Garázsmenet 2.

Mintha méteres szakadékokon gázolna keresztül és hegyes, öles sziklákra hágna a négykerekű, olyan rázkódásokat produkál, miközben igyekszik átverekedni magát a külvárosba tartó, kátyúkkal tarkított utcákon. Valahogy erősebb a külvilág lepusztultságáról kialakuló kép, ha az ember egy rozzant járművön szeli át a teret, mint mikor komfortos, lágy rugózású ülés hullámzik a hátsója alatt. Legalábbis a férfiban olyasfajta érzés kezdett kialakulni, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt fele ennyire sem volt tragikus az utazás viszontagsága. Úgy látszik, huszonnégy óra alatt évtizedeket töltött a lehető legzordonabb időjárási körülmények közt a burkolat, a legcsekélyebb javítgatás nélkül. Persze ez csak illúzió, a fáradt, elavult lengéscsillapítók, a hangosabban beszűrődő motorzaj és a nyikorogva súrlódó kasznilemezek tehetnek róla.

De a koszos ablak is ugyan azt a benyomást táplálja. A koszcsíkokkal homályosodó látképen megtízszereződtek a homlokzatok repedései, öles kötegekben burjánzanak a járdából előtörő pitypang- és tarack-csomók.

Hármukon és a tébolyultan hajtó sofőrön kívül senki sincs a buszon. Nem, mintha ilyenkor még tömegek közlekednének, pláne kifelé, a csóró környékre, de azért furcsa, hogy teremtett lélek sem akad, még egy delíriumában magzatpózba hajlott hajléktalan se töri meg az üres ülések sormintáját. A gyerek ki is használja a tágas teret, és ülésről ülésre mászik, úgy tűnik, fel akarja fedezni a szűkös és egyhangú vén jármű minden négyzetcentijét. Erre is csak a gyerekek felfedezői kalandvágya képes. Mire felnőnek, ők is megszokják, hogy az ilyen gépjószágok mind egyformák, és az egyforma ülések mögött nem les rájuk kaland, s nem bujdosnak egzotikus állatok. Ugyan az a műbőr, gumiszőnyeg és még a szag sem különbözik, bármelyik buszra szálljon az ember. Csupán lankás variációk, egyetlen témára.

Az öreg a férfitól balra fekvő ülést szemeli ki magának, s a társaságra vágyó, de enyhén szégyenlős vénségek bocsánatkérő – és egyébként teljesen fölösleges – udvariasságával arcán nehézkesen lehuppan a helyére. Elhasznált ízületek fogcsikorgatása és az évtizedes kátrányrétegektől többszólamú tüdőlebenyek kánonban eldúdolt nyögése kíséri a műveletet, de bármelyik pillanatban megszólalhat, érezni a levegőben, amit átjár ez a megmagyarázhatatlan rezgés. Furcsa, mert bármilyen megerőltető legyen a kommunikáció, valahogy nem bánja, ha beszélni kell. Általában idegesítik a semmitmondó, egyenarcú emberek, felvértezve kikívánkozó egyengondjaikkal. És hiába nincs a vénemberen semmi különös, feltűnő jegy, ami kiemelné a tömegből, valahogy mégis...szimpatikus.

-   Végre megjött az eső. Napok óta hasogat a térdem, azt hittem sose szakad le az ég. – töri meg a csendet a foghíjas fogíny.

-   Nos, igen. Ideje volt.

-   Egyébként nem tartja furcsának? – s a kérdést válaszra ingerlően nyitva hagyja, ami a jó mesélők sajátja.

-   Mit?

-   Hogyha idegenek találkoznak, és esetleg nekiállnak beszélgetni, általában semmi érdekes témával nem tud előrukkolni senki. Soha. Amivel előhozakodnak, az időjárás. Mi ez maga szerint, valami előjáték, vagy bemelegítés? Ugyan kit érdekel az időjárás? Hiszen nyilvánvaló. Esik. Süt a nap. Hideg van. Meleg van. Mindig valamilyen, olyan nincs, hogy semmilyen ne lenne. És mindenki ugyanazt érzi, látja. Mégis csak erről tudnak beszélni. Látja, nekem például feltűnt, de ugyanezzel hozakodtam elő. Nem szánalmas? Ne mondja, hogy nem, tudom, hogy az! – és halk öregember-nevetéssel kuncog a saját magáról kiállított szegénységi bizonyítványon.

-   Mond valamit. – fakad mosolyra a váratlan közvetlenségtől a férfi – Sőt! Ide hallgasson: ha maga nem ezzel indít, és hallgatunk még egy percig, valószínű ugyanezzel hozakodtam volna elő.

-   Ugye?! De mégis miért? Meg tudná magyarázni?

-   Igazából nem. Sose értettem, pedig, amint kimondta, mintha...mintha elhúzta volna a függönyt. Mi értelme? Semmi.

-   Semmi. Ennyiből nem jobb inkább hallgatni, amíg valami értelmes nem jut az ember eszébe? Így csak pocsékoljuk a szavakat és egymás idejét.

-   Új értelmet nyert, hogy hallgatni arany?

-   Így is fogalmazhatunk, igen. Látja? Ha kihagyom azt az első mondatot... Ha csak végiggondolom, mit is akarnék ezzel, és így indítok, máris előrébb lennénk egy sorral.

-   Vagy kettővel, ha én sem olyan ostobán, kitérően válaszolok. Mi akart lenni, talán egy instant alibi, hogy ne kelljen mondani semmit. „Ideje volt”? Nem, ezt nem gondolhattam komolyan.

-   Azért jó, hogy lerövidítettük a tiszteletköröket.

-   Egyértelmű.

Most már biztos, hogy nem egy szokványos, élőhalott üzemmódban végigjátszott út ez a mai, akármennyire is annak indult. Cinkos, szemek sarkába rejtett rokonszenvvel sandított az öregre, s néma közös megegyezéssel kihagyták azt a bizonyos közhelyekre épülő tiszteletkört. Minek addig beszélni, amíg nem jut eszükbe semmi érdemes?

A feszengés érezhetően felengedett, a kényszeres konvenció könnyű szárnycsapásokkal kiröppent a nyitva felejtett, keskeny bukóablakon, s mintha a busz sem rázkódott volna abban az eszeveszett tempóban, mint tette ez idáig.

Általában ezen a ponton szokott bágyadt merengésbe fulladni, üveges írisszel meredni a félig visszatükröződő képmására a plasztik üvegen, s rángó szemgolyóval lesni az arcképében elrohanó kirakatok, köztéri bokrok és fák homályos sziluettjeit. Szám szerint ismerte, hány lámpaoszlopon égett ki a halogén, hol botlik vakfoltokba a nézelődő utas, hány buszmegállóban hiányzik a szemetesláda, és így tovább. A menetrendet is fújta kívülről, olyannyira, hogy a nélkül is tudta, egy belső óra ketyegésével koponyájában, mikor kell felállnia, csengetni a hátsó ajtónál, szándékjelző célzattal, hogy figyelné a megállókat. Hosszú távú rutin és mély idegi berögződés. Most mindez elmúlt. Elhúzták a függönyt.

-   Tudja, – nyílik hangra újból a foghíjas száj – ha a maga korában rájöttem volna minderre...mennyi fölösleges dumát megspórolok!

-   Sosem késő. Bár ezt is csak úgy szokás mondani, nem?

-   De, szokás. És de, késő. Sohasem kapom vissza a sok elpazarolt időt. Úgyhogy: szívesen! Megspóroltam magának harminc évre való, értelmetlenül pocsékba ment szájtépést.

-   Köszönöm! De most komolyan. Tulajdonképpen ezzel átrendezte az életem. Megmentett nekem egy valag elvesztegetett időt.

-   És ki tudja, mennyi gondolatot? Hiszen ha kihagyja a levegőbe beszélgetés színpadias közhelyeit, akár valami értelmes is eszébe juthat.

-   Mint a rák ellenszere?

-   Tudja, hogy nem erre gondoltam. Persze, hogy tudja, látom, hogy mosolyog magában.

-   Tudom. Elég rossz, félig fekete a humorom.

-   Az milyen? Szürke?

-   Hát...csak nem! Így olyan semmilyennek hangzik. Pedig valamilyen, még ha rossz is.

-   Akkor...legyen barna. Fogjuk rá!

-   Fogjuk rá. Barna, mint a szar. Jajj...bocsánat, nem akartam a gyerek előtt...

-   Ugyan, hagyja csak! Néha nálunk is röpködnek a lófaszok. Amúgy már a valagnál elcseszte. – és megereszt egy rövid, de harsány nevetést – Különben se ide figyel. Biztos hallotta, de ahogy látom, épp borzasztóan el van foglalva...ő tudja, mivel.

-   Neki a legjobb.

-   Ugye? Szerintem is. Látja, neki sosem jut eszébe tiszteletköröket futni. Azt kérdez, ami érdekli. Azt mondja, amit gondol. Most sem beszél, mert nincs neki miről. A mi mondandónk pedig nem érdekli. Ettől persze nem lesz bölcs...

-   Huh, jó. Már majdnem megijesztett, hogy ez következik. A romantikus közhely: a gyermeki bölcsesség és őszinteség!

-   Dehogy, nyugalom! Eszembe sincs azt mondani, hogy a gyerek bölcs. Amekkora hülyeségeket tud kérdezni...! Mert még kis tudatlan. De lényegre törő! Csak azt, és annyit mond, vagy kérdez, amennyit feltétlen szükséges. Egy betűvel se többet. Benne még megvan, ami belőlünk réges-rég kiveszett. Fossuk itt a szót – ha már nem udvariaskodunk meg selypegünk tovább, nevezzük nevén – a fölösleges körökről. Neki meg fogalma sincs, az mi lehet, vagy mire való. Belőlünk kiölte ezt a képességet a hosszú évek kegyetlen udvariasság-rutinja. Sajnos.

-   Ismertem olyat, akiből nem. Aki megmaradt ilyennek.

-   Ahogy én is ismertem...

Az újból rájuk nehezedő hallgatás kesernyés füstjébe merülten mindketten elrévedtek, messze-távol, térben és időben, de egyiküknek sem akarózott folytatni a gondolatot. Nem kell mindent kimondani. Talán a nosztalgia, talán a visszavágyás, vagy a felhasadó sebek tépőzárhangja, kinek a magáé. Kimondatlanul. S ez így van rendjén.

Odakinn tovább rohant a táj, a maga útján, miközben az ódon fémdobozban megszűnt a füstszagú idő, darabjaira hullott a rozsdafoltos tér. Az egyszerre vissza- és előrefelé pörgő időben, szilánkos térben felszabadult egy gigantikus, émelyítő szédülés, mohó falánksággal arcába tömte a megkínzott utasokat, hogy csámcsogva megrágja, majd savas ketyegéssel eméssze őket testetlen masszává.