Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2014. szeptember 24., szerda

A vajákos Nefertiti

Lidérces egy éjszaka volt, hogy enné meg a fene! Na de mit van mit tenni, ha az ember megiszik pár fröccsöt, mielőtt álomra hajtaná felajzott gondolatoktól terhes kobakját, s elfeledkezik a kiszáradást megelőzendően kötelező liter víz elfogyasztásáról; akkor nagyon is megérdemli a sorsát. Hisz megfelelő óvintézkedések híján egy kósza kis becsiccsentős, pityókás este is duhaj éjszakák utáni másnapot idéző reggelt eredményezhet (a kor előrehaladtával), szerencsére rövidebb lefolyással.
Kicsinykét még kótyagos a fejem, nem is iparkodok felemelni az átizzadt párnáról, még ha nem is túl kellemes érzés. Azért apránként csak sikerül rászánni magam, s erre több okom is akad – még ha nem is bírnám őket így nagy hirtelen fölsorolni, de a tudatom alatt értelmük van ezeknek az okoknak, és nevük.
Az első ok, amit meg tudok nevezni, az a vizes pohár az ágy lábánál. Bár a víz két napja ott áll, porosodik, és ez nem is láb, elvégre jelenlegi főbérlőim gondosan az IKEA tömegcikkeit vásárolják, így a lábak helyett egy pereme van a fekvőalkalmatosságnak. Majd a sajátom…! De legalább nem túl kényelmetlen, és alig fájdul meg reggelre a derekam – mondaná a józan énem. Mindegy. Szóval lenyúlok lassan a pohárért. Hűs kútvíz eshet ilyen jól a delelő marhának. Annak én is elmennék ebben az állapotban.
Következő okom a gondosan ágy mellett elhelyezett hamutálban szendergő, utolsó pillanatban elnyomott dekk. Tudtam én, hogy jól fog jönni! A szobában dohányozni tilos! – úgyhogy bűntudatos arcot vágok, mielőtt megmelegíteném a végét. A kávé majd csak egy távoli lépés lesz.
Ehhez a művelethez azonban már (vagyis a rágyújtáshoz) hanyatt kell forduljak, s így észreveszem, hogy megy a televízió. Felelőtlenül bekapcsolva maradt az este. Minek néz az ember híreket késő este, elalvás előtt? Csak felbosszantja az álmait! Ostobaság, de már késő. Nagyon késő.
Majd’ kiesik a számból a koporsószög a kis képernyőből rám világító látványtól. Egy fáraó néz velem szembe! Egy fáraó-asszony! Egy hús és vér Nefertiti!
Valami hiba van a rendszerben. Tér-idő kapu nyílt volna a szomszédban, amíg aludtam? De hát ott rendőrség van, az lehetetlen! A látvány mégis erről tanúskodik. Hát még a hallottak! Ez a fáraó hozzám beszél, sőt mi több, üvölt velem. Mégpedig azért üvölt, mert nem hívtam még föl. Nem emlékszem, hogy megígértem volna Egyiptom első asszonyának, hogy felkeresem, sem pedig, hogy ismerném, úgyhogy inkább szívok egy mélyet  a sodort Camelmaradékból, és hallgatom tovább: hátha kiderül az igazság. Az igazság pedig csak úgy özönlik, és nem hogy derülne, egyenesen vakítóan rohan felém, akár az afrikai napfölkelte.
Ő egy nagyon-nagyon furcsa egyvelege a vallásnak és hitnek. Ez a Nefertiti. Kérem szépen, azt bizonygatja nékem, hogy ha felhívom, potom 495 jó magyar forint plusz áfáért percenként, kipucolja a csakráimat. El se hiszem, hogy ez is ezzel jön nekem! A rohadt sapkákkal! Könyörgöm, még nincs olyan hűvös idő, hogy ki kelljen tisztítani őket, sildes (siltes?) sapkát meg nem hordok. Különben is, kalap-párti vagyok. Akkor meg minek pucolgatni őket?
Na de mivel akarja őket sikálni, a kedves kolegina? Na kérem, tessék megkapaszkodni, mert nekem is kellett: metatron fénykockával. Nem csalás és nem ámítás! Metatron gyémánt(!) fénykockával. Nem is egyszerűen azzal, mert ma a kilences napja van. Pedig azt hittem tizenkettedike, de hát tévedni emberi dolog. Szóval ma háromszor hármas nap van, ami kilenc, és ez Jézus Krisztus száma – mint az közismert (jöjjön közelebb, Safranek!). Így háromszoros a fénykocka is. Logikus!
Mondjuk azt nem egészen értetem, hogy jön egyiptomi fáraóasszonyként a názáretivel példálozni, de a kétségeimet hamar eloszlatja, mondván ő beszélt Jézussal (mint előtte oly sokan a sárgaházban), aki azt mondta neki, hogy szülessen le. És Nefertiti megtette, csak eddig bujkálnia kellett szegénynek. Biztos üldözték a filiszteusok. De most előlépett az ismeretlenség homályából, csak nekünk, hogy a magyaroknak elhozza sapkatisztítást és a körtéfát (bizony, körtÉ). És népdalokat. Ó jajj, azt hiszem ez is Kodály módszerrel képezte magát zodiákusjegyekből! Mindjárt kezdődik a legényessel meridiánpuculás! Vagy egy gyémánt metatronkúpot akar dugni a végbelembe, hogy kiűzze belőle az ártó szándékot és a rántott csirkét. És még nem végzett velem!
A háttérben dallamosan andalít a vangelis, míg Nefertiti agresszívan üvölt, s már csörren is a telefon. Sándor 550817. El se mondja mit akar, már kapja is az áldást: szem lehuny, karokkal rituális körzések, levegőbe pacsizás, és mormolás. Kész. Fehér, arany és gyémánt tisztítás, teljes krisztusi bőségenergia, és a biztonság kedvéért egy újkori védelem és harmonizálás. Máris jobb!
A következő betelefonáló (Piroska480624) előtt még megtudom tőle, hogy ő ibiszmadár reinkarnációja.  Csak így. A háromszoros tót istené. Ezért hatnak a varázsai háromszor hármasan. Ez persze megmagyarázza a borsodi (vagy nógrádi?) tájszólását is.
Nem tudok megmozdulni – soha nem vártam még ennyire reklámszünetet!
A körmömre égő cigaretta ébreszt föl a révületből, amibe Nefertiti puszta léte rántott. Azért nem semmi, világvallási, össznépi dzsembori a tévékettő-matinéban, egy személybe sűrítve! Reinkarnálódó, egyiptomi istenekből lett tót fáraó, aki mint Buddha köldökéből kibújt, aranyláncoktól terhes szöszcsomó varázsol, körtÉfája van és népdalai, valószínű táltosokat megszégyenítő mennyiségű lábujja, miközben Jézussal parolázik. Az pedig, hogy a Metatronnal (a Dogma óta minden gyökér tudhassa, mi az!)is bensőséges a viszonya, csak cseresznye a hab tetején. Csak a sapkáimat hagyja békén könyörgöm! És az ördögűző kúpot is kihagynám.
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt tényleg láttam. De hát az ujjamon ott a hólyag, ahogy megégetett a csikk – csak valóság volt! Ha nem, akkor többet nem iszom egy kortyot se! Alig volt pár fröccs, esküszöm, kevés az egy ekkora delíriumhoz! Különben is, a valóság gyakran durvább, mint a legelszabadultabb fantázia.

Végre reklám! Gyorsan föl is kelek, a fejem is beleszédül kissé a nagy rohanásba, és fölteszek egy kávét. Az csak kiveri a fejemből ezt a lúdvércet! Azért biztos, ami biztos, kikakapcsolom a tévét, amíg klattyogni kezd a kotyogós. 

2014. szeptember 18., csütörtök

A daloskönyv

(mikrodráma négy felvonásban, nagyterpeszben)

-Mi a panasza? – szegezte kérdését az orvos a nőnek, miközben fényesre sterilizált szerszámaival a fülében kezdett turkálni.
-Igazából nem tudom, hogy is mondjam, doktor úr. Annyira furcsa…
-Azért csak próbálja meg, kérem, elég sokan várnak odakinn!
-Pár hete kezdődött. Szóval, folyton hangokat hallok.
-Nos, akkor nem segíthetek. Ez a fül-orr gégészet, a pszichiátriai szárnyat az épület túloldalán találja.
-De nem őrültem meg, doktor úr! Énekszót hallok! És zenét! 
-Most is?
-Nem, csak néha. Pár napig, aztán elmúlik egy időre.
-Mint már említettem: a másik épületszárnyban tessék próbálkozni!
-A férjem is panaszkodik…
-Na látja! Akkor, ha más nincs…
-Mármint a zenére. Ő is hallja. Szerinte belőlem jön.
-Ez valóban érdekes jelenség. De sajnos nem tudok segíteni. A hallójárataiban nem észleltem semmi elváltozást, úgyhogy kénytelen vagyok másik kollegát ajánlani a gondjaira.
-Akkor köszönöm, doktor úr…
-A nővér átveszi a borítékot, viszontlátásra!
-Viszontlátásra!

(…)

Novákné csalódott arccal hagyta el a rendelőt, s betette maga mögött a hófehérre mázolt ajtót. Már vagy egy hete szenvedett (megint) az álmatlanságtól, s a munkahelyén sem bírt koncentrálni a folytonos zeneszótól. Persze, hogy épp ma reggel maradt abba, mikor végre rászánta magát, hogy felkeressen egy orvost! Nem elég, hogy a küszöbét rágcsáló klimaxtól amúgy is megkeseredtek napjai, még ez is! A férjét se meri özel engedni magához azóta, hisz mi lesz, ha épp a legrosszabb pillanatban csendül fel az a rohadt dallam…
Úgy érezte, lassan tényleg megbolondul – ha még nem ment el teljesen az esze.
Kilépett a kórház omladozó épületéből, arcát jólesően simította végig a májusi nap meleg fénye, s az aranyat érő eső illata csiklandozta orrának üregeit. Szép ez a délelőtt, és végre csönd van! Elsétált a buszmegállóig, s leült a háromfalú üvegkalitkába. Egyedül volt, elvégre hétköznap van, mindenki dolgozik, ő is épp oda igyekezett. Vissza a munkahelyére, mert csak a délelőttjét vette ki.
Jó tíz perc is elmúlt, mire megérkezett a helyközi. Üresen persze. Fölszállás, jegyváltás, s a hátsó ajtó mellé sorakozás. Régi berögződés ez már nála, hogy mindig ott kell üljön, még abból az időből, mikor naponta járt be dolgozni busszal a városba. Így nem kellett sokat tülekednie a leszálláskor.
Repült mellette a szelíd dombvidék, csíkokra szabdalta a tájat a sebesség, s már-már elbambult, mikor…jajj ne! Mintha valaki dudorászna a fülében.
Kezdődik!
A sofőr is hátra-hátra pillant, ezek szerint ő is hallja!

(…)

A régi TSZ-irodában működő helyi takarékszövetkezet (szintén TSZ, mintha mi sem történt volna!) szépen kimeszelt irodahelyiségeiben nyomott hangulat ólálkodott már hónapok óta. Egyetlen lakója – nem számítva a részmunkaidőben itt szorgoskodó segédkönyvelő Zsuzsikát – Novák Ernőné, született Pataki Klára zilált és szétszórt fejjel kísértett rosszkedvű, hazajáró szellem módján a faltól falig magányban. Bosszús arccal mászkált föl s alá, az iratokat ős-ellenégként kezelte, csapkodta, senkihez nem volt egy jó szava sem. Egyszerűen leírva: olyan volt, mint az ért kelés.
Ezt még furcsábbá tette, hogy amerre csak elhaladt vidám énekszó kísérte lépteit. Mozdulatain dallamok táncoltak, csodás hangok és életvidám hangulat lengte be lélegzetvételeikor a körötte sűrűsödő levegőt is. Csak ő maga volt komor kőszikla.
Zsuzsika kínjában és félelmében azt se tudta, hogyan szóljon hozzá. De muszáj volt:
-Klárika, nem láttad a Kovácsék elszámoló lapját?
-Nem.
-Csak mert…
-Nem láttam! Elsőre nem volt világos? (s felcsendült a dal…illatos a pinám! Ó, Tereskova!)
-Bocsánat…
És Zsuzsika elvonult pityeregni a szolgálati mosdóba.

(…)

-Klári! Hozzál be egy sört! Kezdődik a film.
-Jövök.
-Ja, várj, még reklám!
-Nem baj, itt a söröd. Meg sós perec.
-Ugye ma tudunk nyugodtan tévézni?!
-Nem tudom…
-Csak mert nincs kedvem megint a dalolászásodat hallgatni, miközben megy a film.
-Nem tehetek róla, tudod jól.
-Hasbeszélő.
-Nem a hasamból jön.
-Akkor honnan?
-Hagyj békén!
-Mindig ez van…hagyj békén…jóvanna! Csak ülj kicsit odébb! Nehogy mégis megszólalj.
A készülékben eközben egymás farába érve csapkodtak a termékek, mikor is egy tamponreklám kellős közepén felcsendült a dal…a beszélő henger énekszólója alatt kikerekedtek Novák Ernő, nyugalmazott mozdonyvezető szemei:
-Ez az a hang!
-Ernő…
-Megismerem! A pinád dalol!
-Ernő!
-A rohadt életbe! A pinád énekel egyfolytában?! 
-Ernő, nem tudom, mi van velem – fakad sírva Novákné.
-Mi van veled? Az van, hogy dalos pacsirta nőtt a lábad közé!
-És mit csináljak, Ernő? Nem tudok mit kezdeni vele! (Klára már zokogott)
-Majd én megmondom! Bevarrom a pofáját!
-Ernő, ne csináld! (Klára hisztérikusan visított férje elborult szemeibe nézve)
De Novák Ernő, nyugalmazott mozdonyvezető a tettek embere volt, s indult is a zsákvarró tűt előkeríteni a fiókos szekrényből. Novák Ernőné (született Pataki Klára) reszketve kuporgott a kanapén, vállai rázkódtak a zokogástól, a tévéből pedig az esti film főcíme világított. Az asszony lábai közül harsány, vidám énekszó harsogott a lidérces estébe:
-A BŐRÖM IS BOLDOG!