Torinoi lepedék II.

Északi fény

Rám szakadtak a falak, a plafon, a tető, a csillagos ég. De ezek egyike sem tud beszélni…akkor mégis mi történt? Ja, hogy Ippo mégis összevakart magának egy marékra való öntudatot az éjszaka közepén, és beállított valamiféle ébresztőórát. A rohadt életbe…

Az ígéret szép szó, tessék hát fölkelni, te szerencsétlen! A második mozdulatsorral, a járással már egész ügyesen elboldogultam, mintha már évek óta gyakorolnám. Valahogy sikerült lekászálódnom a lépcsőn, méghozzá egész gyorsan, a csipát sem volt időm kitörölni a szememből; mégis megvolt az előnye, hogy ruhástól dőltem végig az ágyon. Tiszta szerencse, hogy lezuhanyoztam előtte!

Csodás hangokkal tört elő a kávé a gázlángokon táncoló kicsiny kalifa torkából, utánozhatatlanul az ébredés illatával töltve meg a konyhát. Állítólag egy alma reggelente élénkítőbben hat, mint a koffein – na ezt meséljék annak, aki elhiszi! Gyorsan le is döntöttük kiszáradt, avas és dohos torkunkon a forró feketét, majd lábbelit rántva kitoltuk a két rongyos biciklit a ház elé. Lomtalanításkor sikerült szereznem nekem is egyet; ingyen volt, csak egy belső kellett az első kerekébe – megérte. Örömmel konstatáltam, hogy hajnalra elhagyta magát az eső, és a tiszta égbolt mosolygott ránk a kora-téli kollekció ólomszürke köntösében. Vígan pöfékelve tekertünk az állomás felé, az én számban a szokásos virginia virított, Ippo-éban a nem kevésbé megszokott füves. Egyet leszögezhetek: nem lehet következetlenséggel vádolni a fiút.

Általában szeretek megmaradni jó suszterként a kaptafánál, s a saját kultúrám gyümölcseibe merítkezve élvezni a hétköznapok kínálta szegényes örömöket, ám így hajnalban, egy rongyos kerékpáron tekerve a kietlen város macskaköves utcáin megcsapott a mediterrán levegő mérhetetlen nemtörődömsége. Non ti preoccupa!  El tudtam képzelni, hogy egy sikátorban növök fel, ahol a házak közt keresztben szárítókötelek egész dzsungele feszül, s a tenger felől áramló sirokkó nyirkos légtömege lengeti a rajtuk csüngő rongyokat. Bele tudtam képzelni néhány pillanatra magam egy tíz fős család hétköznapjaiba, ahol édesanyám, a Mamma száztíz kilóra taksál, folyton pasta fortyog a gőztől terhes konyhában, apám, a Babbo pedig egy keskenybajszú, szikár kis digó, aki napi éhbérért gürizik ugyan a zöldségpiacon, de egy panaszos szava sincs, legfeljebb a megszokottnál kissé előbb jár el a keze. Keskeny nadrágtartó húzza rajta köldökig a szürke vászonnadrágot, átizzadt fehér trikóján pedig szép emlékű, zajos ebédekből hátramaradt paradicsomfoltok integetnek a kávécseppek nyomán keletkezett sötétebb rokonaiknak. Esténkint trattoria teraszán politizál az egy tőről fakadt szomszédokkal, rokonokkal, s a vino rosso sűrű lenyomataival szürkésfehér ingén tántorog haza, valamikor hajnalban. Ez valahol az édes élet, a dolce vita sallangmentes, megcsavart valósága, s ebben a pillanatban a velejéig át tudtam érezni.

Szerencsére azért identitásom elég mélyen koponyám alá van szögelve, így ez a kis röpködő életkép-foszlány hamar elillant, s átadta helyét az emigráltak érdeklődő kíváncsiságának. Letuszkoltuk gyötrődött tagjainkat a drótszamarakról, s a viszontlátás reményében odaláncoltuk őket egy több tucatot számláló ménest is kitevő bicikli-tömeg üresen tátongó tárolóiba. Nem lenne meglepő, ha visszatértünkkor csak a hűlt helyüket találnánk, hisz a leggyakrabban eltulajdonított értéktárgy errefelé a kerékpár, esetleg annak valamely alkatrésze.

A jegyiroda semmi helyi jellegzetességet nem bírt fölmutatni, bárhol máshol is állhatott volna széles e világon, így aztán különösebb élmények és tapasztalatok nélkül léptünk a számunkra fontos peron irányába, ahol már epedve várt ránk a Torino felé igyekvő szerelvény. A hazai viszonyokhoz képest nagyon is kényelmes fülkénk elfoglalása némi nehézséget okozott, lévén útitársam reggeli drog-adagja kezdett munkálkodni az agyában, de pár kisebb nézeteltérés és utas-eltérítés után békére lelve huppantunk a gazdagon szivacsozott székekbe. Két megálló után meg is érkezett a OÁV (gondolom, ha Magyarországon MÁV, Olaszországban csakis OÁV lehet a vasút tisztes elnevezése) kaller, kimért jóindulatot sugárzó orcáját okkerre színezték a felkelő nap  vöröses színekben pompázó előfutár sugarai. A korong még nem dugta ki homlokát a hegyek közt szaladgáló völgyecskék hajlataiból, ám hírnökeit már szorgosan indította útnak, jelezzék a pirkadat közelgő eljövetelét!

Jegyek leellenőrizve, buon viaggio! Hát az meglesz – gondoltam magamban, hisz még indulásunk előtt feltűnt, hogy Ippo nem bízta a véletlenre önnön szórakoztatását, és egy kisebb kínai szaküzletnek elegendő barnás máktejet pakolt a szütyőbe, meg némi zöldséget, a biztonság biztonságának kedvéért. S a negyedik megálló után, lássanak csodát! – elő is bukkant a kis alufólia darabka, rajta a tejnedv megfolyt maradékával, melyet a sárkányozásnak is hívott leleményes módszerrel azonmód alkalmazásba is vont élvhajhász útitársam. Ha a szerencsésebb olvasók nem tudnák, mert sosem volt életükben érkezésük egyetlen narkóssal sem együtt lakni: a sárkányozást akképp művelik, hogy a fólián üldögélő ópiumcsöppöt alulról valami tűzszerszámmal átmelegítik, s az abból kipárolgó gőzöket egy hasonló műgonddal előkészített henger segítségével (esetünkben szintén alufóliából) mélyen tüdejükre szippantják az ilyetén örömök kedvelői. Vagyis az ópiumhasználók, függők, narkósok, ki hogy nevezi.

S a végkifejlet, a hatás nem különben látványos. Cimborám esetében ez nagyjából abban merült ki, hogy a kezében szorongatott, tépett fóliadarabkát nagyjából tízpercenként kiejtette kecsesen elcsukló kacsójából, egyenest a szerelvény koszos padlójára. Ez alatt a tíz perc alatt mereven meredt maga elé, teljes tompaságba merült arccal, átszellemült, gyerekes vigyorral a szája körül, majd ráeszmélve, hogy elejtette imádata tárgyát lehajolt felvenni, ám ebben a mozdulatban be is végződött a tiszta pillanatainak száma. Újfent megdermedt, a fólia puhán landolt a padlón, s így ismételgette magát ez a kívülről értelmetlen, belülről bizonyosan sokkal izgalmasabb procedúra. Hogy egyszerűbben fogalmazzam meg: úgy be volt állva, hogy egy darabka alufóliát nem volt képes felvenni a földről.

Tulajdonképpen nem is beszéltünk egész idő alatt, én kis lépésekben a másnaposságba süllyedve bámultam az elsuhanó tájat, míg útitársam a belső változásaira koncentrálta minden erejét.

Ahogy haladtunk észak felé némiképp az otthon honvágyas hangulata kerülgetett, a házak teteje egyre meredekebb szöget zárt, a mediterrán építészetet centiről centire felváltotta a sokkal ismerősebb formavilágú házak sokasága. A fák, bokrok nem zöldelltek úgy, mint 300 kilométerrel ezelőtt, s a Pisai szürke eső egyenesen ólmos nyomottsággá lett; mintha otthon lennék egy búskomor novemberi napon. Csak a vasúttal való utazás megszokott háttérzaja, a rosszul illesztett sínpárok okozta zakatolás hiányzott, meg a jó öreg szocialista romantika maradványai, amik kitörölhetetlenül rajta ülnek a magyar jelenen. Az itteni állítólagos kommunizmus (orosz fennhatóság nélküli persze, mely a régi maffiavilág felszámolása közben észre se’ vette, mennyire maffiává bírt válni ő maga is – míg meg nem szűnt) nem hagyott maga mögött semmi hasonlót, mint azt megszoktam, csupán néhány kocsmateraszon ücsörgő, sötét inges vénembert. Velük szemben pedig az ellenzék-öregeket, folytonos harcban. Amazok még vino rosso-t sem isznak, mondván az nero, mert a vörös kommunista szín. Vajon a színek önmaguk is tudják, hogy van politikai identitásuk? Mindegy…azt hiszem még nem józanodtam ki teljesen. Akkor hogy lehetek másnapos?

Csakhamar, bár nem elég hamar, de végre megérkeztünk. A szerelvény magabiztos komótossággal csusszant át a pontosan beállított váltókon, míg elfoglalta jól megérdemelt helyét az érkező peron mentén. Ideje volt, mert már kristályosra ültem a valagam. Ha a MÁV-val kellett volna megtennem ezt a 400 kilométert…eret vágok. 180 kilométer alatt ugyanezt a pusztítást végre tudja hajtani a farizmaimban.

Körbenézve a torinoi vasútállomáson semmivel sem lettem lelkesebb, mint a hajnali ébredéskor éreztem magam. Gusztustalan tömeg, kiabáló digók, ahány száj, annyi dialektus, filippínók fürtökben a büféknél, szenegáli esernyőárusok rajai az ajtók körül. Itt legalább van értelme árulni azt a hitvány eszközt. Odalenn délen, nyár közepén vajmi kevés okát láttam, miért árul minden második fekete esernyőt. Soha senkinél nem is láttam, hogy hordana – esőben sem. Hé fiúk, ez nem Anglia! Maradjatok a napszemüvegnél!

Egy minél közelebbi kávéba vetett erős hitem, valamint a foszladozó felhők, és az ismeretlenben való nézgelődés enyhe izgalma hamarosan letörték a rossz hangulat szarvait. Valamint ügyelnem kellett, hogy Ippo is mielőbb elkerüljön a sínek közeléből. Mintha tisztultak volna az ő szeme előtt fodrozódó ópiumfelhők is. Bíztam benne, kinek hiányzik egy nap az ambulancián?

Ejj, még mindig hátra maradt némi rossz előérzetem…fene ette volna meg ezt a hajnalt! Kellene egy kulcs a szobámhoz…

Torinoi lepedék I.

Némi előzmények láncolata:

Hetek óta szarakodott a WC a rózsaszínű kis házikóban, ahol az albérletnek nevezett tanyám terpeszkedett, valahol a toszkán édes élet peremén, a via Cisanello-n, Pisa-ban. Szándékosan használom, és szó szerint értem a szarakodást, mivel rendszeresen visszatérő szokásává vált, hogy felböfögi tartalmát, bűzös lével telehintve a fürdő-folyosó-konyha tengelyen feszülő járólap-szakaszt. Barna szigetecskék egy sárgásfehér, rácsos tengeren, harcászati térkép elrendezésben. Hát nem idilli? És az átokfajzat nem csupán akkor végezte másodállásbeli kis akcióit, mikor mi használtunk vizet, hanem a szomszédok ténykedése esetén is. Staiano úr, a Nápolyból ideszármazott, hetvenen fölül járó főbérlőnk persze a kisujját sem szívesen mozdította meg, ha az ingatlanról volt szó, inkább a vádaskodás és bűnbakkeresés ősi művészetében látta a kiutat a bűzlő szituációból. Aznap is pontosan így történt.

Hazaérve a második munkahelyem esti túlórás, fűrészpor-lapátolós, fejet beverő, deréknyomorító műszakjából Ippo-t (Ippolito Turco, azaz Török Hippolit, Calabriai lakó- és sorstársam) egy húszcentis joint pöfékelése közben leltem, amint a fürdő ajtajában, elszánt nagyterpeszben igyekezett heroikus küzdelemmel gátat emelni a csésze alól kibugyogó zavaros lének. Már meg sem kérdeztem, mi történt, csak ledobtam a cuccom a konyhaasztalt körülölelő székek egyikére, s beálltam mellé rongyokat teríteni, felmosóval hadonászni, pöce levét csavargatni a megtelt ribancokból. A legjobb esti elfoglaltság, mindenkinek csak ajánlani tudom! Különösen unalmasabb péntekekre.

Ippo röviden elmesélte (már amennyire, az olasz átlaghoz képest rövidnek volt mondható), hogy lassan megérkeznek a szippantósok, meg az öreg is úton van, aki mellékesen elég zabos volt a telefonban. A szomszédoknak is szólt, hogy addig ne nagyon nyissanak csapot, legyenek kedvesek, amíg itt a dugulás esete forog fenn, azaz nem forog a szennyvíz – lenn. Mivel mi voltunk az utolsó lakás a sorban, ez három másik családot is érintett. Ha jól emlékszem egy szicíliai, egy helyi, meg egy marokkói lakóközösséget. Csak úgy tarkállottunk arrafelé!

Nagyjából egy órája megállás nélkül hadakoztunk az árral, s közben folyamatosan utasítottam vissza a felkínált, hasissal töltött csodát, mondván, én nem kedvelem, amit Ippo elég nehezen tudott elképzelni. Az ő világnézetébe nem fért bele, hogy valaki ne szeretné minimum a könnyűdrogot. Hozzá tartozik az élethez, mint a kenyér, vagy a kávé. Hiába is győzködtem, mondván én inkább iszom – az nem ugyanaz. - Ahány ház, annyi függőség! - válaszoltam, aztán röhögtünk egy sort, csak úgy szőr mentén a könyékig fosban gázoló jelenünk szagos valóságán is, kínunkban. Valahol ez idő tájt érkeztek meg a csőgörényes szakemberek, hogy végre felszabadítsák végvárunkat a mediterrán ételek okozta szennyes áradattól. Amint munkához láttak, a hatásszünetet és a hirtelen jött szabadságot kihasználva, amúgy melós, szakadt ruhában elindultam a fontosabb bevásárlásokat elintézni. Előtte azért kimosakodtam, hogy csak fele annyira legyek büdös, mint aki izzadtan hazaérve a 12 órás műszakból még ráhúzott egy bő másfél órát, és WC-pucolással ütötte el a fölös péntek esti ráérő idejét.

Málha a háton, Marten’s a lábon, még gyorsan bőrkabátot rántottam a munkás pulóverre az eső ellenében, és irány a market! Menet közben jóízűen elpöfékeltem egy virginia-t, óvatosan féloldalt tartva a számban, hogy az orromról aláhulló esőcseppek nehogy hamvába halasszák. A fel-felbuzgó sváb véredényeim – a székely leleménnyel vegyesen – hevesen óvják nehezen szerzett értékeimet. Az áruházban aztán célirányosan megkerestem a jól ismert sörös polcokat, amik ezer éves barátokként mosolyogtak felém; fogaik megannyi jól bevált, rekeszelt tompaság. Bevágtam két hatos csomag üvegest a kosárba, sebtiben fizettem, majd iparkodtam vissza a Cisanello-ra.

Az ajtót tárva találtam, jó ideje így állhatott, mert az esőcseppek csinos kis tócsát képeztek a küszöb belső oldalára eső térben is. Aztán Staiano úr picurka termetét pillantottam meg elsőként, ahogy beléptem a konyhába (ami ezen a vidéken jellemzően egyből a bejárati ajtó mögött foglal helyet), ahogy vöröslő fejjel üvöltözik a székben átszellemült arccal üldögélő Ippo-nak.

- Sono disgraziati! Barbari! E impossibile, vivere cosí!

Azaz hálátlan barbárok vagyunk, lehetetlen módon éljük napjainkat a tulajdonát képező ingatlanban, és így tovább. Ahogy észrevette, hogy a háta mögött én is elfoglalok immár némi légteret a konyhából, azonnal stílust váltott. Valamiért velem sosem volt goromba, csak Ippo-ra haragudott, mint egy veszett kutya, valószínűleg azért, mert még nála is délebbről származott. Itáliában a hierarchia Észak-Dél tengelyen mozogva változik, mégpedig Délnek haladva egyre lejjebb tendál. Hogy közép-kelet európai mivoltom mitől volt fennköltebb számára, az a mai napig rejtély előttem. Minden esetre a nekem intézett szavai sokkal nyugodt hangvételben, szépen kerekített sienai olasszal hagyták el kéjesen mosolygó protézisét. Jól tagolta, hogy biztos megértsem, elvégre külföldi vagyok – igaz, hogy addigra már jómagam is folyékony toszkán tájszólásban beszéltem a nyelvet. Sebaj! Meghagytam neki ezt az örömöt.

Mint megtudtam, nagy valószínűséggel egy tisztasági betét, vagy tampon okozhatta a dugulást, és így tovább. Lényegtelen, női holmi. Kérdőn néztem lakótársamra – mivel tudtommal egyikünk sem menstruált –, hogy az öreg Staiano ugyan miért vele kiabál, ha egy tampon a ludas? De az arckifejezése nem árulta el a titkot, feltehetően ehhez köze volt a nagy mennyiségű hasisnak is, amit elfogyasztott.

Szerencsére az öreg nápolyi már letudta mondandója nagy részét, mire visszaértem a beszerzőkörútról, így aztán ostyamentesen folytatódhatott az este. Végre száraz, szarcsimbókok nélkül csillogó padlónak örvendhettünk, s a kellemes fertőtlenítőszagban, kórházhangulatban előkerült a sörbontó a mosogató alatti fiók mélyéről. Szerencsére elég sekély fiókokat rejtett a konyhaszekrény, így nem kellett túl soká kotorászni.

A kimerült, hulla fáradt testnek – főleg, ha órákon át fekáliával hadakozott egy terhes nap záróakkordjaként – igazán nincs szüksége nagy mennyiségű alkoholra, hogy enyhe eufóriával tekintsen szét a vegyes összetételű füsttől terhes mediterrán konyha szűkös bendőjében. Az üvegek fakulásával párhuzamos univerzumban egyre csak fokozódott a hangulatunk, míg vegyes nyelvezetünk a legkisebb közös többszörösén csámborogva kellemesebb témákat kerülgetett az elmúlt órák eseményeinél. A negyedik üveg táján Ippo feltette a nagy kérdést, miszerint erre a hétvégére van-e valami halaszthatatlan programom, illetve fölösleges pár euróm egy retúr vonatjegyre? Elég ostoba képpel viszonozhattam a kérdést, de azért a pontosabb magyarázat előadását megelőzően még egyszer nekem szegezte iménti szavait; biztos, ami biztos alapon. Agyam rejtett emlékzugait kotorászva nem tudtam semmi érdemleges tervet elővakarni, s hó eleje lévén még akadt pár satnya papírfecnim, aminek ellenében akár vonatjegyet is válthattam – valahová. Mintha csak erre a válaszra várt volna: felpattant, s pár percre visszavonult marihuána édeskés illatát árasztó szobájának félhomályába, ahonnan csak erős dialektusának ütemes zengői bírtak kiszökni a kulcslyukon, amiből akkor sem értettem volna semmit, ha kristálytisztán hallom őket.

Mikor visszatért, arcán ülő elégedett mosoly nyugtázta a jól végzett munka gyümölcsöző eredményét, majd kijelentette, hogy holnap bizony elutazunk Torinoba. Még az előbbinél is ostobább arckifejezésemre válaszul közölte, miszerint ott is van neki egy barátnője, akinek van egy másik barátnője, és a véletlenek játékos együttállásának köszönhetően épp ráérnek hétvégén. És bizisten meg fogjuk látogatni őket!

Mellékesen nem árt megjegyeznem, hogy Ippo-nak a felhőtlen Itália több, távoli szegletében is akadtak efféle elfekvő leány ismerősei, akiket, ha úgy hozta a kedve, felkeresett, majd némi kellemes pásztoróra eltöltése után biztosított, hogy hamarosan visszatér, vagy oda is költözik. Aztán sokára kereste csak meg őket, és sosem költözött oda.

Mivel még soha sem jártam Olaszország azon vidékén, Torino pedig mindig is érdekelt, nem elhanyagolható módon pedig hónapok óta nem volt szerencsém mezítelen női testet látni élő egyenesben, így belementem a dologba. Ehhez szükség volt az üveges sörök gyorsan fakuló litereire is, meg némi unalom-csömörre, amit a monoton aljamunka beállt rendszere okozott. A mediterrán tél is elég nyomasztó tud lenni, hónapokig októberi időjárás uralja a köztereket, folyamatos eső és tizenpár fokos hőmérséklet ragaszt libabőrt a reggeli ébredés rossz ízű leheletének mellékhatásaként a vendégmunkás hátára. A pillanatnyi környezetváltozás így ésszerű megoldásnak tetszett előttem.

Elég az hozzá, hogy még egy adag sörital megvásárlása és elfogyasztása után elég hosszúra nyúlt az éjszaka. A calabriai fiatalember ráadásul úgy döntött, ideje elfogyasztania a havonta esedékes ópiumadagját, így miközben én eluraltam a zenelejátszó szerkezeteit, és a Büdösök zenekar nemrég vásárolt cd-jét bőgettem a szomszédság legnagyobb örömére és gyönyörűségére, addig Ippo egy alufólia darabka segítségével a teljes öntudatlanságig űzte rogyadozó agysejtjeit. A vénsége miatt leselejtezett cirkuszi elefántok mozgáskoordinációjára emlékeztető lassú komótosság költözött valamennyi végtagjába, s a két napos csecsemők arckifejezésével felruházva mimikai izmait olyannyira összpontosított belső utazásának minden elsuhanó villanyoszlopára, hogy szerintem a világ is összedőlhetett volna körülötte, az sem zökkenti ki révületéből. Csendes amerikai helyett adott nekem egy bágyadt itáliai…Még jó, hogy nem Vietnámban vagyunk! – gondoltam magamban; aztán miután rájöttem, hogy nem csak gondoltam, ki is ejtettem a számon a szavakat, be kellett látnom: bizony sikerült alaposan betintáznom. Ideje nyugovóra térni, elmúlt három óra húsz, remélem ez a Casanova meggondolja magát reggelig, vagy marad a Belső Utazási Iroda (Spirit Travel?) turistája! A rosseb se akar egy óra múlva fölkelni!

Másvalaki Problémája

Közismerten ódzkodom a bulvár zsurnalisztikától, azonban jelen írásom témája a tudományos fantasztikum témakörébe tartozik inkább, noha a pletyka-szintű, szenzációhajhász sajtótermékek tartalmával a célszemély miatt vonható egyfajta párhuzam. Ugyanis szerintem Pataky Attila nem létezik. Sok más fantasztikummal egyetemben, amit az együgyű és megvezetett emberek elhisznek, valónak gondolnak, csak mert látni vélik, ez a jelenség sem más, mint egy fikció, ahogy az észak-amerikai lakosságnak feltálalt nagyláb legendája, vagy a skót tavak fenegyereke, a loch ness-i szörny. Ezeket a kreatúrákat ugyanúgy körbe veszi és átszövi egy hívőkből alakult kör, akik videókkal, hangfelvételekkel, mi több: tudományos kutatómunkával is képesek bizonyítani imádatuk tárgyának valódiságát. Mindez persze nem más, mint gyerekség, olcsó mese. Mint P. A.

A balga világ nagy szerencsétlenségére megszületett egy mítosz, egy ikon, ami (vagy aki?) rettegésben tartja a gondolkozásra képes agysejtekkel rendelkező kevesek elnyomott és elhanyagolt rétegét. Ezúton szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki abban a hitben nevelkedett, miszerint P. A. részét képezi Miskolc, Magyarország, Eurázsia, vagy akár az Univerzum egészének, hogy ez bizonyítottan lehetetlen. A tárgyalt „személy” nem több, mint a gyerekek rémisztgetésére használt, jól bevált rézfaszú bagó, mumus, vagy zsákos ember újragondolt karaktere. Esetünkben a megfélemlített gyerekek alatt a normalitást értem.

Nincs az a vallás, vagy tudományág, mely elismerné, hogy egy effajta lény létezhet, legyen szó keresztényekről, muzulmánokról, buddhistákról, bármely primitív animista vallásról, vagy akár az evolúcióról, kvantumfizikáról, táguló világegyetemről. A kereszt levetné magáról Krisztust, Allah bormámorba menekülne, a vándorló lelkek pedig megállnának a körforgásban, fejvesztve bújnának a kavicsok alá, ahol az ősök szellemei mellett nekik is jutna egy talpalatnyi hely. Önmagába süppedve szűnne meg az a párhuzamos világegyetem, mely olyan elképesztő tettre vetemedne, hogy megteremti, befogadja és elviseli puszta létét, Stephen Hawking is értetlenül tátaná a száját, s meg sem bírna szólalni a döbbenettől, ha Attila valósággá válna. A Föld lehet lapos, gömbölyű, geoid, keringhet a Nap körül, vagy egy teknősbéka hátán is elfoglalhatja a helyét, P.A. létezésének sehogy nincs rajta elfogadható magyarázata.

Miként lehetséges akkor, hogy mégis látjuk, halljuk, és kénytelenek vagyunk elviselni megnyilvánulásainak ezerszínű, folyton bűzös valóságát? A válasz meglehetősen hihetetlennek hangozhat, de kizárva a lehetetlent még mindig ez a legvalószínűbb. Attila nem más, mint egy szellemi kivetülés, ha úgy tetszik: hologram. Ehhez a teremtődéshez szükség volt egy új emberi alfaj kialakulására, melyben nagy szerepe volt a Habsburg kor kontra-ordinált leépítő szelekciójának, a Horty-féle érzelmekkel gondolkodó visszakeresztezéseknek, majd a kora-szocialista agymosások, gyerekfilmek, propagandakönyvtárak földrengető nagyot mondásainak (a felsorolás hely hiányában természetesen erősen megszűrt és hiányos, egy másik, bővebb értekezésre lenne szükség a pontos kifejtéshez). Ezt fejelte meg a Fásy Ádám sejtromboló mulatójában eltöltött hosszú-hosszú órák egymásra gyűrűző rétege, míg végül létrejöhetett a visszafejlődött szürkeállománnyal rendelkező embertípus (Homo Devolutius spec. Hungaricus). Ez az alfaj nem csupán Közép-Kelet Európára jellemző, különböző formai variációkban és súlyossági léptékekben az egész világon megtalálható (spec. Americana, Gallus, Hispanicus, Germanicus, Normannia, stb.), kialakulására azonban minden tájegységen és rendszerben más és más hatások voltak a meghatározók, így tulajdonságaik és ennek megfelelően agyi leépülésük is élesen elhatárolható.

A Homo Devolutius (spec. Hungaricus) kényszerpályára állított, eszméktől, vizuális és zenei szeméttől megcsömörlött agyveleje egy idő után telítődött, nem volt képes befogadni, vagy tárolni a folyamatosan érkező, romboló ingerenciákat. Heves öklendezésbe kezdett, s az agybarázdák elektromos kisülései egy háromdimenziós látleletet hoztak létre a bennük felgyülemlett gondolati fekáliából. S ez a kivetülés lett az a bizonyos lény, melyet a világ ezen kis szeglete Pataky Attilaként ismer. Magyarul tehát nem más, mint egy kényszeredett képzeletből született darabka szar.

De mégis mit lehet vele kezdeni, ha már rájöttünk, hogy megölni, eltemetni, felgyújtani képtelenség, hisz egy testtel nem rendelkező szennyezéssel van dolgunk. A válasz, mint oly sokszor, most is az irodalomban keresendő. Ki más adhatna megfelelő feleletet egy ilyen összetett és filozofikus kérdésre, mint Duglas Adams, több rendkívüli sci-fi regény szerzője? A Galaxis útikalauz stopposoknak címmel ellátott ötrészes trilógiában említ egy módszert, mellyel láthatatlanná tehetőek a tárgyak, emberek, egyéb élőlények, sőt! Gyakorlatilag bármi a végtelen univerzumban. Valójában a dolgok továbbra is láthatóak maradnak a szem számára, azonban az agy nem vesz tudomást róla. Ezt Másvalaki Problémája (MVP) néven tiszteli a szerző, és az alapelve olyan egyszerű, az emberi közönyön alapuló realitás, hogy nyugodt szívvel bízhatunk a hatékonyságában. Egyszerűen el kell hitetni magunkkal, hogy amit a szemünkkel érzékelünk, az másvalaki problémája, s abban a pillanatban megszűnik létezni a számunkra. Bátran állítom, hogy ez a módszer működőképes egy olyan szellemi kivetülés, szennyben született hologram esetén is, mint Pataky Attila. Bocsánat, pataky attila. 

Úgyhogy: nyűglődjön vele, aki akar, számomra ez a káprázat megszűnt létezni! MVP. Ha netán megkérdik, írtam-e róla valaha, majd értetlen képet vágok, és egyszerűen letagadom. Hogy kiről? Hmmm... Sose hallottam ezt a nevet…

Hannibal Lecter????

Vajákos Kisokos

Otromba, böszme nagy fa a mostani, amibe oktalan hebrencs módjára belecsaptam apránként tompuló élű fejszémet, és saját szellemi épségem kockáztatásától sem riadtam vissza, mikor tovább göngyölgettem a felszínen már megvakargatott mezőtéria süppedős sárszőnyegét. Bár cselekedeteim oltárán nem avatnak hőssé, tudom jól, azért tessék megböcsülni azt a szerencsétlent, aki oknyomozás megírására adja a fejét. Első lépésként ugyanis mit tesz, aki cikket kíván kerekíteni egy csőrét pisztergáló dolog kapcsán? Adatot gyűjt. Na mármost ebben a témakörben, ezen a ponton kis híján megfeneklettem, olyan sekélyes vizekre vezetett az a mocsok szél. Ugyanis ez a bizonyos böszme nagy növény nem más, mint az unatkozó, városi háziasszonyok kedvelt információ-forrásának tekinthető (biofalvi Szent Ágoston legfőbb weboldala): a gyöngyharmatos csudafa.

Azt is meg kell hagyni, hogy az összes cikket, jó tanácsot, intelmet és titkot nem bírtam végignyálazni, kocsonyásodni indult agyam egyszer csak állj-t parancsolt ámokfutó tudásszomjamnak és ácsingózó fantáziámnak. Azért két témakörnek alaposan a valagára néztem, végigküzdöttem magam rajtuk, és levontam a konzekvenciákat. Az alábbiakban ezeket fogom bő lére ereszteni.

A vajákos szabóság:

Valódi szabólegényeket rejteget az oldal szerkesztői brigádja, régi iskolás veteránokat, akik nem ma kezdték a vajákolást, kuruzslást. A kisujjuk körme alatti koszban van a szakma, és Jézus csodatételeiben megmártott cérnát fűznek az aranyborjú péniszcsontjából faragott varrótűjükbe, így fércelik szebbé-jobbá a városban elpangó véglények betonszürke hétköznapjait.

A vászon, textília, amit az embör gyereke a testén visel, nem csupán árulkodik a gazdájáról, de befolyással is van reá. Egy szitokszó gonosz, ártó dolgok bebocsátását okozhatja, és fordítva. Példának okáért az Amnesia, Agressor, Exploited, Overkill, Dilemma és Virus69 kifejezések egyértelműen a ruhatulajdonos kínhalálát kívánják, és a családja magtalanná lesz. De ha nincs amnesia feliratú rongyom, mégis mitől lettem feledékeny? A dilemma kapcsán pedig elsőnek a „boldogok a lélekben szegények” frázis ugrott be. Töprengeni bűn, kérem? Kissé nehezen megy a fejembe…elkárhoztam.

 A szimbólumok viselése egyenesen az efféle rontások melegágya! Ha teszemazt egy Komlóról elszármazott bányász (vagy akárki igazándiból) magán hordja ezen hivatás címerét, annak okvetlenül tüdőtágulata fejlődik, a vizeletével pedig ki lehet fűteni a házat, olyan magas lesz a szénkoncentrációja. Sorolhatnám még…

…de ne akadjunk el, hisz gyűrűzik tovább a rogyadozó emberi elme fellegvára! Következő lecke: az emberi test három fő részre osztható. Fentről lefelé haladva: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Fej-Tor-Potroh. Ami pedig a legcsodásabb, hogy valamennyi testrész megbetegedés esetén gyógyítható a testtájnak megfelelő isten szimbólumainak viselésével. Ha leszakad a homloklebenyem, csak magamra ragasztok egy Atyaisten-matricát, és hopp! Már kész is az új lebeny! Nincs lába? Az Anyaisten szimbólumos sztreccs-nadrág növeszt önnek! Vastagbélrákra pedig ott a Fiúisten kapucnis pulóver. Három színben.

A rontástól csapódjunk most az ellene való harc partoldalának! Azt tudták, hogy láthatatlan finomerőhatások ellen védekeztek eleink a ruhadarabjaikkal? Trükkjük a lefátyolozás, vagy a túldíszítés volt. Ezért olyan cicomás a menyasszonyi kelengye. A leendő ifjú ara ugyanis felfokozott lelkiállapotában nyitottabb az őt érő, rontó finomerőhatások előtt. A szemmel verők fészke, vágyaik netovábbja egy nyitott sapkákkal bíró leány! A figyelmüket el kellett terelni, a rossznyavalyát elvonni a lélek tükreitől, ahol a testbe férkőzhetnek. Erre való a sok csipke, fodor, ráadásnak pedig a fátyol, ami egy második erőteret feszít a gonoszok és a szűz közti háborús övezetbe. Ugyanez az elkendőzés óvja a rövidlátó, kancsal, nagyfejű csecsemőket, amit szemruhának nevez a népnyelv – már ahol, tegyem hozzá. Szegény Csipkerózsika! Ha magyarnak születik, a szülei megóvhatták volna pár év kómától egy egyszerű ronggyal, amit az arcára dobnak, amint a rossz tündér megjelenik a láthatáron. Késő bánat. Ugyanezen a gondolathullámon lovagolnak a hajfonatba biggyesztett díszes tűk, varrottas motívumok, mágikus kövek…

Arról nem is beszélve, hogy manapság, az információktól túlterhes levegő mennyi gondolati szeméttel van telehintve, ami ellen a kiút csakis a hagyományos szimbólumok viselésében, szemkendőkben és varázskavicsokban rejtezik.

Nagy vonalakban ezt olvasható a Ruhagyári Kisokos kezdő kuruzslóknak készített szemléltető anyagában. Ha nem tényként kezelt, tudományos köntösbe bújtatott szövegként tálalnák ezt az egészet, még örülne is neki az ember gyereke, hogy lám! Vannak, akik törődnek az ősi hiedelmek, mesék továbbvitelével, ápolják a hagyományokat, és nem külföldről importált szeméttel tömik a gyerekek fejét. Saját gyökereikből merítenek ihletet, élik a kultúrát. De sajnos nem erről van szó. Termékeket árulnak, népet butítanak, ijesztgetik a gyermeklelkű felnőtteket, szilárd alapokat hazudnak a babonának, amit jó pénzért házhoz is szállít a futárszolgálat. A gyógyfű és a homeopátia egy dolog, kérem! Évezredes tapasztalatokon nyugszik, és egyéb orvosságok híján a fűből-fából patikát alkalmazták őseink. Sok előnye van, mi tagadás, és ma is meg lenne a helyük az életünkben; valóban nem kellene azonnal paracetamol után nyáladzani, amint egy csepp takony elhagyja orrunk cimpáját. De amikor már semmi sem segített, régen mit volt mit tenni: a hitbe fektették a bizalmat, s piócás emberek, ráolvasók adták egymásnak a kilincset. Innen ragadt ránk a sok hiedelem egy része, ami csodás és gazdag kultúr-szelet, de nem tudomány.

Az a nagy büdös helyzet (ha úgy tetszik: konklúzió), drága sapka-vitézek, hogy a díszítés, nem egyéb, mint – díszítés! Egy kulturális formanyelv, ami tájegységenként más és más, ezerszínű forgatag, nem pedig a mögé pakolt spirituális tartalom kivetülése. Előbb volt a tyúk, mint a tojás! Bámulatra méltó művészmunkák, zenei nyelven is beszélő, hordható vizuális dallamok, ünnepnapokat bearanyozó ékei a viselőjüknek. Nem pedig túlmagyarázott, varázserejű termékei egy pénzhajhász, mások ostobaságán hízó rétegnek – még ha ez is lenne a szépen kicicomázott végcél.

Úgyhogy a gyógyító bugyogókat, rontás-űző kamáslit, gondolati szemét-szűrő hímzéseket hordják csak a gyöngyvirágos szabólegények és szövőnők!

A vajákos építészek:

Második nagy lépésként járjuk körül a magyar paraszt háza táját! Hisz ezek az építmények mágikus erővel bírtak!

A hagyományos épületek egy az egyben lefordíthatóak a csillagok nyelvére – bár még senki sem látott önfeledten csacsogó csillagokat az életben. A tájolás kelet-nyugati, így a mestergerenda, a gerinc a tejutat testesíti meg. A ház bütüjén (utcafronti tűzfal) állott az ősi világfa, azaz a Boldogasszony, a mondavilág Tündér Ilonája. Ezek szerint a Názáreti egy magyar teremtés-rege gyermekeként látta meg a holdvilágot, valószínűleg Etelközben, és csak a cionisták évezredes aknamunkája tette őt héberré. Na mindegy.

Miért is Keletre néz a magyar ház? Mert ez a Fehér Ló égtája. Innentől kezdve, ha valamely szerencsétlen gyökértelen a kínai Feng-Shui tudományát veszi alapul a bútorok tologatásakor, akkor verejtéke mérgezett cseppeket hint a padlókárpitra! Hisz a kínaiak szerint Kelet a Zöld Sárkány égtája, ami a magyar mondakörben aljas egy tetű, annyi szent! Úgyhogy rohadjon meg a FengSui-sárkány, és maradjon Kínában!

A tájolásnak köszönhetően a Lélek a tűzfali ablakokon át érkezett meg, küld-fény-post, majd hátul távozott – valahol a budi környékén. Szar az élet? A mestergerenda mutatta az utat, ezért a bölcsőt mindig (!) ez alá tették a gyermekecskével, így a Lélek tudta, mi az irány.

A házat befedték – ahogy azt köll. Különben beesett volna az eső, és belesett volna a gondolat-szemét. S ez sátortető volt – az író szerint kontyos, ám ki kell ábrándítsam szegény ezotér-alakítónkat, mert ez csak egy tájegységekre jellemző típusa a sátortetőnek, és nyeregtető is lehet kontyos. Sebaj! Ez legyen a legnagyobb baklövés a mai napon! A födém csúcsán díszek voltak láthatók: nap, tulipán, vagy kettős kereszt. Bármilyen hihetetlen, ezek szimbolizálták a…igen. Háromságot: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Ha megszokja az ember, egész könnyű belerázódni a gondolatmenetbe, nem?

A homlokzat, vagyis Boldogasszony Ilona Fehér Lónak szegezett teste szintén telis tele volt csudálatos motívumokkal, amik a spirituális védőbástyákat képezték a gonosz szellemvilág ellenében, a kapu faragásaival karöltve, nagy egyetértésben. A fedeles kaput ellátták továbbá egy lelkiismeret-vizsgálóval, azaz lélektükörrel. Ki itt belépsz, eressz egy mélyről húzott „D” hangot, tisztítsd meg a sapkáidat – és a csizmát!

Tovább cammogva a verandán elért az ember gyereke a Dél felé néző bejárati ajtóhoz, ami igazán aprócskára lett vájva. Így kénytelen volt fejet hajtani, mikor belépett – ezzel pedig tiszteletet adott a bent tartózkodóknak, akkor is, ha meg sem érdemelték. Itt körbetekintve aztán meglátta a tűzhelyet a középpontban, ami maga a Lélek (amelyik beröppent az ablakon?). S ezt a lelket olyannyira tisztelték, hogy szemetet dobni rá súlyos véteknek számított, hisz ezzel megsértették az Őst!

Itt, vagyis a konyhában tartózkodtak a legtöbbet a népek, hogy a Lélek melegéhez dörgölhessék koplaló testüket. A helység alacsony, világos mennyezettel – ami természetesen az ég szimbólumaként funkcionált.

A belső tér különböző erőtereknek adott otthont. Csoda, hogy elfért mellettük a család! Ezek a terek a következőképpen oszlottak szét:

A Szellem a K-DK-i sarokba húzódott. Itt voltak ablakok, ajtók, meg egy tetőtér. Szex-kuckó, avagy a gyermekgyár. A Lélek a tetőgerendák alkotta kereszt metszéspontjában ütött fészket, a Teremtő pedig a Ny-ÉNy-É-i oldalon vert tanyát, itt kínált nyugodalmat, békét az arra szomjúhozóknak.

A falak telis tele megfelelően elhelyezett tárgyakkal, míves, díszített eszközökkel, szigorúan a szentháromság (Fej-Tor-Potroh) elvei alapján faragványolva.

Az egész tanya elrendezése hasonló képet mutatott, fontossági sorrendben követték egymást az épületek, valamennyi a Fehér Ló jegyében született elvek (nevezzük Góbé-Súlynak) szerint. Meglehet, hogy a tyúkokat és kecskéket is egy felsőbb erő rendezgette a múlt-idéző farmjáték udvarán.

Több-kevesebb nagyolással ez az információköteg olvasható az Égi Építész Lexikon többkötetes gyűjteményében. Ismét egy csomag túlmagyarázott, misztifikált zagyvaság. Ha szó szerint vesszük a szövegezést, akkor a magyar paraszt nem volt más, mint egy spiritiszta pre-hippi. Érzelmekre, mondákra alapozta életét, cselekedeteinek mozgatórugója a szellemvilág parancsaiból fakadt, s a logikát, gondolkodást messzi kerülte. Nehogy lesújtson az Ős!

Drága építészeim! A józan paraszti ész, mint kifejezés, vajh mit takar? Hogy a földművelő nem volt sült-hal, és értette a dolgát. A házak tájolása – praktikum. A Délre néző verandára odasüt a nap, átmelegíti a vaskos falakat, jó kiülni az ajtó elé. Az elé az ajtó elé, ami azért kicsi, hogy télen ne menjen ki a meleg, mikor kinyitják, s nyáron ne szökjön be rajta. Mellesleg egy utcában csak egy oldalon voltak házak, hogy mindegyik tűzfala Keletre nézzen?  Akárhogy is, de a túloldal házai – Nyugatra tekintenek. Esetleg rájuk rontottak a szemközti sor lakói, ha azoknak már nagyon rágta az egészségét a rossz Góbé-Súly, vagy a Zöld Sárkány összeszarta a portát. Ezt nem magyarázta meg, Mérnököm!

S a tűzhely sem mindig középre lett helyezve ám, sőt! És mivel sokáig nyitott rendszerű volt, ezért nem szabadott szemetet dobni rá. Gyomorforgató füst lengte volna be a házat, és az étel is jobb ízű-szagúvá vált volna kifelé, mint befelé. A plafonról a sok kormot meg biztos félóránként, váltva vakargatta a háziasszony és a legidősebb leánygyermek, hogy a ház népe gyönyörködhessen a tiszta ég szimbólumát képező mennyezetben.

A gyermek mestergerenda alá fektetésének törvényét nem tudom, melyik nagymama mesélte a hiszékeny írópalánta unokájának. Efféle íratlan törvények csak a fogatlan vénasszonyok ajkain születtek – némi kegyelem-kenyércsücsök ellenében. Regéljen az éhhalál ellen, nénémasszony!

A díszítések esetét már érintettem az előző témakör kapcsán, s csak annyit tennék hozzá, hogy a míves bútorok és használati tárgyak születése is profánabb kissé, mint spiritisztáink képzelik. A nép faragott, vésett, mikor ráért. Nem voltak kreatív boltok, IKEA, hogy készen vett termékekkel lássák el a rosszul bútorozott tanyákat, hát megcsinálták maguk. Főleg télvíz idején, mikor a mezei munka elmúltával volt rá idejük. Esti sorozatok, DVD-lejátszók és interneten bökdösődés hiányában főképp efféle elfoglaltságokkal ütötték el az időt; és porontyok gyártásával természetesen.

A leggazdagabb faragás-kultúrával és legtöbb díszített használati tárggyal mellesleg a házzal nem, vagy csak ritkán rendelkező pásztoroknál találkozhatunk. Naphosszat a jószág mellett ácsorogva, ücsörögve bőven akadt alkalmuk valamennyi vagyontárgyukat felcicomázni – amiből nem volt sok. Így született a legtöbb faragott dohánytartó, pipa, bot, ostornyél, fokos, furulya, stb. Fél-nomád életmódjuk megőrizte hitvilágunk darabkáit, ezzel tudtak kiválni a dísztelen nyomorban tengődő tanyavilág lakói közül.

Kiábrándítóan hat, drága lélekismerők? Szerintem sokkal szebb és becsülendőbb a végeredmény, ha ebből a szempontból néz rá az ember. Miért lenne rosszabb, pláne kevesebb, mintha a láthatatlan Ős-szellemek, Fehér Lovak és a Fej-Tor-Potroh szentháromság jegyében rettegő, Góbé-Súly szerint rendezkedő, ostoba és tudatlan véglények hozták volna létre mindezt? Ez a rengeteg kincs és örökség Tudást takar, s ez az, amit tovább kellene adni, és használni. A hitet meg kell hagyni a maga helyén, a meséket, regéket pedig a fogatlan öregasszonyoknak, szemmel verő öregbojtároknak, hisz náluk volt a legjobb helyen. Az ő kezükben, az ő ajkaikon nem vált volna haszonleső, együgyű ostobasággá.

Zárszóként mit tehetnék még hozzá? Talán csak annyit, hogy az elején, a felvezető szövegben túlértékeltem kissé az oknyomozás első fázisát, az adatgyűjtő folyamatot. Az összeszedett gondolatok megszülése, papírra vetése sokkal döcögősebbnek bizonyult, mint maga a szellemi ingoványon vaó kószálás, morzsagyűjtögetés. Így visszanézve lehet mindenki (az Olvasó és jómagam is) jobban járt volna, ha bekapok egy marék hallucinogént, nyalogatok egy légyölő galócát, mielőtt nekiesek a csudafának, félig csorbult fejszémmel. Még az is megeshet, hogy remek kis gonzo született volna belőle. Most már azt hiszem, késő, a fa – számomra – kidőlt.