A megszállott

(prózai szabad-vers?)

A pirkadat első fényei előtt, a még sejtelmes félhomállyal karöltve közlekedik a szemétláda. Bokrok mögül ugrik elő, utcalámpák vetett árnyéka alá bújik, csillagfénybe öltözik, s kikacsint a Hold sötétebb felén, majd hátát mutatva az őt üldözőknek beleröhög a kelő Nap arcába. Sokan járnak a nyomában, nyakon csípni egy se tudja. Jellemvonások nélküli, mégis mindig egyedi, csapongó és kiszámíthatatlan.

Hangszálai egyszerre rezdülnek a fülemüle éjszakai dalával. A telefonbúgásban és a zárlatos mosógép recsegő halálhörgésében épp úgy visszaköszön, mint a hajnalban kukorékoló kávéfőző kétségbeesett üvöltésében. Aki sosem hallotta, az is elsőre megismeri, akár egy régről szakadt ismerős baritonját. Fülcsigát repesztő kürtszava karácsonyi csengettyű a műszakot váltó, szellemi munkásosztagoknak.

Vasmarkában elporladnak a gyengék, halálba simogatja az erőseket, gáncsot vet az álszenteknek, és tükröt tol az önámítók magasan cipelt, arisztokratikus orrnyergei alá. Száztíz körme alatt ezer év mocska gyűrődik történelem előtti rétegekbe, örök igazságát nyögték és nyögik halhatatlan írók, költők, zenészek, s halottnál is hullaszínűbb kohászok, favágók, éttermi napszámosok. Hétmérföldes csizmája nagy port kavarva oson nesztelen a jeges aszfalton, sivatagi dűnék járatlan, púphátú teveösvényein, légi-folyosók istenkáromló határmezsgyéjén és zsákfalvakba torkolló, sártól bűnös makadám-utakon. Előtte mindenki egyenlő. Megkülönböztetett figyelemmel facsarja mindahányunk szívét.

Levágott körmök szilánkjai tükrözik vissza ezernyi arcát hamuszürke csikk-bilik fenekén, bokán ragadja a gyanútlanokat padlószőnyegbe gabalyodott, hátrahagyott hajszálak pókhálójával, hogy emlék-csáprágóival kiszívja a velőt is az élet értelmét kutató, megfáradt szemek gödrein át a pár grammra taksált, megfoghatatlan lelkekből. Súlyos terhe tollpihénél könnyebben suhan át a félig üres pohárból a félig telibe, de az aljukon hiába kutatnak feneketlen igazságokat a tékozló emberi porhüvelyek: kámforként elillan, s csak harsány, kárörvendő röhögés csilingel nyomában, mint légüres térben az eltévedt fénynyaláb. Kacaja tarkón bassza a gyanútlant, akár a kőművesállványról aláhulló, vétlen cementes vödör.

Alkimista kémikus, aki testpárákkal köt gúzsba, örökös szögeket ver eget verő koponyák legvaskosabb csontfalába, örökös hegeket karcol az orrnyereg nyálkahártyáján, hogy soha egyéb kémiai üzenet ne érhessen célt. Megfoghatatlanságával markol meg, akár egy dallam, íz, még inkább illat, ami olyan mélyen ragadt az érzékszervekbe, mint ősállatcsordák a folyós fosóhomok halált osztó meszesgödreibe.

Valódi szociopata, passzív-agresszív bűnöző. Akárki ráismerhet, de amint észrevenné, máris új alakot ölt, s tettenérés híján nincs bíróság, mely jogosan elítélhetné. Nem bűnös! Tanúk és vádlottak ezrei, önvádlók milliói mutogatnak rá csontos, görbe ujjaikkal, mérget fröcsögő, kárhozottul habzó nyáluk ingmellükre csorog; a vádaskodó foltok hétpecsétes tanújelei hatékony működésének – azonban a kinyújtott ujjak nem egyebek, mint önnön tükörképük bűnbánó hazugságainak tilalomfái.

Nem számít se éjjel, se nappal, hisz álmok hátán lovagol az agytekervények szélmalmai közé, Rocinante hátán agyafúrt Don Quijote, Panzája pedig tovább nyargal a képzelgések szamarán az ébrenlétbe, hogy összeomlásig űzze az őrlődő malomköveket. Ébredéskor emlékek bolyhos paplanjaként simul a megtört testre, hogy az átvirrasztott éjszakák és egységgé kovácsoló, kiszenvedő hajnalok félálomban tévelygő erőpróbáival kísértse a huszonötödik órában is álmatlan, erektől vörös szemeket.

Mindenben jelen van, még sincs a jelenben sehol, hisz a múltból érkezik, hogy a vétett hibákat hánytorgassa. Néha szebb jövővel kecsegtet, az elvesztett helyébe pillanatnyi friss vágyakat ültet, majd ismét maga telepszik vissza a karosszékbe, kiszorítva a mézes madzagot. Újra és újra felszítja a vágyat, hogy már-már elhiszed. Érzed a forró leheletet a fülcimpádon, a szemed sarkában mintha ott látnád azt az oldalpillantást, mintha újra az a hang ülne a füledben, lágyan duruzsolva.

De az éjszakai tévéadás harsány kereskedelemzaja kijózanít. Üres vagy, mint a lakás, s védtelen. A tükör foncsora mögött magában ott röhög szilaj megszállottan, értetlen arcodon vigyorog, kárörvendésében nyoma sincs irigységnek. S a kávéfőző ütemére újraindul a tortúra. A ki nem mondott és meg nem tett feletti bűnbánat fekete levébe az örökös remény édes cukrát méri, s a kifürkészhetetlen holnap pasztőrözött tejével hígítja a szívdobogtató koffeint. S elemészt, nap nap után, míg világ a világ, míg lüktet a vér. És újra. És újra...