Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis érdekli valamelyik téma,megtetszik valamely kép,az nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra,mert a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2018. június 3., vasárnap

Juszticia karja


Negyed óra is beletelt, mire az orvos felébredt az erősödő kopogtatás ütemes zajára. Beleálmodta a ritmust rendszeresen visszatérő éjszakai nosztalgiájába – ahol újra gyakornok volt a pécsi klinikán, fehér köpenyben, fehér lelkiismerettel, friss, megváltó tervekkel feltankoltan. A naiv idealista. Hónapos szobájába álmodta magát, és a molyirtószagú főbérlő néni ébresztgette, kaparászva a fehérre mázolt ajtón – Elkészült az ebéd, doktor úr! Álmában sem tudta megmagyarázni neki, hogy még nem orvos, majd lesz, egyszer talán, de egyelőre nem egyéb holtfáradt egyetemi hallgatónál, aki aludna még picikét, mert lassan végelgyengüléssel küzdő, fogatlan birkákhoz kezd hasonulni, hála az éjszakába nyúló anatómialeckéknek és a koffeininjekciók utóhatásainak. Már majd’ beszakadt a szolgálati lakás rozzant üvegablaka, akkor tért annyira eszméletéhez, hogy rájöjjön: tíz éve nem pécsi egyetemista. Ez alatt a tíz év alatt nem csak a fehér köpenyt cserélte kikönyökölt kordzakóra, a koffeint kevésbé tiszta vegyületekre, amik éberség helyett éber-kómába ringatják a túl sok tapasztalattól szédelgő agyvelejét, de a tiszta lelkiismeretet is feláldozta a kényszermegalkuvások oltárán. A magyar rögvalóság parasztszaga váltotta fel a formaldehid tisztaságszagát, kocsizörgés és kakasszó a hajnali forgalom tömegzaját. Ami maradt, az a csorba, zománcos mosakodó vájdling, meg a folyamatos kialvatlanság.
Kelletlenül kászálódott föl a nyikorgó tábori ágyról, felkattintotta a plafon egyetlen, meztelen villanykörtéjét és karikás szemmel tárta ki az utcára néző, repedt ablakot.
-  Doktor úr, jöjjön gyorsan, a nővérem fölkötötte magát a pajtába’! – néz rá a frissen felállított utcalámpa fényköréből egy üres szemű, koszos arcú kisgyerek. Tavaly kezelte tüdőgyulladás gyanújával – vagy talán az ikeröccsét. Olyan egyformák. Egy anyajegynyi identitás választja el a két gyereket a teljes azonosságtól. Ezek szerint az ikrek nővére a megesett kislány, akit szüreti bál környékén csinált föl – valaki. A szóbeszéd szerint. Persze a szóbeszédek között mindig elvesznek a bűnös arcok. Egyébként se számít. A bűnt már a langyos kereszthuzat lóbálja a pajtagerendán.
-  Pillanat, csak hozom a táskám. – reszeli szálkásra torkát a hirtelen ébredő ember érdes hangja. – A kurvák faszáért kellett ennek hajnalra időzíteni a melodrámát… – fordul meg sűrű nyálában az első ítélet. És már bűntudata sem támad az ilyen nyers gondolatok árokpartján. Ugyanúgy elmúlik, mint mikor az ember eleinte megsajnálja a kupán vágott, síró nyulat. Nyulanként párolog el a szánalom. Meg lehet szokni. Meg kell szokni.
A szűkre szabott legénylakás egyetlen, döngölt padlójú szobája – lakójához hasonlóan – áporodott szájjal tátog, nagyot ásít az egy szem mosatlan tányér és a repedt üveges vitrin. Mind a nyolc szemét dörzsöli a sarokban a házi zugpók – ő legalább jól él a töménytelen mennyiségű légyen, amiket a téesz szocialista hatékonysággal termel ki magából. Múlt heti újságpapírlapokon száradó kávécsomók fedik a letűnt hírek és álhírek túlbuzgó, lelkesítő szavait. Egymásra licitáló százalékok, teljesítménymutatók, gazdasági szárnyalás és kitüntetések alatt dagadó, boldog egyen-mellkasok. Mit számítanak a leírt nagy szavak, ha neki kétszer kell lefőzni a zaccot, mert a fizetésből nem jut minden napra friss kávé? Nesze neked értelmiség! Mehetsz megint hullát mosni!
Mire a forró, cukor nélküli lötty végigszántja artériáit a rendszeresített hajnali cinizmus is kezd elpárologni. Ehhez persze kell némi finomra hangolt diazepám – ha már koffeininjekció nem jut el az Isten háta mögé. Alkoholizmus és depresszió. Az akad, dögivel! Gyógyszer is hozzá, tonnaszám. Na, tessék, maradt még egy marékkal a cinizmusból…
A fekete-vörös pécsi Dózsa melegítőnadrág ugyan kezd foszladozni, de a célnak megteszi. Fölé asszonyverő fehér trikó, amit betakar az istenek fegyverzete: a mindenható fehér köpeny. Már csak a kilyukadt sarkú, műbőr műszeres táska kell a marokba, és irány a nagyüzem!
De rohad rövid volt ez az éjszaka! Talán egy órája, hogy hazaért a gazdaságtól, ahol a töltésoldalában találtak egy agyba-főbe vert, fiatal melóst. Minden hónapban akad legalább egy ilyen báli verekedés – megdolgoztatják ezek a retkes parasztok a kétszer főzött zaccért. És most ráadásnak egy halottszemle. A falu túl-szélén. Hol máshol?
Kialvatlan csoszog végig a főutcán, Alszeg felé, ahol a legszűkösebb, legzsúfoltabb vályogkunyhók fortyogó sorfala övezi a még csak távoli tervként létező aszfaltcsík nyomvonalát. Süppedő sárban cuppog az elnyűtt műbőr cipő. Inkább kilép a mezsgyére. Jobb, ha a harmat áztatja derékig, mégis könnyebben fölszárad, mint ez a ragadós, marasztaló iszap. Ettől nem lehet egykönnyen megszabadulni.
Feltűnik az egykor szebb napokat látott sváb házak mögött megbújó, tapasztott viskó. Ablakain üveg helyett nylonfólia feszül, rozoga kerítésén már át is vetődnek a kétes vagyon őrzésével megbízott kuvaszok, és acsarkodva rontanak neki az érkező idegennek.
-  Nem takarodtok innen?! A kurva anyátokat, azt! – üvölt rá cérnahangján a kisgyerek a lóhalálában érkező kutyákra. Amazok úgy megtorpannak az ismerős szóra, mintha orrba verték volna őket, s farkukat maguk alá csapva tűnnek el a félhomályban. – Ne haragudjon, Doktor úr, nem tudom, mi lelte őket, pedig ismerhetik a Doktor urat…
-  Nem érdekes. A szüleid hol vannak?
-  Apám egy órája indult el a téeszbe, a tehenekhez, anyám a konyhába’, ott van vele néném is.
-  És a … nővéred?
-  Talán már bevitték. Átjöttek a szomszédok a kiabálásra, aztán az öcsémet a bábaasszonyhoz szalajtották, mikor én magáér’ indultam.
-  A bábához? Oda meg minek?
-  Hát a kisgyerek végett.
Ezek szerint megszületett. Az anyja meg a nyújtón. Szép kilátások.
A gyerek előtte lép a dohos konyhába. Kell pár pillanat, míg szeme megszokja a félhomályból negyedhomályba való átmenetet. Egyetlen bányászlámpa okádja a fényáradatot, ami körülöleli a vaskos szegénység minden létező tanújelét. Csorba bögrék rozsdás szögeken, amik a repedezett, sok-sok esztendeje meszeletlen falból merednek elő, szúette bútorok, egyenetlen agyagpadló, a sarokban pedig két, könnyek nélkül zokogó, fekete gyászmadár. Anya és nővére. Arcukra az időtlen fájdalom és végtelen önuralom szántott tengermély barázdákat. Talán csak megszokásból gyászolnak. Talán csak a megszokás készteti őket arra, hogy megpróbáljanak sírni. Talán le sem veszik a szénfekete gyászruhát. Minek? Csak egy pillanatra néznek föl a belépő sziluettekre, majd jól begyakorolt manőverrel visszasüppednek a néma, kiszikkadt paraszti gyászba.
Az orvos elharapta a szokásos adjonistent. Hiszen épp most vett el. Mit adna helyette?
-  A gyerek? – fordul inkább a kiskölyökhöz. Az ő rideg, érzelemmentes nyugalma az egyetlen iránytű a gyászoló házban, amire támaszkodhat.
-  Benn lehetnek a szobába’. – int a gyerek fejével az egyetlen helyiség ajtaja felé.
-  Te maradj kint inkább! Vagy szaladj el apádért a gazdaságba, ha még nem szólt neki senki.
-  A szomszéd elszalajtotta érte a Jóska fiát, mikor minket a bábához meg magáér’ küldtek.
-  Akkor maradj csak anyád mellett.
-  Inkább megetetem a jószágot, ilyenkor már meg szokták kapni, de ma elmaradt.
-  Jól van, menj csak…
Ennek a gyereknek úgy hozzánőtt a halál az élethez, olyan természetes, mint hogy a csirkék elé kukoricát kell szórni reggelente, a malacoknak meg moslékot. Az orvos nem tudta eldönteni, mi ijesztőbb. Ennyire megszokni a halált, vagy minden alkalommal, mikor hívatlanul bekopogtat az ablakon megrémülni tőle, futni, szaladni, kórházi osztályról kórházi osztályra vándorolva lavírozni az elkerülhetetlen enyészet elől. Ysa pur es chomuv uogmuc
A szobába már egymaga nyitott be. Középen felállítva a disznóvágó hastok, mint alkalmi ravatal, rajta a tizenhét éves lány, hidegen, fakón. És holtan. Körötte három szál faggyúgyertya képviseli a kegyeletet. Két ismerős öregasszony sürgölődik rajta, csinosítják a hajadont, nehogy kócosan, piszkos körmökkel kelljen Szent Péter előtt szégyenkeznie. Neki nem sok dolga maradt. Vet egy pillantást a halott lányra, nyakán sötét csík, a végső elkeseredés és makacs elhatározás billogja. Összevont szemöldöke, vékonyra vont, liluló szája a dac utolsó morzsái. Semmi kétség: önkeze vágta sebét.
A sarokban valami mozdul, megreccsen a vetemedett széktámla. A bábaasszony fészkelődik, karján a gyerekkel, aki halott anyja mellett is nyugodtan alussza a csecsemők ártatlan álmát. Görög drámába illő jelenet egy világvégi vályogkunyhóban, a huszadik század közepén. Talán még Szophoklésznek is megfeküdte volna a gyomrát ennyi szimbolika az élet kezdetének és végének találkozásáról. Hiába, az igazi, elviselhetetlenségig képtelen drámai pillanatokat nem az antik kultúra szüli, hanem a meggondolatlanság és a kilátástalanság, kéz a kézben járva. Mert ilyet ki sem lehet találni. Talán ha most drámaírónak állna, nem kéne kétszer lefőznie a mindennapi feketéhez a zaccot…de elég a fantáziából, túl kell esni a papírmunkán!
-  Esméria néni, jöjjön csak egy kicsit! – szól oda az egyik öltöztető asszonynak, majd a fojtogató szobából gyors léptekkel nekiindul a fojtogató külvilágnak. A diófa alatti, szétkorhadt asztalon kipakolja a hivatalos eljáráshoz szükséges nyomtatványokat. Nagy köteg papírra van szükség, mire az ember végre a föld alá kerülhet. Felénél jár a hivatalos kérdésekre adott hivatalos hangú válaszoknak, mikor odatoppan mellé az öregasszony. Bukovinától idáig sok halott megfordult a keze alatt, mindig őt hívják, az orvossal így gyakran találkozik – amúgy meg szinte soha. Ha megbetegszik, réti füvekből összeüti magának a kúrát és köszöni szépen, de nem kér az aszpirin és szeduxen csodatételeiből.
-  Itt vagyok, Doktor úr.
-  Maguk szedték le a kötélről a lányt, Esméria néni?
-  Nem, Doktor úr, a Jóska meg a nagyobbik fia, a kicsi Józsi. Mire ideértem már behozták a szobába.
-  Értem. Megmosdatták az elhunytat?
-  Még szép hogy lemostam! Ezért hívtak, mindig engemet hívnak ilyenkor. Át is öltöztettük ügyesen ezt a bolond lányt Jóskacska feleségével.
-  Ketten?
-  Ketten, ketten! De csak az öltöztetésnél.
-  Hogy-hogy?
-  Hát a mosdatását egymagam csináltam, mer’ az Annának haza kellett menni, megetetni a csirkéket. De mikor ott maradtam egymagam, el is seggeltem ám alaposan ezt a bolond lányt!
-  Mit csinált, Esméria néni?
-  Elseggeltem! Képes volt itt hagyni azt a szegény gyermekecskét. Anya nélkül. A bolond lány! Rá is vertem a valagára vagy hatot, mérgemben. De képzelje, Doktor úr, még csak meg se veresedett!
Sok volt, így hajnalok hajnalán. Picsába Szophoklésszel! Olvashatatlan sebességgel összecsapta a kötelező papírokat, hogy minél gyorsabban maga mögött tudja az elvert halottat, az igazságosztó Esméria nénit, a halott anyja mellett alvó csecsemőt, a kiszáradt gyászmadarakat, engedelmes kuvaszt, nylonablakot, az egész Alszeget, ragadós sarával, ragadós közönyével, belenyugvó érzéketlenségével. Nagyon nehéz lesz ezt az iszapot levakarni, ha egyszer rászárad…
-  Várjon meg, Doktor úr! Várjon…! – hallatszik mögötte az ismerős cérnahang. Pedig már majdnem otthon volt…– Apám hazaért, és hogy nem találta már ott a Doktor urat maga után szalajtott, hogy ezt adjam oda.
A gyerek kinyújtott markából Dózsa György acélos arcképe nézett az orvosra, a húszforintos bankóról. Negyed havi fizetése. A lány családjának talán egész havi bére. Hogy hiányozni fog, az biztos. Főleg így, még egy éhes szájjal a zsúfolt házban. Viszont, ha nem fogadja el, abból sértődés lesz. Vonakodva nyúlt a kék papír fecni után.
-  Apám üzeni, hogy ha gondolja a Doktor úr, estére nézzen le a kocsmába! Búcsúztatják nővéremet.
Hol máshol? A lány gyerekének apja is biztos fizet majd az „apósnak” egy pohárral.
-  Mondd meg apádnak, hogy ha nem hívnak beteghez, ott leszek.
Az orvos visszalépett a hazavezető szekérnyomba, egyik kezében a kifakadt sarkú műbőr táska, másikban a saját népével megetetett Dózsa arcképe. Van, amit nehezebb lesz lemosni, mint a térdig érő, ragadós sarat.

2018. február 13., kedd

Kertészeti tripek II.

Ádám csutkái


-  Vaffanculo, stronzo! – üvölti torkaszakadtából, dagadó erekkel a nyakán Marco egy szerencsétlen, nyolcvan felé cammogó járókelőnek, miután majdnem sikerül kinyújtania, akár a pizza-tésztát – Tudod, ha marokkói lett volna, nem fékezek. – És vigyorog, mint a tejbetök.
Ez a Marco tagba szakadt egy benga állat, meg kell hagyni. Győztem bepréselődni mellé az Ivecoba. És nem szívesen mond ellent neki az ember, ha nem muszáj – márpedig miért lenne?!
Vito elvesztett pár csatát a kokacserjékkel vívott harcban, újabban egyre gyakrabban látogatja az elvonót, notórius visszaesőként lehet, hogy nem látjuk többet. Legalábbis az irodában ezt rebesgetik a titkárnők. Nem szívesen adok a szavukra, a bőrük nem ér két forintot. Ellenszenves, töpörödött rohadék az egyik, a másik meg fapicsájú, kiéhezett vénlány, összegyűrt arcán annyi a festék, hogy szinte ki sem látszik alóla a tömény rosszindulat. A harmadik kisasszonyt pedig valamennyi fejes felpróbálta. Nem megbízható hírforrás egyik se. Viszont tény, hogy a nápolyi fiú kéthetente egy-egy napra látogat el a „capannone” garázsába, szótlanul elmelózik egy fél napot, inkább csak őszi legyet játszik a kutyaszaros pázsit fölött, aztán lelép. A cuccait még nem vitte el, úgyhogy van remény. Legyen is! Ezzel a Marcoval nem szívesen húzom együtt a kaszát.
Nem érdekel, hogy rasszista, tizenkettő egy tucat, és különben is: előítéletei mindenkinek vannak. Végtelen ostobaságával ugyanennyi agresszió és Neander-völgyi bivalyerő párosul. Három az egyben. Mint a kávépor. De még így is zsánerfigura, minden mozdulata kiszámítható, minden szavát, észérvnek gondolt okosságát hallottam már – legfeljebb más nyelven. A baj ott kezdődik, hogy össze vagyok vele zárva. Szó szerint. Kőműves-mosolya foghíjas, korhadt léckerítésként viruló, megsárgult szerkezet, réseiből sugárban fröcsögő, fokhagymaszagú nyála elől nincs hová bújni a szűk utastérben. A fasz kivan.
Eddig a mai nap viszi a pálmát, bátran megelőlegezem neki „A Hét Szopatása” kitüntetést. Reggel kiadták az ukázt: irány Livorno! És odacsapták mellém ezt az északról leszármazott figurát, aki eddig csak nagyritkán ugrott be a kőműves brigádba culágernek. Más se kellett.
Na, irány a paradicsom! Sirályszartól fénylő, döglött halszagot árasztó kikötőváros, a romlott rejtői romantika és a nemi betegségek melegágya. Csak feszültségoldó humor nélkül. Elsőre így tűnik. Aztán rájön az ember, hogy másképp kell nézni a helyet, és annyi a titok nyitja, hogy olyan mélyfekete humorérzék kell hozzá, mint az eszpresszó, tejhab nélkül. Semmi latte macchiato!
Odafelé a felsőbb utasításnak megfelelően spórolunk az útdíjakon, harmadrendű kátyúkon keresztül szeljük az arcunkba csapódó tengeri szellőt. A harmadrendű utak jellegzetes romantikája szegélyezi a padkát: az állandó széltől srégen ácsingózó tengerparti fenyők és szakaszosan a ferdehajlamokra szakosodott, strihelő kurvák. Itt minden kicsit leértékelt, állítólag húsz euróért bármit lehet, olyan nincs, amit meg ne tennének. Útitársam legalábbis nagybőszen igyekszik meggyőzni a kínálat minden előnyéről. Azt válaszolom röhögve, hogy talán be kellene vetni az egzotikusnak ható, különféle tájszólásainkat, meg az északabbról magunkkal hozott sármot, hátha azért a húszasért a szopás és a vele járó herpesz helyett egy segédmunkást is kaphatunk ebben a sajátosan berendezett munkaügyi hivatalban, aki emelgeti helyettünk a színpadpaneleket meg a hangfalakat. Simán megérné a kiadott ejrókat! De Marco nem nevet a röhejes ötleten, halálkomoly faarccal közli, hogy lehet, meglepődnék. Az is megeshet, hogy tényleg akadna egy markos legény a gáton. Ugyanis ezek itt egytől férfiak.
Érzem, hogy baromi értelmetlen képet vághatok. Szinte megreped a járomcsontom, úgy kigúvad a szemem, és csak nézek, nézek ostobán. Feltűnik a Duce-nak is, hogy bennem akadt a szó, és nem igazán akaródzik hinnem neki.
-   Most mit csodálkozol? Nem hallottál még ilyet? – vigyorog rám felsőbbrendű csomagolásba burkolt pofával.
-   Dehogynem hallottam. De ezek? Kizárt.
-   Mondom! Az összes férfi.
Elnézegetem a portékát, persze zömmel slampos, koszos lábú drogos-formát mutatnak a pillangók, néhány bajszos kelet-európai fejőlánnyal megfűszerezve, de a maszkulin vonásokat az úristennekse’ sikerül felfedeznem rajtuk. Sőt. Egy-egy fiatalabb lepkeszárnyú teremtmény kifejezetten homokóra-formán virít az oldalfényben, domborodnak, homorodnak – híre nincs sehol a combokhoz súrlódó pénisznek. Közlöm is kollegámmal a megállapítást:
-   Ne mondd már! Honnan veszed? Én rohadtul nem nézném faszinak őket.
-   Ruha van rajtuk. – világít rá a betonegyszerű igazságra Marco – Itt a kurvák nem vesznek föl semmit, maximum melltartó vagy bugyi van rajtuk. Csak a férfi prostik öltöznek ki a melóhoz.
Érdekesen egyedi kultúr-adalék, de beleillik az eddig összeszedett helyi puzzle-be. Ahol a prostin ruhát látsz, ott töke van a menyasszonynak. Velős. Érdekes módon egyetlen pucér asszonyságot se bírok felfedezni közel s távol, de már meg se merem kérdezni a behemótot, ugyan mi végre van, hogy errefelé csak nőimitátorok szegélyezik a padkát. Kérdés nélkül nekiáll magyarázni.
-   Errefelé csak ilyeneket találsz. Itt a Camp Darby mellett csupa faszi árulja magát.
Camp Darby névvel az itt tehénkedő, amerikai katonai bázist illetik. Ideérkezésemkor én is jártam oda dolgozni, a területén megbújó carabinieri-állomáson voltam takarító. Nem akarom boncolni tovább az összefüggéseket. Éppen túlcsordult így is az információs szarhömpöly, bőven elég egy délelőttre ennyi perverzió. Inkább szép csendben örülök az érintetlen valagamnak.
A helyszínre érve a szokásos talján káosz, senki nem tudja, kik vagyunk, vagy mit kellene csináljunk. A kiejtésünk miatt mindkettőnkkel elég bunkó a helyi munkásréteg, de csak amíg meg nem érkezik a saját kisfőnökünk helyreigazítani a logisztikai legodarabokat, mert az ő vaskos Pisa-i dialektusa még gyűlöltebb jelenség errefelé. Hirtelen rengeteg cimborára teszünk szert, miután a helyi erők megbizonyosodnak felőle, hogy mindketten rühelljük a kis mitugrász pofáját. Az átizzadt ingek mellényzsebéből kikandikáló Lucky Strike-ból is megkínálnak, Marco pedig kapva kap az alkalmon, hogy az egyik livornoi faszagyerekkel elvonuljon hasist füstölni a móló mellé. Azt hiszem, hazafelé nekem kellene vezetni.
Davide, a tenyérbe mászó kisfőnök megszokott túlbuzgóságával közeledik, igyekszem úgy állni, amíg ledarálja a szokásos nagymonológját, hogy ne lásson rá a zöld párát lehelő kollegára. Ellenszenv ide, vagy oda, első az összetartás. Ehhez ideológiai alap se kell. Nem nagyon figyelek oda, mert általában a Németországban fölszedett, precizitás és hatékonyság köré font elveit igyekszik beleverni a mediterrán szellemiségű munkásokba és értetlen, megtűrt külföldi kényszermegoldásokba – ezt a kategóriát jelen helyzetben én képviselem. Szélmalomharc a javából, de nem adja föl, egyem a kis szívét. Annyit azért sikerül leszűrnöm a szóhalomból, hogy ez után a színpadrendezős bohóckodás után még el kell menjünk a betépett bengáli tigrissel egy társasházhoz, ahonnan elhozzuk a tárolóban hagyott bicikliket. Tehát kinéz még egy kör a Geofor hulladéktelepére. Hét előtt ma sem érek haza. Aztán Dávidka becsüccsen a bőrüléses alfába, elhúzza a vékonybelét, én meg igyekszem összevakarni Marcót, mielőtt nekiáll politizálni a betépett matrózleszármazottakkal.
A színpad összeállt, a dögnehéz hangfalakat rábízhatjuk a helyiekre, az esti buli hangulata nem a mi reszortunk, mostanra úgyis beállt mindenki, mint a gerely. Ha itt maradnak közönségnek az alaphangulat biztosítva van.
Nagy nehezen megtaláljuk a szövevényes sikátorok között a célállomást. Mintha otthon lennék. Négyemeletes paneltömbök, lepukkant prolikkal a függőfolyosón. Szövetnadrágok, paradicsompecsétes trikók és vizes ruhazsebkendők a kopaszodó búrákon. Szocialista diaráma, tirrén módra. A házmester kilóg a képből, fiatal, tettvágytól égő figura, szerintem nemrég költözhetett ide, annyira nem illik a környezetbe. Öles kulcscsomójáról hamar előkerül a megfelelő darab. Kb. harminc kerékpár kacsintgat ránk a dohos helyiségből. Zömmel leselejtezett, rozsdás vashulladék, két-három mountain bike azonban egész használhatónak néz ki. Egyet elmentek Rudi barátomnak – egyet meg magamnak. Nem árt egy kis mobilitás, aztán ha el találnák lopni nem nagy kár érte. Egészségükre váljék. A bringák mögül nagy meglepetésünkre egy Piaggio kismotor is kidugja a fejét – hát ezzel mi legyen? Mi lenne? – válaszol az ügybuzgó helyi erő – vigyétek a picsába! Marco beígér a lekezelő hangnemért cserébe két hatalmas pofont a ficsúrnak, aki valószínű félti a fogsorát, mert egy szempillantás alatt eltűnik a lépcsőfordulóban. Soha többé nem találkozunk vele, a tárolót is tárva hagyjuk, majd bezárja, ha nadrágot cserélt.
A kismotor sorsán tanakodok a kocsiban, de Marco már eldöntötte a kérdést, és mint egy jó gondolatolvasó közli velem a kész tényeket:
-   A Piaggio-t lerakjuk hazafelé az Arno-parton, a parkoló mellett, valami bokor alá. A szeméttelepre úgyse vihetjük, nekem meg van egy nápolyi haverom, aki tud rá rendszámot szerezni. Éjjel visszamegyek érte.
Az újrahasznosítás dicséretes dolog, úgyhogy nem vitatkozom. Húsz perc alatt letudjuk a szeméttelepi kört, amibe kollegának belefér még egy spangli az egyik marokkói sráccal az öltöző mellett. Ahogy látom így nincs gondja az arabokkal, csak elénk ne kerüljön, mikor ő vezet, mert nem fékez! A plasztikus elvek embere. Még mindig ez a jobbik eset.
Szemben a lemenő nappal robogunk a harmadrendű prostikkal szegélyezett harmadrendű úton, hazafelé. Már amennyire a kiherélt Iveco utazósebességét robogásnak lehet nevezni. Marco feje kilóg az ablakon, szénné tépett, elernyedt arcizmait lobogtatja a menetszél, csukott szemmel élvezi az alkonyat színeit. A szerencsesorozat záróakkordjaként még belefutunk az útépítésbe. Jó kis találmány, hogy éjjel dolgoznak a talján utászok, reggelre felhúznak akár egy körforgalmat is, csak a túlórázó, hazafelé tartó kulik nincsenek belekalkulálva a munkakezdésbe. Fél órát csoszogunk, mint holmi pionír szekérkaraván. A visszafogott motorzajra felébred a bengáli tigris, körbenéz, nyugtázza a helyzetet. Kedélyesen rágyújt az utolsó előtti Lucky-ra, aztán hanyagul kikönyököl az ablakon, és odaszól a legközelebb álldogáló, éhes tekintetű kurvának:
-   Mennyi az áru?
-   Huszonöt. – adja meg a tarifát Reviczky Gábor hangján az éjjeli lepke, a mögöttünk álló furgon lámpafényében tisztán kirajzolódik kétnapos borostája, ádámcsutkája pedig majd’ kiböki a szélvédőt.
A sor halad tovább, szerencsére, így megszakad az üzleti tárgyalás. Marco visszafordul, felém nyújtja a félig szívott cigit, és teli tüdőből vigyorog.
-   Hehe, huszonöt euróért akkora fasza lehet, mint egy lónak! Látod? Megmondtam. Amelyiken ruha van, az mind férfi.
Pofazacskómban megforgatom a kesernyés füstöt. Attól tartok tudom, mit fogok rémálmodni.

2018. február 8., csütörtök

Nászutasok


A mokány kis árnyék a sáros utca összes kapujába belerúgott egyet, hadd tudja meg a falu: Surda Juli hazafelé tart! Minden kutya fejhangon adta tovább a hírt, néhány vályogház átkozódva nyitotta föl álmos, függönytelen szemeit, de mire a belőlük kiszűrődő fénynyaláb elérte a sáros utat, Julis már messze járt, és egyre döngő kerítések, zuhogó vaskapuk, fejhangon vonyító házőrzők szegélyezték útját. Szabályos díszkíséret – ahogy az dukál.
Az ünnepi bevonuláshoz mérten elég óvatosan lökte be a napraforgószárból drótozott kiskaput, nem annyira apja, mint inkább szúrós szemű anyja szigorától tartva. Odahaza elővigyázatosabbá tették a tapasztalatok. A konyhában még égett a petróleum – a régi cselédtanyából éppen hogy faluvá cseperedő kis településre ugyanis még nem vezették be a villanyvilágítást, legalább is ebbe az utcába. A tanács előtti térig húzódó póznák glédája szerint ez is elérkezik nemsoká. A gazdaság disznóóljának szomszédságában árválkodó kis vályogkunyhó viszont még a petróleum átható szagát árasztotta a rosszul záró nyílászárók résein.
A kapunyitásnál is finomabb mozdulattal nyúlt rá a bejárati ajtó kilincsére, hátha egy vaskos pofon vár rá a túloldalon – mert anyjának is bizonyosan hallania kellett az utcán végighullámzó kutyaugatást. És hamar eljár a keze. A petróleumbűzben azonban nem a megszokott kép fogadta. Nagyobb volt a zsúfoltság. Sparhelt körül sürgölődő anyjának suhogó árnyéka, valamint apja néma merengése mellett két másik sziluett is beleszorult az összképbe. Egyikükben felismerte Ferit, idősebb bátyját, aki kurtára nyírt, keseszőke haja alól vigyorgott rá azzal a borízű mámorral, ami csak szabadságos katonák szemében tud csillogni ilyen tiszta homályosan.
-  Na, megjött az égetnivaló kishúgom! – kiáltott fel félrészeg örömmel Feri, aztán egy hajtásra kiitta a kezében szorongó, foltos poharat – Na, Miska, róla meséltem neked. Már azt hittem, sose találsz haza, te!
-  Csak elvoltam moziban. – válaszolta. Hangjában a gyanakvás inkább szólt az idegen árnyéknak, mint a bátyja szokatlanul lelkes örömujjongásának.
-  Ez itt a katonacimborám, a Miska. Derék gyerek ám! – mutatott Feri a mellette dülöngélő figurára. Nem volt egy mosolygó gyümölcs. Inkább hasonlított földből kacsintgató répára, ráadásul a haja is éppen olyan vörös. Akár az erős noha-bortól virágzó arca. Az a szeplős.
-  Hát aztán? – vakkantott oda Julis félvállról. Járt már itt a testvérébe karolva untig elég részeg komája, egyel több, vagy kevesebb…mit érdekli?
Na, nem mintha ne volna abban a korban, hisz jövő hónapban tölti a tizenhatot. De három báty mellett felnőve elég fiúsított lány lett belőle. Előbb mászott fel a háztetőre, mint akármelyik pelyhes állú osztálytársa – akiket amúgy rendszeresen el is szokott verni, ha szemtelenkednek vele. De úgy…kicsit se érdekelték. Igaz, hogy azt se tudta, mi fán terem a másik nem. Látott búgó kant a kocán, lovat fedeztetni, összeragadt kutyákat az út mellett, de azok csak állatok voltak. Hogy ez az embereknél hogyan megy…otthon sose látta. Szülei rég elhidegültek, se szavakkal, se tettekkel nem becézgették egymást. A harmadik gyerek után szépen belekeseredtek abba a hagyományosan nyomorult cselédsorsba. Így aztán, ha azt is találta mondani valakinek, hogy bassza meg az anyját, fogalma sem volt, mit jelent pontosan.
Anyja tanácsaira nem számíthatott. Az csak a pofont tudta osztani nagyon, inkább kerülte, jó messzire, nem ám még kérdezzen is tőle! Apja meg…apját szerette, mert cinkosa volt, mikor iskolát került. Gyakran felhajította iskolatáskáját az ólak tetejére, kiszaladt hozzá a konda mellé az erdőre, az csak annyit kérdezett tőle – Na, megjöttél? –, aztán szó se nagyon esett köztük egész álló nap. Este persze elmondta anyjának, hogy a lány vele volt, de csak ha az asszony megkérdezte. Magától be nem árulta volna – viszont hazudni se hazudott érte. Talán azt se tudta, hogyan kell. Vagy csak szép csendesen elfelejtette.
Tanítói kicsit lenézték, félévkor rendszeresen megbuktatták, aztán év végére mindig kiverekedte az üzembiztos kettest, ismételni mégse kelljen. Volt öröm, mikor tavaly megszabadult az iskolától! Azóta eljárt a napszámba, kéthetente a saját fizetéséből moziba, ami akkoriban kezdett működni a kultúrházban. Szombatonként meg fagyit nyalni a presszóba. Többnyire egyedül. Volt osztálytársnői mind gimnáziumba jártak, esetleg férjhez mentek. Sose jött ki velük igazán. A fiúk is kerülték, mert bár nem volt csúnya, de mindnyájukat elpáholta annak idején, és sajgott bennük az éretlen férfiúi büszkeség, így inkább nem abajgatták a sündisznó-természetű lányt. De kit érdekel? A csokoládéfagyi egyedül éppen úgy ízlett, mintha mások mellett üldögélve nyalná.
Most meg itt ez a vörös legény. Ha nem is értett a dolgokhoz, annyit azért sikerült megéreznie, hogy valami van a látogatás hátterében. Gyorsan befejezte a mosogatást, és inkább éhgyomorra elment lefeküdni, csak ne kelljen a közelükben lenni. Majd pont ennek a répafejűnek kezdi el játszani az eszét!
Aztán két hét múlva megint ott lebzselt a répafejű a bátyja oldalán, most már kevesebb borvirággal, de ugyanolyan szótlanul és mulyán, mint első alkalommal. Aztán egyre csak jött, újra, meg újra. Következő hónapban bátyja és Miska leszereltek, onnantól kezdve szinte hozzájuk költözött, folyvást a nyakára járt. Anyja is ráparancsolt, foglalkozzon többet a fiúval, legyen vele kedves, hát megengedte neki, hogy elkísérje a moziba, meg a presszóba. Ugyan hazafelé menet néha elkalandozott a keze, de egy pofonnal helyre lehetett igazítani. Nem beszélt sokat, csak szűkszavúan mesélte el, hogyan szöktek át Bácskából az apjával és a testvérével, úgy öt éve. Valami uszadékból tákolt ladikkal úsztak át a Dráván, megbújtak a parti rekettyésben, aztán miután leütötték a határőrt irány az ártéri erdő! Hetekig bujkáltak a Mecsekben, aztán valahogy sikerült munkát szerezniük, papírokat, utána neki be kellett rukkolni. Így ismerte meg Ferit. Hogy miért kellett eljönniük – azt sose mondta meg.
Rákövetkező hónapban kitűzték az esküvőt. Tudta előre, anyja hetek óta szajkózta, hogy csak púp a nyakán, és jó lesz, ha mielőbb megy a háztól, ahol egyébként is szűkösen vannak. Apja nem avatkozott bele, ő úgyis a disznókkal van egész nap. Neki nem számít, este hányan szívják a petróleumfüstös levegőt. Hát legyen! Csak azt kellett megvárni, amíg a fiút felveszik állandóra a szomszéd gazdaságban. A katonaságnál letette a jogosítványt, s azzal később elszegődhet traktorosnak, fuvarosnak akárhová, kezdetnek meg itt a téesznél is megteszi. Gyűrű se kell, úgysincs hozománya. Csak a moziban vetített propagandafilmekben látott tulipános ládát. A film nem a valóság. Az itt volt előtte, minden egyes nap. A napszámból hazatérve meztelen talpáról levakart sárcsimbókokban, a tizenhat éves tenyere kérgéből kipucolhatatlan szántóföldi mocsokban, az idejekorán hasogató derekában, meg az ételért dünnyögő, pofátlanul akaratos gyomrában. Ezekből nem fakad tulipános láda.
Amióta kitűzték az esküvő napját, Miska egyre akaratosabb lett. Bátrabb a keze, mohóbb az ölelése. Mondván: úgyis megházasodnak, minek várni? Benne is elkezdett forrni valami, de aztán egyik este, mikor a moziból hazaértek bátyja félrevonta:
-  Te ide figyelj! Ha megtudom, márpedig biztosan megtudom, hogy elmentél vele, agyonverlek! Megértetted? És veled együtt a Miskát is.
-  Én nem…
-  Ne pofázz! Megmondtam. Ha véletlenül fölcsinál itt nekem az esküvő előtt, agyonverlek mindkettőtöket! Úgyhogy ne merjél elmenni vele, megértetted? Ha megkapja, amit akar, még talán le is talál lépni. Márpedig azt nem hagyom! Ha kell, megölöm, de veled együtt! Úgyhogy úgy viseld magad!
Látta a bátyján, hogy komolyan beszél. Véres szemmel, fröcsögő nyállal, mint egy vadállat. Életében először megijedt tőle. Ha eddig gondolt volna rá, hogy megteszi azt, amiről nem is tudta pontosan micsoda, ezután végképp letett róla. Ebből az elhatározásból pedig könnyebben és súlyosabban csattanó pofonok erdeje született – amíg Miska meg nem tanulta a rendet.
Hát ennyi jutott. Ahogy ott ült, a kis szolgálati téglaviskó betonlépcsőjén ez a mondat járkált föl s alá a fejében. Mint az imamalom. Újdonsült férje még javában horkolt, de neki nem jött álom a szemére egész éjjel, csak feküdt hanyatt, tágra nyílt szemmel bámulta a sötét kis szobát, aztán hajnalban kiült a lépcsőre, bámulni a megereszkedő éjszakából felocsúdó téeszudvaron rohangáló patkányokat, hallgatni a rekedt, kivénhedt kakast, és nem gondolni semmire. Nem érzett megalázottságot, nem érzett keserűséget, nem érzett semmit. Csak ez az egy mondat forgott a fejében körbe-körbe, mint a nyomtató ló: hát ennyi jutott.
A szűkös kis kápolnába kilátogató falusi pap áporodott borgőzt lehelő miséje, a saroglyában egymáshoz ütődő, soványka vagyon: néhány rongyos szoknya, fehér ingek, egy pár papucs, meg a jobbik ágyneműje. Lakodalomra nem futotta apja fizetéséből, Miska pedig csak jövő héten kapja meg az első bérét. Rövid nászéjszaka egy dohos kalyibában. – Holnap este bál lesz a faluban, majd oda elmegyünk, nászút helyett – mondta mosolyogva a fiú, fél perc múlva már hortyogott. Hát ennyi jutott.
Egész napjuk ráment, hogy a tizenöt négyzetméternyi semmiből valami lakhatót varázsoljanak. Legalább le lehessen ülni. Két szék, egy görbelábú asztal, meg a nyikorgó tábori ágy. Otthonnak kevés, szerencsére átmeneti. Miska szerint pár hét múlva átköltözhetnek egy nagyobba, csak még be kell fejezni. Munka után ott dolgozik minden nap, sötétig. Mert dolgozni legalább tud ez a répafejű, hajt, mint az állatok. Ha ő is besegít, talán hamarabb is költözhetnek. A bál előtt még gyorsan megmosdottak a hideg kútvízben, visszavették az előző nap levetett ünneplőruhát, aztán fölkunkorodott Miska elé a biciklivázra, és a csatornatöltés mellett betekertek a faluba.
Mire odaértek a cigányok már javában húzták, fals hangon sírt a hegedű, mögötte ott nyekergett a gombos harmonika. Végigtáncolta az estét, épp, mint nemrég elvesztett lánykorában. Ahogy akkoriban igyekezett kitáncolni fejéből anyja pofonjait, az iskolai kudarcokat, úgy most az felhevült verejtékkel együtt párologtak el belőle a szegényes legénylakás, a téeszudvaron futkosó patkányok és a múlt éjszaka rémképei. Mindig jó táncosnak számított, élet volt benne és erő, nyers elevenség bújt minden mozdulatába. Körülötte felfigyeltek idegenből hozott mozdulataira, hamar feltűnt a többi férfinak az új menyecske, hátán érezte a kihívó tekinteteket, irigykedő női pillantásokat. De nem foglalkozott velük, ez az ő estéje!
Miska időnként ellépett a pulthoz, hogy fröccsöt hozzon, vagy igyon egy rövidet a kollégákkal elvesztett legénységére, ilyenkor Julis más karján forgott, míg férje vissza nem ért. Egyikük úgy gondolta, szabad megkóstolni a friss árut, és mikor Miska épp a pálinkába révedt, egy hirtelen mozdulattal benyúlt az új asszony szoknyája alá.
Abban a pillanatban végigvágtatott rajta a hirtelen harag, arca megkeményedett, keze ökölbe szorult, egy rövidet hátra lépett, aztán sértettsége teljes erejével orrba verte a pofátlan legényt. A zenén is át lehetett hallani az éktelen reccsenést. A fiú orrát elfosta a vér, s cimborái rögvest ugrottak, hogy helyre tegyék a harcias menyecskét. Szerencsére Miska is fölnézett a reccsenésre, azonnal odalépett és egy mozdulattal maga mögé rántotta az asszonyt. Hiába igyekezett vissza a tűzvonalba, kiosztani még párat, túl sokan tülekedtek elé, mindenki látni akarta a fejleményeket; valahogy mégsem lett a dologból verekedés, lökdösődtek ugyan kicsit, de az öregeknek sikerült leállítani a kezdődő vihart. Elég volt hozzá két kör pálinka, az alkoholban feloldódtak a megfeszült arcok, lenyugodtak a kedélyek. Fél óra múlva már csak a törött orrú pillogtatott laposan a sarokból feléjük, de senki sem törődött vele. Megesik az ilyen.
Éjfél körül elbúcsúztak Miska munkatársaitól, a korai kelésre hivatkozva hazafelé vették az irányt. Alig bírt megülni a biciklivázon, vérében még ott forrt a tánc, a verekedés, az egész este. De gondolni kellett a holnapra. A nyikorgó kerékagy ritmusát visszhangozta a töltés, ide-oda verődött az ütem mialatt átkarikáztak a nemrég felállított, új villanypóznák fénykörein, a hosszú földúton ideiglenes otthonuk felé. Hátuk mögött egy másik, nyikorgó kerékagy sebesebb ritmusa hallatszott, egyre hangosabban. Azt hitte, férje nem vette észre a közeledő biciklit. A lámpák fénytányérja alatt áthaladó alakban felismerte a törött orrút. Vérben forgó szemében bosszúvágy keveredett a részeg tompasággal. Mikor már szinte utolérte őket megpróbálta figyelmeztetni férjét:
-  Te, Miska…
-  Tudom. Fogd a pumpát! – súgta vissza fojtott haraggal, és már lépett is a kontrára. A bicikli kifarolt, és a férfi szinte az ugrás lendületével lerántotta a másikat a drótszamárról.
Kezében a nehéz biciklipumpával egy pillanatra ledermedt, adrenalintól remegve nézte, ahogy Miska agyalja a meglepett legényt. De csak egy rövid pillanatig. Aztán a fejében újra elpattant az a bizonyos húr, és ő is nekiesett. Ököllel, lábbal, a bádogpumpa nehéz fokával, vállvetve, egymást félretaszigálva verték a földön fekvő, magzatpózba merevedett testet. Néha roppant egy csont, ünneplőruhájukra ráfröccsent egy kis vér, cipőtalpa levált, Miska hátán végighasadt az ing, és már elviselhetetlenül sajgott a kezük – mit számít? Miután kifogytak a szuszból egy percig csak álltak, ziháló tüdővel nézték a másikat a két utcalámpa közé szorult, maroknyi sötétben. Egymásra nevettek, aztán Miska elment megkeresni a félredobott biciklit. Ő még egy utolsót rúgott a mozdulatlan testbe, aztán teli torokból rákiabált:
-  Akkor most már tudod, ki az a Surda Juli?!
Eztán mintha még a kerékagy is vidámabban nyikorgott volna, és a közeledő téglaviskó sem tűnt olyan szegényesnek. Ugyan nem beszéltek, de időnként egyikük felnevetett, ami átragadt a másikra, aztán fordítva. És így szórakoztatták egymást, szavak nélkül, izzadtan és porosan-véresen, a töltés mellett, hazafelé egy rozoga drótszamáron. Egyszerre Miska mégis megtörte a némaságot:
-  Na, milyen nászútra hoztalak?
És újra csak nevettek, végig az úton, hazáig. Nem is rossz ez így. Ha ennyi jutott, azért valahogy csak ki lehet majd bírni.

2017. december 20., szerda

Szaki

Ahogy a puszta betonon térdepelek, és lassan ínszalagjaimból gyökeret ereszt a kezembe állt görcs, mert már két órája markolom a rezgő-búgó-zakatoló Hiltit, folyton az jár a fejemben: miért nem lettem kőműves? Mármint: most is éppen kőművelek, nem? Szakbarbárkodok itt, mint afféle cementhívő pogány gyaur, igazán lehetett volna ez a választott szakmám. És akkor nem fizetném bő tíz éve a kenyérre-vízre – meg némi alkoholra és jegyzetre – költött, majdnem kedvezményes diákhitelt. Fűtésszerelő. CNC-marós! Mennyivel többre ment volna velem a regionális munkaügyi központ lelkes alkalmazottainak serege. De nem. Fiam, neked, az eszedből kell megélned! Majdnem sikerült. 
A töredelmes vallomáshoz hozzá tartozik, hogy most épp saját berkekben végzem a kontármunkát, nem a jobb fizetés reményében, együtt a többi, külhonba szakadt szakmaelhagyóval. Hétvégi program. Így akár azt is mondhatnám, hogy gyerekes picsogás volt ezzel indítani. Bocsánat, csak elkalandoztam. Megesik. Inkább vésem tovább ezt a böszme vastag terméskő lábazatot, amit akropoliszi tartósságra tervezett a szocializmus mesterembereinek helyi különítménye. Dicsérem a kezük munkáját, miközben szidom a jó édes anyjukat. De el ne kalandozzak megint, mert nem leszek kész, mire telefonál a Szaki, hogy menjek érte!
Szaki segít majd nekem összeszerelni a galambszürke PVC csöveket, amikben a szennyvíz fog hűs vizű hegyi patakok módjára csordogálni – óceán helyett az emésztőgödör felé. Nem részletezem, mik fognak ebben a patakban lubickolni pisztrángok helyett. De ehhez az kell, hogy végre elég tág lik tátongjon ezen a kurva terméskövön, amin átfér az ötvenes cső. 
Szaki a helyi vizes mester fedőneve, akinek kisujjában rejtőzik a szakma alfája s omegája, a központi fűtés rejtelmeitől a csaptelepek és hollanderek erdején át a különböző porcelánok titokzatos rengetegéig. Mert tényleg piszkosul érti a dolgát – és viszonylag jutányos áron dolgozik. A falusi élethelyzet monopóliuma az övé, hiszen egymaga maradt, akinek ilyen tudás van a birtokában, s kezdhetne vele, amit csak akar, elkérhetné a csillagokat is a ház fölötti égboltról, mert a legközelebbi vetélytársa is eltávozott a múlt évben. Németországba. Radiátorokat szerelni, vaskos euró-kötegekért. Szaki viszont nem az a fajta ember. Nem váltja aprópénzre a belé vetett bizalmat. Ő iszik. Sokat. A monopólium így az elfogyasztott dobozos sörökkel arányos allűrjeiben ölt testet, például, hogy akár napokig várhat rá az ember gyereke, akár víz nélkül a hideg lakásban – baszik jönni. 
Nem haragszom rá túlzottan, csak kicsit bosszant a dolog, hogy hetedszer kell érte menni az utca végén álló házához, mert nem hajlandó száz métert se gyalogolni a munkáért. Ha tehetné, a budira is aranyhintóval járna. De tényleg próbálok erőt venni a bennem rohangáló búgóidegen, mikor végre át tudom tuszkolni a csövet a lyukon, és még mindig néma sírra hajaz a zsebemben lapuló telefon. És eltelik egy óra. És még egy. Direkt ezért keltem hajnalok hajnalán, a szomszédok haragos tekintetétől kísérve üvöltetni a masinát és megrezgetni az utca összes házának ablakát a vésőkalapács ütemére, miközben az én anyám is csuklik odahaza; muszáj, különben nem leszek kész a megbeszélt időre. A terv elcsúszott: nem számoltam az alkoholfilteren átszűrt negyedik dimenzióval. Amatőr hiba. Csak magamat okolhatom. Szaki pedig sehol. Nem bírom cérnával, s a negyedik kávé mellé elfújt, vaskos cigarettafüst párájából nyugalmat merítve felhívom. Álmos, sörízű hang krákog bele a túloldalon.
- Igen?
- Szevasz, Szaki. Figyelj, csak azért hívlak, mert kész vagyok a véséssel, azt beszéltük meg, hogy nyolc körül menjek érted, de megcsörgetsz előtte. Akkor mehetek?
- Ma? Biztos, hogy nem jó. Megyek disznót vágni, kilencre. Miért nem szóltál előbb? – hadarja a kagylóba, de olyan szélsebes szóvihar keretében, hogy kell pár másodperc, mire eljut a tudatomig, mit is mondott. 
- Hiszen két hete megbeszéltük…
- Hát, föl kellett volna hívjál a héten, mert most megyek disznóvágásra…mennyi az idő?
- Tíz óra öt. De megbeszéltük, Szaki, ne basszál már ki velem! Nem múlt héten voltál disznót vágni? Azért mondtad mára…
- Kurvaélet, csak elkéstem…
- De nem múlt héten vágtatok? – próbálom kötni a döglött ebet a karóhoz.
- De, akkor is voltam. Ma öcsémékhez megyek. Most derült ki, szerdán.
- Bassza meg…
- Szólnod kellett volna.
Egy hajtásra lenyelem a két deci kávét és egy slukkra leszívom a maradék, mintegy fél szál cigit, hogy ne üvöltsek teli tüdőből a telefonba. Hogy bő nyállal…! Nyugalom…
- Akkor mikor tudsz jönni?
- Hú, várjál…szerda..nem…csütörtök vagy péntek? – ma szombat van.
- Fasza…péntek biztos nem jó.
- Akkor csütörtökön. De csak délután, vagy estefelé. Kedden azért hívjál föl!
- Rendben. Akkor kedden hívlak. 
Megtépázott idegeimet megzabolázva nem csapom a falhoz a mobilt, mert attól ugyan nem lesz jobb…pedig de szívesen…! Sebaj! Megint csak nyugalom. Nincs más.
Hallottam a hangján, hogy vagy még mindig állapotban van, vagy csak erősen nekikészült. Elvégre disznót vágnak. Néhány tucat pálinkára ennél alaposabb ürügyre nincs is szükség, pedig nagyon keresnie sem kell. Eleve Bukovecnek született. A legtükébb, mindenkinél mindig mindent jobban tudó család a faluban. Az egész família ilyen, óvodástól a nyugdíjasig, nagyon tudják. Szaki sem kivétel. Legszebb mintapéldány az öregapja, aki két éve halt meg. Igazi zsémbes, vén tetű volt az öreg, nyugodjon békében! Hányszor kergetett meg minket, gyerekeket a kampós bottal, mert el mertünk venni egy-egy almát a fája járda fölé lógó ágairól! Neki bezzeg lehetett a más hullott szilvájából cefrét csinálni. Ó, hát persze, hogy lehetett! Közben szinte egyvégtében szidta a rendszert – mindegy melyiket. Bármelyiket. Mindenki büdös fasiszta vagy kommunista volt a szemében: a polgármester is, a jegyző szintúgy, meg a postáskisasszony, a tyúkászat igazgatója, a szomszéd, a kocsmáros, és így tovább. Egyik másik még rokona is. De az mindegy, ha egyszer büdös kommunista – vagy fasiszta. 
Szaki élt az örökölt jellemmel, már erőst öregapja formájára hajazott, mire nősülő korba ért. De ha eget verők nem is akadnak a környéken, aprócska csodák azért vannak, szóval ezzel a háttérrel is tudott magának való lányt találni – a szomszéd községben. Két leendő, tokos gyerekük anyját. Aki aztán húsz év házasság után megunta a banánt, és pár hónapja lelépett a kisebbik gyerek egyik volt iskolai osztálytársával. Egy tizenkilenc éves kölyökkel. Férjének ott hagyta a lepattogzott zománcú edénykészletet, meg a svájci frankos záloghitelt. A helyében lehet, hogy én is a dobozos pszichológushoz fordultam volna enyhülésért a rideg valósággal szemben. Dolgozik is azóta a faszi, még egyszer annyit, mint annak-előtte. Így nem vitte el a bank a házat. A villanyt is visszakötötték, a gázórát is visszaszerelték. 
Nagy nehezen kiverekedte magát minden adósságból. Aztán esténként, a munkából hazaérve takonyrészegen elalszik a fotelban, az üvöltő tévé nem zavarja különösebben. Ezt a sasszemű, éjszakánként járdát kapálgató szomszédasszonya meséli mindenkinek, mint afféle önjelölt falurádió. Hogy szokta látni éjszakánként, amint Szaki tátott szájjal horkol az utcafronti szobában, és körülötte legalább hat-nyolc üres sörös doboz gurgulázik a foltos szőnyegen. Mintha bármi köze volna hozzá. Egyszer megkérdeztem tőle, ugyan mondja, Jolán néni, hogy láthatta, mert ha lábujjhegyre áll sincs 190 centi, és bizony az ablak nagyjából olyan magasan van. Választ sem hagyott hátra, úgy hagyott ott az ártatlan kis kérdésemmel kettesben, hogy nylon otthonkájának pörköltszaftos árnyéka győzött utána loholni a kiskapu felé. Azóta alig akar köszönni.
Mondjuk most legszívesebben szájon vágnám a Szakit, hogy így felültetett. De: van egyéb dolog is, úgyhogy nem rágódok sokáig, hamar rám talál a tennivaló. Estére annyira kitikkadok, hogy eldöntöm: holnap reggel sztrájkba lépek legalább pár órára. Elmegyek horgászni. Talán nem fagy be a tó, nem ígértek fagyot éjszakára. Sem esőt. Anyám úgyis hamarosan ideér, majd ő megeteti a kutyát. Kényelmesen előkészítek mindent, reggel csak indulni kelljen, aztán a villámgyors zuhany után eldőlök, mint a rohadt nád. Stílusos.
Ökölbe szorult arccal csapom agyon fél hétkor az ébresztőórát, miután fél órája visítja, hogy kelj már föl, paraszt! Menj kikapcsolódni! Mivel kicsit sem vagyok még éhes, meg aztán majd jobban esik az ebéd, így egy könnyű kis kávé-cigi kombináció után magamra kapom a vastag kabátot meg a bakancsot, aztán kocsiba pattanok. Friss levegő, párában úszó, nyugodt víz, értetlenül bámuló őzek és egy reggelijében megzavart réti sas fogadnak a parton. A meleg ágyból előkecmeregve, vacogó fogakkal sosem akarom elhinni, de mindig bebizonyosodik a tétel: ezért megéri fölkelni!
Lepakolom a motyót és körbejárom a tavat, merre látszanak a halak, hátha sikerül fogni is valamit, jól esne egy halászlé. Ekkor megcsörren zsebemben a véletlenül bekapcsolva maradt telefon. Anyám hív. Vajon mit hagytam otthon? 
- Igen?
- Figyelj, ne legyél légyszi ideges, de Szaki hívott…most tudna jönni…
- Na ne basszá…
- Mondtam neki, hogy kimentél pecázni.
- Johhh…indulok vissza.
- De kanyarodj majd a presszó felé, ott vár!
Negyed óra séta vissza. Még jó, hogy nem dobtam be. Három szál cigit rágok el, amíg a kocsihoz érek, még kettőt, mire megállok a presszó előtt. Hét óra ötven. Szaki zöld dobozossal a kezében bájcseveg egy szomszéd faluban lakó cigánygyerekkel. A sört ott hagyja, behuppan az anyósülésre, én meg majd’ kifordulok a zárt ablakon, olyan piaszagot söpör arcomba a mögötte settenkedő turbulencia. Ezek szerint jól sikerült a disznóvágás.
- Na, mi van, horgászni voltál?
- Majdnem. Épp lecuccoltam. 
- Hehe, az fasza. Ilyen hidegben?
Inkább nem válaszolok. Nyugalom…
Száz méter, és megérkezünk. Nagy szakértelemmel körbejárja a kiásott gödröt, vet egy pillantást a kivésett lyukra a falon, majd belekezd, hogy hol, mennyire kell még kiszélesíteni a gödröt, hogy hozzá férjen rendesen, meg a kiállásokat, meg a könyök, meg a…nem tudom. Nem értek hozzá igazán. Ha értenék, ő most nem lenne itt. Megmutatom neki az összevásárolt cuccokat, úgy tűnik, minden megvan. 
- Jól van, figyelj, akkor csütörtök, okés? De délután, mert napközben csőtöréshez megyünk. Fűtéscsövek, felázott az egész ház. Gondolhatod! De utána jövök, oszt pikk-pakk összedobom neked. Csak lámpa legyen.
Szóval most nem…? Nem. Ezek szerint csak azért jöttem vissza, hogy elhozzam százötven métert, megnézni a gödröt, lecsekkolni a toldókat és szűkítőket – amiket ő írt össze, tehát tudta jól, mit vettem. Ezt nem hiszem el…
- Na, felőlem mehetünk! Aztán csütörtökön hamar megleszünk.
Ennél értelmetlenebb dolgot már rég nem kellett csinálnom. És ne kapjak agyérgörcsöt! Nem ér annyit…ez csak egy szennyvízcső, az isten szerelmére! Még szerencse, hogy nem a fűtéssel van gond, különben ezzel a tempóval meg is fagyhatnék. 
Ezek után hazavittem a jóembert, harmincnegyedik vagy nem is tudom számon tartani, hányadik alkalommal, aztán visszamentem a tópartra – és nyugodtan lógattam a botot, egész délelőtt, csak azért is! A csütörtökből nem lett semmi. Hát persze, hogy nem lett. Elhúzódott a csőtörés javítása – állítólag. Képzelheted, elöntötte az egész földszintet! Háh! Föláztak a falak, tönkrement egy csomó bútor – hadarta el újra Szaki azzal a röhögő, krákogó, alkoholszagú hangjával a telefonba kedden. Megbeszéltük a szombatot. Aztán a vasárnapot. Mert elfelejtette, hogy egy esküvőre kell mennie. Állítólag borzasztó módon bebaszott, majd addig kötekedett, amíg az örömapa – valamelyik unokatestvére – szép csendben el nem vitte egy sarokba, hogy a lelkére beszéljen. Nem sikerült, úgyhogy diszkréten leütötte és behúzták a ruhatárba, ahol kialudta magát. Ezt vasárnap délután mesélték, miután már telefonon sem értem el, és az öccsét hívtam föl, mi a tosz történt a bátyjával. 
Ma megint csütörtök van. Elvileg délután mehetek érte. Megint. És pikk-pakk összerakja a csöveket. Azért, biztos, ami biztos, elővettem öregapám régi szakkönyveit, és megnéztem néhány oktatóvideót a témában. Hátha...

2017. november 24., péntek

Az ajtó

Haszontalan szállt szerte a töméntelen pölyhe, ahogy izzadt markával felkapdosta a tikkadt nyári levegő, miközben nagy imbolyogva bejárta az aratók sorát. A traktorokban szorgalmasan verejtékeztek homlokok és tarkók – pedig hogy erőlködik a fagyos levegőt okádó légkondicionáló! Hiába, ha időnként ki kell szállni, vetni egy hugyot, körömre égetni egy szál olcsó, maró dohányból gyúrt cigarettát – a kisfőnök kiakad, ha rajtakap valakit, hogy a fülkében bagózik. A cigiszünetben persze áthevült a test, s melegét jól raktározva még a hűs ülésben is visszaköhögi a kinti kánikulát. Minden kiló kenyér hektónyi verejtéket követel – gépészek, traktorosok, pékek és inasok, bolti eladók patakokban csorgó izzadtságát. Bővizű forrása kiadná akár a Dunát, de legalább a Sió-csatornát.
A vaskos acél kombájn egymaga harapdálta a kalásztenger habjait, a nadrágszíj-parcellán nincs szükség csatárláncra, de még egy kósza apródra sem, egymaga elbír a keskeny ellenféllel. Új, hatékony masina. Második szezonja, de valószínű nem ér meg annyit, mint több évtizede robotoló, sokkal ostobább, épp ezért strapabíróbb, öszvér-jellem rokonai. A fülkében is új generáció húzza a karokat, nyomja az automatikát vezérlő gombot, monitoron ellenőrzi a rostát; hidraulikaolajjal ereiben született, digitális kijelzőkön felnőtt nemzedék. Harminc év múlva egyszer csak idejétmúlt lesz ő is.
Mint József. Vagyis csak, ahogy a többiek hívják: Józsibá’. Amíg valakiből efféle bá’ lesz, bizony, sok-sok fecskeszárnyú év átröpül a feje fölött. A nyugdíjkorhatár már a küszöbét rágta, fukar arccal nézett rá a várható a minimálbéren hizlalt, szűkös öregkori alamizsna, de ő még mindig a téesz felbomlásakor megszerzett, összekuporgatott MTZ ülésében izzadt jól látható sórétegeket a molyette zubbony gallérjára. Sóváran leste a teljes munkaidő alatt, klímás gépek kényelmes üléseiben tespedő kollegákat, míg jómaga az ebéd gyanánt párolódó parizeres zsömlékkel karöltve romlott meg a fullasztó tarlón. Egyformán barnult a szélük. Alkalmi munkában.
Még ha huzat volna! De ma még a levegő is csak remeg, akár a szűzlány, meg nem mozdulna az istenérse’. Kellett neki ez a rohadt, gázolajzabáló traktor! Enné meg a rosseb! Ezért csak bérbe hordja a szemet, boronál és kultivál, mert az új és nagyobb munkagépek túl nehezek ennek a semmirevaló belorusznak. Ahelyett, hogy ő is csak a más traktorja mellett bagózgatna, jó fizetésért, itt szívja a sajátjában. A fogát. A maradék húszat. 
Egy forduló maradt mára. Egy utolsó. Hamar elvégeztek az aprócska parcellákkal, vége felé jár a szezon. Keveset adnak a földek. Az aszály. Besorol a torok alá, beigazítja a kocsit, s ahogy telik a pót lelassít, az elejébe is egyformán jusson, az aratógépes kollégának szinte dolga sincs mellette, csak tolni, ami a csövön kifér. A sokévi rutin. Csukott szemmel is megy – szó szerint. Fogadásból megcsinálta tavalyelőtt, be is baszott alaposan a nyereményen. Talán akkor utoljára.
Félórányi zötykölődés a kövesúton, rátolatni a szárító torkára, ürítés, aztán végre irány az otthon. Az édes.
Hét is elmúlt, mire sikerült kiszállnia, tízen-pár óra rázkódásától remegő lábakkal, felrántani a nagykapu rozsdás reteszét, visszarugdalni a haszontalan kölyökkutyát a járdáról, és beállni végre a régi szénatárolóból kialakított garázsba. Mintha soha nem akarna véget érni a nap. Be se csapta maga mögött az ajtót, legalább kiszellőzik reggelig – hacsak nem szarnak bele megint azok a rühös macskák. Mint múlt héten, mikor késésben volt hajnali ötkor, nem figyelt, és a hideg kávéval a kezében sikerült alaposan beleülnie. Ráadásul csak félúton a föld felé vette észre, s így nadrágot se tudott cserélni. A bicskájával kellett levakarja. Amivel eszik. A rohadt dögök! De a lány odavan értük, kinyuvasztani se lehet őket csak úgy. A kölyköket is csak addig, amíg nem veszi észre, hogy újra leellett az a mocsok cirmos. Titokban. 
A konyhában égett a villany, lerúgta magáról az ajtó előtt az elnyűtt bőrcipőt, szögre akasztotta a gombnélküli zubbonyt, mezítláb, atlétatrikóban és poros vászonnadrágban lépett be a hatvanas izzó fényében fürdő helyiségbe. Az asszony hajcsavarókba mártott, rosszindulatú arca, és a hozzá egyre hasonuló lány tekintete egyszerre fordultak felé, éppen, mint a mozgásérzékelőre kötött kamerák. Ez nem lesz jó. Ezek megint konspirálnak. Ezeknek megint kell valami... 
- Le ne ülj abban a koszos nadrágban! Egész délután a konyhát takarítottuk. – köhögte szemébe az asszony egy csinos cigifüst-pamaccsal együtt, köszönés nélkül, csak úgy éhgyomorra. – Előbb fürödj meg, aztán itt a vacsora.
Legyen. Jobb a békesség. Gyors zuhany, aztán a szúrósra hordott köpenyben, olcsó kínai-piacos papucsban visszacsattogott a konyhába. A kenyér friss volt – két napja. A szalonna azóta az asztalon van, hogy ezek is ettek belőle, tehát már izzad a zsírja. Lehessegette róla a legyeket, vágott egy vaskos szeletet, majd komótosan kezdte magába gyűrni, szinte rágatlanul nyelte, mint a kacsa, amit tömnek, mellé a tavalyi bor savanykás maradékából hígított fröccsből kortyolt nagyokat, hogy lemenjenek az öles falatok. Erre mondják, hogy nehéz kenyér? Nem valószínű. 
Szeme sarkából látta, hogy az asszony meg a lány néha összenéznek, de közben folyton őt figyelik árgus szemekkel, faarcuk szálkás pallóin sündisznótüskék meredtek rá. Biztos felhúzták magukat valamin. Vagy a semmin, ahogy lenni szokott. Pillanatok kérdése, és jön a fekete leves. Nyújtotta az evést, hogy addig nyugta legyen, mert biztos, hogy az utolsó falatnál megindul a lavina. Maga alá temeti a két nő egész napos elégedetlenségéből fakadt kőhalom, ami messziről, egy külső szemlélőnek csak apró kavicsok vakondtúrás méretű kupaca, de ha minden nap alá kerül az ember, akár bele is fulladhat.  
Nem lehet tovább húzni, az utolsó kocka szalonna is elfogy, mellé a morzsás kenyérhéj, kortyra való lőre…és szelet kavar a hajcsavarók alatt lapuló éles nyelv:
- Mikor akarod megcsinálni végre a bejárati ajtót? – Kezdődik. És persze, hogy egy ilyen semmi szaron. De a falnak beszél az ember, hogy hajnaltól késő délutánig dolgozik, mikor lenne rá ideje. Kész válaszokkal nem lehet vitatkozni, még ha észérveket is ránt elő a kalap alól, vagy fehér nyulat, teljesen mindegy. Mert a monológ folytatódik. – Ezerszer megkértelek. Nyikorog a zsanér, és a zár is akad. Ma is alig tudtam becsukni, mikor elugrottam cigiért. 
- Hétvégén megjavítom, csak hagyj már nyugton kicsit! – vakkant oda a szikkadt héjon rágódva egy semmit érő válaszbuborékot, amivel csak szítja a kedélyeket. Most meg a lány kezd bele – vagyis folytatja.
- Múlt héten is ezt mondtad. Azóta is ugyanúgy van. Baszol rá. Megcsinálnám én, ha tudnám, helyetted, de nem tudom…
A még le sem nyelt utolsó falat epés ízűvé vált a szájában, fölkelt az asztaltól, lerúgta az elnyűtt szobapapucsot, és újra a nemrég köszöntött kijáratnak fordult. Inkább a kocsmában issza meg az esti altatót, mint itt hallgatni a kárálást még vagy egy órán keresztül. Ahogy magára rángatta az ocsúval és porral bélelt melós bakancsot a háttérmuzsika még kicsikét csiklandozta félsüket füleit:
- Ez az, menj csak a kocsmába! Ahhoz értesz, inni az ostoba cimboráiddal, amíg le nem fordulsz a székről! Éppen olyan vagy, mint…
Mint ki? Kit érdekel…
Elhalt mögötte a varjúdal, miközben idegesen berángatta a fogcsikorgató, rozsdás kiskaput. A harmadik szomszéd felé sikerült lenyelnie az utolsó falatot az elkapkodott vacsorából. Legszívesebben leköpte volna az összes, kerítésnél acsarkodó rühes kutyát. Egyenként, jó alaposan. De a szikkadt kenyér miatt vattacsomó ült a szája sarkán, tapló a nyelvén, így nemhogy mindre, de még arra a nyomorult pincsire se futotta a nyálból, ami a sarki háznál röfögött rá, azzal a tenyérbemászó, odvas arcával.
Ilonkánál a szokott félhomály vetődött a pucolatlan ablakokon át a száraz gyepre, keresztüllábalt a szikkadt fénynyalábon, s alaposan megnyomva a szoruló kilincset belépett a szűkös kis vályogkunyhóba. Egykor még bakterok laktak ebben a lepattant lyukban, de ezt ő is csak a nagyapjától hallotta, mert a viskó gyerekkora óta a dicsőséges „presszó” névre hallgat. Csak a pultos változik. Meg apránként a törzsvendégek. Görnyedő vendégtörzsek. A fél tucatra rúgó tömeg, mint pár zsinórra függesztett marionett, egy emberként fordította felé tompa arcát, konstatálta a puszta látványt, majd visszarévedt saját, savanyú lőrével bélelt pohara fenekére. Ez egy ilyen este, bárhova lépjen be, megbámulják, mint egy múzeumfalon csüngő képet. Pedig nem egy Munkácsy.
Nyikorogva elernyedt kicsit a pult előtti magas széken mielőtt kikérte az első pikolót. Kéthetes a hordó, olyan is az íze. Errefelé fröccsön él a törzsutas. Ritkán forog a csapolt, még nyáron se jellemző, mert meleg. A hűtőből a dobozos is csak záráskor – azon nincs betétdíj, hazafelé szépen elkopik az öt deci, a húszas meg jó lesz holnap. Savanykás izzadtságot lehelnek a szocialista lambéria lécei, párolog belőlük a több évtizedes nikotingőz. Így maradt meg a konzervált kocsmaszag, az a bizonyos; hiába tilos idebenn a bagó több éve. Szélmalomharcot vív vele minden reggel a kereszthuzat – hiába. A polcokon évek óta árválkodnak a konyakok és viszkis üvegek. Pult alól folyik az illegális égetett. A sarokasztal mögött, mélyről köhög föl egy szaftos galacsint valami pszeudo-folklór figura. Néprajzos legyen a talpán, aki itt gyűjt nemzeti kincseket! De a célnak megfelel. Addig sincs otthon.
A nehézlábú idő kétdecinként mérte ki magát. A negyedik újratöltés környékén megnyílt újra az ajtó, de Józsibá’ már hátra se fordult, úgy beletompult a rosszul indult estébe. Megjött a céges csapat. Az egymás hátát veregető, még lelkesen anekdotázó, ifjabb nemzedék. Ki kivel, hányszor, ki hol, mennyitől, mennyire, kit akarna még megbaszni…és azt láttad, mekkora csöcsei vannak…és azt hallottad, hogy a Zoli felesége a búcsúkor a focipályán…viccelsz, ott voltam bazmeg! Legyen nekik jó. Hiányozni ugyan nem hiányoztak, de ez van. Talán fizetnek egy kört, mert már csak egyetlen pikolóra való visszajáró csörög a foltozott nadrágzsebben. Így váljon valóra minden remény!
- Szevasz Józsibá’! Mi van, kidobott az asszony? Na, iszol még egy pohárral?
- Pikoló. – esett ki a száján, közben szinte rá se ismert a saját hangjára. Úgy tűnik, jobban megártott az a négy, mint gondolta volna. Zsibbad a nyelv, zsibbad az agy. Hál’istennek!
- Ne szórakozz már! Gyerekek isznak pikolót. Ilonka néni! Kérünk négy kisunikumot, négy dobozos lővent, meg egy korsó csapoltat Józsibának!
Más se kellett. Lehet sok lesz. De ezekkel kell hétfőtől újra együtt dolgozni. Meg jövőre is, ha minden igaz. Hogy nézne már ki, ha nem fogadja el…bassza kutya!
Egyet pedig nem adnak. Megháromszorozta magát az egy korsó. Igyekezett minél kevesebbet beszélni, csak hallgatta ezredszerre az egykaptafa történeteket, amik szakasztott olyanok voltak, mint amikkel ők traktálták egymást annak idején – meg a mellettük dülöngélő öregeket, még kezdő korában. Csak a nevek és helyszínek változtak, semmi egyéb. Szóval ilyen. Ilyen rájönni, hogy mekkora gyökér volt fiatalon az ember. Szóval ilyen érzés rájönni, hogy akkoriban ők sem mondtak újat, csak nem volt türelmük végighallgatni a foghíjas nemzedékek lassabban forgó szavajárását. Egyszóval: ilyen megöregedni. A kurva életbe!
Minden korty után nagyobbat csíptek rajta az ugratások, amiket máskor pihekönnyű szárnyakon hagyott elröppenni a füle mellett. Most a szokatlan mennyiségű sör mentén nagyot rúgott fáradt önérzetébe a fiatalos gúny sárcipője. Pedig szinte kiköpött mása volt az összes komolytalan, puhatestű vicc azoknak, amiket ő maga is elsütött évekkel ezelőtt. Most mind visszacsapnak. Az összes az arcán landol, súlyos pofonként égeti bőrét, fülei mélyvörösre gyúlnak, ahogy a zúgó idegek párnafáin egyre magasabbra mászik benne a búgóideg. 
- A szobapapucsot se rúgta le, Józsibá’? … A saját nadrágjában jött, vagy kölcsönkérte az asszonytól? … Láttam a héten a lányát, hát az apjára ütött. Vagy csak fog, mikor hazatámolyog. … Fölhívjam a feleségét, hogy kikérhetem-e a következőt? Nehogy holnap ne engedje ki játszani a rosszfiúkkal! …
Klisé. Felnőtt ember az ilyesmit fel se veszi. Józanul. De Józsibá’ egy órája, három korsóval ezelőtt sem volt józan. Szellemileg visszasüppedt a sértődött, dackorszakában tobzódó óvodás szintjére, mikor egy kisautó ideiglenes birtoklásának joga fölött képesek voltak ölre menni, akár a legjobb barátjával is. Annyit azonban elértek nála a hosszan nyúló évek taknyos meghunyászkodásai, hogy nem esett ököllel az első szembejövő alaknak. Se a másodiknak. Kiölte belőle a hirtelen lobbanékonyságot a tűrés, a tarkóján ücsörgő, állandósult nyomás. A „mi lesz holnap” rémképe. Leutálta hát az utolsó korsó utolsó kortyát – ami, bassza meg, tényleg nem esett jól –, aztán kurta köszönömöt morgott a hátramaradó kollégáknak, s rövid kilengésekkel a külvilágnak vette az irányt. Várt rá az otthon. Az édes!
A hazaúton nem hallotta a kutyákat. A hazaúton nem tűntek föl neki a spórolás végett szakaszos közvilágítás vakfoltjai. A hazaúton nem hördült fel, mikor megbotlott a repedezésnek indult járda buktatóin. Csakis a hozzávágott, szúrós élcek pofonjai égtek a fülén, a gúny éles nyelve nyalogatta tarajokba gyűrődő agyvelejét. Ide jutottunk! Szájára veheti akármelyik gyüttment kis senki. Olyanoktól kénytelen tűrni a sértést, akik még jócskán a nadrágjukba szartak, mikor őt már apja egyedül indította fát hordani a Zetorral. Kicsiség volna? Parasztok légnemű, megfoghatatlan gőgje? Meglehet. De aki nem bír évszázados okiratokon lejegyzett, cirádás családfával, akinek nem díszíti falát a megszerzett iskolák bekeretezett tanúsága, aki nem bízik a templomban zengő mindenható kétes kegyességében, annak mi egyebe van? Semmi. Csak amit két eres, fáradt, cserepes kezével össze bír fogni. A maroknyi tisztesség. Ha másnak nem is sok, de neki a világ. Ami lassacskán össze találta borulni magát; úgy, hogy észre se vette. A kurva életbe!
Vicsorogva fogadta a kiskapu, vicsorogva a kölyökkutya. Mintha el se ment volna. És a konyhaablak ugyanolyan éberen pislogott rá, mint néhány órával ezelőtt. Egy örökkévalóság. És minden ugyanaz. Csak a fejében torlódott össze valami szokatlanul. Tudta, mi várja odabenn, csak azt nem, mihez kezd vele. 
- Hát itt van, a muslinca! Szépen nézel ki Jóska, mondhatom! – köpte arcon az asszony borotvahangja. Még mindig itt bagóznak, a hajcsavaró alól leselkedő marionettek.
Ha józanabb fejjel tér haza, csupán a pikolók édes tompaságával felvértezve, feltűnt volna, hogy a két nő sem tiszta. Alaposan bekonyakoztak egy üveg olcsó Napóleonból, míg távol volt, s időközben laposodó pillantásaik megteltek az életre szóló csalódottság rosszindulatával. A ráadás korsók elfödték előle ezt az apróságot. Mint az idegen bakancsokat az előtérben. Pedig ott volt, egy pár elnyűtt negyvenegyes. Nem is túl idegen.
Ugyanis ahogy a fürdőszobának fordult, maga mögött hagyva a párlatot lehelő szájakat, megnyílt a fenyőajtó, s kilépett rajta az após, ez a rókaképű, puha kis ember. A zugivástól göcsörtös, félérett szilvára emlékeztető orra aprókat rángott, ideges szeme jobbra-balra cikázott a két nő között,  mintha ahhoz is a lányától s az unokától kéne engedélyt kérjen, hogy köszönjön a vejének. Otthon ezt szokta meg. A pondró. 
- Maga minek jött ide? – hallotta meg saját, ijesztően elváltozott hangját, ahogy a köszönést kihagyva a sápatag öregre mordult. 
- Szervusz, Jóska…hát, csak…tudod…a Jutka hívott át, hogy csináljam meg a zárat. – csipogott a madárnyakú kis ember, s ijedt tyúkszemeivel a háta mögé pillogtatva keresett magának valami erősítést. 
- Hogy mit csináljon meg? – emelte meg a hangerőt, közben érezte, ahogy a hirtelen lehúzott búcsúkortyok még inkább a fejébe tódultak, s szeme előtt vörös buborékokat táncoltatott a fáradtságra telepedő, vérig sértett önérzet. A háta mögött ekkor megszólalt az öreg segítségére siető felmentő sereg. Lánya szesztől rekedő varjúhangja a tarkójába mart:
- Azért hívtuk át a papát, hogy megszerelje végre az ajtót. Mert te képtelen vagy rá, ahogy akármi másra. Ha rajtad múlna, akárki betörhetne, mert még egy rendes ajtó sincs ezen a rohadt házon. 
- Az ám! – kontrázta meg az asszony – Ott iszogatsz a cimboráiddal egész este az Ilonkánál, vén kecske létedre! Itt meg szabadon bejárhat akárki, mert nincs megcsinálva a zár…
- És mégis mit vinnének el? Titeket? – fordult sarkon, faképnél hagyva a vénembert, aki kihasználta a pillanatot, s a korához mért fürgeséggel a bejárat felé slisszolt. – Maga meg csak iszkoljon, holnap elszámolok magával is! – rúgott utána az öregnek. S a mozdulat végén levált lábfejéről a sietségben felrántott, befűzetlenül maradt munkás bakancs,  majd nagy ívben beleszállt a kátránytól és zsírgőztől ragacsos konyhaablakba, miközben a kihulló pelyva aranyszínű üstökös-farkat rajzolt mögé a levegőbe. Az üveg hatalmas robajjal szilánkokra tört, beterítette a konyhaasztalt – meg az ablak alatt alvó kölyökkutyát, aki vonyítva rohant a hátsó udvar menedéket nyújtó bokrai közé.
Egy fél pillanat erejéig néma csönd ülte meg a félhomályos helyiséget. De csak egy röpke másodpercre, amíg meghallották az öreg mögött becsapódó, recsegő kiskapu zörgését. Aztán egyszerre kezdtek üvöltözni vele, ahogy a torkukon kifért, olyan hangerővel, hogy az utca több ablakában kigyúltak a fények; kíváncsi fejek jelentek meg a félrehúzott sötétítőfüggönyök mögött. Bekapcsolt a falurádió.
A két irányból érkező, bő nyálú szitokhalmaz sűrű kenyértésztájából képtelen volt kihámozni akár egyetlen értelmes szót, ami az agyában folyamatosan munkálkodó alkohol miatt amúgy is nehezére esett volna. A fejébe tóduló vértől égtek a szemei, fülében egyre erősödött valami zúgás, szét akarta feszíteni a halántékát. Egyszerre összetorlódott benne az egész este, az egész nap, a megalázó évek, az egész, hitvánnyá lett élet, és érezte, hogy többé képtelen parancsolni a saját testének. Kidagadtak nyakán az erek, szemében talán meg is pattant néhány, mikor a bejárathoz lépett, hogy kifordítsa sarkából azt az átkozott, zárhatatlan, szoruló, nyikorgó,  megvetemedett, rühös ajtót – vagy akár az egész világot. 
A két nőbe egyszerre szakadt bele a szó, ahogy feje fölé emelte a böszme nehéz, üveges tákolmányt. Egy mozdulattal megpördült, s megállt velük szemben. Belenézett az asszony rémült, kásás szemébe, olyan mélyen, mint már sok éve nem tette, és teljes erejéből fejéhez vágta az éles szélű fadarabot. 
Nagyot csattant a nő koponyáján a zománcozott ajtó – majd még nagyobbat, mikor egymás mellé terültek a középszerű, szürke mintás cementlapokon. Józsibának ekkor tűnt fel, hogy torkaszakadtából üvölt. Szavak nélkül, artikulálatlanul. Mint egy vadállat.
És egyszerre elvágták, megszűnt fejében az iszonytató nyomás. A mozdulatlanul fekvő feleségéről lassan lányára emelte tekintetét, aki halálra vált arccal meredt rá. Mint aki kíséretet lát. A háta mögött tátongó, üres nyílásra bökött a hüvelykujjával:
- Na. Most már nem szorul. Csak kicsit huzat lett. – a lány még mindig mozdulatlanul állt ott. Csak meredt rá, kidülledő szemekkel. – Mire vársz? Mehetsz.
Leült a székre és elnagyolt mozdulattal lesöpört néhány üvegszilánkot a viaszkos vászon abroszról. Rányúlt a csaknem száraz konyakosüvegre, maga elé vonta, hozzá egy üres poharat, és kitöltötte a palack alján árválkodó fél decit. Egy hajtásra, gallér mögé. Többet úgyse árthat. 
Nem vette észre, mikor rohant ki a lány. Az asztal túlfelén heverő, gyűrött barnaszofis dobozban kallódott még vagy öt szál koporsószög. Tíz éve leszokott…bassza kutya! Kivett egy szálat, a gáztűzhely mellől szerzett dobozból sercintett egy gyufát, majd komótosan, pöfékelve kicsoszogott a bejárat elé és leült az alsó lépcsőfokra. 
Milyen jó. Csend van. Nyugalom. Füstkarikákat fújva felbámult a csillagos égre – s ekkor áttörte a csend tömésfalát két messziről jött, kékhangú sziréna egymást kontrázó, bűnbánatos sikítása.