Torinoi lepedék I.

Némi előzmények láncolata:

Hetek óta szarakodott a WC a rózsaszínű kis házikóban, ahol az albérletnek nevezett tanyám terpeszkedett, valahol a toszkán édes élet peremén, a via Cisanello-n, Pisa-ban. Szándékosan használom, és szó szerint értem a szarakodást, mivel rendszeresen visszatérő szokásává vált, hogy felböfögi tartalmát, bűzös lével telehintve a fürdő-folyosó-konyha tengelyen feszülő járólap-szakaszt. Barna szigetecskék egy sárgásfehér, rácsos tengeren, harcászati térkép elrendezésben. Hát nem idilli? És az átokfajzat nem csupán akkor végezte másodállásbeli kis akcióit, mikor mi használtunk vizet, hanem a szomszédok ténykedése esetén is. Staiano úr, a Nápolyból ideszármazott, hetvenen fölül járó főbérlőnk persze a kisujját sem szívesen mozdította meg, ha az ingatlanról volt szó, inkább a vádaskodás és bűnbakkeresés ősi művészetében látta a kiutat a bűzlő szituációból. Aznap is pontosan így történt.

Hazaérve a második munkahelyem esti túlórás, fűrészpor-lapátolós, fejet beverő, deréknyomorító műszakjából Ippo-t (Ippolito Turco, azaz Török Hippolit, Calabriai lakó- és sorstársam) egy húszcentis joint pöfékelése közben leltem, amint a fürdő ajtajában, elszánt nagyterpeszben igyekezett heroikus küzdelemmel gátat emelni a csésze alól kibugyogó zavaros lének. Már meg sem kérdeztem, mi történt, csak ledobtam a cuccom a konyhaasztalt körülölelő székek egyikére, s beálltam mellé rongyokat teríteni, felmosóval hadonászni, pöce levét csavargatni a megtelt ribancokból. A legjobb esti elfoglaltság, mindenkinek csak ajánlani tudom! Különösen unalmasabb péntekekre.

Ippo röviden elmesélte (már amennyire, az olasz átlaghoz képest rövidnek volt mondható), hogy lassan megérkeznek a szippantósok, meg az öreg is úton van, aki mellékesen elég zabos volt a telefonban. A szomszédoknak is szólt, hogy addig ne nagyon nyissanak csapot, legyenek kedvesek, amíg itt a dugulás esete forog fenn, azaz nem forog a szennyvíz – lenn. Mivel mi voltunk az utolsó lakás a sorban, ez három másik családot is érintett. Ha jól emlékszem egy szicíliai, egy helyi, meg egy marokkói lakóközösséget. Csak úgy tarkállottunk arrafelé!

Nagyjából egy órája megállás nélkül hadakoztunk az árral, s közben folyamatosan utasítottam vissza a felkínált, hasissal töltött csodát, mondván, én nem kedvelem, amit Ippo elég nehezen tudott elképzelni. Az ő világnézetébe nem fért bele, hogy valaki ne szeretné minimum a könnyűdrogot. Hozzá tartozik az élethez, mint a kenyér, vagy a kávé. Hiába is győzködtem, mondván én inkább iszom – az nem ugyanaz. - Ahány ház, annyi függőség! - válaszoltam, aztán röhögtünk egy sort, csak úgy szőr mentén a könyékig fosban gázoló jelenünk szagos valóságán is, kínunkban. Valahol ez idő tájt érkeztek meg a csőgörényes szakemberek, hogy végre felszabadítsák végvárunkat a mediterrán ételek okozta szennyes áradattól. Amint munkához láttak, a hatásszünetet és a hirtelen jött szabadságot kihasználva, amúgy melós, szakadt ruhában elindultam a fontosabb bevásárlásokat elintézni. Előtte azért kimosakodtam, hogy csak fele annyira legyek büdös, mint aki izzadtan hazaérve a 12 órás műszakból még ráhúzott egy bő másfél órát, és WC-pucolással ütötte el a fölös péntek esti ráérő idejét.

Málha a háton, Marten’s a lábon, még gyorsan bőrkabátot rántottam a munkás pulóverre az eső ellenében, és irány a market! Menet közben jóízűen elpöfékeltem egy virginia-t, óvatosan féloldalt tartva a számban, hogy az orromról aláhulló esőcseppek nehogy hamvába halasszák. A fel-felbuzgó sváb véredényeim – a székely leleménnyel vegyesen – hevesen óvják nehezen szerzett értékeimet. Az áruházban aztán célirányosan megkerestem a jól ismert sörös polcokat, amik ezer éves barátokként mosolyogtak felém; fogaik megannyi jól bevált, rekeszelt tompaság. Bevágtam két hatos csomag üvegest a kosárba, sebtiben fizettem, majd iparkodtam vissza a Cisanello-ra.

Az ajtót tárva találtam, jó ideje így állhatott, mert az esőcseppek csinos kis tócsát képeztek a küszöb belső oldalára eső térben is. Aztán Staiano úr picurka termetét pillantottam meg elsőként, ahogy beléptem a konyhába (ami ezen a vidéken jellemzően egyből a bejárati ajtó mögött foglal helyet), ahogy vöröslő fejjel üvöltözik a székben átszellemült arccal üldögélő Ippo-nak.

- Sono disgraziati! Barbari! E impossibile, vivere cosí!

Azaz hálátlan barbárok vagyunk, lehetetlen módon éljük napjainkat a tulajdonát képező ingatlanban, és így tovább. Ahogy észrevette, hogy a háta mögött én is elfoglalok immár némi légteret a konyhából, azonnal stílust váltott. Valamiért velem sosem volt goromba, csak Ippo-ra haragudott, mint egy veszett kutya, valószínűleg azért, mert még nála is délebbről származott. Itáliában a hierarchia Észak-Dél tengelyen mozogva változik, mégpedig Délnek haladva egyre lejjebb tendál. Hogy közép-kelet európai mivoltom mitől volt fennköltebb számára, az a mai napig rejtély előttem. Minden esetre a nekem intézett szavai sokkal nyugodt hangvételben, szépen kerekített sienai olasszal hagyták el kéjesen mosolygó protézisét. Jól tagolta, hogy biztos megértsem, elvégre külföldi vagyok – igaz, hogy addigra már jómagam is folyékony toszkán tájszólásban beszéltem a nyelvet. Sebaj! Meghagytam neki ezt az örömöt.

Mint megtudtam, nagy valószínűséggel egy tisztasági betét, vagy tampon okozhatta a dugulást, és így tovább. Lényegtelen, női holmi. Kérdőn néztem lakótársamra – mivel tudtommal egyikünk sem menstruált –, hogy az öreg Staiano ugyan miért vele kiabál, ha egy tampon a ludas? De az arckifejezése nem árulta el a titkot, feltehetően ehhez köze volt a nagy mennyiségű hasisnak is, amit elfogyasztott.

Szerencsére az öreg nápolyi már letudta mondandója nagy részét, mire visszaértem a beszerzőkörútról, így aztán ostyamentesen folytatódhatott az este. Végre száraz, szarcsimbókok nélkül csillogó padlónak örvendhettünk, s a kellemes fertőtlenítőszagban, kórházhangulatban előkerült a sörbontó a mosogató alatti fiók mélyéről. Szerencsére elég sekély fiókokat rejtett a konyhaszekrény, így nem kellett túl soká kotorászni.

A kimerült, hulla fáradt testnek – főleg, ha órákon át fekáliával hadakozott egy terhes nap záróakkordjaként – igazán nincs szüksége nagy mennyiségű alkoholra, hogy enyhe eufóriával tekintsen szét a vegyes összetételű füsttől terhes mediterrán konyha szűkös bendőjében. Az üvegek fakulásával párhuzamos univerzumban egyre csak fokozódott a hangulatunk, míg vegyes nyelvezetünk a legkisebb közös többszörösén csámborogva kellemesebb témákat kerülgetett az elmúlt órák eseményeinél. A negyedik üveg táján Ippo feltette a nagy kérdést, miszerint erre a hétvégére van-e valami halaszthatatlan programom, illetve fölösleges pár euróm egy retúr vonatjegyre? Elég ostoba képpel viszonozhattam a kérdést, de azért a pontosabb magyarázat előadását megelőzően még egyszer nekem szegezte iménti szavait; biztos, ami biztos alapon. Agyam rejtett emlékzugait kotorászva nem tudtam semmi érdemleges tervet elővakarni, s hó eleje lévén még akadt pár satnya papírfecnim, aminek ellenében akár vonatjegyet is válthattam – valahová. Mintha csak erre a válaszra várt volna: felpattant, s pár percre visszavonult marihuána édeskés illatát árasztó szobájának félhomályába, ahonnan csak erős dialektusának ütemes zengői bírtak kiszökni a kulcslyukon, amiből akkor sem értettem volna semmit, ha kristálytisztán hallom őket.

Mikor visszatért, arcán ülő elégedett mosoly nyugtázta a jól végzett munka gyümölcsöző eredményét, majd kijelentette, hogy holnap bizony elutazunk Torinoba. Még az előbbinél is ostobább arckifejezésemre válaszul közölte, miszerint ott is van neki egy barátnője, akinek van egy másik barátnője, és a véletlenek játékos együttállásának köszönhetően épp ráérnek hétvégén. És bizisten meg fogjuk látogatni őket!

Mellékesen nem árt megjegyeznem, hogy Ippo-nak a felhőtlen Itália több, távoli szegletében is akadtak efféle elfekvő leány ismerősei, akiket, ha úgy hozta a kedve, felkeresett, majd némi kellemes pásztoróra eltöltése után biztosított, hogy hamarosan visszatér, vagy oda is költözik. Aztán sokára kereste csak meg őket, és sosem költözött oda.

Mivel még soha sem jártam Olaszország azon vidékén, Torino pedig mindig is érdekelt, nem elhanyagolható módon pedig hónapok óta nem volt szerencsém mezítelen női testet látni élő egyenesben, így belementem a dologba. Ehhez szükség volt az üveges sörök gyorsan fakuló litereire is, meg némi unalom-csömörre, amit a monoton aljamunka beállt rendszere okozott. A mediterrán tél is elég nyomasztó tud lenni, hónapokig októberi időjárás uralja a köztereket, folyamatos eső és tizenpár fokos hőmérséklet ragaszt libabőrt a reggeli ébredés rossz ízű leheletének mellékhatásaként a vendégmunkás hátára. A pillanatnyi környezetváltozás így ésszerű megoldásnak tetszett előttem.

Elég az hozzá, hogy még egy adag sörital megvásárlása és elfogyasztása után elég hosszúra nyúlt az éjszaka. A calabriai fiatalember ráadásul úgy döntött, ideje elfogyasztania a havonta esedékes ópiumadagját, így miközben én eluraltam a zenelejátszó szerkezeteit, és a Büdösök zenekar nemrég vásárolt cd-jét bőgettem a szomszédság legnagyobb örömére és gyönyörűségére, addig Ippo egy alufólia darabka segítségével a teljes öntudatlanságig űzte rogyadozó agysejtjeit. A vénsége miatt leselejtezett cirkuszi elefántok mozgáskoordinációjára emlékeztető lassú komótosság költözött valamennyi végtagjába, s a két napos csecsemők arckifejezésével felruházva mimikai izmait olyannyira összpontosított belső utazásának minden elsuhanó villanyoszlopára, hogy szerintem a világ is összedőlhetett volna körülötte, az sem zökkenti ki révületéből. Csendes amerikai helyett adott nekem egy bágyadt itáliai…Még jó, hogy nem Vietnámban vagyunk! – gondoltam magamban; aztán miután rájöttem, hogy nem csak gondoltam, ki is ejtettem a számon a szavakat, be kellett látnom: bizony sikerült alaposan betintáznom. Ideje nyugovóra térni, elmúlt három óra húsz, remélem ez a Casanova meggondolja magát reggelig, vagy marad a Belső Utazási Iroda (Spirit Travel?) turistája! A rosseb se akar egy óra múlva fölkelni!