A búsképű lovag

...azaz új lemez...

Ami egyfajta Don Quixote történet, saját szemszögből, a megbomlás és a meghasonulás közé ékelt negyven percben. A már bejáratott basszus-citera-kaval-doromb négyesbe beleszólnak olyan hangszerek, mint egy furulya, harsona, xilofon, és egy tangóharmonika. 

Innen teljesen ingyen letölthető:
https://hudinirecords.bandcamp.com/album/kih-te

Szövegek a rímfaragás oldalon (ott balra) találhatók - sok egyébbel. 

Hazajáró szellem

Rám köszönt, mint régi ismerős, ha illedelmes kényszerből odaszól, nehogy szájára vegye a falu. Régi iskolák régi berögződései csikorogtak szúette porcelánfogai közt, karöltve a sovány ebéd ragaszkodó cafrangjaival. Szemei rosszallóan méregettek a pult mellől, karvaly ujjai ráfonódtak az üzembiztos fröccsöspohár üvegtestére, gigája mozdulatlanul eresztette át a rosszízű lőrét, hogy a gyomornedvek mielőbb elpostázhassák agyának a hőn áhított mámort.

Fogalmam sincs, mi baja velem az öreg Apáthynak, elvégre ismerem, amióta…tulajdonképpen mindig is ismertem. Ez így nem igaz persze, hiszen a gyerekkorban látott arcok szerencsésen kikoptak a fejemből. Ahogy az óvó nénit is ismertem, valamikor, de ha szembe jönne velem a járdán, fogalmam se lenne, hogy anno az ő szigorú tekintete kísérte a kötelező délutáni álmaim. Éber álmaim.

Talán úgy a legpontosabb, ha azt mondom, nem emlékszem olyan időkre, amikor nem ismertem az öreget. És azóta pontosan ugyanúgy néz ki, minden ránca,minden ősz hajszála, viseltes szövetnadrágba bújtatott visszeres lábai, több évezredes hieroglifa állandóságával állnak az időben, sziklaszilárdan rogyadozva.

Úgy rémlik, régebben jobb viszonyban voltunk. A komorsága mögül kidugta fejét valami nagyszülős huncutság, cinkos összekacsintás. Mesélt az öregek monoton, remegő beszédével, szavainak nosztalgia-ízét napokig böfögte vissza az agyam, rágtam, nyeltem, emésztettem minden történetét, aztán…aztán elkopott. Farzsebembe rejtett harapófogómmal kellett kirángatnom belőle a szót, kérdéseim hegyláncaira így is csak kunhalmokkal válaszolgatott, mintha elunta volna a beszéded. Mit lehet tenni? Az ember hagyja, hadd menjen.

Tavaly azt hittem, meg is halt a vénember – hónapokig színét se lehetett látni, pedig korábban óramű pontossággal bukkant fel lelőhelyein, akár a hűséges kőszénkockák a tárnában, proli-kabátban kísértett, néma szénport-leheletével fűtötte maga körül a kihűlt világmindenség talpalatnyi porcikáit. Kocsmaszaga, ez a hűséges eb folyvást vele járt, néha borízű csaholással jelezte a vénember közeledtét, máskor csendben megkushadt a poshadt szájban, hogy onnan ugorjon elő, egyből orron harapva a gyanútlant. Aztán egyszer csak pernyemódra kámforrá vált, s ugyanígy szállt le a semmiből, egyik napról a másikra, ott termett a ritkás embertömegben a betonon, szatyrában szeletelt szalámi, félkilós kenyér, vöröses színű pet-palack.

Akkor beszéltem vele utoljára – fél éve is megvan. Meglepetésemben elfelejtettem, hogy elfajzott a viszonyunk, mi sem történt arckifejezéssel hozzá léptem, s mosolyogva kérdeztem:

- Hát maga merre járt, András bá’? Már azt hittem, elvitte az ördög!

Szúrós szemmel utasította el a bizalmaskodó hangnemet, megvető fintorral köpte elém a választ, hogy ki se tudtam volna kerülni, mindenképp bele kellett lépjek, beleragadjak, mint egy hitehagyott őszi légy a ragacsos papírsírba.

- Mit érdekel az téged? Törődj a magad dolgával, kisfiam, ahogy szoktad! Hagyj nekem békét!

Azzal otthagyott, tátott szájjal és ostobán, mintha most csodálkoznék rá arra a bizonyos újkapura. Borjú szemem bőgött még egy hosszút, értetlenül, a kárvallottak marha-hangján, majd követtem a keresetlen tanácsot, inkább békét hagytam neki. Azt se’ vártam meg, hogy eltűnjön az ízületes térdek kényszerétől tipegő járásával, sarkon perdültem, hogy enyém lehessen a nagy kilépő. Kicsinyes önzőség, tudom. Mit lehet tenni? A gyarló csak gyarló marad.

Azóta csak köszönünk egymásnak. Félszavakkal.

’Stét.

’Gyisten.

Ennyire futja. Ezt is csak a gyerekes sértődöttséggel átitatott hangon tudjuk kierőszakolni magunkból, nehéz szülés még ez a félszó is, szinte császármetszésért üvölt. Mit számít? Ami elmúlt, elmúlt – tartja a közhiedelem.

Hisz rég elmúltak a nyár esőtlen, szellőtlenül semmittevő délutánjai, lehullott napraforgók koponyáit karóba tűzte az álszent szeptember, szorgosan vedli elhasznált idei gúnyáját az avarszagú október, s a halottlátó november is itt kísért a temetőkapuban, hajnali fagyok kemény szavától őszül a táj, korábban kelnek a csillagok, s hosszabb műszakot visz a nyakát tekergető bagoly. Odakinn minden változik, csak ez a foghíjas vénember marad ugyanolyan kiállhatatlan és ellenszenves, állandó és dühítően időtlen. Makacs anyagból faragták, meg kell hagyni. Talán a falra festett ördög sem bír vele, azért kísérti még mindig az élőket – és azért kísért engem is; méreget, mint egy pénzéhes szabó a szűz vásznat.

Elfordulok, nem állhatom ezt az egérszürke rosszindulatot, amit hályogos szemeiből olvasok – moly eszi a nyitott könyvet, öregapám! Csukja be a fedelet, vagy mindnyájunkat megrágnak a férgei!

Belefolyok inkább a világfejtők hegyméretű szavaiba. Alkoholbogarak és pinceászkák, penészes maradványai egy elkoptatott nemzedéknek. Műtrágyából bűvölt szeszek kitüntetései és hétpecsétes kiszólások csillognak a munkászubbonyaikon, nikotinrágta bajszuk sárgán keretezi vértelen ajkaikat, ahogy tekervényes körmondatokkal igyekeznek kibogozni, hol is romlott el ez a büdös, mocskos, rothadó világ. A megoldást mind jobban tudja, mint a másik. Az igazság ott figyel mindegyikük mellényzsebében, ölelgeti a tömött fecskecigarettát, kapaszkodik, nehogy leessen, mert a padlón hömpölygő fröccs, hubertusz, kevert és ecetes nyál tengerébe biztos belefulladna. Egymást licitálják túl, a hangosabbnál mindig az utolsó szó, aki aztán elégedetten kidagadó erekkel nyakán és szemében dől a törött támlájú széknek, s hanyattában még elköszön a diákkori szerelemtől – aki hiába volt egy büdös kurva, azért az ivóban minden ribanc megérdemel egy tangóharmonikával kísért misét.

Unottan forgolódok, ezerszer hallottam már minden szót, féligazságot, elpárolgott az újdonság varázsa, és különben is, a sok részeget ki bírja józanul? Szemem sarkából vetek egy kósza félpillantást a pult felé, de a vén karvaly ott figyel, élesített bomba ketyegése lengi körbe, úgyhogy lemondok az újabb pohárról. Ha az öreg nem is tántorítana el a rég áhított tántorgástól, a mellette kushadó vénasszony végképp elveszi a kedvem. Anima néni epe-ízű monológja nagyon nem hiányzik, és szemmel láthatóan jól összemelegedtek. Homlokuk szinte összeér, úgy pusmognak egymásnak, testet öltő leheletük aurája összefonódó kalács, amerre tekereg, ott lehorgasztja fejét a legbátrabb kaktusz is. Két, egymásnak teremtett rosszindulat-kupac; megérdemlik a párjuk.

Rosszkedvűen tárom ki a kocsmaajtót, szinte orrba gyűr a párás hideg, szemembe könnyet csal az északi szél, ez a messziről jött hamiskártyás. Legalább tudom, hogy működnek még a mirigyek. Hazafelé megugat minden kerítés mögé lapuló házőrző, léckerítésig bátor korcs. Kóbor macskákkal osztozik a sorson a magányos gyalogos, a csordahangulat elől bezzeg ólba bújnak ezek a vérmes ebek! De kit érdekel? Teszi dolgát. Teszem én is.

Mögöttem halk tipegés zaja veri az ütemet, duplákat kontráz minden lépésemre, meglassúdok hát, lássam, ki ez a nyomkereső. Az utcalámpa májbajos fényében feltűnik a vén Apáthy zuzmós sziluettje, ritkás haja körül fodrozódik az őszi köd, de lehet, hogy csak a sűrű cigarettafüst jár előtte egy lépéssel. Igyekszik utolérni, hagyom hát, talán kisül, mit akar. De a vajúdó szavak nem bújnak elő könnyen, és az a néhány fröccs sem képes csodát tenni, úgyhogy mikor beér rosszalló némaságot lövelli felém, várja, hogy elinduljak, s mikor megteszem, csak hallgatagon velem tart. Bassza kő, hadd jöjjön! A kapuban sem tágít, mielőtt betenném magam mögött a rozoga tákolmányt, már benn is terem. Akkor, gondolom, be akar jönni. Csak tessék, te agg bunkó, rajtam ne múljon a csatabárd, vermeljük el némán!

Felkapcsolom a konyhai villanyt, zizegve kel életre az olcsó körte, sápadt szegénységre kacsint minden kiköpködött nyalábja, kopott asztallap, csorba bögrék, repedezett, színehagyott tányérok – de a mosogatatlan edények sem segítenek az összképen. Az öreg körbenéz, mintha csak otthon lenne, kihúz magának egy széket, közelebb húzza a hamust, és belenyomja a szűrőig szívott dekket. Nem pazarol, meg kell hagyni. Morzsányi dohány sem volt a rigóban. Elé tolok egy poharat, alágyújtok a kávénak, csendben lessük, amíg gőzt nem ereszt, és kettőbe osztom a fekete löttyöt. Mintha biccentett volna, hogy megköszönje. Az is valami. Haladunk.

Egyhelyben topogva. Nem esik ki a szó, szorosan fogja a fogaink léckerítése, hiába nem tudom, mi baja az öregnek, bennem is dolgozik a kisiskolás sértődöttség, a hülyék kiváltsága, úgyhogy vonallá préselt ajkakkal tartom benn a kezdés jogát. Fogyóban a fekete lé, fakul mindkét foltos vizespohár, de csak nem akaródzik felszakadni a csönd sűrű tüdőváladéka. Fürkésszük egymást, mint két kóbormacska, púpos háttal, magunkban fújtatva. Ki az okos? Ki a szamár?

Körülményes mozdulattal elővakar zsebéből némi szikkadt, használtszagú dohányt, foltos papírból mezítlábas cigarettát sodor belőle, s a tüdején átszúrt füstöt arcomba fújja. Nem ugrok a provokációra, ennyi önuralmat sikerült harmincegynehány év alatt felcsipegetni, verébmódra, szemenként a soványan termő erények ocsújából.

- Azt hiszed, most nekiállok kioktatni? – ugrik ki hirtelen száján a nem várt fordulat.

- Talán nem?

- Nem. Csak kíváncsi voltam.

- Mégis mire? – nézek rá értetlenül.

- Hogy változott-e valami. De ahogy elnézem, minden olyan, mint annakelőtte.

Ostoba képet vághatok, úgy is érzem magam. Sose volt még nálam az öreg, ha jól emlékszem. Ő is tisztán látja a tanácstalanságot, még olvasni sem kell tudni hozzá, gyerekeknek szánt képeskönyv az arcom, egyszerű dallamokat játszanak rajta a mimikai izmok.

- Ez volt a házam. Mielőtt…

- Mielőtt mi?

- Az nem fontos. Csak kíváncsi voltam. De minden úgy van, ahogy hagytam. Még a pókra is ráismerek a sarokban. Hibajavítóval festettem meg két lábát. Ott fehérlik most is.

Felnézek a poros pókhálóra, és valóban ott ül az őszlábú vén gerinctelen, fázós legyekre vár, éhező nyolc szeme kusza ritmust kopog. Még így sem értem. Elfogy a türelem, haragoszöld rosszindulatot bökök a vén karvaly beesett mellkasának, hátha beszakad, vagy ő magát nyeli el végre a föld.

- De mit akar? Nem is beszél velem hónapok óta, kerülget, mint a macska a forró kását. Jó, ha egy fél köszönésre futja magától. Ma is azzal a vén riheronggyal pusmogott egész este, közben meg engem sasolt. – már a nyálam is fröcsög, emelkedik a hangerő, önmagát gerjeszti a semmiből jött dühroham – Erre megjelenik, mint egy kísértet, kilép a ködből, hívatlanul idejön, elszürcsöli a kávét, eregeti a büdös bagót, és nem szól egy kurva szót sem. Hát aztán, ha a maga háza volt? Tán baj? Örüljön, hogy nem dűlt össze! – még mindig nem felel, csak füstöt fújva félmosolyog – Mondja már, az Isten szerelmére, mi a faszt akar?!

Elnyomja a dekket, gondosan szétpasszírozza az utolsó parázsmorzsákat is, nehézkesen feltápászkodik, majd az ajtó felé indul. Képes, és itt hagy.

- Szólaljon már meg, basszameg! Magába mártom ezt a kést, ha a kilincshez mer nyúlni! – forr fel bennem a harag. Tenyerem már a csorba, rozsdás szerszám nyelén izzad, tettre készen parancsra vár.

Félmosolya egészre vált, és leereszkedően megkönyörül pattanásig feszült, táncoslábú idegeimen. Mondatai lereszelik harapós metszőfogaim, rozsdás hangja mérgezi bennem a kihűlt vért.

- Ez a te bajod. Soha nem a jó kérdést teszed fel. Millió van belőle, be nem áll a szád, csak nem jó felé keresgetsz. Unlak, fiú, az a helyzet. Mit gondolsz, miért kerüllek? Ha még egy vén pókot sem bírsz kisöpörni a sarokból, nem lehet rajtad segíteni. – Azzal megfogja a kilincset, lassan felkattan a zárnyelv, nyikorogva kitárul az olajozatlan ajtó. Még egy szóra azért visszafordul. – Próbálj meg jól kérdezni. Mielőtt neked is megőszül az orrodban a szőr.

Otthagy, mint Szentpál az oláhokat. Mit akart ezzel? Nem hagyhatom ennyiben, felpattanok, kirontok a fakereten, de csak az üres őszi estébe bámulok, mohalepte, görbe alakját elnyelte a fagyot ígérő üresség.

Fázós hidegleléssel húzom be magam mögött az ajtót, s jobb híján én is elrágódok egy árva cigivégen. Hamu potyog sáros cipőmre, onnan bámul fel rám; azt lesi, milyen értetlen képet vágok még mindig. Inkább a holnapra hagyom a megoldás kulcsát, ott rohadjon a zárt ajtó!

Álmatlan éjszakát zombiként tántorgó nap követ. A műszakvégi dudaszóval kiesnek kezemből a szerszámok. Kizárt, hogy eljussak hazáig koffein nélkül. Betérek a kocsmába, a reggel óta fröccsinfúzión lóbálózó tompa arcok közé, és kérek egy feketét. Minden nélkül. Semmivel. Egy fél fokot kanyarít azért az életképességi mutatón, talán nem esem össze. És jól esik, ahogy a forró kávé leégeti az üzemi konyha ragaszkodó, közhelyes ízeit a nyelvemről. Azért belül még mindig emészt a tegnap. Mi a rossebet akart az öreg Apáthy?

- Te, Feri! – szólok oda a szocreál poharakat rendezgető kocsmárosnak – az öreg nem jött vissza tegnap? Nem mondott semmit?

- Milyen öreg? – néz rám félig felvont szemöldökének gyanakvása alól.

- András bá’. Velem együtt indult el az este. Aztán…de mindegy. Szóval nem jött vissza?

- Itt nem volt.

- És nem hallottad, előtte mit beszélt a vén szajhával az öreg?

- Nem. Mármint, egyáltalán nem volt itt tegnap.

- Dehogynem! Mondom, hogy utánam jött ki.

- Egyedül mentél haza. Egész este ott motyogtál magadban a sarokban, aztán köszönés nélkül elhúztál éjféltájt. A füzetedet itt is hagytad, oda tettem a fogas alatti polcra.

- Hogy…egyedül…? És magamban…

- Eeeeggen. Motyorásztál össze-vissza, meg firkálgattál a füzetbe, aztán elrohantál, mint aki kísértetet látott. Pedig itt csak egy pohárral kaptál.

Nem értem. Összeszedem a polcra hajított, rongyos kockásfüzetet, átfutok az értelmetlennek tűnő szavakon, amik nem magyaráznak meg semmit. Akkor ki? Vagy mi? Egyáltalán, mit és hogy? Vagy ezek sem a jó kérdések? Biztos nem, mert nem potyog az égből kegyes válasz egyikre sem.

Felhörpölöm a bambulásban meglangyosodott maradék fekete keserűséget, kierőszakolok magamból valami köszönésfélét, és a kopott rézkilincs segedelmével nekitámadok a zavaros külvilágnak. Lábam nyomán a tegnapi eső visszhangja cuppog, kárörvendő csimbókok ragadnak a talpamra, s ahogy nehezednek a léptek, arányosan kopik az út is haza. Haza. Hova? Ez lenne a kérdés? Vagy a miért? A minek? A ki? A kihez?

Válasz nélkül rovom a maradék sárcsíkot, szám sarkán kiserken a vér, ahogy öntudatlanul rágom magam – szó szerint. A pókot ki kell söpörni a sarokból. Csak ez a biztos.

De mivel?

Garázsmenet 4.

Muszáj. Nikotin. Kátrány! Kell!

Remegő kézzel nehéz kihúzni a gyufát a makacsul horpadt skatulyából, szakadó esőben még nehezebb szikrát csiholni a silány, mákszemnyire spórolt méretű foszforfejből. Az időközben teljesen átázott cigaretta öreg autók módjára, köhögve gomolygó füsttel kel életre, megjárja az összes hörgőt, és áthűlt testű felhőként szakad cafatokra a ringatózó levegőben.

Biztos leesett a vércukrom – gondolja gyakorlatiassággal tompítva megmagyarázhatatlan szorongását. Régen volt az ebédszünet, uzsonnázni amúgy sem szokott, ilyenkor pedig már a felénél tart megszokott vacsorájának. Vagyis...Mennyi egyáltalán az idő? Csuklóján az óra számlapja digitális nyolcvannyolc alakot öltött, makacsul ellenáll kiszabott feladatának. Beázhatott – marad a gyakorlatias megfontolás.

Mellette az öreg észrevétlen mozdulattal húzza elő a mezítlábas cigarettát, és bocsánatkérő arccal odahajol a nehezen megszült gyufalánghoz. Egyetértő elégedettséggel fújja ő is a füstöt.

-   Hisz a sorsban? Az előre elrendeltetésben? – veszi át a vezérszólamot, egyenest a kopott kabát alatt ráncosan feszülő mellkasnak szegezve a kérdést.

-   Egy konkrét esetre gondol, vagy úgy általában?

-   Is-is. A kiszámítható véletlenre gondolok, hogy az ember nem tudja, mi vár rá a sarkon túl, vagy, hogy a ma esténél maradjunk, a buszmegállóban, de annak a valaminek ott kell állnia, oda kell lépnie hozzá. – ahogy beszélni kezd, mintha oldódna az előbb átélt delíriumos láz. A szavak apránként kirúgják a rémálmok ajtaját, s nagy levegőt véve kilép a szabadba. De hova?

-   Nem mondanám. – felel pillanatnyi gondolkodás után az öregember – Túl sok mindent láttam ahhoz, hogy elhiggyem, minden okkal történik. De egyben túl keveset is láttam ahhoz, hogy azt mondjam, abszolút megjósolhatatlan a jövő. Úgy fogalmaznék, hogy a tetteinkből olvasható ki, mi következik ezután.

-   Pontosabban?

-   Nos, pontosabban...pillantson csak oda! Hogy kerülgeti a fiú azt a pocsolyát. Ha nem kapott volna ízelítőt korábban, milyen a gyerek jelleme, nem tudná biztosan, hogy bele fog lépni. De: mivel tudja, hogy a legkevésbé sem érdekli, hogy csurom vizes lesz a zoknija, vagy hogy az alapos leszidással sem törődve bele fog gázolni azért a szerencsétlen gilisztáért, így jogosan következik, ami...meg is történt. – s a gyerek belegázol a vízbe, felveszi a férget, aztán széles mozddulattal a fűbe hajítja – Ez persze egyszerűsítés, de nagyjából lefedi, amire az előbb utaltam.

-   Na igen, ha így nézzük, igaza van. Én másra gondoltam. Azt hiszem...

-   Éspedig?

-   Nem érzi úgy, hogy nekünk ma találkoznunk kellett? – kaparja föl végre a torkára ülepedett kérdést – Mármint, évek óta ugyanakkor, ugyanazzal a járattal utazom haza, ugyanabból a munkából, szinte percre pontosan. De sosem találkoztam magukkal.

-   Nagy ez a város. – hangzik az érezhetően kitérő válasz.

-   Rendben. De soha nem is beszélgetett velem senki úgy, ahogy ma. Azokat a köröket róttam, amiről ma megállapítottuk, mi ketten, hogy mennyire fölöslegesek. És egy csapásra mintha felbukkantam volna a víz alól.

-   Elhúzták a függönyt.

-   Pontosan! És egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy akárkivel is rokonszenveztem volna, pedig, ahogy mondta, nagy ez a város. Sokan lakják. Így még kisebb az esély erre. És ma, először, olyan természetes volt ez az egész. Mintha...mintha évek óta ismernénk egymást. Mintha tegnap ugyanitt hagytuk volna abba. Egyetlen mondatnak több értelme volt ma este, mint ezerévnyi elnyökögött közhelynek. Az rengeteg közhely!

-   És rengeteg nyökögés.

-   Még annál is több. És vége kellett legyen. Ez a mai este értelme. Célja. Ezt csak a sorsszerűséggel tudom magyarázni.

-   Mert nem látsz a saját szemedtől. Vagy csak félsz kinyitni.

Az öreg szemében rideg fény villant, vonásai megkeményedtek. A körmére égett cigaretta végéről másikra gyújtott, s a pislákoló parázs derengésében még áthatóbbá vált a tekintete. A férfi érezte, hogy ereje ismét elhagyja, hideg verejték csorog a gerince mentén, amitől libabőrbe borult az egész teste. Ez lenne a halálfélelem? Ez a kopott kabát lenne a halál fekete csuhája?

-   Gondolom, azt hiszed, képzelődtél egész úton, mivel nem említetted egy szóval sem, mi folyik odakinn. Remélted, hogy a rosszul elrendezett napfelkelték és napnyugták, a zajok és szagok, a megzavarodott idő, mind a fáradtság delíriumából erednek?

-   Reméltem... – feleli sápadtan – és nem?

-   Nem. Nézz körbe! Hiszen most sincs fogalmad róla, hol vagyunk!

Valóban nem ismert rá a helyre, ahol álltak. Mintha már járt volna itt, egy elfelejtett időben, de nem tudta hová tenni az emlékeiből szökdöső képeket.

-   Látod, a tetteidből, jellemedből jósolható csak a sorsod. Hogy itt állsz, ostobán, mint mindig. És még most sem ismersz rám. Ki ne mondd! Látom a szemedben, mit gondolsz, de nagyot tévedsz. Nem a halál vagyok.

-   Nem?

-   Nem. Az még jó darabig várat magára. Túl könnyű lenne, csak így átlábalni a Styx folyón, mint egy nyeszlett csermelyen.

-   Akkor...ki...?

-   Én te vagyok. Azért érezted úgy, mintha régről ismernél. Mert régen még ismertél. De már képtelen vagy rá. Rendben, megráncosodtam, de őt sem ismerted fel. Ez azért szomorú. – és a mögötte álldogáló gyerek felé fordul, aki egy lámpafénykörben próbál szivárványt csiholni a pocsolya vizét fröcskölve.

Ebben a pillanatban ráismert. Az évek súlyától eltorzult tükörfoncsor képe mögül visszanézetett önmaga fiatalkori mására. Nyelvén elakadt az utolsó kikívánkozó csodálkozás, hangszálai belemerevedtek a képtelenbe. Ősemberbarlang mélységből derengett föl a reszelős vénember-hang, ahogy bíráló semleges hangszínnel olvasta fejére a feltartóztathatatlan felismerést.

-   Azt mondod, elhúzták a függönyt, megvilágosodtál. Pedig megint rossz ablakon néztél keresztül. Soha nem azt keresed, ami számít. Ami fontos. Hogy nem ismersz bennem, vagy benne önmagadra, csak a jéghegy csúcsa. De ennek a jéghegynek el kell olvadni egyszer.

Ahogy mondtam, mindennek megvan a maga helye és ideje. A számvetésnek is. Most kezdődik. Végre a megfelelő ablakon kell keresztülnézned, ami előtt soha nem volt függöny, csak soha nem benne kerested az igazságot. Ujjal mutogatni, sérelmek között kutakodni egyszerű. Végre egyszer eszmélj föl, és vizsgáld át önmagad! A saját zsebeid, fiókjaid, ahogy tetszik – ha mindenáron a virágnyelvnél akarnánk maradni. De az igazság nem költői. Rúgd fel a szaros vödröt, legyen világosság!

Hosszú út lesz, ami sokszor fel fogja törni a talpad, és nem biztos, hogy azt találod a végén, amit szeretnél. Biztos, hogy nem azt. Mert azt a valamit rég elhagytad egy útkereszteződésben. Kételkedsz? Tudom, hogy igen, nem is kell mondani. De fölösleges. Végigmentem ezen az úton. Az utadon. Tudom, mit beszélek. És miért hazudnék? Túl vagyok az önmagamnak hazudozáson. Úgyhogy...már tudod, mit kell tenned. Innen magadtól is tudnod kell.

Az öreg szenvtelen arccal beleszívott egy utolsót a csikk meztelen végébe, szemével intett a gyereknek, kézen fogta, és a sötét mellékutca felé indult. A férfi utolsó erejével, saját verejtékének hullámverésén átüvöltve még egyetlen, kétségbeesett kérést fel tudott hörögni ziháló tüdői legeldugottabb hörgőiből.

-   De hol vagyok?

-   Azt hittem, ennyiből össze tudod rakni. Túlbecsültelek. Hiába, a tapasztalat nem ellensúlyozza a foghíjas memóriát. Nézz körül alaposan!

Régen volt, tudom. Pontosan tudom, milyen régen. De mintha csak ma lett volna.

Ott az a ház. Nem ismerős? Az erkély. Ott csak felismered önmagad! – És a ködös háttérből világító ablak előtt, a valóban ismerős erkélyen felfedezte magát, ahogy szorosan egy másik sziluett mellett állva, cigarettázva bámul az őszi este ürességébe. – Ott voltál utoljára boldog. Ha rám hallgatsz, ott kezded a számvetést. Mire a végére érsz – ami csak sokára lesz – hidd el, ki fog jönni az eredmény! Harmincegy év, tíz hónap, tizenkilenc óra és kilenc perc.

Az öregember végleg elhallgatott. Két lépés után alakjukat elnyelte az egyre sűrűsödő köd. De a férfi még mindig képtelen volt megmozdulni. Érezte, hogy kiszáradó szemébe ezer tű hegyét fúrja a fájdalom, ezért magára erőltetett egy álmos, hosszú pislogást.

Ebben a pillanatban fülsiketítő kattogással, nyikorgó fogaskerekekkel újra megindult az örök toronyóra, hogy könyörtelenül falja tovább gyermekeit a kegyetlen óriás: az idő.

Garázsmenet 3.

Le kellett volna már szállni? Mennyi ideje utaznak? Hol járnak? Hány óra? Kit érdekel? Egyáltalán: fontos ez?

Rég nem ismerős a külvilág, össze-vissza kanyarognak utcák, zavarba ejtő időtlenség uralkodik odakinn. Mintha az imént havazott volna, és pár perce talán kisütött a nap. Néha madárcsicsergést hoz magával a huzat, aztán kéjes vonyítással beköszön a műszakváltásra szólító, fáradt arcú légkürt. Ugyanaz a légkürt, ami tizenöt éve, az utolsó nagyüzem bezárásakor örökre elhallgatott, majd utolsó rézalkatrészeit is széthordták a külváros patkányarcú nyomorlovagjai. De talán az egy másik városban volt. Meglehet.

Időről időre nosztalgiaszagú hallgatásba burkolózik a két, egymáson tükröződő alak, hogy aztán saját romjaikon újult erővel kapaszkodjanak, tóduljanak nyelvükre a szavak; lehetőleg minél kevesebb közhellyel megtűzdelve. A duett imamalomra hajazó duruzsolását néha kettétépi a jelenetet megközölő kisgyerek busz eleje és vége közti fekete szalagon menetelő figurája. Hiába nézett ki az összes ablakon, mászta meg négykézláb az összes ülést, kúszta végig az összes csomagtartót, és csüngött ingaként az összes kapaszkodón, úgy tűnik, nem képes megunni, és egy sajátos vetésforgó logikája alapján, apró módosításokkal újra meg újra végigcsinálja a már rosszullétig játszott játékait. Soha ki nem merülő energiaforrás, a kíváncsiság dinamója hajtja ízületeit, húzza össze apró izmait, s kielégülni képtelen kíváncsisága vizslatja ugyanannak, a már felfedezett tárgynak részleteit, a másik, harmadik, negyedik, századik oldalát is.

-   Sose fárad el? – szalad ki az önkéntelen kérdés, miután a sokadik tucat alkalommal halad át köztük az örökmozgó.

-   Nem tudom, még nem volt rá példa. Egyszer ő is megtelik, de soká lesz, úgy hiszem. Van ideje. Maga tudja, mikor fáradt bele? – kérdez vissza a fogatlan száj.

-   Még nem gondolkoztam rajta. Egy ideje nem gondolkodom hasonlókon. Egyáltalán nem emlékszem arra a régi lendületre. Mintha sose létezett volna. Csak hajt előre valami, komótosan, automatikusan. Ez az érdeklődés és kíváncsiság, azt hiszem, nagyon rég kiveszett belőlem. Magából talán nem?

-   Ó, dehogynem! Viszont igen kemény, fájdalmas és hosszadalmas munkával rájöttem, mikor.

-   Igazán?

-   Bizony! Nem mondom, megterhelő volt. És az se biztos, hogy megérte, de rájöttem.

-   És mikor? Már ha szabad ilyet kérdezni.

-   Szabad, hogyne szabadna. – Az öreg százéves zsebórát húz elő a belső zsebéből, pár pillanatra elmélázik a számlapon, majd rövid fejszámolás után kiböki a végeredményt. – Pontosan harmincegy éve, tíz napja, tizenkilenc órája és kilenc perce.

-   Ilyen pontosan tudja?

-   Ilyen pontosan. Mondom, kínszenvedés volt rájönni, és fogalmam sincs, megérte-e. De hajszálpontosan tudom.

-   Ezek szerint nem lett tőle boldogabb.

-   Kicsit sem.

-   Akkor miért?

-   Arra mindenkinek magának kell rájönni. A saját okaim inkább megtartom. Egy napon majd maga is épp így meg fogja tartani az okait.

-   Gondolja? Ha tudni fogom egyáltalán őket.

-   Biztos vagyok benne. A számvetéseknek megvan a maga helye, ideje. Ahogy annak, hogy az ember fejjel lefelé lógjon a kapaszkodókon. Csak ésszel! – szól rá közben a gyerekre, akit azért félszemmel sikerült kontroll alatt tartani – Szóval: egyszer majd maga is végig fogja járni ezt a rögös és fájdalmas emléktúrát, mert ez az öregek jussa. A folyton rövidülő időben rájönni a rég megváltoztathatatlan dolgokra. Aztán fogatlanul csámcsogni rajtuk, és őrületbe kergetni vele a fiatalabbakat. – A cinikus félmosoly újra kiül a barázdás arcra.

-   Engem nem kerget vele őrületbe, ha ez segít bármit. – próbálja a férfi egy poénnal elütni a beszélgetés élét.

-   Várja ki a végét! – nevet fel az öreg, most már hangosan – Végül mindig sikerül.

Különös súllyal zuhant le a fenyegetés, robaja szinte berepesztette a dobhártyát. Hiába tűnt ártalmatlan, öreges viccnek, a hangsúlyban volt valami, amitől a férfinak úgy tűnt, komolyan kell venni.

A beállt csendet szinte tapintani lehetett, még az elhasznált motor éktelen zúgása sem volt képes behatolni falai közé. Mintha a falak egy másik dimenzió kérlelhetetlen ellenállásával óvnák a bennlakókat, vagy ha úgy tetszik, tartanák őket fogva egy vasrácsos, rideg nosztalgiában.

Érő búzakalászok illatával terhes levegő ülte meg a négykerekű pléhdobozt, tikkadt kaszálók szöcskelármáját hozta magával a szél, s egy távoli dombtetőn éhes húsmarhák panaszos bőgése fújt ébresztőt a bokor alatt szunnyadó emlékbojtároknak.

Mindez sehogy sem illett a megszokott látványba, a megszámolható utcalámpák és hiányzó szemetesládák képei közé. Hova lett a kiszámítható valóság, a ciklikus időjárás, hova tűnt a biztonságos diaráma? Egyáltalán: melyik a valódi valóság? Furcsamód most ez sem számított igazán. Hisz mennyivel volt az jobb? Mennyivel nyújtott többet, mint ez a képtelen lázálom? Végre van kihez szólni, még ha odakinn feje tetejére is állt a világ.

Az öregemberen nem látszott, hogy furcsállná, vagy akár feltűnne neki. A gyereken még úgy se. Úgy látszott, befejezte végre a végtelennek tűnő menetelést, és az egyik hátsó ülésen foglalta el trónusát, szorosan az ablakra tapadva. Arcával szinte súrolta az üveget, miközben leheletével apró párafelhőket fújt a retkes felületre. A már-már megszokottá vált vasszorgalommal rajzolta tele vásznát, törölte el a Föld színéről műveit, hogy újra tejködöket fújjon a törésbiztos plasztik-üvegre, amiket képzeletének lényeivel aggathat tele. Mint egy körbejáró örökmozgó.

Odakinn pedig rohant tovább a szürreális külvilág, másodpercenként bukkant fel a Nap a nyugati horizonton, nyugodott le a keletin, ellepte a hó a tájat, majd augusztusi fülledtség érkezett, vírusokkal felvértezett szúnyoghadaival. Mocsárszag, virágillat, ázott föld áporodottan dohos levegője, frissen kaszált fű szénaillata vegyült gépzsírral és takarítószerekkel, fogorvosi várótermek fertőtlenítőgőzeivel. Elfeledett nóták röpködtek kiszikkadt ajkakon, múmiákká aszott kezek markoltak elporhadt szerszámnyélen, süket fülek kémlelték a beolvasztott harangok hívó szavát. Ki érti ezt? Egyáltalán, mit?

A férfi koponyájában örvényként kavarogtak a gondolatok. Elfelejtett leszállni? De hol? Az öregember felemelkedő alakjára eszmélt csak föl, amint halk nyögésekkel a jelzőgombhoz lépett.

-   Mi megérkeztünk. De úgy emlékszem, egy helyre utazunk. Gondolom, maga is velünk tart. Gyere, leszállunk! – szólt oda a még mindig rajzolgató gyereknek.

Nincs mit tenni, egyetlen kapaszkodó, ami valósnak tűnik még, ez a kopott kabát, foghíjas fogíny, és a zavarba ejtően bámuló hatéves forma fiú. Legyen! Mozdul a rogyadozó térd, nyílik a harmonikaajtó. Esik. Még mindig esik.

Garázsmenet 2.

Mintha méteres szakadékokon gázolna keresztül és hegyes, öles sziklákra hágna a négykerekű, olyan rázkódásokat produkál, miközben igyekszik átverekedni magát a külvárosba tartó, kátyúkkal tarkított utcákon. Valahogy erősebb a külvilág lepusztultságáról kialakuló kép, ha az ember egy rozzant járművön szeli át a teret, mint mikor komfortos, lágy rugózású ülés hullámzik a hátsója alatt. Legalábbis a férfiban olyasfajta érzés kezdett kialakulni, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt fele ennyire sem volt tragikus az utazás viszontagsága. Úgy látszik, huszonnégy óra alatt évtizedeket töltött a lehető legzordonabb időjárási körülmények közt a burkolat, a legcsekélyebb javítgatás nélkül. Persze ez csak illúzió, a fáradt, elavult lengéscsillapítók, a hangosabban beszűrődő motorzaj és a nyikorogva súrlódó kasznilemezek tehetnek róla.

De a koszos ablak is ugyan azt a benyomást táplálja. A koszcsíkokkal homályosodó látképen megtízszereződtek a homlokzatok repedései, öles kötegekben burjánzanak a járdából előtörő pitypang- és tarack-csomók.

Hármukon és a tébolyultan hajtó sofőrön kívül senki sincs a buszon. Nem, mintha ilyenkor még tömegek közlekednének, pláne kifelé, a csóró környékre, de azért furcsa, hogy teremtett lélek sem akad, még egy delíriumában magzatpózba hajlott hajléktalan se töri meg az üres ülések sormintáját. A gyerek ki is használja a tágas teret, és ülésről ülésre mászik, úgy tűnik, fel akarja fedezni a szűkös és egyhangú vén jármű minden négyzetcentijét. Erre is csak a gyerekek felfedezői kalandvágya képes. Mire felnőnek, ők is megszokják, hogy az ilyen gépjószágok mind egyformák, és az egyforma ülések mögött nem les rájuk kaland, s nem bujdosnak egzotikus állatok. Ugyan az a műbőr, gumiszőnyeg és még a szag sem különbözik, bármelyik buszra szálljon az ember. Csupán lankás variációk, egyetlen témára.

Az öreg a férfitól balra fekvő ülést szemeli ki magának, s a társaságra vágyó, de enyhén szégyenlős vénségek bocsánatkérő – és egyébként teljesen fölösleges – udvariasságával arcán nehézkesen lehuppan a helyére. Elhasznált ízületek fogcsikorgatása és az évtizedes kátrányrétegektől többszólamú tüdőlebenyek kánonban eldúdolt nyögése kíséri a műveletet, de bármelyik pillanatban megszólalhat, érezni a levegőben, amit átjár ez a megmagyarázhatatlan rezgés. Furcsa, mert bármilyen megerőltető legyen a kommunikáció, valahogy nem bánja, ha beszélni kell. Általában idegesítik a semmitmondó, egyenarcú emberek, felvértezve kikívánkozó egyengondjaikkal. És hiába nincs a vénemberen semmi különös, feltűnő jegy, ami kiemelné a tömegből, valahogy mégis...szimpatikus.

-   Végre megjött az eső. Napok óta hasogat a térdem, azt hittem sose szakad le az ég. – töri meg a csendet a foghíjas fogíny.

-   Nos, igen. Ideje volt.

-   Egyébként nem tartja furcsának? – s a kérdést válaszra ingerlően nyitva hagyja, ami a jó mesélők sajátja.

-   Mit?

-   Hogyha idegenek találkoznak, és esetleg nekiállnak beszélgetni, általában semmi érdekes témával nem tud előrukkolni senki. Soha. Amivel előhozakodnak, az időjárás. Mi ez maga szerint, valami előjáték, vagy bemelegítés? Ugyan kit érdekel az időjárás? Hiszen nyilvánvaló. Esik. Süt a nap. Hideg van. Meleg van. Mindig valamilyen, olyan nincs, hogy semmilyen ne lenne. És mindenki ugyanazt érzi, látja. Mégis csak erről tudnak beszélni. Látja, nekem például feltűnt, de ugyanezzel hozakodtam elő. Nem szánalmas? Ne mondja, hogy nem, tudom, hogy az! – és halk öregember-nevetéssel kuncog a saját magáról kiállított szegénységi bizonyítványon.

-   Mond valamit. – fakad mosolyra a váratlan közvetlenségtől a férfi – Sőt! Ide hallgasson: ha maga nem ezzel indít, és hallgatunk még egy percig, valószínű ugyanezzel hozakodtam volna elő.

-   Ugye?! De mégis miért? Meg tudná magyarázni?

-   Igazából nem. Sose értettem, pedig, amint kimondta, mintha...mintha elhúzta volna a függönyt. Mi értelme? Semmi.

-   Semmi. Ennyiből nem jobb inkább hallgatni, amíg valami értelmes nem jut az ember eszébe? Így csak pocsékoljuk a szavakat és egymás idejét.

-   Új értelmet nyert, hogy hallgatni arany?

-   Így is fogalmazhatunk, igen. Látja? Ha kihagyom azt az első mondatot... Ha csak végiggondolom, mit is akarnék ezzel, és így indítok, máris előrébb lennénk egy sorral.

-   Vagy kettővel, ha én sem olyan ostobán, kitérően válaszolok. Mi akart lenni, talán egy instant alibi, hogy ne kelljen mondani semmit. „Ideje volt”? Nem, ezt nem gondolhattam komolyan.

-   Azért jó, hogy lerövidítettük a tiszteletköröket.

-   Egyértelmű.

Most már biztos, hogy nem egy szokványos, élőhalott üzemmódban végigjátszott út ez a mai, akármennyire is annak indult. Cinkos, szemek sarkába rejtett rokonszenvvel sandított az öregre, s néma közös megegyezéssel kihagyták azt a bizonyos közhelyekre épülő tiszteletkört. Minek addig beszélni, amíg nem jut eszükbe semmi érdemes?

A feszengés érezhetően felengedett, a kényszeres konvenció könnyű szárnycsapásokkal kiröppent a nyitva felejtett, keskeny bukóablakon, s mintha a busz sem rázkódott volna abban az eszeveszett tempóban, mint tette ez idáig.

Általában ezen a ponton szokott bágyadt merengésbe fulladni, üveges írisszel meredni a félig visszatükröződő képmására a plasztik üvegen, s rángó szemgolyóval lesni az arcképében elrohanó kirakatok, köztéri bokrok és fák homályos sziluettjeit. Szám szerint ismerte, hány lámpaoszlopon égett ki a halogén, hol botlik vakfoltokba a nézelődő utas, hány buszmegállóban hiányzik a szemetesláda, és így tovább. A menetrendet is fújta kívülről, olyannyira, hogy a nélkül is tudta, egy belső óra ketyegésével koponyájában, mikor kell felállnia, csengetni a hátsó ajtónál, szándékjelző célzattal, hogy figyelné a megállókat. Hosszú távú rutin és mély idegi berögződés. Most mindez elmúlt. Elhúzták a függönyt.

-   Tudja, – nyílik hangra újból a foghíjas száj – ha a maga korában rájöttem volna minderre...mennyi fölösleges dumát megspórolok!

-   Sosem késő. Bár ezt is csak úgy szokás mondani, nem?

-   De, szokás. És de, késő. Sohasem kapom vissza a sok elpazarolt időt. Úgyhogy: szívesen! Megspóroltam magának harminc évre való, értelmetlenül pocsékba ment szájtépést.

-   Köszönöm! De most komolyan. Tulajdonképpen ezzel átrendezte az életem. Megmentett nekem egy valag elvesztegetett időt.

-   És ki tudja, mennyi gondolatot? Hiszen ha kihagyja a levegőbe beszélgetés színpadias közhelyeit, akár valami értelmes is eszébe juthat.

-   Mint a rák ellenszere?

-   Tudja, hogy nem erre gondoltam. Persze, hogy tudja, látom, hogy mosolyog magában.

-   Tudom. Elég rossz, félig fekete a humorom.

-   Az milyen? Szürke?

-   Hát...csak nem! Így olyan semmilyennek hangzik. Pedig valamilyen, még ha rossz is.

-   Akkor...legyen barna. Fogjuk rá!

-   Fogjuk rá. Barna, mint a szar. Jajj...bocsánat, nem akartam a gyerek előtt...

-   Ugyan, hagyja csak! Néha nálunk is röpködnek a lófaszok. Amúgy már a valagnál elcseszte. – és megereszt egy rövid, de harsány nevetést – Különben se ide figyel. Biztos hallotta, de ahogy látom, épp borzasztóan el van foglalva...ő tudja, mivel.

-   Neki a legjobb.

-   Ugye? Szerintem is. Látja, neki sosem jut eszébe tiszteletköröket futni. Azt kérdez, ami érdekli. Azt mondja, amit gondol. Most sem beszél, mert nincs neki miről. A mi mondandónk pedig nem érdekli. Ettől persze nem lesz bölcs...

-   Huh, jó. Már majdnem megijesztett, hogy ez következik. A romantikus közhely: a gyermeki bölcsesség és őszinteség!

-   Dehogy, nyugalom! Eszembe sincs azt mondani, hogy a gyerek bölcs. Amekkora hülyeségeket tud kérdezni...! Mert még kis tudatlan. De lényegre törő! Csak azt, és annyit mond, vagy kérdez, amennyit feltétlen szükséges. Egy betűvel se többet. Benne még megvan, ami belőlünk réges-rég kiveszett. Fossuk itt a szót – ha már nem udvariaskodunk meg selypegünk tovább, nevezzük nevén – a fölösleges körökről. Neki meg fogalma sincs, az mi lehet, vagy mire való. Belőlünk kiölte ezt a képességet a hosszú évek kegyetlen udvariasság-rutinja. Sajnos.

-   Ismertem olyat, akiből nem. Aki megmaradt ilyennek.

-   Ahogy én is ismertem...

Az újból rájuk nehezedő hallgatás kesernyés füstjébe merülten mindketten elrévedtek, messze-távol, térben és időben, de egyiküknek sem akarózott folytatni a gondolatot. Nem kell mindent kimondani. Talán a nosztalgia, talán a visszavágyás, vagy a felhasadó sebek tépőzárhangja, kinek a magáé. Kimondatlanul. S ez így van rendjén.

Odakinn tovább rohant a táj, a maga útján, miközben az ódon fémdobozban megszűnt a füstszagú idő, darabjaira hullott a rozsdafoltos tér. Az egyszerre vissza- és előrefelé pörgő időben, szilánkos térben felszabadult egy gigantikus, émelyítő szédülés, mohó falánksággal arcába tömte a megkínzott utasokat, hogy csámcsogva megrágja, majd savas ketyegéssel eméssze őket testetlen masszává. 

Garázsmenet 1.

Véraláfutásokkal borítva jutottak el szeméig a lemenő nap sugarai, ahogy a toronyépületek üvegeinek ütődtek, lezuhantak a szédítő mélységbe, a kelet felől, sunyin beoldalgó eső újszülött pocsolyáiban törték magukat testetlen masszává, hogy onnan visszacsapódva érjék el végső nyughelyüket, valahol a szemlencse és a szivárványhártya között, a tengermély csarnokvíz tehetetlen tömegében. Szörnyet halt az utolsó, romantikusan napfényes nap, hogy átengedje helyét a realista ősz nyomasztó, esős éjszakáinak, ahol a virradat és az alkonyat közt a gyakorlatias festők szeme sem látja meg a leghalványabb különbségeket sem.

Egy távoli transzformátorházban senki által sem hallható kattanás rézlemezek áramvonalas testét nyomta egymáshoz, hogy a lehető legkisebb szikrát hányva, szinte tökéletesen egyszerre gyújtsanak világosságot az egész városban. Az egykori lámpagyújtogatók géptestű ükunokái egy-két álmos pislogás után tágra nyitják halogénszemük, hogy egyforma figyelemmel kísérjék a nagyon is különböző városrészek aszfaltból feszített vászondarabkáit.

Mindez persze a buszmegálló magányában nem feltűnő, főleg, ha minden este azonos időben zajlik, megszokássá tompítva a vastag tintával rótt szavakkal körülírt, és egyébként is teljesen fölösleges túljátszást. Még közönségesebb az esti lámpagyújtás annak, aki az egyhangúság poharából issza a reggeli feketét, az első buszra várva elalszanak körötte a fények, s miután az egész napos neongőzből szabadulva újra a szmogszagú levegőt szívja tüdőre, a lámpák ugyanabban a pózban találják, mikor felnyitják szemüket az esti műszak kezdetén: feltűrt gallérral, széktámlához idomított, enyhén görbe hátgerinccel, összevont szemöldökei alól félig szívott cigarettáját bámulva várja a hazafelé tartó járatot.

A kép, akár egy diaráma. Csak az időjárás változik; variációk egy témára. Most épp esik, de esni fog holnap is, és holnapután. Míg véget nem ér az ősz. Aztán havazik, míg véget nem ér az év. A lámpák korábban kelnek, majd újra később, és megint esni fog, csak langyosabban, hogy a porlepte, gőzölgő nyári párák után újra eljöjjön a hónapokig tartó eső. Eltelt egy év, és a halogének fénygyűrűiben a kép szinte változatlan: a férfi üres tekintettel, összevont szemöldökei alól nézi a szájából lógó, félig elszívott cigaretta narancsszín végét, füléig felhajtott gallérral. Talán a kabát kissé kopottabb, a vállak is beesettebbnek tűnnek, és megszaporodtak a homlokon gyűrűző ráncok. A szenvtelen arcú fényköröknek fel sem tűnik a hajszálnyi különbség; hisz ezek csak variációk.

Még van hátra tizenhat slukk. És tizenkilenc perc. Balról, az üvegfal torz lencséjén át feltűnik egy botorkáló öregember alakja, amint egy hatéves forma kisgyerekkel, kézen fogva közelednek a buszmegállóhoz. Az emeletes házak gyűrűjében itt messzeföldön ismeretlen fogalom a mellékutca, mégis csak egész közel bukkan fel a két alak. Úgy látszik, ma a szokásosnál kicsit jobban sikerült elbambulni, jóval messzebbről észre szokta venni az – általában késésben levő, ezért siető – utastársakat. Az öreg a megállóhoz érve elengedi a gyerek kezét, aki, lehet, hogy csak a szeme és a fülformája miatt, de az unokájának látszik, és az egyre erősödő eső elől bebújik az üvegkalitka kétesen oltalmazó karjai közé. A kiskölyök, megérezve a szabadság ízét, a szorgalmasan dagadó tócsákat kezdi sorra járni, cipői elmerülnek a városi porral dúsított égi áldás vértócsáiban, de az öreget szemmel láthatóan nem zavarja. Nem az a széltől is óvó nagyapó.

-   Csak ne menj messzire! Mindjárt itt a busz. – inti nyugodt hangon a csendes gyereket, majd a férfi felé fordul. – Bocsánat, tudna tüzet adni? – s észrevétlen mozdulattal ujjai közé varázsol egy füstszűrő nélküli cigarettát.

-   Persze. – hangzik az ilyen késői beszédhez nem szokott válasz, gyufa lobban, és a közös füstölgés tiltott némasága tölti be az egyhangú építményt.

Kopog a kérlelhetetlen, őszi eső, egyre vadabb ritmusban, s lassan mindkét alak jobb kezének körméig ér a cigarettaparázs. Mindez cseppet sem érdekli a gyereket, aki megunva a céltalan lődörgést, a pocsolyák vizében tekergőző, halálra szánt gilisztákat szedegeti össze, hogy pár lépéssel odébb, az elhanyagolt zöldterület araszos füvébe hajítsa őket. Csekély esély ugyan a túlélésre, s mit sem változtat a gyűrűsférgek életminőségén, valahogy mégis a legemberibb cselekedetnek tűnik fel, amit a férfi az elmúlt években látott.

Mit tesz, kiszedni egy félig halott gilisztát a tócsából? Lehajolsz, megfogod, elég hozzá két ujjad, s odébb penderíted másfél méterrel. Öt másodpercbe sem telik az egész. S mégis, kinek jut eszébe? Megmenteni egy giliszta életét. Adni neki pár percnyi haladékot a - valószínűleg nagyon közeli – vég előtt, ami cseppet sem lesz szebb, vagy jobb, mintha figyelmen kívül hagyná, rálépne, vagy csak átlépné. Elvégre mit számít? Semmit. Mégis, valahogy megindítja a kisgyerek, ahogy szorgosan hordja a jószágokat a fűbe, egymás után, fáradhatatlanul, akár egy összetöpörödött Sziszüphosz. Mintha egy régi emléket ébresztene, de olyan halvány a kép, hogy inkább meg sem próbál visszagondolni, csak belesüpped a buszra várók néma közönyébe.

-   Ez a mániája. Összefogdosni minden jószágot. – szólal meg mellette váratlanul az időtől és dohánytól reszelőssé vált hang.

-   Aranyos.

-   Ezért is hagyom. Tudom, sokan viszolyognak tőle, de szerintem nem lesz semmi baja, ha kicsit összekoszolja a kezét. – mosolyog a foghíjas száj.

-   Mi sem steril-szobában nőttünk fel. – próbálkozik a férfi valami párbeszédre hasonlító választ kinyögni, ami egyrészt jól esik, mert nemigen akad, akivel társalogni tudna a megszokott témák kerítésén kívül, másrészről végtelen kimerítő erőfeszítést kíván, mivel teljesen elszokott a társadalmi érintkezés minden formájától. Jóformán senkihez nem szólt az elmúlt években este hat után. Minek? Kinek?

-   Pár hónapja egy fészekből kiesett verébfiókával jött haza. Elő kellett szedni neki egy cipős dobozt, telepakoltuk forgáccsal, és fél délután szöcskéket fogdosott, meg efféléket, és csipesszel próbálta etetni azt a rusnya kis tökös verebet. Amíg üresen nem találta a dobozt, mert a szomszéd macskája megette a kis védencét.

-   Ó. Szegény. Ez szomorú.

-   Szerencsére nem vette a lelkére. Mármint, persze, először szomorú volt, de mondtam neki, hogy a madár amúgy se biztos, hogy túlélte volna, és ha éhen pusztul, vagy az esés miatti törésektől döglik meg, még rosszabb lenne neki. – az öreg itt huncutul elmosolyodott – De akkor nyugodott meg teljesen, mikor azt mondtam, hogy a macska biztos nagyon éhes volt, és most legalább jóllakott.

-   Okos.

-   Nem az én érdemem. A gyerek az értelmes. Tudja, néhány nappal később találtunk egy galambot, az egyik bokor alatt. Nem szeretem a galambokat, mocskos jószágnak tartom, de nem akartam mindenféle betegségekkel riogatni. Mire jó az? Gondoltam, legfeljebb majd odafigyelek, hogy ne nyúlkáljon a szájába, amíg meg nem mossa a kezét. Szóval ott volt az a félholt galamb, és a gyerek persze, hogy fel akarta venni. A madár öreg lehetett, mert miután megengedtem, hogy ezt is hazahozza, a lépcsőházban egyszerűen megdöglött. Két emelet között. De ő nem szólt semmit, hanem miután biztos volt, hogy a galamb elpusztult, a másodikról egyszerűen ledobta a virágágyásba. Azt mondta, hogy majd jóllakik vele valamelyik macska.

-   Hű...

-   Képzelheti. Köpni-nyelni nem tudtam. De ne haragudjon, nem akartam ilyen ostoba történetekkel untatni.

-   Semmi baj. Nem untat, igazán érdekes volt.

Mintha valami megfoghatatlan, vékonyka családiasság-érzet ereszkedett volna rájuk, a meghittség vékony lepedéke ráült a három testre, békés időtlenséggel. A két cigarettavég utolsót pislantva elaludt, miközben a távolból ismerős differenciálmű-zúgás csendült fel. Megszokásból a hang irányába fordította a fejét, mint kiderült, a balján álló öreggel egyszerre, csak a gyerek nem törődött az erősödő zajjal, teljes elszántsággal hordozta a gilisztákat betonsírjukból a fűbe. Mikor a fényszórók már nem csak távoli, növekvő pontoknak tűntek, hanem kezdtek szemet irritáló valósággá válni, s bokájukból kiinduló árnyékokat vetettek a terméketlen betonjárdára az öreg szelíd határozottsággal magához hívta az unokát, s mindhárman az utasok kódexének megfelelő szertartásossággal álltak közelebb a padka pereméhez.

Üzembiztos nyikorgással fékezett le a morózus Ikarus, hangos szusszanással nyugtázta az új terheket fedélzetén. Ugyan nem a szokásosan kék, steril, új típusú jószág volt, ami szinte minden este ugyan azzal a fiatalos fapofával várta a beszállókat, de a tömegközlekedés szeszélyeit lehetetlen megérteni, így ilyen apróságokon már fenn sem akad az ember gyereke. Gázolajjal kikent, fekete padlóján egyébként is gyerekkori nosztalgiákat táncoltatott a beszűrődő lámpafény, kipufogógázok szagától terhes levegőjében rozzant emlékek alakjai rezegtek együtt a fémkaszni szegecselt elemeinek ritmusával. A sofőr sem a megszokott, de ez sem szentírás; ahány busz, annyi sofőr.

Kinézte a szokásos helyét, a középső ajtó mögött, jobb oldalt, ahogy nagyapja intette gyerekkorában. Már nem emlékezett, miért, de az életre szóló berögződés kényelme már azt is elfeledtette vele, hogy feltegye magának ezt a kérdést. Már csak a késői vacsora képe, és a jól megérdemelt dobozos sör lebegett szeme előtt, miközben a rosszkedvű busz mérges szuszogással, türelmetlen zötyögéssel újra beleharapott az úttest eső-áztatta testébe.