Vajákos Kisokos

Otromba, böszme nagy fa a mostani, amibe oktalan hebrencs módjára belecsaptam apránként tompuló élű fejszémet, és saját szellemi épségem kockáztatásától sem riadtam vissza, mikor tovább göngyölgettem a felszínen már megvakargatott mezőtéria süppedős sárszőnyegét. Bár cselekedeteim oltárán nem avatnak hőssé, tudom jól, azért tessék megböcsülni azt a szerencsétlent, aki oknyomozás megírására adja a fejét. Első lépésként ugyanis mit tesz, aki cikket kíván kerekíteni egy csőrét pisztergáló dolog kapcsán? Adatot gyűjt. Na mármost ebben a témakörben, ezen a ponton kis híján megfeneklettem, olyan sekélyes vizekre vezetett az a mocsok szél. Ugyanis ez a bizonyos böszme nagy növény nem más, mint az unatkozó, városi háziasszonyok kedvelt információ-forrásának tekinthető (biofalvi Szent Ágoston legfőbb weboldala): a gyöngyharmatos csudafa.

Azt is meg kell hagyni, hogy az összes cikket, jó tanácsot, intelmet és titkot nem bírtam végignyálazni, kocsonyásodni indult agyam egyszer csak állj-t parancsolt ámokfutó tudásszomjamnak és ácsingózó fantáziámnak. Azért két témakörnek alaposan a valagára néztem, végigküzdöttem magam rajtuk, és levontam a konzekvenciákat. Az alábbiakban ezeket fogom bő lére ereszteni.

A vajákos szabóság:

Valódi szabólegényeket rejteget az oldal szerkesztői brigádja, régi iskolás veteránokat, akik nem ma kezdték a vajákolást, kuruzslást. A kisujjuk körme alatti koszban van a szakma, és Jézus csodatételeiben megmártott cérnát fűznek az aranyborjú péniszcsontjából faragott varrótűjükbe, így fércelik szebbé-jobbá a városban elpangó véglények betonszürke hétköznapjait.

A vászon, textília, amit az embör gyereke a testén visel, nem csupán árulkodik a gazdájáról, de befolyással is van reá. Egy szitokszó gonosz, ártó dolgok bebocsátását okozhatja, és fordítva. Példának okáért az Amnesia, Agressor, Exploited, Overkill, Dilemma és Virus69 kifejezések egyértelműen a ruhatulajdonos kínhalálát kívánják, és a családja magtalanná lesz. De ha nincs amnesia feliratú rongyom, mégis mitől lettem feledékeny? A dilemma kapcsán pedig elsőnek a „boldogok a lélekben szegények” frázis ugrott be. Töprengeni bűn, kérem? Kissé nehezen megy a fejembe…elkárhoztam.

 A szimbólumok viselése egyenesen az efféle rontások melegágya! Ha teszemazt egy Komlóról elszármazott bányász (vagy akárki igazándiból) magán hordja ezen hivatás címerét, annak okvetlenül tüdőtágulata fejlődik, a vizeletével pedig ki lehet fűteni a házat, olyan magas lesz a szénkoncentrációja. Sorolhatnám még…

…de ne akadjunk el, hisz gyűrűzik tovább a rogyadozó emberi elme fellegvára! Következő lecke: az emberi test három fő részre osztható. Fentről lefelé haladva: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Fej-Tor-Potroh. Ami pedig a legcsodásabb, hogy valamennyi testrész megbetegedés esetén gyógyítható a testtájnak megfelelő isten szimbólumainak viselésével. Ha leszakad a homloklebenyem, csak magamra ragasztok egy Atyaisten-matricát, és hopp! Már kész is az új lebeny! Nincs lába? Az Anyaisten szimbólumos sztreccs-nadrág növeszt önnek! Vastagbélrákra pedig ott a Fiúisten kapucnis pulóver. Három színben.

A rontástól csapódjunk most az ellene való harc partoldalának! Azt tudták, hogy láthatatlan finomerőhatások ellen védekeztek eleink a ruhadarabjaikkal? Trükkjük a lefátyolozás, vagy a túldíszítés volt. Ezért olyan cicomás a menyasszonyi kelengye. A leendő ifjú ara ugyanis felfokozott lelkiállapotában nyitottabb az őt érő, rontó finomerőhatások előtt. A szemmel verők fészke, vágyaik netovábbja egy nyitott sapkákkal bíró leány! A figyelmüket el kellett terelni, a rossznyavalyát elvonni a lélek tükreitől, ahol a testbe férkőzhetnek. Erre való a sok csipke, fodor, ráadásnak pedig a fátyol, ami egy második erőteret feszít a gonoszok és a szűz közti háborús övezetbe. Ugyanez az elkendőzés óvja a rövidlátó, kancsal, nagyfejű csecsemőket, amit szemruhának nevez a népnyelv – már ahol, tegyem hozzá. Szegény Csipkerózsika! Ha magyarnak születik, a szülei megóvhatták volna pár év kómától egy egyszerű ronggyal, amit az arcára dobnak, amint a rossz tündér megjelenik a láthatáron. Késő bánat. Ugyanezen a gondolathullámon lovagolnak a hajfonatba biggyesztett díszes tűk, varrottas motívumok, mágikus kövek…

Arról nem is beszélve, hogy manapság, az információktól túlterhes levegő mennyi gondolati szeméttel van telehintve, ami ellen a kiút csakis a hagyományos szimbólumok viselésében, szemkendőkben és varázskavicsokban rejtezik.

Nagy vonalakban ezt olvasható a Ruhagyári Kisokos kezdő kuruzslóknak készített szemléltető anyagában. Ha nem tényként kezelt, tudományos köntösbe bújtatott szövegként tálalnák ezt az egészet, még örülne is neki az ember gyereke, hogy lám! Vannak, akik törődnek az ősi hiedelmek, mesék továbbvitelével, ápolják a hagyományokat, és nem külföldről importált szeméttel tömik a gyerekek fejét. Saját gyökereikből merítenek ihletet, élik a kultúrát. De sajnos nem erről van szó. Termékeket árulnak, népet butítanak, ijesztgetik a gyermeklelkű felnőtteket, szilárd alapokat hazudnak a babonának, amit jó pénzért házhoz is szállít a futárszolgálat. A gyógyfű és a homeopátia egy dolog, kérem! Évezredes tapasztalatokon nyugszik, és egyéb orvosságok híján a fűből-fából patikát alkalmazták őseink. Sok előnye van, mi tagadás, és ma is meg lenne a helyük az életünkben; valóban nem kellene azonnal paracetamol után nyáladzani, amint egy csepp takony elhagyja orrunk cimpáját. De amikor már semmi sem segített, régen mit volt mit tenni: a hitbe fektették a bizalmat, s piócás emberek, ráolvasók adták egymásnak a kilincset. Innen ragadt ránk a sok hiedelem egy része, ami csodás és gazdag kultúr-szelet, de nem tudomány.

Az a nagy büdös helyzet (ha úgy tetszik: konklúzió), drága sapka-vitézek, hogy a díszítés, nem egyéb, mint – díszítés! Egy kulturális formanyelv, ami tájegységenként más és más, ezerszínű forgatag, nem pedig a mögé pakolt spirituális tartalom kivetülése. Előbb volt a tyúk, mint a tojás! Bámulatra méltó művészmunkák, zenei nyelven is beszélő, hordható vizuális dallamok, ünnepnapokat bearanyozó ékei a viselőjüknek. Nem pedig túlmagyarázott, varázserejű termékei egy pénzhajhász, mások ostobaságán hízó rétegnek – még ha ez is lenne a szépen kicicomázott végcél.

Úgyhogy a gyógyító bugyogókat, rontás-űző kamáslit, gondolati szemét-szűrő hímzéseket hordják csak a gyöngyvirágos szabólegények és szövőnők!

A vajákos építészek:

Második nagy lépésként járjuk körül a magyar paraszt háza táját! Hisz ezek az építmények mágikus erővel bírtak!

A hagyományos épületek egy az egyben lefordíthatóak a csillagok nyelvére – bár még senki sem látott önfeledten csacsogó csillagokat az életben. A tájolás kelet-nyugati, így a mestergerenda, a gerinc a tejutat testesíti meg. A ház bütüjén (utcafronti tűzfal) állott az ősi világfa, azaz a Boldogasszony, a mondavilág Tündér Ilonája. Ezek szerint a Názáreti egy magyar teremtés-rege gyermekeként látta meg a holdvilágot, valószínűleg Etelközben, és csak a cionisták évezredes aknamunkája tette őt héberré. Na mindegy.

Miért is Keletre néz a magyar ház? Mert ez a Fehér Ló égtája. Innentől kezdve, ha valamely szerencsétlen gyökértelen a kínai Feng-Shui tudományát veszi alapul a bútorok tologatásakor, akkor verejtéke mérgezett cseppeket hint a padlókárpitra! Hisz a kínaiak szerint Kelet a Zöld Sárkány égtája, ami a magyar mondakörben aljas egy tetű, annyi szent! Úgyhogy rohadjon meg a FengSui-sárkány, és maradjon Kínában!

