Véraláfutásokkal borítva jutottak el szeméig a lemenő nap
sugarai, ahogy a toronyépületek üvegeinek ütődtek, lezuhantak a szédítő
mélységbe, a kelet felől, sunyin beoldalgó eső újszülött pocsolyáiban törték
magukat testetlen masszává, hogy onnan visszacsapódva érjék el végső
nyughelyüket, valahol a szemlencse és a szivárványhártya között, a tengermély
csarnokvíz tehetetlen tömegében. Szörnyet halt az utolsó, romantikusan
napfényes nap, hogy átengedje helyét a realista ősz nyomasztó, esős éjszakáinak,
ahol a virradat és az alkonyat közt a gyakorlatias festők szeme sem látja meg a
leghalványabb különbségeket sem.
Egy távoli transzformátorházban senki által sem hallható
kattanás rézlemezek áramvonalas testét nyomta egymáshoz, hogy a lehető legkisebb
szikrát hányva, szinte tökéletesen egyszerre gyújtsanak világosságot az egész
városban. Az egykori lámpagyújtogatók géptestű ükunokái egy-két álmos pislogás
után tágra nyitják halogénszemük, hogy egyforma figyelemmel kísérjék a nagyon
is különböző városrészek aszfaltból feszített vászondarabkáit.
Mindez persze a buszmegálló magányában nem feltűnő, főleg,
ha minden este azonos időben zajlik, megszokássá tompítva a vastag tintával
rótt szavakkal körülírt, és egyébként is teljesen fölösleges túljátszást. Még
közönségesebb az esti lámpagyújtás annak, aki az egyhangúság poharából issza a
reggeli feketét, az első buszra várva elalszanak körötte a fények, s miután az
egész napos neongőzből szabadulva újra a szmogszagú levegőt szívja tüdőre, a
lámpák ugyanabban a pózban találják, mikor felnyitják szemüket az esti műszak
kezdetén: feltűrt gallérral, széktámlához idomított, enyhén görbe hátgerinccel,
összevont szemöldökei alól félig szívott cigarettáját bámulva várja a hazafelé
tartó járatot.
A kép, akár egy diaráma. Csak az időjárás változik;
variációk egy témára. Most épp esik, de esni fog holnap is, és holnapután. Míg
véget nem ér az ősz. Aztán havazik, míg véget nem ér az év. A lámpák korábban
kelnek, majd újra később, és megint esni fog, csak langyosabban, hogy a
porlepte, gőzölgő nyári párák után újra eljöjjön a hónapokig tartó eső. Eltelt
egy év, és a halogének fénygyűrűiben a kép szinte változatlan: a férfi üres
tekintettel, összevont szemöldökei alól nézi a szájából lógó, félig elszívott
cigaretta narancsszín végét, füléig felhajtott gallérral. Talán a kabát kissé
kopottabb, a vállak is beesettebbnek tűnnek, és megszaporodtak a homlokon
gyűrűző ráncok. A szenvtelen arcú fényköröknek fel sem tűnik a hajszálnyi különbség;
hisz ezek csak variációk.
Még van hátra tizenhat slukk. És tizenkilenc perc. Balról,
az üvegfal torz lencséjén át feltűnik egy botorkáló öregember alakja, amint egy hatéves forma kisgyerekkel, kézen fogva közelednek a buszmegállóhoz. Az emeletes
házak gyűrűjében itt messzeföldön ismeretlen fogalom a mellékutca, mégis csak
egész közel bukkan fel a két alak. Úgy látszik, ma a szokásosnál kicsit jobban
sikerült elbambulni, jóval messzebbről észre szokta venni az – általában
késésben levő, ezért siető – utastársakat. Az öreg a megállóhoz érve elengedi a
gyerek kezét, aki, lehet, hogy csak a szeme és a fülformája miatt, de az
unokájának látszik, és az egyre erősödő eső elől bebújik az üvegkalitka kétesen
oltalmazó karjai közé. A kiskölyök, megérezve a szabadság ízét, a szorgalmasan dagadó
tócsákat kezdi sorra járni, cipői elmerülnek a városi porral dúsított égi áldás
vértócsáiban, de az öreget szemmel láthatóan nem zavarja. Nem az a széltől is
óvó nagyapó.
- Csak ne menj messzire! Mindjárt itt a busz. – inti
nyugodt hangon a csendes gyereket, majd a férfi felé fordul. – Bocsánat, tudna
tüzet adni? – s észrevétlen mozdulattal ujjai közé varázsol egy füstszűrő
nélküli cigarettát.
- Persze. – hangzik az ilyen késői beszédhez nem szokott
válasz, gyufa lobban, és a közös füstölgés tiltott némasága tölti be az
egyhangú építményt.
Kopog a kérlelhetetlen, őszi eső, egyre vadabb ritmusban, s
lassan mindkét alak jobb kezének körméig ér a cigarettaparázs. Mindez cseppet
sem érdekli a gyereket, aki megunva a céltalan lődörgést, a pocsolyák vizében
tekergőző, halálra szánt gilisztákat szedegeti össze, hogy pár lépéssel odébb,
az elhanyagolt zöldterület araszos füvébe hajítsa őket. Csekély esély ugyan a
túlélésre, s mit sem változtat a gyűrűsférgek életminőségén, valahogy mégis a
legemberibb cselekedetnek tűnik fel, amit a férfi az elmúlt években látott.
Mit tesz, kiszedni egy félig halott gilisztát a tócsából? Lehajolsz,
megfogod, elég hozzá két ujjad, s odébb penderíted másfél méterrel. Öt
másodpercbe sem telik az egész. S mégis, kinek jut eszébe? Megmenteni egy giliszta
életét. Adni neki pár percnyi haladékot a - valószínűleg nagyon közeli – vég
előtt, ami cseppet sem lesz szebb, vagy jobb, mintha figyelmen kívül hagyná,
rálépne, vagy csak átlépné. Elvégre mit számít? Semmit. Mégis, valahogy
megindítja a kisgyerek, ahogy szorgosan hordja a jószágokat a fűbe, egymás
után, fáradhatatlanul, akár egy összetöpörödött Sziszüphosz. Mintha egy régi
emléket ébresztene, de olyan halvány a kép, hogy inkább meg sem próbál
visszagondolni, csak belesüpped a buszra várók néma közönyébe.
- Ez a mániája. Összefogdosni minden jószágot. – szólal
meg mellette váratlanul az időtől és dohánytól reszelőssé vált hang.
- Aranyos.
- Ezért is hagyom. Tudom, sokan viszolyognak tőle, de
szerintem nem lesz semmi baja, ha kicsit összekoszolja a kezét. – mosolyog a
foghíjas száj.
- Mi sem steril-szobában nőttünk fel. – próbálkozik a
férfi valami párbeszédre hasonlító választ kinyögni, ami egyrészt jól esik,
mert nemigen akad, akivel társalogni tudna a megszokott témák kerítésén kívül,
másrészről végtelen kimerítő erőfeszítést kíván, mivel teljesen elszokott a
társadalmi érintkezés minden formájától. Jóformán senkihez nem szólt az elmúlt
években este hat után. Minek? Kinek?
- Pár hónapja egy fészekből kiesett verébfiókával jött
haza. Elő kellett szedni neki egy cipős dobozt, telepakoltuk forgáccsal, és fél
délután szöcskéket fogdosott, meg efféléket, és csipesszel próbálta etetni azt
a rusnya kis tökös verebet. Amíg üresen nem találta a dobozt, mert a szomszéd
macskája megette a kis védencét.
- Ó. Szegény. Ez szomorú.
- Szerencsére nem vette a lelkére. Mármint, persze,
először szomorú volt, de mondtam neki, hogy a madár amúgy se biztos, hogy
túlélte volna, és ha éhen pusztul, vagy az esés miatti törésektől döglik meg,
még rosszabb lenne neki. – az öreg itt huncutul elmosolyodott – De akkor
nyugodott meg teljesen, mikor azt mondtam, hogy a macska biztos nagyon éhes
volt, és most legalább jóllakott.
- Okos.
- Nem az én érdemem. A gyerek az értelmes. Tudja, néhány
nappal később találtunk egy galambot, az egyik bokor alatt. Nem szeretem a
galambokat, mocskos jószágnak tartom, de nem akartam mindenféle betegségekkel
riogatni. Mire jó az? Gondoltam, legfeljebb majd odafigyelek, hogy ne nyúlkáljon
a szájába, amíg meg nem mossa a kezét. Szóval ott volt az a félholt galamb, és
a gyerek persze, hogy fel akarta venni. A madár öreg lehetett, mert miután
megengedtem, hogy ezt is hazahozza, a lépcsőházban egyszerűen megdöglött. Két
emelet között. De ő nem szólt semmit, hanem miután biztos volt, hogy a galamb
elpusztult, a másodikról egyszerűen ledobta a virágágyásba. Azt mondta, hogy
majd jóllakik vele valamelyik macska.
- Hű...
- Képzelheti. Köpni-nyelni nem tudtam. De ne haragudjon,
nem akartam ilyen ostoba történetekkel untatni.
- Semmi baj. Nem untat, igazán érdekes volt.
Mintha valami megfoghatatlan, vékonyka családiasság-érzet
ereszkedett volna rájuk, a meghittség vékony lepedéke ráült a három testre,
békés időtlenséggel. A két cigarettavég utolsót pislantva elaludt, miközben a
távolból ismerős differenciálmű-zúgás csendült fel. Megszokásból a hang
irányába fordította a fejét, mint kiderült, a balján álló öreggel egyszerre,
csak a gyerek nem törődött az erősödő zajjal, teljes elszántsággal hordozta a
gilisztákat betonsírjukból a fűbe. Mikor a fényszórók már nem csak távoli,
növekvő pontoknak tűntek, hanem kezdtek szemet irritáló valósággá válni, s
bokájukból kiinduló árnyékokat vetettek a terméketlen betonjárdára az öreg
szelíd határozottsággal magához hívta az unokát, s mindhárman az utasok
kódexének megfelelő szertartásossággal álltak közelebb a padka pereméhez.
Üzembiztos nyikorgással fékezett le a morózus Ikarus, hangos
szusszanással nyugtázta az új terheket fedélzetén. Ugyan nem a szokásosan kék,
steril, új típusú jószág volt, ami szinte minden este ugyan azzal a fiatalos fapofával
várta a beszállókat, de a tömegközlekedés szeszélyeit lehetetlen megérteni, így
ilyen apróságokon már fenn sem akad az ember gyereke. Gázolajjal kikent, fekete
padlóján egyébként is gyerekkori nosztalgiákat táncoltatott a beszűrődő
lámpafény, kipufogógázok szagától terhes levegőjében rozzant emlékek alakjai
rezegtek együtt a fémkaszni szegecselt elemeinek ritmusával. A sofőr sem a
megszokott, de ez sem szentírás; ahány busz, annyi sofőr.
Kinézte a szokásos helyét, a középső ajtó mögött, jobb
oldalt, ahogy nagyapja intette gyerekkorában. Már nem emlékezett, miért, de az
életre szóló berögződés kényelme már azt is elfeledtette vele, hogy feltegye
magának ezt a kérdést. Már csak a késői vacsora képe, és a jól megérdemelt
dobozos sör lebegett szeme előtt, miközben a rosszkedvű busz mérges
szuszogással, türelmetlen zötyögéssel újra beleharapott az úttest eső-áztatta
testébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése