Lefagy a lábam ebben az átok csizmában. A kezem is; kesztyű
híján vörösre csípte a fagy meg a hó, az orrom hegyiről nem is beszélve. Pedig
még alig két órája, hogy idekinn dolgozunk, épp hogy elmúlt nyolc, és már
teljesen átfáztam. Úgy értem, hogy a végtagjaim, mert amúgy izzadok, mint egy
ló a vaskos vágásbiztos nadrágban.
Úgy néz ki a nap ma nem kívánja kidugni az orrát
felhőfüggönye biztos rejtekéből, s a porondra lépni, inkább meghúzódik a
háttérben, míg mi idelenn a zenekari árokban nyűjük az erdei hegedűt. Nem
stradivari, csak stihl, azért eléggé össze vannak hangolva.
A második tankot hajtottam ki, s csak azért állok meg, hogy
újratöltsem a gépet. Miután szomjúságtól poros torkába löttyintem a keveréket,
gémberedett ujjaimmal előkotrok egy gyűrött, sodrott cigarettát a pléhdobozból,
megmelengetem a végét a sercenő gyufa lángján, s mélyen leszívom a nikotinnal
átitatott halált. Hagyd, hogy üssön!
Még egy pillantás a fenyőlombok közt felsejlő, ónszínű
égboltra, s irány vissza! Sok még a gólyafészek (azaz összefagyott, hótörött
fák garmadája), amit széjjel kell bontani, mielőtt a még álló matuzsálemekhez
nyúlhatunk. Messze van, igen messze.
Ahogy az is, mikor a zsebemben lapuló, pengevékonyra
összepréselt két kis toast-kenyér szeletkét kirághatom a nylonból. A nap
fénypontja lesz a korty langyos, cukros tea-löttyel leöblíteni a fűrészporos
ebédszerűséget. De jobb nem is gondolni rá, vagy vágyódni utána, mert annál
távolabb kerül. Ha nem gondolkodik az ember gyereke, valamivel gyorsabban vánszorog
az idő.
Pedig – Isten lássa lelkem! – szeretem ezt a munkát. Van
benne valami ősi erő, primitív nagyszerűség, ahogy a jól meghajkolt, harminc
méterig nyúló törzset az ember a döntővágással megindítja az enyészet felé. Van
egy pillanat, mikor mintha elgondolkodna a félholt faóriás, nekiinduljon-e az
útnak, aztán egyszer csak megbillen; ebben a pillanatban megáll a lélegzet…aztán
irányba áll, és elszántan gyorsul…végül hatalmas robajjal a holt teher földet
ér. Abban a pillanatban a szív kihagy egy ütemet, s helyette a megremegő föld a
talpamon át feltörő lökéshullámával mozgatja ereimben a vért. Elönt valami
eufória, amitől hangyák futkosnak a bőröm alatt, szemeim előtt sosem volt
csillagok táncolnak. Arcomon torz vigyor, mint egy eszelősnek, és üvölteni,
rikoltani támad kedvem.
Támadna, ha lenne még kedvem. De elfogyott. Ez nem erről
szól, profitra dolgozunk, teljesítménybérnek hívják. Illetve hívnák, ha tudnánk
annyit teljesíteni, vagy kapnánk érte bért. De nem csúfolhatjuk a rideg valósággal
ennek a szónak a jelentését, ez valami egészen más. Persze a mi hibánk. Egy
hajcsárnak dolgozunk, aki a föld alól jött, jelleme is ehhez mért. Sötét. Az
utolsó, tolvaj cigányoknak kijáró hangnemben intézi hozzánk minden szavát,
gyanakvó és paranoiás lázálmait rajtunk vezeti le, a mi hátunkat ostorozza a
tébolyával. Csoda-e, ha nem megy? A rosseb rágná meg, hogy is menne?!
Sebaj, komám, ez is elmúlik egyszer! Mint minden nap, szép
sorjában, egymás után véget ér. Túlélni – már csak ez számít.
A sisakrostély alatt rágom a bagót, arcomban gomolyog a
füstje, összekeveredik a zúgó fűrész okádta forgácsesővel. Nem fontos semmi,
nyűni kell a fát, hogy fogyjon – ha lehet, gyorsabban, mint én.
Gyantát véreznek a rönkök, a lucfenyő vérét adja az
építőiparért, húsát a papírért, lelkét a kazán melegéért. Hasonlítunk. Én is
erőmet adom a tető léceiért a fejem felett, akaratom utolsó morzsáit a
papírért, amire esténként körmölök, s lelkemet a melegért, ami a kályhából
sugárzik a bőröm alól kikandikáló csigolyáim tarajára.
Bírni kell, hisz mindig van még egy kis erő, amit elő lehet
húzni a tarsolyból, akad még maradék akarat is a polcon…csak a lélek el ne
fogyjon…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése