Garázsmenet 4.

Muszáj. Nikotin. Kátrány! Kell!

Remegő kézzel nehéz kihúzni a gyufát a makacsul horpadt skatulyából, szakadó esőben még nehezebb szikrát csiholni a silány, mákszemnyire spórolt méretű foszforfejből. Az időközben teljesen átázott cigaretta öreg autók módjára, köhögve gomolygó füsttel kel életre, megjárja az összes hörgőt, és áthűlt testű felhőként szakad cafatokra a ringatózó levegőben.

Biztos leesett a vércukrom – gondolja gyakorlatiassággal tompítva megmagyarázhatatlan szorongását. Régen volt az ebédszünet, uzsonnázni amúgy sem szokott, ilyenkor pedig már a felénél tart megszokott vacsorájának. Vagyis...Mennyi egyáltalán az idő? Csuklóján az óra számlapja digitális nyolcvannyolc alakot öltött, makacsul ellenáll kiszabott feladatának. Beázhatott – marad a gyakorlatias megfontolás.

Mellette az öreg észrevétlen mozdulattal húzza elő a mezítlábas cigarettát, és bocsánatkérő arccal odahajol a nehezen megszült gyufalánghoz. Egyetértő elégedettséggel fújja ő is a füstöt.

-   Hisz a sorsban? Az előre elrendeltetésben? – veszi át a vezérszólamot, egyenest a kopott kabát alatt ráncosan feszülő mellkasnak szegezve a kérdést.

-   Egy konkrét esetre gondol, vagy úgy általában?

-   Is-is. A kiszámítható véletlenre gondolok, hogy az ember nem tudja, mi vár rá a sarkon túl, vagy, hogy a ma esténél maradjunk, a buszmegállóban, de annak a valaminek ott kell állnia, oda kell lépnie hozzá. – ahogy beszélni kezd, mintha oldódna az előbb átélt delíriumos láz. A szavak apránként kirúgják a rémálmok ajtaját, s nagy levegőt véve kilép a szabadba. De hova?

-   Nem mondanám. – felel pillanatnyi gondolkodás után az öregember – Túl sok mindent láttam ahhoz, hogy elhiggyem, minden okkal történik. De egyben túl keveset is láttam ahhoz, hogy azt mondjam, abszolút megjósolhatatlan a jövő. Úgy fogalmaznék, hogy a tetteinkből olvasható ki, mi következik ezután.

-   Pontosabban?

-   Nos, pontosabban...pillantson csak oda! Hogy kerülgeti a fiú azt a pocsolyát. Ha nem kapott volna ízelítőt korábban, milyen a gyerek jelleme, nem tudná biztosan, hogy bele fog lépni. De: mivel tudja, hogy a legkevésbé sem érdekli, hogy csurom vizes lesz a zoknija, vagy hogy az alapos leszidással sem törődve bele fog gázolni azért a szerencsétlen gilisztáért, így jogosan következik, ami...meg is történt. – s a gyerek belegázol a vízbe, felveszi a férget, aztán széles mozddulattal a fűbe hajítja – Ez persze egyszerűsítés, de nagyjából lefedi, amire az előbb utaltam.

-   Na igen, ha így nézzük, igaza van. Én másra gondoltam. Azt hiszem...

-   Éspedig?

-   Nem érzi úgy, hogy nekünk ma találkoznunk kellett? – kaparja föl végre a torkára ülepedett kérdést – Mármint, évek óta ugyanakkor, ugyanazzal a járattal utazom haza, ugyanabból a munkából, szinte percre pontosan. De sosem találkoztam magukkal.

-   Nagy ez a város. – hangzik az érezhetően kitérő válasz.

-   Rendben. De soha nem is beszélgetett velem senki úgy, ahogy ma. Azokat a köröket róttam, amiről ma megállapítottuk, mi ketten, hogy mennyire fölöslegesek. És egy csapásra mintha felbukkantam volna a víz alól.

-   Elhúzták a függönyt.

-   Pontosan! És egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy akárkivel is rokonszenveztem volna, pedig, ahogy mondta, nagy ez a város. Sokan lakják. Így még kisebb az esély erre. És ma, először, olyan természetes volt ez az egész. Mintha...mintha évek óta ismernénk egymást. Mintha tegnap ugyanitt hagytuk volna abba. Egyetlen mondatnak több értelme volt ma este, mint ezerévnyi elnyökögött közhelynek. Az rengeteg közhely!

-   És rengeteg nyökögés.

-   Még annál is több. És vége kellett legyen. Ez a mai este értelme. Célja. Ezt csak a sorsszerűséggel tudom magyarázni.

-   Mert nem látsz a saját szemedtől. Vagy csak félsz kinyitni.

Az öreg szemében rideg fény villant, vonásai megkeményedtek. A körmére égett cigaretta végéről másikra gyújtott, s a pislákoló parázs derengésében még áthatóbbá vált a tekintete. A férfi érezte, hogy ereje ismét elhagyja, hideg verejték csorog a gerince mentén, amitől libabőrbe borult az egész teste. Ez lenne a halálfélelem? Ez a kopott kabát lenne a halál fekete csuhája?

-   Gondolom, azt hiszed, képzelődtél egész úton, mivel nem említetted egy szóval sem, mi folyik odakinn. Remélted, hogy a rosszul elrendezett napfelkelték és napnyugták, a zajok és szagok, a megzavarodott idő, mind a fáradtság delíriumából erednek?

-   Reméltem... – feleli sápadtan – és nem?

-   Nem. Nézz körbe! Hiszen most sincs fogalmad róla, hol vagyunk!

Valóban nem ismert rá a helyre, ahol álltak. Mintha már járt volna itt, egy elfelejtett időben, de nem tudta hová tenni az emlékeiből szökdöső képeket.

-   Látod, a tetteidből, jellemedből jósolható csak a sorsod. Hogy itt állsz, ostobán, mint mindig. És még most sem ismersz rám. Ki ne mondd! Látom a szemedben, mit gondolsz, de nagyot tévedsz. Nem a halál vagyok.

-   Nem?

-   Nem. Az még jó darabig várat magára. Túl könnyű lenne, csak így átlábalni a Styx folyón, mint egy nyeszlett csermelyen.

-   Akkor...ki...?

-   Én te vagyok. Azért érezted úgy, mintha régről ismernél. Mert régen még ismertél. De már képtelen vagy rá. Rendben, megráncosodtam, de őt sem ismerted fel. Ez azért szomorú. – és a mögötte álldogáló gyerek felé fordul, aki egy lámpafénykörben próbál szivárványt csiholni a pocsolya vizét fröcskölve.

Ebben a pillanatban ráismert. Az évek súlyától eltorzult tükörfoncsor képe mögül visszanézetett önmaga fiatalkori mására. Nyelvén elakadt az utolsó kikívánkozó csodálkozás, hangszálai belemerevedtek a képtelenbe. Ősemberbarlang mélységből derengett föl a reszelős vénember-hang, ahogy bíráló semleges hangszínnel olvasta fejére a feltartóztathatatlan felismerést.

-   Azt mondod, elhúzták a függönyt, megvilágosodtál. Pedig megint rossz ablakon néztél keresztül. Soha nem azt keresed, ami számít. Ami fontos. Hogy nem ismersz bennem, vagy benne önmagadra, csak a jéghegy csúcsa. De ennek a jéghegynek el kell olvadni egyszer.

Ahogy mondtam, mindennek megvan a maga helye és ideje. A számvetésnek is. Most kezdődik. Végre a megfelelő ablakon kell keresztülnézned, ami előtt soha nem volt függöny, csak soha nem benne kerested az igazságot. Ujjal mutogatni, sérelmek között kutakodni egyszerű. Végre egyszer eszmélj föl, és vizsgáld át önmagad! A saját zsebeid, fiókjaid, ahogy tetszik – ha mindenáron a virágnyelvnél akarnánk maradni. De az igazság nem költői. Rúgd fel a szaros vödröt, legyen világosság!

Hosszú út lesz, ami sokszor fel fogja törni a talpad, és nem biztos, hogy azt találod a végén, amit szeretnél. Biztos, hogy nem azt. Mert azt a valamit rég elhagytad egy útkereszteződésben. Kételkedsz? Tudom, hogy igen, nem is kell mondani. De fölösleges. Végigmentem ezen az úton. Az utadon. Tudom, mit beszélek. És miért hazudnék? Túl vagyok az önmagamnak hazudozáson. Úgyhogy...már tudod, mit kell tenned. Innen magadtól is tudnod kell.

Az öreg szenvtelen arccal beleszívott egy utolsót a csikk meztelen végébe, szemével intett a gyereknek, kézen fogta, és a sötét mellékutca felé indult. A férfi utolsó erejével, saját verejtékének hullámverésén átüvöltve még egyetlen, kétségbeesett kérést fel tudott hörögni ziháló tüdői legeldugottabb hörgőiből.

-   De hol vagyok?

-   Azt hittem, ennyiből össze tudod rakni. Túlbecsültelek. Hiába, a tapasztalat nem ellensúlyozza a foghíjas memóriát. Nézz körül alaposan!

Régen volt, tudom. Pontosan tudom, milyen régen. De mintha csak ma lett volna.

Ott az a ház. Nem ismerős? Az erkély. Ott csak felismered önmagad! – És a ködös háttérből világító ablak előtt, a valóban ismerős erkélyen felfedezte magát, ahogy szorosan egy másik sziluett mellett állva, cigarettázva bámul az őszi este ürességébe. – Ott voltál utoljára boldog. Ha rám hallgatsz, ott kezded a számvetést. Mire a végére érsz – ami csak sokára lesz – hidd el, ki fog jönni az eredmény! Harmincegy év, tíz hónap, tizenkilenc óra és kilenc perc.

Az öregember végleg elhallgatott. Két lépés után alakjukat elnyelte az egyre sűrűsödő köd. De a férfi még mindig képtelen volt megmozdulni. Érezte, hogy kiszáradó szemébe ezer tű hegyét fúrja a fájdalom, ezért magára erőltetett egy álmos, hosszú pislogást.

Ebben a pillanatban fülsiketítő kattogással, nyikorgó fogaskerekekkel újra megindult az örök toronyóra, hogy könyörtelenül falja tovább gyermekeit a kegyetlen óriás: az idő.