Garázsmenet 3.

Le kellett volna már szállni? Mennyi ideje utaznak? Hol járnak? Hány óra? Kit érdekel? Egyáltalán: fontos ez?

Rég nem ismerős a külvilág, össze-vissza kanyarognak utcák, zavarba ejtő időtlenség uralkodik odakinn. Mintha az imént havazott volna, és pár perce talán kisütött a nap. Néha madárcsicsergést hoz magával a huzat, aztán kéjes vonyítással beköszön a műszakváltásra szólító, fáradt arcú légkürt. Ugyanaz a légkürt, ami tizenöt éve, az utolsó nagyüzem bezárásakor örökre elhallgatott, majd utolsó rézalkatrészeit is széthordták a külváros patkányarcú nyomorlovagjai. De talán az egy másik városban volt. Meglehet.

Időről időre nosztalgiaszagú hallgatásba burkolózik a két, egymáson tükröződő alak, hogy aztán saját romjaikon újult erővel kapaszkodjanak, tóduljanak nyelvükre a szavak; lehetőleg minél kevesebb közhellyel megtűzdelve. A duett imamalomra hajazó duruzsolását néha kettétépi a jelenetet megközölő kisgyerek busz eleje és vége közti fekete szalagon menetelő figurája. Hiába nézett ki az összes ablakon, mászta meg négykézláb az összes ülést, kúszta végig az összes csomagtartót, és csüngött ingaként az összes kapaszkodón, úgy tűnik, nem képes megunni, és egy sajátos vetésforgó logikája alapján, apró módosításokkal újra meg újra végigcsinálja a már rosszullétig játszott játékait. Soha ki nem merülő energiaforrás, a kíváncsiság dinamója hajtja ízületeit, húzza össze apró izmait, s kielégülni képtelen kíváncsisága vizslatja ugyanannak, a már felfedezett tárgynak részleteit, a másik, harmadik, negyedik, századik oldalát is.

-   Sose fárad el? – szalad ki az önkéntelen kérdés, miután a sokadik tucat alkalommal halad át köztük az örökmozgó.

-   Nem tudom, még nem volt rá példa. Egyszer ő is megtelik, de soká lesz, úgy hiszem. Van ideje. Maga tudja, mikor fáradt bele? – kérdez vissza a fogatlan száj.

-   Még nem gondolkoztam rajta. Egy ideje nem gondolkodom hasonlókon. Egyáltalán nem emlékszem arra a régi lendületre. Mintha sose létezett volna. Csak hajt előre valami, komótosan, automatikusan. Ez az érdeklődés és kíváncsiság, azt hiszem, nagyon rég kiveszett belőlem. Magából talán nem?

-   Ó, dehogynem! Viszont igen kemény, fájdalmas és hosszadalmas munkával rájöttem, mikor.

-   Igazán?

-   Bizony! Nem mondom, megterhelő volt. És az se biztos, hogy megérte, de rájöttem.

-   És mikor? Már ha szabad ilyet kérdezni.

-   Szabad, hogyne szabadna. – Az öreg százéves zsebórát húz elő a belső zsebéből, pár pillanatra elmélázik a számlapon, majd rövid fejszámolás után kiböki a végeredményt. – Pontosan harmincegy éve, tíz napja, tizenkilenc órája és kilenc perce.

-   Ilyen pontosan tudja?

-   Ilyen pontosan. Mondom, kínszenvedés volt rájönni, és fogalmam sincs, megérte-e. De hajszálpontosan tudom.

-   Ezek szerint nem lett tőle boldogabb.

-   Kicsit sem.

-   Akkor miért?

-   Arra mindenkinek magának kell rájönni. A saját okaim inkább megtartom. Egy napon majd maga is épp így meg fogja tartani az okait.

-   Gondolja? Ha tudni fogom egyáltalán őket.

-   Biztos vagyok benne. A számvetéseknek megvan a maga helye, ideje. Ahogy annak, hogy az ember fejjel lefelé lógjon a kapaszkodókon. Csak ésszel! – szól rá közben a gyerekre, akit azért félszemmel sikerült kontroll alatt tartani – Szóval: egyszer majd maga is végig fogja járni ezt a rögös és fájdalmas emléktúrát, mert ez az öregek jussa. A folyton rövidülő időben rájönni a rég megváltoztathatatlan dolgokra. Aztán fogatlanul csámcsogni rajtuk, és őrületbe kergetni vele a fiatalabbakat. – A cinikus félmosoly újra kiül a barázdás arcra.

-   Engem nem kerget vele őrületbe, ha ez segít bármit. – próbálja a férfi egy poénnal elütni a beszélgetés élét.

-   Várja ki a végét! – nevet fel az öreg, most már hangosan – Végül mindig sikerül.

Különös súllyal zuhant le a fenyegetés, robaja szinte berepesztette a dobhártyát. Hiába tűnt ártalmatlan, öreges viccnek, a hangsúlyban volt valami, amitől a férfinak úgy tűnt, komolyan kell venni.

A beállt csendet szinte tapintani lehetett, még az elhasznált motor éktelen zúgása sem volt képes behatolni falai közé. Mintha a falak egy másik dimenzió kérlelhetetlen ellenállásával óvnák a bennlakókat, vagy ha úgy tetszik, tartanák őket fogva egy vasrácsos, rideg nosztalgiában.

Érő búzakalászok illatával terhes levegő ülte meg a négykerekű pléhdobozt, tikkadt kaszálók szöcskelármáját hozta magával a szél, s egy távoli dombtetőn éhes húsmarhák panaszos bőgése fújt ébresztőt a bokor alatt szunnyadó emlékbojtároknak.

Mindez sehogy sem illett a megszokott látványba, a megszámolható utcalámpák és hiányzó szemetesládák képei közé. Hova lett a kiszámítható valóság, a ciklikus időjárás, hova tűnt a biztonságos diaráma? Egyáltalán: melyik a valódi valóság? Furcsamód most ez sem számított igazán. Hisz mennyivel volt az jobb? Mennyivel nyújtott többet, mint ez a képtelen lázálom? Végre van kihez szólni, még ha odakinn feje tetejére is állt a világ.

Az öregemberen nem látszott, hogy furcsállná, vagy akár feltűnne neki. A gyereken még úgy se. Úgy látszott, befejezte végre a végtelennek tűnő menetelést, és az egyik hátsó ülésen foglalta el trónusát, szorosan az ablakra tapadva. Arcával szinte súrolta az üveget, miközben leheletével apró párafelhőket fújt a retkes felületre. A már-már megszokottá vált vasszorgalommal rajzolta tele vásznát, törölte el a Föld színéről műveit, hogy újra tejködöket fújjon a törésbiztos plasztik-üvegre, amiket képzeletének lényeivel aggathat tele. Mint egy körbejáró örökmozgó.

Odakinn pedig rohant tovább a szürreális külvilág, másodpercenként bukkant fel a Nap a nyugati horizonton, nyugodott le a keletin, ellepte a hó a tájat, majd augusztusi fülledtség érkezett, vírusokkal felvértezett szúnyoghadaival. Mocsárszag, virágillat, ázott föld áporodottan dohos levegője, frissen kaszált fű szénaillata vegyült gépzsírral és takarítószerekkel, fogorvosi várótermek fertőtlenítőgőzeivel. Elfeledett nóták röpködtek kiszikkadt ajkakon, múmiákká aszott kezek markoltak elporhadt szerszámnyélen, süket fülek kémlelték a beolvasztott harangok hívó szavát. Ki érti ezt? Egyáltalán, mit?

A férfi koponyájában örvényként kavarogtak a gondolatok. Elfelejtett leszállni? De hol? Az öregember felemelkedő alakjára eszmélt csak föl, amint halk nyögésekkel a jelzőgombhoz lépett.

-   Mi megérkeztünk. De úgy emlékszem, egy helyre utazunk. Gondolom, maga is velünk tart. Gyere, leszállunk! – szólt oda a még mindig rajzolgató gyereknek.

Nincs mit tenni, egyetlen kapaszkodó, ami valósnak tűnik még, ez a kopott kabát, foghíjas fogíny, és a zavarba ejtően bámuló hatéves forma fiú. Legyen! Mozdul a rogyadozó térd, nyílik a harmonikaajtó. Esik. Még mindig esik.