Rémregény

Másodosztályú rémregénybe csöppentem, ahol az egy kaptafára koptatott szájú mindentudók és jóakarók tuszkolják a jobb életet serényen a gigámon lefelé. Kísértenek és megkísértenek minden sarkon, a közértben; lépcsők tetejéről és lábánál fordulnak utánam, suttogva a jószándékot. A megszívlelendő tanácsokat az élethez. Zsolozsmázva állják utamat az üvegesedett szemű élőhalottak, nincs előlük menekvés. Egyszerűen mindenütt ott vannak és megszólítanak. Szóval paranoiás lennék? Üldözési mánia gyötörne, s valamiféle őrült összeesküvés-elméletet gyártanék unalmamban, amolyan bolha-elefánt viszonylatban? Hát nem, kérem! Itt zajlik az egész körülöttem. És velem.

A minap is ez történt, mikor meglátogattam édesanyámat, aki hajszobrászként faragja formásra és divatosra unatkozó, hiú nőtársai fejszőrzetét. Gyanútlanul beléptem hozzá, mert éppen ráértem, és amúgy is meg szokott kínálni kávéval ami, valljuk be: mindig jól esik – még akkor is, ha instant. Ahogy ott álldogálok, várva, hogy a székben tespedő, alufólia fecnik alól sunyin leselkedő, májfoltos naccsága frizurája elkészüljön, és mehessek rágyújtani a kávé mellé, az ominózus ötvenes a forgószékből kérdéseket kezd hajigálni nekem. Hogyaszongya:

- És most dolgozol? (ó, ki hitte volna, hogy ez lesz az első kérdés?)

- Igen, dolgozom.

- Hol? (tudom, hogy nem érdekli…na jó, fapofa)

- Dombóváron. És itthon.

- Dombóvár? Az elég messze van. És mit csinálsz ott?

- Kanász vagyok, hatvan mangalica mellett. És itthon tetoválok.

- Hát igen…nehéz a megélhetés… (nem értem, hogy a fenébe szűrte le éppen ezt…tűnjünk már innen!)

- Igazán nem vészes. Meg lehet szokni.

- Jaj, hát a lányomék (kezdődik!) kimentek Németországba tavaly. Nagyon jól keresnek, remek életük van! Ha tehetném…ó, a te korodban főleg! Hisz olyan fiatal vagy! (annyira már nem, asszonyom) Itt nem lehet élni. Ki kell menni!

Annyira unom már ezeket a jobb életet sugárzó sikertörténeteket! De nincs vége. Sosincs vége. Olyan ez, mint egy lánc: minden szem egy dicsőséghadjárat, egymást szorongató, seggét bújó hányingerlavina.

És lássanak csodát, ha már elindult a hótömeg, húzza magával a többit! Hömpölyög felém a nyugatra szabadultak tündérmeséinek áradata: a hajmosóban hanyattában hozsonnázó fiatal tanárnő bátyja épp most költözött ki Ausztriába. A labancoknál szebb az élet, már árulják a házukat, ment az egész család. A búra alatt a meleg levegőtől túlfűtött nyugdíjas néni, hajcsavaróktól eldeformálódott koponyája is bólogat, hisz az unokája remekül érzi magát Londonban. Ki kell menni! Ekkor gyorsan kislisszoltam az ajtón.

És pár héttel korábban, mikor is egy jó cimborámat kísértem el a helyi szeszfőzdébe, szintén beleszaladtam. Szembe találtam magam egy közel két méter magas, másfél mázsás őstulokkal, három fog büszke tulajdonosával, aki a nagy és nehéz tárgyak mozgatására tette fel az életét. Ha már szembe jött, köszönés oszt kézfogás. Undorító, döglött hal tenyerével csapdába fogta a markomat, s az Istenért nem akarta elengedni. Májkárosult, sárgásan vizenyős szemeit rajtam csüngetve egyre közelebb tolta szesztől bűzös arcát, s szellős mosolyával az arcomba böfögte:

- Te ismered a fiamat. Az Attilát.

- Fogjuk rá.

- Ők már kint élnek. Ausztráliában. Indítottak egy vállalkozást, és most már nagyon jól megy nekik.

- Örülök…

- Itt nem lehet. Ki kell menni! – majd kínos közelségbe csúszva a fülembe leheli – Itt nincsen semmi.

Na jó, most volt elég! Kirántottam izzadt, löttyedt tenyeréből a kezem, sarkon fordultam, és dolgom után néztem, csak ne kelljen beszélgetni.

És ez csak két apró, mindennapos példa, kérem! A napokban a pékné a kifli átnyújtása közben hozakodott elő a Düsseldorfba távozott unokahúgával, a vasboltban pedig az eladó a mielőbbi távozásra bíztatott. Már az országból, nem az üzletből. Meg mernék esküdni, hogy a büntetési csekket barátságosan töltögető parkolóőr ezt suttogta a válla fölött ma reggel, miközben elsétáltam mögötte a járdán: menekülj!

Ki kell menni!

Élőhalottak mindenütt! A cselekedni félő, életunt és elkeseredett generáció egy emberként sulykolja beteljesületlen vágyait az őket körülvevőknek. Cukormázas, nyugati paradicsom utópiájuk ködén keresztül nézve ítélik meg az anyagi létre alapozott értékrendjük szerint fölépített környezetüket. S a benne élőket egyaránt. Sehol a realitás talaja, csak a régi regéket felváltó evilági mendemondák az elérhető édenkertről. Mert biza elhiszik, hogy – a Burzsoá Nyugdíjasokat félre-idézve – odakünn az oroszlánnak nincsen foga, a kerítések kolbászból készülnek, és minden embernek ötöse van a lottón.

Szó se róla, van az úgy, hogy az anyagi bilincsek megkövetelik a külföldi kenyérkeresetet (szép emlékű svájci frank, mennyien szeretnek!). Mivel ott magasabb a fizetés. Ez bizony tény. Ár-érték arányban is több marad a tárcában hó végén. És sok embernek ez elég a boldogsághoz. Csak azt az aprócska kis bukfencet nem bírom abba a csökönyös, somogyi-sváb-székely-magyar fejembe beleverni, hogy ez miért lett kötelező program?

Eltöltöttem én odakünn jópár esztendőt, s vizet prédikálnék borivás közben, ha azt mondanám, hogy – főleg az elején – nem élveztem jó részét. De a Kánaán azért elég messzicske áll ettől! Legalábbis úgy képzelem a paradicsomban nincs könyékig wc-ben turkálás a szeméttelepi munkásbarakkban, sem csokoládéüzem padlójára száradt ipari hulladék sikálása, mosogatólében ételmaradékokra történő hajtóvadászat, hatnapos munkahét, napi tizenpár órában. Mert bizony ez elég gyakori körülmény egy emigránsnak a fejlett nyugaton. Melós a kinti élet is, megkövetelik, ha már odatoljuk a külföldi pofánkat az ő rendezett és karbantartott országukba. Úgyhogy hagyjuk a dajkameséket a gyermekeknek, és nézzük reálisan a dolgokat!

Kedves jóakarók, szerencsefiai, akik kikaparták a gesztenyét: odavagyok az optimizmusuktól, a szebb életüktől, nem irigylem egy centjüket sem, nem köpök az unokájuk után, akinek most nagyon jó! Nem tartom hazaáruló senkiházinak, aki a kinti életet választja; biztos megvan a jó oka rá. Csak hagyjanak nyugton ezzel az egésszel! Legyen végre vége ennek a másodrangú rémregénynek! Tessenek megkapaszkodni: jártam a paradicsomban, s képes voltam otthagyni! Visszamennék? Persze, hisz szeretem a helyeket, ahol jártam! De most önszántamból vagyok itt. És értékelném, ha tehetném a dolgomat ezen a nyomortól homlokon csókolt szemétdombon anélkül, hogy elzavarnak.