A tájolásnak köszönhetően a Lélek a tűzfali ablakokon át érkezett meg, küld-fény-post, majd hátul távozott – valahol a budi környékén. Szar az élet? A mestergerenda mutatta az utat, ezért a bölcsőt mindig (!) ez alá tették a gyermekecskével, így a Lélek tudta, mi az irány.

A házat befedték – ahogy azt köll. Különben beesett volna az eső, és belesett volna a gondolat-szemét. S ez sátortető volt – az író szerint kontyos, ám ki kell ábrándítsam szegény ezotér-alakítónkat, mert ez csak egy tájegységekre jellemző típusa a sátortetőnek, és nyeregtető is lehet kontyos. Sebaj! Ez legyen a legnagyobb baklövés a mai napon! A födém csúcsán díszek voltak láthatók: nap, tulipán, vagy kettős kereszt. Bármilyen hihetetlen, ezek szimbolizálták a…igen. Háromságot: Atyaisten, Fiúisten, Anyaisten. Ha megszokja az ember, egész könnyű belerázódni a gondolatmenetbe, nem?

A homlokzat, vagyis Boldogasszony Ilona Fehér Lónak szegezett teste szintén telis tele volt csudálatos motívumokkal, amik a spirituális védőbástyákat képezték a gonosz szellemvilág ellenében, a kapu faragásaival karöltve, nagy egyetértésben. A fedeles kaput ellátták továbbá egy lelkiismeret-vizsgálóval, azaz lélektükörrel. Ki itt belépsz, eressz egy mélyről húzott „D” hangot, tisztítsd meg a sapkáidat – és a csizmát!

Tovább cammogva a verandán elért az ember gyereke a Dél felé néző bejárati ajtóhoz, ami igazán aprócskára lett vájva. Így kénytelen volt fejet hajtani, mikor belépett – ezzel pedig tiszteletet adott a bent tartózkodóknak, akkor is, ha meg sem érdemelték. Itt körbetekintve aztán meglátta a tűzhelyet a középpontban, ami maga a Lélek (amelyik beröppent az ablakon?). S ezt a lelket olyannyira tisztelték, hogy szemetet dobni rá súlyos véteknek számított, hisz ezzel megsértették az Őst!

Itt, vagyis a konyhában tartózkodtak a legtöbbet a népek, hogy a Lélek melegéhez dörgölhessék koplaló testüket. A helység alacsony, világos mennyezettel – ami természetesen az ég szimbólumaként funkcionált.

A belső tér különböző erőtereknek adott otthont. Csoda, hogy elfért mellettük a család! Ezek a terek a következőképpen oszlottak szét:

A Szellem a K-DK-i sarokba húzódott. Itt voltak ablakok, ajtók, meg egy tetőtér. Szex-kuckó, avagy a gyermekgyár. A Lélek a tetőgerendák alkotta kereszt metszéspontjában ütött fészket, a Teremtő pedig a Ny-ÉNy-É-i oldalon vert tanyát, itt kínált nyugodalmat, békét az arra szomjúhozóknak.

A falak telis tele megfelelően elhelyezett tárgyakkal, míves, díszített eszközökkel, szigorúan a szentháromság (Fej-Tor-Potroh) elvei alapján faragványolva.

Az egész tanya elrendezése hasonló képet mutatott, fontossági sorrendben követték egymást az épületek, valamennyi a Fehér Ló jegyében született elvek (nevezzük Góbé-Súlynak) szerint. Meglehet, hogy a tyúkokat és kecskéket is egy felsőbb erő rendezgette a múlt-idéző farmjáték udvarán.

Több-kevesebb nagyolással ez az információköteg olvasható az Égi Építész Lexikon többkötetes gyűjteményében. Ismét egy csomag túlmagyarázott, misztifikált zagyvaság. Ha szó szerint vesszük a szövegezést, akkor a magyar paraszt nem volt más, mint egy spiritiszta pre-hippi. Érzelmekre, mondákra alapozta életét, cselekedeteinek mozgatórugója a szellemvilág parancsaiból fakadt, s a logikát, gondolkodást messzi kerülte. Nehogy lesújtson az Ős!

Drága építészeim! A józan paraszti ész, mint kifejezés, vajh mit takar? Hogy a földművelő nem volt sült-hal, és értette a dolgát. A házak tájolása – praktikum. A Délre néző verandára odasüt a nap, átmelegíti a vaskos falakat, jó kiülni az ajtó elé. Az elé az ajtó elé, ami azért kicsi, hogy télen ne menjen ki a meleg, mikor kinyitják, s nyáron ne szökjön be rajta. Mellesleg egy utcában csak egy oldalon voltak házak, hogy mindegyik tűzfala Keletre nézzen?  Akárhogy is, de a túloldal házai – Nyugatra tekintenek. Esetleg rájuk rontottak a szemközti sor lakói, ha azoknak már nagyon rágta az egészségét a rossz Góbé-Súly, vagy a Zöld Sárkány összeszarta a portát. Ezt nem magyarázta meg, Mérnököm!

S a tűzhely sem mindig középre lett helyezve ám, sőt! És mivel sokáig nyitott rendszerű volt, ezért nem szabadott szemetet dobni rá. Gyomorforgató füst lengte volna be a házat, és az étel is jobb ízű-szagúvá vált volna kifelé, mint befelé. A plafonról a sok kormot meg biztos félóránként, váltva vakargatta a háziasszony és a legidősebb leánygyermek, hogy a ház népe gyönyörködhessen a tiszta ég szimbólumát képező mennyezetben.

A gyermek mestergerenda alá fektetésének törvényét nem tudom, melyik nagymama mesélte a hiszékeny írópalánta unokájának. Efféle íratlan törvények csak a fogatlan vénasszonyok ajkain születtek – némi kegyelem-kenyércsücsök ellenében. Regéljen az éhhalál ellen, nénémasszony!

A díszítések esetét már érintettem az előző témakör kapcsán, s csak annyit tennék hozzá, hogy a míves bútorok és használati tárgyak születése is profánabb kissé, mint spiritisztáink képzelik. A nép faragott, vésett, mikor ráért. Nem voltak kreatív boltok, IKEA, hogy készen vett termékekkel lássák el a rosszul bútorozott tanyákat, hát megcsinálták maguk. Főleg télvíz idején, mikor a mezei munka elmúltával volt rá idejük. Esti sorozatok, DVD-lejátszók és interneten bökdösődés hiányában főképp efféle elfoglaltságokkal ütötték el az időt; és porontyok gyártásával természetesen.

A leggazdagabb faragás-kultúrával és legtöbb díszített használati tárggyal mellesleg a házzal nem, vagy csak ritkán rendelkező pásztoroknál találkozhatunk. Naphosszat a jószág mellett ácsorogva, ücsörögve bőven akadt alkalmuk valamennyi vagyontárgyukat felcicomázni – amiből nem volt sok. Így született a legtöbb faragott dohánytartó, pipa, bot, ostornyél, fokos, furulya, stb. Fél-nomád életmódjuk megőrizte hitvilágunk darabkáit, ezzel tudtak kiválni a dísztelen nyomorban tengődő tanyavilág lakói közül.

Kiábrándítóan hat, drága lélekismerők? Szerintem sokkal szebb és becsülendőbb a végeredmény, ha ebből a szempontból néz rá az ember. Miért lenne rosszabb, pláne kevesebb, mintha a láthatatlan Ős-szellemek, Fehér Lovak és a Fej-Tor-Potroh szentháromság jegyében rettegő, Góbé-Súly szerint rendezkedő, ostoba és tudatlan véglények hozták volna létre mindezt? Ez a rengeteg kincs és örökség Tudást takar, s ez az, amit tovább kellene adni, és használni. A hitet meg kell hagyni a maga helyén, a meséket, regéket pedig a fogatlan öregasszonyoknak, szemmel verő öregbojtároknak, hisz náluk volt a legjobb helyen. Az ő kezükben, az ő ajkaikon nem vált volna haszonleső, együgyű ostobasággá.

Zárszóként mit tehetnék még hozzá? Talán csak annyit, hogy az elején, a felvezető szövegben túlértékeltem kissé az oknyomozás első fázisát, az adatgyűjtő folyamatot. Az összeszedett gondolatok megszülése, papírra vetése sokkal döcögősebbnek bizonyult, mint maga a szellemi ingoványon vaó kószálás, morzsagyűjtögetés. Így visszanézve lehet mindenki (az Olvasó és jómagam is) jobban járt volna, ha bekapok egy marék hallucinogént, nyalogatok egy légyölő galócát, mielőtt nekiesek a csudafának, félig csorbult fejszémmel. Még az is megeshet, hogy remek kis gonzo született volna belőle. Most már azt hiszem, késő, a fa – számomra – kidőlt.