Du svájci?

...avagy miért ne legyen az embernél pergődob Butapesten...

Előszó-féle:

Ez a történet itten alant nem egészen lesz kerek, mert bizonyos részleteit az alkohol homálya teszi tejfölösen ködszerűvé, viszont teljes mértékben megtörtént. Méghozzá annyira de nagyon megtörtént, hogy egy vargabetűt sem kellett hozzábiggyesztenem, csupán visszaemlékezni (ami nem olyan egyszerű azért), és munkanapló-formán lejegyezni a fejüket kidugdosó kis emlékmorzsák összesöpörgetett kupacát. Meg persze közbe-közbe némi konzekvencia, avagy levont tanulságok – nem kívánt törlendő (segítek: az utóbbi szebben hangzik, még ha kevésbé is tűnik értelmiséginek).

A beharangozott história:

A ritka alkalmat megragadva ellátogattam a fővárosba egyik hétvégén, mert hogy koncertet szerveztek a nyughatatlan fiatalok és nem annyira fiatalok, ráadásul számomra is kedves zenekarokat felvonultatva, mint a Tekintetes úr, vagy az új kedvenceim egyike, a Honecker bosszúja (Timúr szerint Bonecker hosszúja). Leparkoltam a szegényes kis útifelszerelésem Óbudán, s a kellemes délutáni sörözgetést és kacarászást követően hónom alatt egy pergődobbal, melyre szükség volt az esti rendezvényen, megindultunk Timúrral és Gáll úrral karöltve a helyszín irányába.

A koncertekről most nem szeretnék részletes élménybeszámolót tartani, megteheti bárki, aki ott volt; az én írásomnak nem ez a témája. Elég az hozzá, hogy remekül éreztük magunkat, jó zeneszó mellett. A pultos kisasszonyt újfent csókoltatom, mert benyelte a visszajárót a kiírtnál egyébként is drágább kőbányai árából, és még fel is háborodott, mert lekorholtam érte. Sebaj, úgyse lesz itt többet ilyen mulatság!

Na de, vissza a kerékvágásba: nekifeszült a kibővült kis társaságunk a hírös pesti éjszakának. Hónom alatt szorongatva a pergőt sodródtam buszról buszra, villamosra, fene tudja még milyen járműre nem a többiek után, utunkat pedig hangos cseverészés, röhögcsélés, némi alkoholosan mámoros illatfelhő és (hála nekem) ütemes dobszó kísérte – az értetlen tekintetekről nem is beszélve. Némi buszon ragadás és gyaloglás után a keleti pályaudvarnál kötöttünk ki egy hangulatos kis helyen; de az úri közönség nem verekedett. Elfoglaltuk a fél emeletet, s hagytuk zajlani tovább az éjszakát. Ismét nem részletezném a történteket, mert ha elakadok minden eszembe villanó mulattató aforizmán, sose jutok el oda, ahova szeretnék. Lényeg a lényeg: nagyon jó, ha az egy nyelvet beszélők néha így összeülnek.

Hajnali öt óra körül, miután a salgótarjáni vonat elindult a fényesedő keleti horizont irányába mi ellenkezőleg irányítottuk a menetelt, s meglehetős fáradtsággal a vállunkon (valamint esetemben a dobbal a hunyom alján) nyugat felé lépegettünk így hármasban: Timúr, Gáll úr és jómagam. Főleg nyugatnak...egyet észak, egyet dél...kettő előre, egy hátra...göröngyös a pösti aszfalt, hiába no!

Gyanús előjelek persze voltak. De egy, állítása szerint tizenöt éve dobbal foglalkozó raszta néger, avagy afro-magyar, és egy tokától bokáig végighányt, merevrészeg tinédzsertől eltekintve zökkenőmentesen érkeztünk meg a Ferencziek terére, ahonnan már csak egy ugrásra volt a hőn áhított busz kiindulási pontja, meg némi korai reggeli, esetleg kései vacsora. Azonban a leszállást követően kissé bizarra váltott a hajnali hűvös levegő.

Történt ugyanis, hogy odalépett hozzám egy tuareg forma barna fiatalember, mellette kissé fakóbb színezetű honfitársával, és tört, hadaró angolsággal elkezdett magyarázni nekem a hónom alatt szorongatott pergőre mutogatva. Na mármost: színjózan állapotomban is jobb esetben csak ugatom az angol nyelvet, de nem igazán értem, hát még most! Azaz akkor! Nézem ezt a fiút, hallgatom a beszédit, de nem értem. Mondom is neki az egyik általam ismert külhoni nyelven, hogy lassítson szavainak pergő áradatán, mert így nem jutunk dűlőre. S csak úgy meggondolatlanul kiköptem az alábbi kis mondatot:

- Langsamm bitte!

Erre elsápadt a barna arc, kikerekedtek a gesztenyeszínben pompázó, ködfátyolos szemei, manikűrözött körmű mutatóujját rám szegezte, és a következő, világ minden táján jól ismert kifejezéssel illetett:

- Náci!

Na szép, mondom. Ennyi kell csak? Hát, barátom, az a nagy helyzet, hogy ezt a nyelvet kellett tizenöt esztendőn keresztül tanulnom, mit tegyek? Nem tudok ángyélusul. Timúr persze serényen fordított neki. Hasszán azonban hajthatatlan volt, és meggyőzhetetlen: én náci vagyok pedig!

Szó szót követett, Gáll úr is bekapcsolódott a vitába, mire Hasszán benyúlt divatos melegítőjének zsebébe, és előkotort egy vörös füzetkét, majd orrunk előtt meglobogtatva közölte, hogy ő biza svájci.

- Áj em szvissz!

Ez remek. És?

Hamar belefáradtam a meddő vitába, ami kezdett elharapózni körülöttem, így leültem a betonpadra (vagy virágágyás volt talán?), ahol csendes dobolgatással próbáltam elütni a vontatottan csoszogó időt. A fakóbbik fiatalember néha franciául kiabált valamit, mert ő csak azt a nyelvet beszélte, s Hasszán Himmelherrgott újra meg újra fellángoló dühvel ecsetelte, miszerint ő itt vendég, és nem viselkedünk illendő módon vele. Mert kelet-Európában mindenki rasszista. Na bumm! Aduttot bele!

És rám nézett, újra meg újra, angolul hadoválva valamiről, amiről fogalma sincs neki (második világháború, és a többi). Mondom neki erre:

- Parli italiano? – mert hogy olaszul is kénytelen kellettem megtanulni, amíg a digóknál dolgoztam, három esztendeig.

Nem. Ő csak angol, francia. Remek! Akkor mégis mihez kezdjek veled fiam? Az általad hazának választott ország három nyelvet is használ hivatalosan, én abból kettőn is megpróbáltam hozzád szólni. Történetesen az egyikért lenáciztál, de nem beszéled. A másikat se, fogalmad sincs róla. Csak francia, mert olyan volt gyarmatról jössz nagy valószínűséggel, ahol ezt beszélik az arab mellett, meg angol, mert azt mindenkinek kell. És én vagyok a bunkó!

Közben Gáll úr már szőke fürtjei okán is nácivá avanzsált, így aztán tényleg csak dobolgatással ütöttem el az időt, másnak nem láttam sok értelmét:

- Ez egy svájci fekete, aki szerint te egy szőke fasiszta vagy, és ezért nem szeret téged. És akkor mi van? Menjünk enni, aztán aludni! – azt hiszem ez lehetett az utolsó „értelmes” hozzászólásom az eseméyekhez.

Aztán a vitában valahol lehetett egy fordulat, amíg én elábrándoztam kissé, mert a következő percben arra eszméltem, hogy Timúr „gúdfelló”-nak van emlegetve, vállveregetéssé szelídültek a mozdulatok, s majdhogynem ölelkezni kellene velük, megbékélésül. Majd baráti integetések közepette veszünk búcsút Hasszán Himmelherrgott-tól, és fakó színű barátjától (hogy neki is adjak valami hangzatos nevet, legyen Jeanfrancois. Juszuf Jeanfrancois.). Ki érti ezt?

Még pár bizarr intermezzo után végre beértünk az óbudai kis lakás biztonságos falai közé, és álmunkban próbáltuk megemészteni a történteket. Szép ez a multikultúra, nagyon szép!

Tanulság-féle, avagy bőcsködés:

Idejön egy tuareg fiatalember svájcból (a másik érdektelen merevrészeg volt), és lefasisztáz egy nyelv használata miatt. Amit ő nem beszél, de új hazájának amúgy hivatalos nyelve. Mi a fene van ezzel a világgal? A barna fiú nem is arra büszke már, hogy barnának és muzulmánnak született, mint legtöbb társa egyébként teszi, hanem hogy ő svájci! Szabatosan értelmezi kissé ezt a fogalmat egyébként, a nyelvismereteiről nem is beszélve.

Az európai történelem neki nem jelent semmi, de vagdalkozik vele. Egy olyan ország lakosaként közli kirekesztő létem undorítóságát, aki náci arany rejtegetésével és beszari kívülállással volt elfoglalva akkoriban, mikor Adolf elfelejtette lerombolni Versailles-t.

Vendégként megkövetel minden tiszteletet tőlem, és hogy angolul beszélgessek vele az ő nagyszerűségéről, de mint vendég annyira bunkó, hogy beleszarik abba a medencébe, amiben éppen úszkál, miközben a vakációját tölti.

Ez a nagy nemzetköziség annyira elkorcsosítja a népeket, hogy már azt sem tudják, kik ők, meg honnan jöttek, de az ujjal mutogatás és a kirekesztést kiáltozó kis toleranciabajnokok virágkorukat élik újfent. Mi meg ülünk a hegy tetején, csokit majszolva, mikor odalép hozzánk egy barna egyén (férfi? nő? férfi-nő?), mondván:

- Du Svájci??

- Nem, én is magyar vagyok.

- Fasiszta!

És még egy kis mellékes apróság. Kérdem én: ide tényleg csak a külföld legalja, a legrohadtabb taplók járnak üdülni, akik már otthon, vagy más országokban nem mehetnek sehova a szarevő jellemük miatt? Akkor minek a turizmus? – kérdem én újfent. Erre nem biztos, hogy olyan nagy szükség van.

Mondjuk legalább egy előnye biztos volt ennek a kis találkozásnak (a szürreális élményt és sok röhögést leszámítva): Hasszán Himmelherrgott és Juszuf Jeanpierre biztos nem akar nálunk hosszabb időre letelepedni. Sőt, lehet nem is jönnek többet errefelé. Elvégre Kelet-Európában mindenki rasszista. Ők nem. Mert svájciak. Egyem a lelkét! Sebaj, két bunkóval kevesebb, maradt még elég!

Utózönge:

Ezek után másnap meg se lepődtem már, mikor a Szépművészeti Múzeumban antiszemitázták az egyik tárlatvezetőt. A héber úr azzal vádolta, hogy zsidózott. Valami atombomba, meg Izrael? Nem tudom. De a tárlatvezető ott bizonygatta, hogy ő nem! Ugyan! Soha! Olvassa el a blogját, ott is látszik, hogy ő tényleg nem!

Ehh! Fárasztó! Unalmas!

És ezt pont Lautrec egyik legérdekesebb plakátja előtt kell megvitatni? Győztem félrelökdösni őket, meg a köréjük gyülemlett 10-15 fős bámészkodó turistát. Azért nem kell aggódni, megoldottam! Beléptem a kör közepére, s fennhangon közöltem velük:

- Bocsánat! Szeretném megnézni a képet! Én ezért fizettem!

Elég volt a tegnapi, köszönöm!