Északi fény
Rám szakadtak a falak, a plafon, a tető, a csillagos ég. De
ezek egyike sem tud beszélni…akkor mégis mi történt? Ja, hogy Ippo mégis
összevakart magának egy marékra való öntudatot az éjszaka közepén, és
beállított valamiféle ébresztőórát. A rohadt életbe…
Az ígéret szép szó, tessék hát fölkelni, te szerencsétlen! A második
mozdulatsorral, a járással már egész ügyesen elboldogultam, mintha már évek óta
gyakorolnám. Valahogy sikerült lekászálódnom a lépcsőn, méghozzá egész gyorsan,
a csipát sem volt időm kitörölni a szememből; mégis megvolt az előnye, hogy
ruhástól dőltem végig az ágyon. Tiszta szerencse, hogy lezuhanyoztam előtte!
Csodás hangokkal tört elő a kávé a gázlángokon táncoló
kicsiny kalifa torkából, utánozhatatlanul az ébredés illatával töltve meg a
konyhát. Állítólag egy alma reggelente élénkítőbben hat, mint a koffein – na
ezt meséljék annak, aki elhiszi! Gyorsan le is döntöttük kiszáradt, avas és
dohos torkunkon a forró feketét, majd lábbelit rántva kitoltuk a két rongyos
biciklit a ház elé. Lomtalanításkor sikerült szereznem nekem is egyet; ingyen
volt, csak egy belső kellett az első kerekébe – megérte. Örömmel konstatáltam,
hogy hajnalra elhagyta magát az eső, és a tiszta égbolt mosolygott ránk a
kora-téli kollekció ólomszürke köntösében. Vígan pöfékelve tekertünk az állomás
felé, az én számban a szokásos virginia virított, Ippo-éban a nem kevésbé
megszokott füves. Egyet leszögezhetek: nem lehet következetlenséggel vádolni a
fiút.
Általában szeretek megmaradni jó suszterként a kaptafánál, s
a saját kultúrám gyümölcseibe merítkezve élvezni a hétköznapok kínálta
szegényes örömöket, ám így hajnalban, egy rongyos kerékpáron tekerve a kietlen
város macskaköves utcáin megcsapott a mediterrán levegő mérhetetlen
nemtörődömsége. Non ti preoccupa! El
tudtam képzelni, hogy egy sikátorban növök fel, ahol a házak közt keresztben
szárítókötelek egész dzsungele feszül, s a tenger felől áramló sirokkó nyirkos
légtömege lengeti a rajtuk csüngő rongyokat. Bele tudtam képzelni néhány
pillanatra magam egy tíz fős család hétköznapjaiba, ahol édesanyám, a Mamma
száztíz kilóra taksál, folyton pasta fortyog a gőztől terhes konyhában, apám, a
Babbo pedig egy keskenybajszú, szikár kis digó, aki napi éhbérért gürizik ugyan
a zöldségpiacon, de egy panaszos szava sincs, legfeljebb a megszokottnál kissé
előbb jár el a keze. Keskeny nadrágtartó húzza rajta köldökig a szürke
vászonnadrágot, átizzadt fehér trikóján pedig szép emlékű, zajos ebédekből
hátramaradt paradicsomfoltok integetnek a kávécseppek nyomán keletkezett
sötétebb rokonaiknak. Esténkint trattoria teraszán politizál az egy tőről
fakadt szomszédokkal, rokonokkal, s a vino rosso sűrű lenyomataival szürkésfehér
ingén tántorog haza, valamikor hajnalban. Ez valahol az édes élet, a dolce vita
sallangmentes, megcsavart valósága, s ebben a pillanatban a velejéig át tudtam
érezni.
Szerencsére azért identitásom elég mélyen koponyám alá van
szögelve, így ez a kis röpködő életkép-foszlány hamar elillant, s átadta helyét
az emigráltak érdeklődő kíváncsiságának. Letuszkoltuk gyötrődött tagjainkat a
drótszamarakról, s a viszontlátás reményében odaláncoltuk őket egy több tucatot
számláló ménest is kitevő bicikli-tömeg üresen tátongó tárolóiba. Nem lenne
meglepő, ha visszatértünkkor csak a hűlt helyüket találnánk, hisz a
leggyakrabban eltulajdonított értéktárgy errefelé a kerékpár, esetleg annak
valamely alkatrésze.
A jegyiroda semmi helyi jellegzetességet nem bírt fölmutatni,
bárhol máshol is állhatott volna széles e világon, így aztán különösebb
élmények és tapasztalatok nélkül léptünk a számunkra fontos peron irányába,
ahol már epedve várt ránk a Torino felé igyekvő szerelvény. A hazai
viszonyokhoz képest nagyon is kényelmes fülkénk elfoglalása némi nehézséget
okozott, lévén útitársam reggeli drog-adagja kezdett munkálkodni az agyában, de
pár kisebb nézeteltérés és utas-eltérítés után békére lelve huppantunk a
gazdagon szivacsozott székekbe. Két megálló után meg is érkezett a OÁV
(gondolom, ha Magyarországon MÁV, Olaszországban csakis OÁV lehet a vasút
tisztes elnevezése) kaller, kimért jóindulatot sugárzó orcáját okkerre
színezték a felkelő nap vöröses
színekben pompázó előfutár sugarai. A korong még nem dugta ki homlokát a hegyek
közt szaladgáló völgyecskék hajlataiból, ám hírnökeit már szorgosan indította
útnak, jelezzék a pirkadat közelgő eljövetelét!
Jegyek leellenőrizve, buon viaggio! Hát az meglesz –
gondoltam magamban, hisz még indulásunk előtt feltűnt, hogy Ippo nem bízta a
véletlenre önnön szórakoztatását, és egy kisebb kínai szaküzletnek elegendő
barnás máktejet pakolt a szütyőbe, meg némi zöldséget, a biztonság
biztonságának kedvéért. S a negyedik megálló után, lássanak csodát! – elő is
bukkant a kis alufólia darabka, rajta a tejnedv megfolyt maradékával, melyet a
sárkányozásnak is hívott leleményes módszerrel azonmód alkalmazásba is vont élvhajhász útitársam. Ha a szerencsésebb olvasók nem tudnák, mert sosem volt életükben
érkezésük egyetlen narkóssal sem együtt lakni: a sárkányozást akképp művelik,
hogy a fólián üldögélő ópiumcsöppöt alulról valami tűzszerszámmal átmelegítik,
s az abból kipárolgó gőzöket egy hasonló műgonddal előkészített henger
segítségével (esetünkben szintén alufóliából) mélyen tüdejükre szippantják az
ilyetén örömök kedvelői. Vagyis az ópiumhasználók, függők, narkósok, ki hogy
nevezi.
S a végkifejlet, a hatás nem különben látványos. Cimborám
esetében ez nagyjából abban merült ki, hogy a kezében szorongatott, tépett
fóliadarabkát nagyjából tízpercenként kiejtette kecsesen elcsukló kacsójából,
egyenest a szerelvény koszos padlójára. Ez alatt a tíz perc alatt mereven
meredt maga elé, teljes tompaságba merült arccal, átszellemült, gyerekes
vigyorral a szája körül, majd ráeszmélve, hogy elejtette imádata tárgyát lehajolt
felvenni, ám ebben a mozdulatban be is végződött a tiszta pillanatainak száma.
Újfent megdermedt, a fólia puhán landolt a padlón, s így ismételgette magát ez
a kívülről értelmetlen, belülről bizonyosan sokkal izgalmasabb procedúra. Hogy
egyszerűbben fogalmazzam meg: úgy be volt állva, hogy egy darabka alufóliát nem
volt képes felvenni a földről.
Tulajdonképpen nem is beszéltünk egész idő alatt, én kis lépésekben a másnaposságba süllyedve bámultam az elsuhanó tájat, míg útitársam a belső
változásaira koncentrálta minden erejét.
Ahogy haladtunk észak felé némiképp az otthon honvágyas
hangulata kerülgetett, a házak teteje egyre meredekebb szöget zárt, a
mediterrán építészetet centiről centire felváltotta a sokkal ismerősebb formavilágú
házak sokasága. A fák, bokrok nem zöldelltek úgy, mint 300 kilométerrel
ezelőtt, s a Pisai szürke eső egyenesen ólmos nyomottsággá lett; mintha otthon
lennék egy búskomor novemberi napon. Csak a vasúttal való utazás megszokott
háttérzaja, a rosszul illesztett sínpárok okozta zakatolás hiányzott, meg a jó
öreg szocialista romantika maradványai, amik kitörölhetetlenül rajta ülnek a
magyar jelenen. Az itteni állítólagos kommunizmus (orosz fennhatóság nélküli
persze, mely a régi maffiavilág felszámolása közben észre se’ vette, mennyire
maffiává bírt válni ő maga is – míg meg nem szűnt) nem hagyott maga mögött
semmi hasonlót, mint azt megszoktam, csupán néhány kocsmateraszon ücsörgő,
sötét inges vénembert. Velük szemben pedig az ellenzék-öregeket, folytonos
harcban. Amazok még vino rosso-t sem isznak, mondván az nero, mert a vörös
kommunista szín. Vajon a színek önmaguk is tudják, hogy van politikai
identitásuk? Mindegy…azt hiszem még nem józanodtam ki teljesen. Akkor hogy lehetek másnapos?
Csakhamar, bár nem elég hamar, de végre megérkeztünk. A szerelvény
magabiztos komótossággal csusszant át a pontosan beállított váltókon, míg elfoglalta
jól megérdemelt helyét az érkező peron mentén. Ideje volt, mert már
kristályosra ültem a valagam. Ha a MÁV-val kellett volna megtennem ezt a 400
kilométert…eret vágok. 180
kilométer alatt ugyanezt a pusztítást végre tudja
hajtani a farizmaimban.
Körbenézve a torinoi vasútállomáson semmivel sem lettem
lelkesebb, mint a hajnali ébredéskor éreztem magam. Gusztustalan tömeg, kiabáló
digók, ahány száj, annyi dialektus, filippínók fürtökben a büféknél, szenegáli
esernyőárusok rajai az ajtók körül. Itt legalább van értelme árulni azt a
hitvány eszközt. Odalenn délen, nyár közepén vajmi kevés okát láttam, miért
árul minden második fekete esernyőt. Soha senkinél nem is láttam, hogy hordana
– esőben sem. Hé fiúk, ez nem Anglia! Maradjatok a napszemüvegnél!
Egy minél közelebbi kávéba vetett erős hitem, valamint a
foszladozó felhők, és az ismeretlenben való nézgelődés enyhe izgalma hamarosan
letörték a rossz hangulat szarvait. Valamint ügyelnem kellett, hogy Ippo is
mielőbb elkerüljön a sínek közeléből. Mintha tisztultak volna az ő szeme előtt
fodrozódó ópiumfelhők is. Bíztam benne, kinek hiányzik egy nap az ambulancián?
Ejj, még mindig hátra maradt némi rossz előérzetem…fene ette
volna meg ezt a hajnalt! Kellene egy kulcs a szobámhoz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése