...avagy miért ne
legyen az embernél pergődob Butapesten...
Előszó-féle:
Ez a történet itten alant nem egészen lesz kerek, mert
bizonyos részleteit az alkohol homálya teszi tejfölösen ködszerűvé, viszont
teljes mértékben megtörtént. Méghozzá annyira de nagyon megtörtént, hogy egy
vargabetűt sem kellett hozzábiggyesztenem, csupán visszaemlékezni (ami nem
olyan egyszerű azért), és munkanapló-formán lejegyezni a fejüket kidugdosó kis
emlékmorzsák összesöpörgetett kupacát. Meg persze közbe-közbe némi
konzekvencia, avagy levont tanulságok – nem kívánt törlendő (segítek: az utóbbi
szebben hangzik, még ha kevésbé is tűnik értelmiséginek).
A beharangozott
história:
A ritka alkalmat megragadva ellátogattam a fővárosba egyik
hétvégén, mert hogy koncertet szerveztek a nyughatatlan fiatalok és nem annyira
fiatalok, ráadásul számomra is kedves zenekarokat felvonultatva, mint a
Tekintetes úr, vagy az új kedvenceim egyike, a Honecker bosszúja (Timúr szerint
Bonecker hosszúja). Leparkoltam a szegényes kis útifelszerelésem Óbudán, s a
kellemes délutáni sörözgetést és kacarászást követően hónom alatt egy
pergődobbal, melyre szükség volt az esti rendezvényen, megindultunk Timúrral és
Gáll úrral karöltve a helyszín irányába.
A koncertekről most nem szeretnék részletes élménybeszámolót
tartani, megteheti bárki, aki ott volt; az én írásomnak nem ez a témája. Elég
az hozzá, hogy remekül éreztük magunkat, jó zeneszó mellett. A pultos
kisasszonyt újfent csókoltatom, mert benyelte a visszajárót a kiírtnál
egyébként is drágább kőbányai árából, és még fel is háborodott, mert lekorholtam
érte. Sebaj, úgyse lesz itt többet ilyen mulatság!
Na de, vissza a kerékvágásba: nekifeszült a kibővült kis
társaságunk a hírös pesti éjszakának. Hónom alatt szorongatva a pergőt
sodródtam buszról buszra, villamosra, fene tudja még milyen járműre nem a
többiek után, utunkat pedig hangos cseverészés, röhögcsélés, némi alkoholosan
mámoros illatfelhő és (hála nekem) ütemes dobszó kísérte – az értetlen
tekintetekről nem is beszélve. Némi buszon ragadás és gyaloglás után a keleti
pályaudvarnál kötöttünk ki egy hangulatos kis helyen; de az úri közönség nem
verekedett. Elfoglaltuk a fél emeletet, s hagytuk zajlani tovább az éjszakát.
Ismét nem részletezném a történteket, mert ha elakadok minden eszembe villanó mulattató
aforizmán, sose jutok el oda, ahova szeretnék. Lényeg a lényeg: nagyon jó, ha
az egy nyelvet beszélők néha így összeülnek.
Hajnali öt óra körül, miután a salgótarjáni vonat elindult a
fényesedő keleti horizont irányába mi ellenkezőleg irányítottuk a menetelt, s
meglehetős fáradtsággal a vállunkon (valamint esetemben a dobbal a hunyom
alján) nyugat felé lépegettünk így hármasban: Timúr, Gáll úr és jómagam. Főleg
nyugatnak...egyet észak, egyet dél...kettő előre, egy hátra...göröngyös a pösti
aszfalt, hiába no!
Gyanús előjelek persze voltak. De egy, állítása szerint
tizenöt éve dobbal foglalkozó raszta néger, avagy afro-magyar, és egy tokától
bokáig végighányt, merevrészeg tinédzsertől eltekintve zökkenőmentesen
érkeztünk meg a Ferencziek terére, ahonnan már csak egy ugrásra volt a hőn
áhított busz kiindulási pontja, meg némi korai reggeli, esetleg kései vacsora.
Azonban a leszállást követően kissé bizarra váltott a hajnali hűvös levegő.
Történt ugyanis, hogy odalépett hozzám egy tuareg forma
barna fiatalember, mellette kissé fakóbb színezetű honfitársával, és tört,
hadaró angolsággal elkezdett magyarázni nekem a hónom alatt szorongatott
pergőre mutogatva. Na mármost: színjózan állapotomban is jobb esetben csak
ugatom az angol nyelvet, de nem igazán értem, hát még most! Azaz akkor! Nézem
ezt a fiút, hallgatom a beszédit, de nem értem. Mondom is neki az egyik általam
ismert külhoni nyelven, hogy lassítson szavainak pergő áradatán, mert így nem
jutunk dűlőre. S csak úgy meggondolatlanul kiköptem az alábbi kis mondatot:
- Langsamm bitte!
Erre elsápadt a barna arc, kikerekedtek a gesztenyeszínben
pompázó, ködfátyolos szemei, manikűrözött körmű mutatóujját rám szegezte, és a
következő, világ minden táján jól ismert kifejezéssel illetett:
- Náci!
Na szép, mondom. Ennyi kell csak? Hát, barátom, az a nagy
helyzet, hogy ezt a nyelvet kellett tizenöt esztendőn keresztül tanulnom, mit
tegyek? Nem tudok ángyélusul. Timúr persze serényen fordított neki. Hasszán
azonban hajthatatlan volt, és meggyőzhetetlen: én náci vagyok pedig!
Szó szót követett, Gáll úr is bekapcsolódott a vitába, mire
Hasszán benyúlt divatos melegítőjének zsebébe, és előkotort egy vörös füzetkét,
majd orrunk előtt meglobogtatva közölte, hogy ő biza svájci.
- Áj em szvissz!
Ez remek. És?
Hamar belefáradtam a meddő vitába, ami kezdett elharapózni körülöttem,
így leültem a betonpadra (vagy virágágyás volt talán?), ahol csendes
dobolgatással próbáltam elütni a vontatottan csoszogó időt. A fakóbbik
fiatalember néha franciául kiabált valamit, mert ő csak azt a nyelvet beszélte,
s Hasszán Himmelherrgott újra meg újra fellángoló dühvel ecsetelte, miszerint ő
itt vendég, és nem viselkedünk illendő módon vele. Mert kelet-Európában
mindenki rasszista. Na bumm! Aduttot bele!
És rám nézett, újra meg újra, angolul hadoválva valamiről,
amiről fogalma sincs neki (második világháború, és a többi). Mondom neki erre:
- Parli italiano? – mert hogy olaszul is kénytelen
kellettem megtanulni, amíg a digóknál dolgoztam, három esztendeig.
Nem. Ő csak angol, francia. Remek! Akkor mégis mihez kezdjek
veled fiam? Az általad hazának választott ország három nyelvet is használ
hivatalosan, én abból kettőn is megpróbáltam hozzád szólni. Történetesen az
egyikért lenáciztál, de nem beszéled. A másikat se, fogalmad sincs róla. Csak
francia, mert olyan volt gyarmatról jössz nagy valószínűséggel, ahol ezt
beszélik az arab mellett, meg angol, mert azt mindenkinek kell. És én vagyok a
bunkó!
Közben Gáll úr már szőke fürtjei okán is nácivá avanzsált,
így aztán tényleg csak dobolgatással ütöttem el az időt, másnak nem láttam sok
értelmét:
- Ez egy svájci fekete, aki szerint te egy szőke fasiszta
vagy, és ezért nem szeret téged. És akkor mi van? Menjünk enni, aztán aludni! –
azt hiszem ez lehetett az utolsó „értelmes” hozzászólásom az eseméyekhez.
Aztán a vitában valahol lehetett egy fordulat, amíg én
elábrándoztam kissé, mert a következő percben arra eszméltem, hogy Timúr
„gúdfelló”-nak van emlegetve, vállveregetéssé szelídültek a mozdulatok, s
majdhogynem ölelkezni kellene velük, megbékélésül. Majd baráti integetések
közepette veszünk búcsút Hasszán Himmelherrgott-tól, és fakó színű barátjától
(hogy neki is adjak valami hangzatos nevet, legyen Jeanfrancois. Juszuf
Jeanfrancois.). Ki érti ezt?
Még pár bizarr intermezzo után végre beértünk az óbudai kis
lakás biztonságos falai közé, és álmunkban próbáltuk megemészteni a történteket.
Szép ez a multikultúra, nagyon szép!
Tanulság-féle, avagy
bőcsködés:
Idejön egy tuareg fiatalember svájcból (a másik érdektelen
merevrészeg volt), és lefasisztáz egy nyelv használata miatt. Amit ő nem
beszél, de új hazájának amúgy hivatalos nyelve. Mi a fene van ezzel a világgal?
A barna fiú nem is arra büszke már, hogy barnának és muzulmánnak született,
mint legtöbb társa egyébként teszi, hanem hogy ő svájci! Szabatosan értelmezi kissé
ezt a fogalmat egyébként, a nyelvismereteiről nem is beszélve.
Az európai történelem neki nem jelent semmi, de vagdalkozik
vele. Egy olyan ország lakosaként közli kirekesztő létem undorítóságát, aki
náci arany rejtegetésével és beszari kívülállással volt elfoglalva akkoriban,
mikor Adolf elfelejtette lerombolni Versailles-t.
Vendégként megkövetel minden tiszteletet tőlem, és hogy
angolul beszélgessek vele az ő nagyszerűségéről, de mint vendég annyira bunkó,
hogy beleszarik abba a medencébe, amiben éppen úszkál, miközben a vakációját
tölti.
Ez a nagy nemzetköziség annyira elkorcsosítja a népeket,
hogy már azt sem tudják, kik ők, meg honnan jöttek, de az ujjal mutogatás és a
kirekesztést kiáltozó kis toleranciabajnokok virágkorukat élik újfent. Mi meg
ülünk a hegy tetején, csokit majszolva, mikor odalép hozzánk egy barna egyén
(férfi? nő? férfi-nő?), mondván:
- Du Svájci??
- Nem, én is magyar vagyok.
- Fasiszta!
És még egy kis mellékes apróság. Kérdem én: ide tényleg csak
a külföld legalja, a legrohadtabb taplók járnak üdülni, akik már otthon, vagy
más országokban nem mehetnek sehova a szarevő jellemük miatt? Akkor minek a
turizmus? – kérdem én újfent. Erre nem biztos, hogy olyan nagy szükség van.
Mondjuk legalább egy előnye biztos volt ennek a kis
találkozásnak (a szürreális élményt és sok röhögést leszámítva): Hasszán
Himmelherrgott és Juszuf Jeanpierre biztos nem akar nálunk hosszabb időre
letelepedni. Sőt, lehet nem is jönnek többet errefelé. Elvégre Kelet-Európában
mindenki rasszista. Ők nem. Mert svájciak. Egyem a lelkét! Sebaj, két bunkóval
kevesebb, maradt még elég!
Utózönge:
Ezek után másnap meg se lepődtem már, mikor a Szépművészeti
Múzeumban antiszemitázták az egyik tárlatvezetőt. A héber úr azzal vádolta,
hogy zsidózott. Valami atombomba, meg Izrael? Nem tudom. De a tárlatvezető ott
bizonygatta, hogy ő nem! Ugyan! Soha! Olvassa el a blogját, ott is látszik,
hogy ő tényleg nem!
Ehh! Fárasztó! Unalmas!
És ezt pont Lautrec egyik legérdekesebb plakátja előtt kell
megvitatni? Győztem félrelökdösni őket, meg a köréjük gyülemlett 10-15 fős
bámészkodó turistát. Azért nem kell aggódni, megoldottam! Beléptem a kör
közepére, s fennhangon közöltem velük:
- Bocsánat! Szeretném megnézni a képet! Én ezért
fizettem!
Elég volt a tegnapi, köszönöm!