Rám köszönt, mint régi ismerős, ha illedelmes kényszerből
odaszól, nehogy szájára vegye a falu. Régi iskolák régi berögződései
csikorogtak szúette porcelánfogai közt, karöltve a sovány ebéd ragaszkodó
cafrangjaival. Szemei rosszallóan méregettek a pult mellől, karvaly ujjai
ráfonódtak az üzembiztos fröccsöspohár üvegtestére, gigája mozdulatlanul
eresztette át a rosszízű lőrét, hogy a gyomornedvek mielőbb elpostázhassák
agyának a hőn áhított mámort.
Fogalmam sincs, mi baja velem az öreg Apáthynak, elvégre
ismerem, amióta…tulajdonképpen mindig is ismertem. Ez így nem igaz persze,
hiszen a gyerekkorban látott arcok szerencsésen kikoptak a fejemből. Ahogy az
óvó nénit is ismertem, valamikor, de ha szembe jönne velem a járdán, fogalmam
se lenne, hogy anno az ő szigorú tekintete kísérte a kötelező délutáni álmaim.
Éber álmaim.
Talán úgy a legpontosabb, ha azt mondom, nem emlékszem olyan
időkre, amikor nem ismertem az öreget. És azóta pontosan ugyanúgy néz ki,
minden ránca,minden ősz hajszála, viseltes szövetnadrágba bújtatott visszeres
lábai, több évezredes hieroglifa állandóságával állnak az időben,
sziklaszilárdan rogyadozva.
Úgy rémlik, régebben jobb viszonyban voltunk. A komorsága
mögül kidugta fejét valami nagyszülős huncutság, cinkos összekacsintás. Mesélt
az öregek monoton, remegő beszédével, szavainak nosztalgia-ízét napokig böfögte
vissza az agyam, rágtam, nyeltem, emésztettem minden történetét, aztán…aztán
elkopott. Farzsebembe rejtett harapófogómmal kellett kirángatnom belőle a szót,
kérdéseim hegyláncaira így is csak kunhalmokkal válaszolgatott, mintha elunta
volna a beszéded. Mit lehet tenni? Az ember hagyja, hadd menjen.
Tavaly azt hittem, meg is halt a vénember – hónapokig színét
se lehetett látni, pedig korábban óramű pontossággal bukkant fel lelőhelyein,
akár a hűséges kőszénkockák a tárnában, proli-kabátban kísértett, néma
szénport-leheletével fűtötte maga körül a kihűlt világmindenség talpalatnyi
porcikáit. Kocsmaszaga, ez a hűséges eb folyvást vele járt, néha borízű
csaholással jelezte a vénember közeledtét, máskor csendben megkushadt a poshadt
szájban, hogy onnan ugorjon elő, egyből orron harapva a gyanútlant. Aztán
egyszer csak pernyemódra kámforrá vált, s ugyanígy szállt le a semmiből, egyik
napról a másikra, ott termett a ritkás embertömegben a betonon, szatyrában
szeletelt szalámi, félkilós kenyér, vöröses színű pet-palack.
Akkor beszéltem vele utoljára – fél éve is megvan.
Meglepetésemben elfelejtettem, hogy elfajzott a viszonyunk, mi sem történt
arckifejezéssel hozzá léptem, s mosolyogva kérdeztem:
- Hát
maga merre járt, András bá’? Már azt hittem, elvitte az ördög!
Szúrós szemmel utasította el a bizalmaskodó hangnemet,
megvető fintorral köpte elém a választ, hogy ki se tudtam volna kerülni,
mindenképp bele kellett lépjek, beleragadjak, mint egy hitehagyott őszi légy a
ragacsos papírsírba.
- Mit
érdekel az téged? Törődj a magad dolgával, kisfiam, ahogy szoktad! Hagyj nekem
békét!
Azzal otthagyott, tátott szájjal és ostobán, mintha most
csodálkoznék rá arra a bizonyos újkapura. Borjú szemem bőgött még egy hosszút,
értetlenül, a kárvallottak marha-hangján, majd követtem a keresetlen tanácsot,
inkább békét hagytam neki. Azt se’ vártam meg, hogy eltűnjön az ízületes térdek
kényszerétől tipegő járásával, sarkon perdültem, hogy enyém lehessen a nagy
kilépő. Kicsinyes önzőség, tudom. Mit lehet tenni? A gyarló csak gyarló marad.
Azóta csak köszönünk egymásnak. Félszavakkal.
’Stét.
’Gyisten.
Ennyire futja. Ezt is csak a gyerekes sértődöttséggel
átitatott hangon tudjuk kierőszakolni magunkból, nehéz szülés még ez a félszó
is, szinte császármetszésért üvölt. Mit számít? Ami elmúlt, elmúlt – tartja a
közhiedelem.
Hisz rég elmúltak a nyár esőtlen, szellőtlenül semmittevő
délutánjai, lehullott napraforgók koponyáit karóba tűzte az álszent szeptember,
szorgosan vedli elhasznált idei gúnyáját az avarszagú október, s a halottlátó
november is itt kísért a temetőkapuban, hajnali fagyok kemény szavától őszül a
táj, korábban kelnek a csillagok, s hosszabb műszakot visz a nyakát tekergető bagoly.
Odakinn minden változik, csak ez a foghíjas vénember marad ugyanolyan
kiállhatatlan és ellenszenves, állandó és dühítően időtlen. Makacs anyagból
faragták, meg kell hagyni. Talán a falra festett ördög sem bír vele, azért
kísérti még mindig az élőket – és azért kísért engem is; méreget, mint egy
pénzéhes szabó a szűz vásznat.
Elfordulok, nem állhatom ezt az egérszürke rosszindulatot,
amit hályogos szemeiből olvasok – moly eszi a nyitott könyvet, öregapám! Csukja
be a fedelet, vagy mindnyájunkat megrágnak a férgei!
Belefolyok inkább a világfejtők hegyméretű szavaiba.
Alkoholbogarak és pinceászkák, penészes maradványai egy elkoptatott
nemzedéknek. Műtrágyából bűvölt szeszek kitüntetései és hétpecsétes kiszólások
csillognak a munkászubbonyaikon, nikotinrágta bajszuk sárgán keretezi vértelen
ajkaikat, ahogy tekervényes körmondatokkal igyekeznek kibogozni, hol is romlott
el ez a büdös, mocskos, rothadó világ. A megoldást mind jobban tudja, mint a
másik. Az igazság ott figyel mindegyikük mellényzsebében, ölelgeti a tömött fecskecigarettát,
kapaszkodik, nehogy leessen, mert a padlón hömpölygő fröccs, hubertusz, kevert
és ecetes nyál tengerébe biztos belefulladna. Egymást licitálják túl, a
hangosabbnál mindig az utolsó szó, aki aztán elégedetten kidagadó erekkel
nyakán és szemében dől a törött támlájú széknek, s hanyattában még elköszön a
diákkori szerelemtől – aki hiába volt egy büdös kurva, azért az ivóban minden
ribanc megérdemel egy tangóharmonikával kísért misét.
Unottan forgolódok, ezerszer hallottam már minden szót, féligazságot,
elpárolgott az újdonság varázsa, és különben is, a sok részeget ki bírja
józanul? Szemem sarkából vetek egy kósza félpillantást a pult felé, de a vén
karvaly ott figyel, élesített bomba ketyegése lengi körbe, úgyhogy lemondok az
újabb pohárról. Ha az öreg nem is tántorítana el a rég áhított tántorgástól, a
mellette kushadó vénasszony végképp elveszi a kedvem. Anima néni epe-ízű
monológja nagyon nem hiányzik, és szemmel láthatóan jól összemelegedtek.
Homlokuk szinte összeér, úgy pusmognak egymásnak, testet öltő leheletük aurája
összefonódó kalács, amerre tekereg, ott lehorgasztja fejét a legbátrabb kaktusz is.
Két, egymásnak teremtett rosszindulat-kupac; megérdemlik a párjuk.
Rosszkedvűen tárom ki a kocsmaajtót, szinte orrba gyűr a
párás hideg, szemembe könnyet csal az északi szél, ez a messziről jött
hamiskártyás. Legalább tudom, hogy működnek még a mirigyek. Hazafelé megugat
minden kerítés mögé lapuló házőrző, léckerítésig bátor korcs. Kóbor macskákkal
osztozik a sorson a magányos gyalogos, a csordahangulat elől bezzeg ólba bújnak
ezek a vérmes ebek! De kit érdekel? Teszi dolgát. Teszem én is.
Mögöttem halk tipegés zaja veri az ütemet, duplákat kontráz
minden lépésemre, meglassúdok hát, lássam, ki ez a nyomkereső. Az utcalámpa
májbajos fényében feltűnik a vén Apáthy zuzmós sziluettje, ritkás haja körül
fodrozódik az őszi köd, de lehet, hogy csak a sűrű cigarettafüst jár előtte egy
lépéssel. Igyekszik utolérni, hagyom hát, talán kisül, mit akar. De a vajúdó
szavak nem bújnak elő könnyen, és az a néhány fröccs sem képes csodát tenni,
úgyhogy mikor beér rosszalló némaságot lövelli felém, várja, hogy
elinduljak, s mikor megteszem, csak hallgatagon velem tart. Bassza kő, hadd
jöjjön! A kapuban sem tágít, mielőtt betenném magam mögött a rozoga tákolmányt,
már benn is terem. Akkor, gondolom, be akar jönni. Csak tessék, te agg bunkó,
rajtam ne múljon a csatabárd, vermeljük el némán!
Felkapcsolom a konyhai villanyt, zizegve kel életre az olcsó
körte, sápadt szegénységre kacsint minden kiköpködött nyalábja, kopott
asztallap, csorba bögrék, repedezett, színehagyott tányérok – de a mosogatatlan
edények sem segítenek az összképen. Az öreg körbenéz, mintha csak otthon lenne,
kihúz magának egy széket, közelebb húzza a hamust, és belenyomja a szűrőig
szívott dekket. Nem pazarol, meg kell hagyni. Morzsányi dohány sem volt a
rigóban. Elé tolok egy poharat, alágyújtok a kávénak, csendben lessük, amíg
gőzt nem ereszt, és kettőbe osztom a fekete löttyöt. Mintha biccentett volna,
hogy megköszönje. Az is valami. Haladunk.
Egyhelyben topogva. Nem esik ki a szó, szorosan fogja a
fogaink léckerítése, hiába nem tudom, mi baja az öregnek, bennem is dolgozik a
kisiskolás sértődöttség, a hülyék kiváltsága, úgyhogy vonallá préselt
ajkakkal tartom benn a kezdés jogát. Fogyóban a fekete lé, fakul mindkét foltos
vizespohár, de csak nem akaródzik felszakadni a csönd sűrű tüdőváladéka.
Fürkésszük egymást, mint két kóbormacska, púpos háttal, magunkban
fújtatva. Ki az okos? Ki a szamár?
Körülményes mozdulattal elővakar zsebéből némi szikkadt,
használtszagú dohányt, foltos papírból mezítlábas cigarettát sodor belőle, s a
tüdején átszúrt füstöt arcomba fújja. Nem ugrok a provokációra, ennyi önuralmat
sikerült harmincegynehány év alatt felcsipegetni, verébmódra, szemenként a
soványan termő erények ocsújából.
- Azt
hiszed, most nekiállok kioktatni? – ugrik ki hirtelen száján a nem várt
fordulat.
- Talán
nem?
- Nem. Csak
kíváncsi voltam.
- Mégis
mire? – nézek rá értetlenül.
- Hogy
változott-e valami. De ahogy elnézem, minden olyan, mint annakelőtte.
Ostoba képet vághatok, úgy is érzem magam. Sose volt még
nálam az öreg, ha jól emlékszem. Ő is tisztán látja a tanácstalanságot, még olvasni
sem kell tudni hozzá, gyerekeknek szánt képeskönyv az arcom, egyszerű
dallamokat játszanak rajta a mimikai izmok.
- Ez volt
a házam. Mielőtt…
- Mielőtt
mi?
- Az nem
fontos. Csak kíváncsi voltam. De minden úgy van, ahogy hagytam. Még a pókra is
ráismerek a sarokban. Hibajavítóval festettem meg két lábát. Ott fehérlik most
is.
Felnézek a poros pókhálóra, és valóban ott ül az őszlábú vén
gerinctelen, fázós legyekre vár, éhező nyolc szeme kusza ritmust kopog. Még így
sem értem. Elfogy a türelem, haragoszöld rosszindulatot bökök a vén karvaly
beesett mellkasának, hátha beszakad, vagy ő magát nyeli el végre a föld.
- De mit
akar? Nem is beszél velem hónapok óta, kerülget, mint a macska a forró kását.
Jó, ha egy fél köszönésre futja magától. Ma is azzal a vén riheronggyal
pusmogott egész este, közben meg engem sasolt. – már a nyálam is fröcsög,
emelkedik a hangerő, önmagát gerjeszti a semmiből jött dühroham – Erre
megjelenik, mint egy kísértet, kilép a ködből, hívatlanul idejön, elszürcsöli a
kávét, eregeti a büdös bagót, és nem szól egy kurva szót sem. Hát aztán, ha a
maga háza volt? Tán baj? Örüljön, hogy nem dűlt össze! – még mindig nem felel,
csak füstöt fújva félmosolyog – Mondja már, az Isten szerelmére, mi a faszt
akar?!
Elnyomja a dekket, gondosan szétpasszírozza az utolsó
parázsmorzsákat is, nehézkesen feltápászkodik, majd az ajtó felé indul. Képes,
és itt hagy.
- Szólaljon
már meg, basszameg! Magába mártom ezt a kést, ha a kilincshez mer nyúlni! –
forr fel bennem a harag. Tenyerem már a csorba, rozsdás szerszám nyelén izzad,
tettre készen parancsra vár.
Félmosolya egészre vált, és leereszkedően megkönyörül
pattanásig feszült, táncoslábú idegeimen. Mondatai lereszelik harapós metszőfogaim, rozsdás hangja mérgezi bennem a kihűlt vért.
- Ez a te
bajod. Soha nem a jó kérdést teszed fel. Millió van belőle, be nem áll a szád,
csak nem jó felé keresgetsz. Unlak, fiú, az a helyzet. Mit gondolsz, miért
kerüllek? Ha még egy vén pókot sem bírsz kisöpörni a sarokból, nem lehet rajtad
segíteni. – Azzal megfogja a kilincset, lassan felkattan a zárnyelv, nyikorogva
kitárul az olajozatlan ajtó. Még egy szóra azért visszafordul. – Próbálj meg
jól kérdezni. Mielőtt neked is megőszül az orrodban a szőr.
Otthagy, mint Szentpál az oláhokat. Mit akart ezzel? Nem
hagyhatom ennyiben, felpattanok, kirontok a fakereten, de csak az üres őszi
estébe bámulok, mohalepte, görbe alakját elnyelte a fagyot ígérő üresség.
Fázós hidegleléssel húzom be magam mögött az ajtót, s jobb
híján én is elrágódok egy árva cigivégen. Hamu potyog sáros cipőmre, onnan
bámul fel rám; azt lesi, milyen értetlen képet vágok még mindig. Inkább a
holnapra hagyom a megoldás kulcsát, ott rohadjon a zárt ajtó!
Álmatlan éjszakát zombiként tántorgó nap követ. A műszakvégi
dudaszóval kiesnek kezemből a szerszámok. Kizárt, hogy eljussak hazáig koffein
nélkül. Betérek a kocsmába, a reggel óta fröccsinfúzión lóbálózó tompa arcok
közé, és kérek egy feketét. Minden nélkül. Semmivel. Egy fél fokot kanyarít
azért az életképességi mutatón, talán nem esem össze. És jól esik, ahogy a
forró kávé leégeti az üzemi konyha ragaszkodó, közhelyes ízeit a nyelvemről.
Azért belül még mindig emészt a tegnap. Mi a rossebet akart az öreg Apáthy?
- Te,
Feri! – szólok oda a szocreál poharakat rendezgető kocsmárosnak – az öreg nem jött
vissza tegnap? Nem mondott semmit?
- Milyen
öreg? – néz rám félig felvont szemöldökének gyanakvása alól.
- András
bá’. Velem együtt indult el az este. Aztán…de mindegy. Szóval nem jött vissza?
- Itt nem
volt.
- És nem
hallottad, előtte mit beszélt a vén szajhával az öreg?
- Nem.
Mármint, egyáltalán nem volt itt tegnap.
- Dehogynem!
Mondom, hogy utánam jött ki.
- Egyedül
mentél haza. Egész este ott motyogtál magadban a sarokban, aztán köszönés
nélkül elhúztál éjféltájt. A füzetedet itt is hagytad, oda tettem a fogas
alatti polcra.
- Hogy…egyedül…?
És magamban…
- Eeeeggen.
Motyorásztál össze-vissza, meg firkálgattál a füzetbe, aztán elrohantál, mint
aki kísértetet látott. Pedig itt csak egy pohárral kaptál.
Nem értem. Összeszedem a polcra hajított, rongyos
kockásfüzetet, átfutok az értelmetlennek tűnő szavakon, amik nem magyaráznak
meg semmit. Akkor ki? Vagy mi? Egyáltalán, mit és hogy? Vagy ezek sem a jó
kérdések? Biztos nem, mert nem potyog az égből kegyes válasz egyikre sem.
Felhörpölöm a bambulásban meglangyosodott maradék fekete
keserűséget, kierőszakolok magamból valami köszönésfélét, és a kopott rézkilincs
segedelmével nekitámadok a zavaros külvilágnak. Lábam nyomán a tegnapi eső
visszhangja cuppog, kárörvendő csimbókok ragadnak a talpamra, s ahogy
nehezednek a léptek, arányosan kopik az út is haza. Haza. Hova? Ez lenne a
kérdés? Vagy a miért? A minek? A ki? A kihez?
Válasz nélkül rovom a maradék sárcsíkot, szám sarkán
kiserken a vér, ahogy öntudatlanul rágom magam – szó szerint. A pókot ki kell
söpörni a sarokból. Csak ez a biztos.
De mivel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése