Mostanság egyre többször merül fel ez a kérdés. Oly sokszor szembesülök azzal, hogy valami nem stimmel, valahogy nem illek a képbe.
Csak a példa kedvéért, amin legutóbb el találtam gondolkodni:
Van az úgy, hogy az ember kénytelen elhagyni megszokott
komfortzónáját, ki kell tegye a lábát a nagyvilágba. Lemegy a boltba tejért,
elugrik az antikváriumba, találkozik ismerőseivel egy sörözgetés keretein belül,
és így tovább. Kilép a maga által teremtett környezetből, hogy belecsöppenjen a
mások kreálta, korhű valóságba.
Azt kell mondjam, hogy ez borzasztó!
Egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni mellette, vagy
hogy legalább a homlokomat ne szedjem sűrűn sorakozó ráncokba. Annyi minden
sűrűsödik össze egy szem undorral szegélyezett gyűlöletgombóccá, hogy szinte
képtelenség szavakkal kifejezni. Ennek csupán egy elenyésző rétege: a
ruházkodás. Nem kéne, hogy foglalkoztasson, elvégre pusztán egy csomó múlandó
rongyról beszélünk, de muszáj!
Emlékszem, tizenéves, kezdő punk korszakom hajnalán rengeteg
csináld-magad holmit hordtam, hypozott nadrágok, pólók, ahogy azt köll. Annak
rendje s módja szerint alaposan megszólt a környezetem. Megkaptam a megillető
„igénytelen” jelzőt, szörnyülködtek szakadt farmernadrágjaimon, a bakancson, a
felnyírt hajviseleten (akkoriban még taréjnak hívták), utálkozva néztek végig
összefirkált felsőruházatomon, a nadrágtartón s a nyakkendőn, bőrkabáttal
kiegészítve. Ahogy azt vártam. És boldog voltam (pontosabban voltunk, mi egy
páran), hogy különbözünk. Nem akartam, hogy bárki elfogadja, az volt a cél,
hogy kilógjunk a sorból.
Hozzá tartozik, hogy mindez ebben a formában nem jöhetett
volna létre, ha nem egy poros, határ-menti kisvárosban töltöm életem ezen
szakaszát, „elmaradt”, vagy inkább kevésbé befolyásolt, romlatlanabb
környezetben. Ott tudott hatni, míg például Butapesten évek óta csak közöny
kísértett.
Aztán főiskolán is viseltem ezeket a ruhadarabokat, de már
nem éreztem annyira létjogosultságukat, nem volt akkora hatásuk (a
felvilágosultabb környezet, magasabb ingerküszöb), így apránként lekoptak
rólam. Lett helyette sok seszínű farmer, maradt a bőrdzseki meg a hózentróger. Így
is kilógtam...egyre több volt a népeken a szín, a felirat.
Teltek az évek, és mivel a felfogás, ami a punk felé sodort
anno nem kopott le rólam, egyre kevésbé találtam a helyem. Na nem a munka
világa, vagy az önálló, felelősségekkel járó lét, meg a csekkek és a
gyereksírás rémített meg, mint azt sokan gondolnák. Dehogy is!
Pont az volt visszás, hogy míg én erre vágyom, és keresem a
normalitást, addig a külvilág megtekeredett, s az ellenkezőjét kívánja tőlem.
Tehát a felnőtt gondolkodás, a valódi valóság abnormálisnak számít.
Átívelve az eredeti problémafelvetésre, s hogy materiális
formát adjunk az eszmei csömörnek: olyan ruhadarabok jönnek velem szembe az
utcán, mint amikért anno megkaptam az „igénytelen” titulust. A tarka, szakadt,
foltos, szegecses különcség lett az elfogadott, sőt, a divat, míg egy egyszerű
ruhában kinézett, stílustalan, képbe nem illő személy lettem...vagy inkább
maradtam. Hogy is van ez?
Devianciába hajló gondolkodásom és az elfogadásra képtelen
jellemem alapvetően nem változott. Legalább is úgy vélem. Viszont mikor
ifjúkori önmagam külsőségeinek kópiái százával özönlenek a közterületeken, s
divatcikk-boltok önműködő ajtóin keresztül, s ettől arcrángást, heveny
dührohamot kapok, akkor...tényleg velem van a gond?
Nem volt cél sohasem az abnormalitást elfogadtatni, sőt!
Irónikus eszköz volt csupán. Erre itt van! A piedesztálra emelt torzulás.
Remek.
Ez a tartalomtalan, stíluskevert, tehát stílustalan, üres és
ostoba fiatalság undorral tölt el. Lopott ál-ideáikkal, röhögésre ingerlő
„lázadásukkal”...a szegecsek, foltos-tarajos divatmajmok látványától agresszív
leszek...az én hibám? Magamnak köszönhetem? Akkor miért taszító?
Hogy egekig szöktették az ingerküszöböt, szégyen és határok
nélkül elvették a felháborodást az emberektől, így tőlem a felháborítás
kiváltságát. Rühellem érte őket.
Ocsmány, nonkomformista új világ, ahol annyit se számít a
kimondott szó, mint egy szarkupacot ábrázoló, neonzöld póló, vagy egy kurva
anyád-felirat. A túláradó szabadság káros, íme a bizonyíték: a fészbúk
profilotok, a ruhásszekrényetek, a cipőkollekció, a trágár bunkók a
színpadokon, a kiskorú ribancok a neten, az utcán, a körömlakk, a miniszoknya,
hogy nagyszüleitek is ímélben kívánnak boldog karácsonyt, sőt, a saját
gyerekeitek, saját magatok, a tarka, önmegvalósult, életképtelen nemzedék.
Tényleg velem van a gond?
Kötve hiszem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése