1988.
Az idősödő erdész órák óta ott állt a sötétlő fenyőerdő árnyékában,
és meredten bámult a vasfüggöny irányába. Unta, hogy a határvidéken ragadt, de
nem volt mit tenni, elvégre ezt a területet is kezelnie kell valakinek. Ő pedig
nem kérdezte a miérteket.
Tudta, vagy csak sejtette, hogy a fal túloldalán a nyomor
olyan magasságban hömpölyög, hogy hullámai a szögesdrót talpát nyaldossák. A
haldokló szocializmus semmi mással össze nem tévesztető szaga átcsap néha az ostromgyűrűn,
hogy a nélkülözés tömény keserűségével árassza el a békés nyugat petyhüdt
levegőjét. Tudatosítja, ha elfelejtenék a nagy fejlettségben: milyen piszok
szerencsések ezen az oldalon.
Huszonöt év a faltól pár száz méterre. Idegőrlő. A
túloldalról gyermekkorból ismerős arcok és félig elfelejtett barátok, távoli
rokonok fakó emléke lesett át a kihullott habarcscsomók közti réseken.
A fal takarásában masírozó katonák felé irányította
messzelátójának lencséit. Ilyenkor a sötét keretes karikában mindig
visszanézett rá valaki, s ettől olyan érzése támadt, mintha nem is ezen az
oldalon áll. Mintha Honecker csizmája a lapockái közé taposna, tuszkolná a
trágyalébe az arcát, hogy belefulladjon a saját piszkába.
Odahaza, palatetős, bajor mintára épült kis házikójában
sosem érzett ilyesmit, odáig sosem kísérte el az érzés. A kellemesen duruzsoló
kályha mellett elsikkadtak a messzemenő következtetések, a békés pipafüst köd
elhamvasztotta a skizofrén gondolatokat.
Aztán másnap kezdődött minden elölről. A fenyőerdő szélén
úgy tűnt, még a fák is sötétebb árnyékokat vetnek. A fű is lassabban nő.
Az őrtorony lakói sosem szokták meg jelenlétét. Gyanús elem
maradt mindvégig. Ugyanaz a műsor minden egyes alkalommal: a kölcsönös
vizsgálódás.
Néha integetni támadt kedve, de sose tette. Nem, mintha
attól félt volna, hogy lelövik, hisz még az öreganyjuk is közös lehet azzal a
sihederrel! Egyszerűen nem akarta bajba keverni. Őrület! Ki találta ezt ki?!
Az évek pedig múltak, s ahogy őszült a halánték, gyűltek a
ráncok, mély árkaikban a szomorúság savanyú párája, egyre csak érett egy
gondolat. Lassan a rögeszméjévé vált: az őrtorony!
1990.
Az idős erdész újra ott állt az évszázados, sokat látott
fenyők tövében. A határzóna eltűnt, majd’ egy éve. A szögesdrótok rég újrahasznosultak
a kohók áldásos tevékenységének hála. Csak ő nem születethetett újjá. Negyven
évet nem söpörhet el egyetlen vihar.
A berlini falat emberek ezrei zúzták ízzé-porrá, mindenkinek
jutott egy féltégla. Kamerák, híradások, szenzáció...világraszóló esemény.
Csak a vénülő erdész nem tudott zöldágra vergődni a hirtelen
jött megnyugvással. A palatetős, bajor mintázatú kis házban továbbra is
nyughatatlan gondolatok vergődtek faltól falig. Éjszakánként a tágra nyílt,
kezdődő hályogosodástól szürkülő szemek mögött érett, erjedt a gondolat, égetett
a rögeszme.
Türelemmel kivárta a születésnapját. A hatvanötödiket. Talán
ezzel akarta megajándékozni magát.
És elérkezett június hónap huszadik napja. Öregecske
terepjárójával megindult a hengeres objektum felé a zöldellő réten keresztül,
miután a háromórai leselkedés megnyugtatta: nem figyeli senki.
Leállította a motort, kiszállt és betette a kocsi ajtaját.
Egy pillanatra megállt az őrtorony tövében, s alaposan megnézte magának. Előszedte
a csomagtartóból a német precizitással bekészített szerszámokat: nyomatékkulcs,
akkumulátoros sarokköszörű, drótkötél, racsni, feszítővas. Minden, amire
szüksége lehet, úgyhogy nekiállt, hogy véghez vigye az évtizedes tervet.
Egyenként lecsavarta a hatalmas csavaranyákat, melyek a
betonlábhoz rögzítették a tizenöt méteres monstrumot. Mikor valamennyi vas
mellette hevert a fövenyen, fogta az acélsodrony egyik végét, s elindult a
körkörös lépcsőn felfelé. Még mindig stabilan állt az épület, hisz az
örökkévalóságnak szánták oda. Ő pedig éppen ezt az örökkévalóságot kívánta most
a földbe döngölni.
Az akkus flex hamar elbánt a lépcső tetején akadálynak szánt
csapóajtó lakatjával, majd a toronyba érve az ablakkerethez rögzítette a kábel
egyik végét, a szabad tekercset pedig kihajította a friss, szénaillatú
levegőbe. Halk puffanás kísérte a sodrony és az anyaföld találkozását.
Egyszer még körbetekintett, milyen is volt a másik
oldalról...megborzongott a kísérteties gondolatoktól. Hamar meg is indult
lefelé, még mielőtt beleszédül.
A legközelebb álló fa törzsén rögzítette a feszítő racsnit,
majd rákapcsolta a toronyból odacibált kábelvéget. Minden egyes feszítésnél
kéjes rángás futott végig a gerincén, s arca megmagyarázhatatlan vigyorba
torzult. Egyre hevesebben tépte az acélkart, míg a torony egyet
reccsent...aztán még egyet...lassan, nyikorogva engedtek a rozsdás csavarok, de
megállíthatatlanul billent a szerkezet. Már-már önfeledt állapotban rángatta a
feszítőt. Gyerekkori karácsonyok ajándékbontási láza égett könnyes szemeiben,
felkurjantott, mint egy vacsoráját üldöző ősember. Lihegése állati üvöltésbe
csapott át, amint átbillent a torony a holtponton, fél kézzel a racsnit hajtva,
másikkal a haját tépve őrjöngött a zöld vasszerkezet halálhörgésén. Aztán,
mintha az ég szakadt volna ki a helyéből, hatalmas robajjal földet ért az
elnyomás tilalomfája, a sárgaházi téboly elhagyta palackját, hogy végre
elhallgassanak a zajok a koponyájában. A mindent elsöprő dübörgés
megtisztította a rétet, elfújta a százados fenyők közt lapuló kételyeket,
zöldebbé vált a fű, édesebbé a nyár illata, boldogabbá a június. Nem voltak
kamerák, nem volt tömeg, nem volt éljenzés, csak egy öregember, rikoltozó
mámorban, s a torony, a sötét múlt, amit ő rombolt le, egymagában. Így vetve
végleg véget mindennek.
Másnap hajnalban a rendsodrót vontató traktoros találta meg az
öreg holttestét. Az őrtorony mellett feküdt, keze még most is görcsösen
markolta a racsni acélkarját. Haja csapzottan lógott az arcába, szája ugyanabban
a torz mosolyban feszült. De a szemei, még az üvegesen halott szemei is egy
olyan örömről árulkodtak, melyet nem érezhet senki emberfia. Egy egész életet
élt meg, pár másodperc alatt, s a szíve belé szakadt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése