Mikor az ember már a második, harmadik napja veri a blattot,
mert nem tud mit csinálni, és csak mennek a napok, de nem közeledik a vége,
akkor már vágyik kifelé. Nem tud örülni a pihenésnek, mert csak nyújtja azt,
amit legszívesebben rövidítene. Vagy levágná a végét. De nem, mert csak tolódik,
késik, mint egy kivénhedt dízelmozdony.
Zöld az adutt. Megint. Harmadszor egymás után. És már ez is
idegesítő; innen is látszik, hogy nő a baj. A kártyalapok fölött néha az ablak
függönytelen opáljára sandítunk, de csak fél szemmel, hisz tudjuk jól: odakünn
semmi de semmi nem változott, csak a hó vastagszik, ahogy újabb és újabb pehelyrétegek
rakódnak a táj takarójának huzatára. Okádja az ég a színtiszta fehérséget, ami
nem tisztít már ilyenkor, április végén semmit, csak nyomaszt, mint az erdei
vadat az éhezés. Mert mi is épp úgy éhezünk, mint a vetés jeges takarója alól
zöldet kaparászó őzek a határban.
Kínomban nem törődöm már azzal sem, hogy a maradék
dohánymennyiségem utolsó morzsáit formálom csinos kis hengerekké, csak szívom,
mintha muszáj lenne. Legalább csendesíti a gyomrot. Így is dübörög a nyomor az
ódon paplakban, ahol a bajor dísztelenségben tengődünk, ötödmagammal. A
csalódottság, elkeseredettség és a semmibe vett emberek dühe keveredik a korgó
gyomrok éktelen dobpergésével, átrohan a nyitott ajtókon, ahol kényszerből
alszik az egyik, ne mardossa a honvágy meg a koplalás, újraolvassa könyveit a
másik, addig se kelljen a többiek zord arcát bámulnia, és verjük a kártyát
ketten, mert mi mást tehetnénk. Én már újraolvastam mindet.
Háztáji forradalom csiszatolja sáros csizmáinak talpát a
bejárat előtti kis szőnyegdarabkán, kevés híja van az első elcsattanó pofonnak.
Már csak az a kérdés ki adja kinek. Azért a fogadó félre lenne egy tippem, de
megtartom magamnak.
Negyedszer is zöld az adutt. Elég volt, nem bírok tovább
ülni! Ilyenkor valami láthatatlan erő mindig kihajt, messzire mindenkitől.
Jártányi erőm is alig van ugyan, mégis magamra cíhölöm a zubbonyt, sapkát,
marten’s-t, s irány a külvilág! A fagyos szél orromba fagyassza a csordulni
vágyó taknyot, de valahogy most ez sem érdekel, csak menjek el innen végre egy
kicsit. Bárhová, akár a fenyők közé, még ha undorom is van ezektől a
télen-nyáron zöldellő korhelyektől! Hol van még a szikár tölgyek zörgő csontú,
barna kopaszsága, a nyírfák hóba olvadó meztelen fehérsége? Mennyire van még a
tavaszt jelző rügypattogás, életet lehelő gyéren kelő gyom-magvaival, s az első
hóvirágok hajbókoló pionírságával? Itt minden állandó, sötétzöld és magasztos.
Távolságtartó a fél méteres mohaszőnyeg, idegen a korhadó gyantás törzs az
avartalan talajon. A benti csendnél még így is jobb.
Az első kanyarnál meglepett róka néz velem farkasszemet
(jobb, mintha farkas nézne rókaszemet). Eliszkol a fényképezőgép csettenésére. Integetünk
egymának: ő a zászlós farkával, én egy gyenge kézlegyintéssel és egy
félmosollyal. S csak megyek, megyek, mintha ettől bármi is jobb lenne. Ráállok
egy vaddisznó csapájára, követem bokrokon át, fogalmam sincs, miért. Talán,
hogy kiderüljön, ha találkoznánk, melyikünk vágna ostobább arcot.
Kilométerek vannak mögöttem, dombok és földek. Földes
dombok, dombos földek. Talán két falu határát is körbejártam már, mire
megelégelem; azt hiszem, eléggé kiszellőztem mára. Visszafelé a temető mellett
visz az utam. Valami magával húz befelé, a kovácsoltvas kiskapun keresztül.
Rendezett, tiszta kis temető. Egyformán ájtatos márványlapok jelzik a jobb
életet, még ha az alatta fekvőknek mindegy is, mire kerül a nevük, meg az a pár
évszám. Barátságos és meghitt kis helyecske.
Sose éreztem a térdeplés, templomban éneklés hiányát, vagy a
szenteltvízét az ujjam végén, miközben hányom a keresztet. De gyakorta
akaratlanul és öntudatlanul is Istent keresi az ember. Nem egy vallásét, csupán
a magáét. A parcellák közt pedig ott van, a bizonyosságban és állandóságban,
hogy bizony előbb utóbb mindannyiunkat elkaparnak. Mindennek vége szakad
egyszer, s ebben van valami megnyugtató. Nem lehet örökké zöld az adutt. Egy
biztos, mielőtt még elkapálnának engem is, én megfaragom a kopjafámat, amin nem
lesz név, csak évszám. Egy deszkaláda kell nekem, s egy farönk, semmi több.
Hisz akkor már úgyis mindegy lesz.
Azt hiszem, átestem a ló másik oldalára, túl soká üldögéltem
a halottak között. Idegen halottak között. Megyek is, még mielőtt még epésebbé
lesz a szájam íze. A kijáratnál előre engedem a befelé törekvő idős nénit. Lehet
vagy hetven, de egyenlőre nem marad, csak látogatóba jött. A biciklit ő viszi
majd haza. Elég magas errefelé az átlag életkor – kivéve a vendégmunkásokét. A
nénike rám mosolyog szép protézissel kibélelt szájával, s azt mondja: „ Danke
schön! Grüss Gott!” Egyem a lelkét, az első őszinte mosoly napok óta, amit
látok! „Aggyon az Isten magába is, anyó!” – válaszolok mosolyogva, s kedvem
lenne arcon csókolni, de valószínű megijedne. Hagyom inkább szegényt, és továbbindulok.
Tisztul az ég, holnap talán már hullhat a forgács. Üvölthet
a hajcsár. Nem érdekel. Előveszem az utolsó piszkos tizenkettő cigaretta
egyikét, marad tizenegy. Eleresztek egy füstkarikányi boldogságot a jégbordás
levegőbe, nézem, ahogy szertefoszlik, és már nem érzek semmit. Másként nem
lehet.
Az asztalon vár a kártya, tök az adutt. Íme, a bizonyosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése