózsa melegítőnadrág ugyan kezd foszladozni, de a célnak megteszi. Fölé asszonyverő fehér trikó, amit betakar az istenek fegyverzete: a mindenható fehér köpeny. Már csak a kilyukadt sarkú, műbőr műszeres táska kell a marokba, és irány a nagyüzem!

De rohad rövid volt ez az éjszaka! Talán egy órája, hogy hazaért a gazdaságtól, ahol a töltésoldalában találtak egy agyba-főbe vert, fiatal melóst. Minden hónapban akad legalább egy ilyen báli verekedés – megdolgoztatják ezek a retkes parasztok a kétszer főzött zaccért. És most ráadásnak egy halottszemle. A falu túl-szélén. Hol máshol?

Kialvatlan csoszog végig a főutcán, Alszeg felé, ahol a legszűkösebb, legzsúfoltabb vályogkunyhók fortyogó sorfala övezi a még csak távoli tervként létező aszfaltcsík nyomvonalát. Süppedő sárban cuppog az elnyűtt műbőr cipő. Inkább kilép a mezsgyére. Jobb, ha a harmat áztatja derékig, mégis könnyebben fölszárad, mint ez a ragadós, marasztaló iszap. Ettől nem lehet egykönnyen megszabadulni.

Feltűnik az egykor szebb napokat látott sváb házak mögött megbújó, tapasztott viskó. Ablakain üveg helyett nylonfólia feszül, rozoga kerítésén már át is vetődnek a kétes vagyon őrzésével megbízott kuvaszok, és acsarkodva rontanak neki az érkező idegennek.

-  Nem takarodtok innen?! A kurva anyátokat, azt! – üvölt rá cérnahangján a kisgyerek a lóhalálában érkező kutyákra. Amazok úgy megtorpannak az ismerős szóra, mintha orrba verték volna őket, s farkukat maguk alá csapva tűnnek el a félhomályban. – Ne haragudjon, Doktor úr, nem tudom, mi lelte őket, pedig ismerhetik a Doktor urat…

-  Nem érdekes. A szüleid hol vannak?

-  Apám egy órája indult el a téeszbe, a tehenekhez, anyám a konyhába’, ott van vele néném is.

-  És a … nővéred?

-  Talán már bevitték. Átjöttek a szomszédok a kiabálásra, aztán az öcsémet a bábaasszonyhoz szalajtották, mikor én magáér’ indultam.

-  A bábához? Oda meg minek?

-  Hát a kisgyerek végett.

Ezek szerint megszületett. Az anyja meg a nyújtón. Szép kilátások.

A gyerek előtte lép a dohos konyhába. Kell pár pillanat, míg szeme megszokja a félhomályból negyedhomályba való átmenetet. Egyetlen bányászlámpa okádja a fényáradatot, ami körülöleli a vaskos szegénység minden létező tanújelét. Csorba bögrék rozsdás szögeken, amik a repedezett, sok-sok esztendeje meszeletlen falból merednek elő, szúette bútorok, egyenetlen agyagpadló, a sarokban pedig két, könnyek nélkül zokogó, fekete gyászmadár. Anya és nővére. Arcukra az időtlen fájdalom és végtelen önuralom szántott tengermély barázdákat. Talán csak megszokásból gyászolnak. Talán csak a megszokás készteti őket arra, hogy megpróbáljanak sírni. Talán le sem veszik a szénfekete gyászruhát. Minek? Csak egy pillanatra néznek föl a belépő sziluettekre, majd jól begyakorolt manőverrel visszasüppednek a néma, kiszikkadt paraszti gyászba.

Az orvos elharapta a szokásos adjonistent. Hiszen épp most vett el. Mit adna helyette?

-  A gyerek? – fordul inkább a kiskölyökhöz. Az ő rideg, érzelemmentes nyugalma az egyetlen iránytű a gyászoló házban, amire támaszkodhat.

-  Benn lehetnek a szobába’. – int a gyerek fejével az egyetlen helyiség ajtaja felé.

-  Te maradj kint inkább! Vagy szaladj el apádért a gazdaságba, ha még nem szólt neki senki.

-  A szomszéd elszalajtotta érte a Jóska fiát, mikor minket a bábához meg magáér’ küldtek.

-  Akkor maradj csak anyád mellett.

-  Inkább megetetem a jószágot, ilyenkor már meg szokták kapni, de ma elmaradt.

-  Jól van, menj csak…

Ennek a gyereknek úgy hozzánőtt a halál az élethez, olyan természetes, mint hogy a csirkék elé kukoricát kell szórni reggelente, a malacoknak meg moslékot. Az orvos nem tudta eldönteni, mi ijesztőbb. Ennyire megszokni a halált, vagy minden alkalommal, mikor hívatlanul bekopogtat az ablakon megrémülni tőle, futni, szaladni, kórházi osztályról kórházi osztályra vándorolva lavírozni az elkerülhetetlen enyészet elől. Ysa pur es chomuv uogmuc…

A szobába már egymaga nyitott be. Középen felállítva a disznóvágó hastok, mint alkalmi ravatal, rajta a tizenhét éves lány, hidegen, fakón. És holtan. Körötte három szál faggyúgyertya képviseli a kegyeletet. Két ismerős öregasszony sürgölődik rajta, csinosítják a hajadont, nehogy kócosan, piszkos körmökkel kelljen Szent Péter előtt szégyenkeznie. Neki nem sok dolga maradt. Vet egy pillantást a halott lányra, nyakán sötét csík, a végső elkeseredés és makacs elhatározás billogja. Összevont szemöldöke, vékonyra vont, liluló szája a dac utolsó morzsái. Semmi kétség: önkeze vágta sebét.

A sarokban valami mozdul, megreccsen a vetemedett széktámla. A bábaasszony fészkelődik, karján a gyerekkel, aki halott anyja mellett is nyugodtan alussza a csecsemők ártatlan álmát. Görög drámába illő jelenet egy világvégi vályogkunyhóban, a huszadik század közepén. Talán még Szophoklésznek is megfeküdte volna a gyomrát ennyi szimbolika az élet kezdetének és végének találkozásáról. Hiába, az igazi, elviselhetetlenségig képtelen drámai pillanatokat nem az antik kultúra szüli, hanem a meggondolatlanság és a kilátástalanság, kéz a kézben járva. Mert ilyet ki sem lehet találni. Talán ha most drámaírónak állna, nem kéne kétszer lefőznie a mindennapi feketéhez a zaccot…de elég a fantáziából, túl kell esni a papírmunkán!

-  Esméria néni, jöjjön csak egy kicsit! – szól oda az egyik öltöztető asszonynak, majd a fojtogató szobából gyors léptekkel nekiindul a fojtogató külvilágnak. A diófa alatti, szétkorhadt asztalon kipakolja a hivatalos eljáráshoz szükséges nyomtatványokat. Nagy köteg papírra van szükség, mire az ember végre a föld alá kerülhet. Felénél jár a hivatalos kérdésekre adott hivatalos hangú válaszoknak, mikor odatoppan mellé az öregasszony. Bukovinától idáig sok halott megfordult a keze alatt, mindig őt hívják, az orvossal így gyakran találkozik – amúgy meg szinte soha. Ha megbetegszik, réti füvekből összeüti magának a kúrát és köszöni szépen, de nem kér az aszpirin és szeduxen csodatételeiből.

-  Itt vagyok, Doktor úr.

-  Maguk szedték le a kötélről a lányt, Esméria néni?

-  Nem, Doktor úr, a Jóska meg a nagyobbik fia, a kicsi Józsi. Mire ideértem már behozták a szobába.

-  Értem. Megmosdatták az elhunytat?

-  Még szép hogy lemostam! Ezért hívtak, mindig engemet hívnak ilyenkor. Át is öltöztettük ügyesen ezt a bolond lányt Jóskacska feleségével.

-  Ketten?

-  Ketten, ketten! De csak az öltöztetésnél.

-  Hogy-hogy?

-  Hát a mosdatását egymagam csináltam, mer’ az Annának haza kellett menni, megetetni a csirkéket. De mikor ott maradtam egymagam, el is seggeltem ám alaposan ezt a bolond lányt!

-  Mit csinált, Esméria néni?

-  Elseggeltem! Képes volt itt hagyni azt a szegény gyermekecskét. Anya nélkül. A bolond lány! Rá is vertem a valagára vagy hatot, mérgemben. De képzelje, Doktor úr, még csak meg se veresedett!

Sok volt, így hajnalok hajnalán. Picsába Szophoklésszel! Olvashatatlan sebességgel összecsapta a kötelező papírokat, hogy minél gyorsabban maga mögött tudja az elvert halottat, az igazságosztó Esméria nénit, a halott anyja mellett alvó csecsemőt, a kiszáradt gyászmadarakat, engedelmes kuvaszt, nylonablakot, az egész Alszeget, ragadós sarával, ragadós közönyével, belenyugvó érzéketlenségével. Nagyon nehéz lesz ezt az iszapot levakarni, ha egyszer rászárad…

-  Várjon meg, Doktor úr! Várjon…! – hallatszik mögötte az ismerős cérnahang. Pedig már majdnem otthon volt…– Apám hazaért, és hogy nem találta már ott a Doktor urat maga után szalajtott, hogy ezt adjam oda.

A gyerek kinyújtott markából Dózsa György acélos arcképe nézett az orvosra, a húszforintos bankóról. Negyed havi fizetése. A lány családjának talán egész havi bére. Hogy hiányozni fog, az biztos. Főleg így, még egy éhes szájjal a zsúfolt házban. Viszont, ha nem fogadja el, abból sértődés lesz. Vonakodva nyúlt a kék papír fecni után.

-  Apám üzeni, hogy ha gondolja a Doktor úr, estére nézzen le a kocsmába! Búcsúztatják nővéremet.

Hol máshol? A lány gyerekének apja is biztos fizet majd az „apósnak” egy pohárral.

-  Mondd meg apádnak, hogy ha nem hívnak beteghez, ott leszek.

Az orvos visszalépett a hazavezető szekérnyomba, egyik kezében a kifakadt sarkú műbőr táska, másikban a saját népével megetetett Dózsa arcképe. Van, amit nehezebb lesz lemosni, mint a térdig érő, ragadós sarat.

Kertészeti tripek II.

Ádám csutkái

-  Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.

Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!

Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.

Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.

Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.

Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!

Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől férfiak.

Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.

-   Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.

-   Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.

-   Mondom! Az összes férfi.

Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:

-   Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.

-   Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.

Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.

-   Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.

Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.

A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.

Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.

A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.

Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.

A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:

-   A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.

Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.

Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:

-   Mennyi az áru?

-   Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.

A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.

-   Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.

Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.