Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2015. május 27., szerda

Ez a fertály

Alkotói kettősünk szóló projektjein dolgozik éppen. Peca úr el is készült vele,az eredmény meghallgatható és letölthető a Hudini Records bandcamp oldaláról. Csak erős idegzetűeknek!



Másik fertály

Mindeközben az történt, hogy a Mi Kutyánk kölyke formáció készített egy instrumentális egynótást. Hogy Timúr barátomat idézzem: aki eddig nem értette, mi is ez, most még kevésbé sem fogja!


Beszerezhető a bandcampen.

2015. május 25., hétfő

Torinoi lepedék VII.

Déli szél

Meglepett a gubanctalan vonatra szállás. Meglepett, hogy nem lepett meg semmi. A peronon csak pár, munkából hazavágyó digó ácsingózott, meg a kalauzok sétálgattak kényelmesen füstölögve. A mi vonatunk indulási helye környékén pedig maga a magányos üresség fogadott. Mégis ki a fene akarna este hatkor délnek indulni? Mindenkinek jó ott, ahol van, a tenger várhat jövő hétig.
Csak az ilyen konzumidióták eshetnek neki ennek az útnak, mint mi.
Utolsó sörömet is kivehettem végre a zsebemből. Erre vártam! Egy nyugodt pillanatra! Hogy ez mennyire kellett! A falat kenyér ehhez képest kutya fasza. Az itteni kenyérről amúgy is jót vagy semmit. Tehát semmit. Sótlan, íztelen, kőkemény semmit.
Hátradőlve a puhán ölelő szivacskarok melegsége olyan élmény, ami szavakkal vissza nem adható. Hónapok eseményeit sűríteni egyetlen nap ketyegve hajszoló másodperceibe piszok fárasztó tud lenni, mint kiderült.
Számhoz emelem a még harmatos dobozt, s ahogy eléri ajkaimat a hűvös bádogperem megindul az endorfin-termelésem. Túlevőnek a csokoládé lehet ekkora öröm. Nyáladzok, mielőtt elérné az első csepp a nyelvem. Sebaj, elvegyülnek egy szempillantás alatt! Hatalmas kortyot húzok elsőre, feldagadt pofazacskókkal forgatom még egy leheletnyit számban a malátát, majd egy nyeletre leküldöm az egészet. A rohanás lázától felhevülten végig érzem, amint leszánkázik nyelőcsövemen, majd a gyomromba érve szétárad a hűvösség. Azonnal le is ver a víz. Na ez tényleg jól esik! Nem olyan, mint a napközben ledobott kényszersörök, hanem kiélvezett, megérdemelt jutalom.
Öt perc az indulásig, addig Ippo eltolt egy gyors zöld rakétát a budiban. Hamar elmerült a süppedékeny fotelban, s pillái lehunyó-félbe ereszkedtek. Talán az ébren álmodó poszt-hippi is képes elaludni? Képes. Még indulás előtt hangosan húzta a lóbőrt.
Meglódult a szerelvény, székemmel egy ritmusra zötyögtem, s éreztem: engem is kerülget az álom. Gyorsan bekészítettem a jegyet, félig kilátsszon a zsebből, akkor az ellenőr anélkül végezheti a dolgát, hogy fölkeltene. Hosszú az út, egy kis kummantás belefér – gondoltam.
Rosszul gondoltam.
Vagyis pontatlan a megfogalmazás. Egy kis kummantás belefért volna. Annál több sikeredett. Arra riadtam, hogy valaki rángatja a vállaim. Félkómásan mellényzsebemből kilógó jegyemre pillantottam, hátha hiába készítettem ki, valami baja van a kallernak. Lekezelve. Kérdőn pillantottam az egyenruhás komára: mi a frászkarika baja van? Végállomás.
Pisa? Rossebet: Livorno.
Remek! Felráztam Ippot, túltoltuk, Béláim! Nem érti…mondom: túljöttünk. Azt kérdi: hogy? De nehéz veled, fiú…átaludtuk a pisai állomást. Húsz kilométerrel odább landoltunk, ez itt Livorno. Tudod! Tudta.
Hamar lepattantunk a vagonból, s információra éhes szemmel vizsgáltuk végig a peront, merre lehet egy menetrend? A lepattanás erős kifejezés, inkább kiléptünk. Na jó: kiestünk.
A tábla úgy tájékoztatott, van még háromnegyed óra egy személyvonatig, ami Pisa-Firenze útvonalon ingázik. Nem vészes.
Kihasználtam az alkalmat, és gyors egymásutánban elpöfékeltem két cigit. Az első kapkodós, nikotinvágy-ölő jellegű, nagy slukkokban elpusztított fajta volt, levegős, laza, erős darab. A második már élvezeti értékkel bírt. Jól megtömött virginia, kék füst, keserédes időhúzás.
Szótlanul üldögéltünk, megcsendesült semmit-vágyó, ágyat váró, leharcolt végvári vitézek a vesztett csata után. Zsákmányunk egy marék zavaros élmény. A szótlanság mélysötét csendjét egy hadaró, magas hang szakította ketté.
Előrehajolva kukkoltam a peron vége felé, ahol egy fél tucat filippino vendégmunkás várta, hogy menetrendszerűen elinduljanak a három műszakba. Várnak a varrógépek, fiúk! Előttük egy cigányképű, cingár kis fickó parádézott. Divatosan szakadt farmernadrágján csillogó, szegecses öv lógott hanyag eleganciával, egy szál pólóján nyitva tátogott a szőrmegalléros kabát. A furcsán tördelt, de azért tiszta olaszt is felmutató mondatokból ki tudtam hámozni, mit akar a bohóc a fülöpkéktől:

-   Nem érted? Bevándorlási hivatal! Ide a papírokat! Mindenki! Munkavállalási engedélyed van? És egy nálad szebb húgod? Ne nézz olyan ostobán! Nekem van egy húgom, de azt nem kapod meg. Azért nekem adhatnád a tiédet. Legalább fél órára…szóval papírok?

És így tovább, akár a vízfolyás. Mikor a megrettent, sárgásbarna fiatalok átnyújtották a személyit hangosan felröhögtünk Ippo-val. A cingár felénk fordult, széles vigyort varázsolt a pofacsontjai közé, s peckes léptekkel, zsebre csapott piszkafa kezeivel dinnyét hordva hozzánk slattyogott. A háttérben nagyot sóhajtva fellélegeztek a szigetlakók. Amint megállt előttünk, a szó szökőárként tódult kifelé a száján, mintha soha nem érne véget a sok összekapcsolt betű özöne. Noéhoz hasonlóan nekem is megfordult a fejemben, hogy bárkát építek.
A legszebb, hogy egy büdös szó nem sok, de annyit nem értettem. Nápolyi a lelkem! Ennél szebb koronát maga a Jóisten se tudott volna kitalálni, így záróakkordként. Egy hús-vér napoletano!
Cimborám persze szépen eldiskurál vele, valami közös, vegyített dialektusban. Örülök, csak nem értem. És féltékeny is vagyok. Miért nem értem? Tudom, gyakorlatilag külön nyelv, mint a sardi.Lemondóan hallgattam a kuruttyolásukat.
Közben befutott a szerelvény, vagyis betolták. Felkászálódtunk, elhelyezkedtünk, ezek ketten egymással szembe, jómagam a másik oldalra. Azért kegyes volt a napoletano. Miután megtudta, hogy magyar vagyok, a félórás szóözönbe beiktatott pár számomra is érthető mondatot. Így megtudtam, hogy a sárgákkal csak azért állt le viccelődni, mert unatkozott, s az éjjel megkéselt egy ürgét lenn, a livornoi mólónál. Bizonyítékként előrántotta a zsákmányt. A nadrágjába volt gyűrve egy vaskos köteg pénz, állítása szerint úgy 350 euró. A farkánál tartotta, ott úgysem keresi senki. Hacsak nem buzi a rendőr. Mert köcsög az összes, de oda nem szívesen nyúlnak. Hát nem? Biztos…
Természetesen az örök kérdés is előkerült:

-   Fumi la Canna? – azaz füvezek-e. Mi más?

Mondtam: nem. Nem, mi? Csak reggel, délben, meg este. Hehe...És vigyorgott , akár a tejbetök.
Aztán Pisanál érzékeny búcsút vettünk, ő utazott tovább Empoliba. Gondolom akadt némi megbeszélnivalója az ottaniakkal. Maradt a tarsolyában egy s más, úgy érzem.
A vasút mögött szerencsére úgy találtuk a bringákat, ahogy hagytuk. Leláncolva, egyben és épségben, üléssel és kerekekkel egyetemben. Piszok szerencse. Hazatekertünk, huszonnégy óra után, ismét hajnalban. Akár egy rohadt fordított deja vu.

A kulcs halkan fordult a zárban, a zsanérok zsáneresen megnyikordultak, mi pedig kurta búcsú után a szobánkba támolyogtunk. Lerúgtam magamról a marten’s-t, ledobtam a kabátot a földre. Kit érdekel? Ki nézi? Mosdatlanul, az élmények mocskában ragadva dőltem el a rugós matracon, kéjesen nyögött alattam a vaslábú keret. Utolsó erőmmel egy utolsó cigarettát nyomorgattam elő maradék motoros funkcióim mélyéről, majd szelíd füstfelhőbe merülve álmodoztam ébren. A hamus konzervdobozért már nem volt erőm fölkelni, hagytam leomlani a salakot, végiggörögni a lepedőig. Belefetrengem majd szépen, hogy csak szürkés foltok maradjanak utána. A körmömre égő csikk ébresztett fel révülésemből. De csak egy pillanatra. Már várt az álom túlfele, ahol végre leülepedhet minden, hogy a holnapokat tovább építhessem, csendes egyhangúságban, de tudva: van mire emlékezni.

2015. május 24., vasárnap

Ne szólj szám!

…avagy a tettek mezején megsárgult a fű is…

Ajánlott felhasználás:

Az alábbi történet olvasása közben különösen intenzív hangulatot érhető el, amennyiben az olvasó, megfelelő hangerővel bömbölteti a „the Stranglers” zenekar, „In the shadows” címre keresztelt zeneművét. Ha nincs kéznél, megfelelő lehet akár egy giallo filmzene is, különös tekintettel a Goblin együttes rendhagyó munkásságára. Zaj hozzáadása nélkül is fogyasztható, de elhihetik: tudom, miért ajánlom.

Az utcán:

Álmos estére van kilátás. A kisváros ólomlábon cammogó, tavaszi levegője mosott lepedők tisztaságszagát cipeli magával. A téli kosz maradékát rég kisöpörték a böjti szelek. Leülepedett, urbanizált mocsoknak nyomai foltokban előbújnak rejtekükből, de az este megritkult fényében nem tűnik fel senkinek.
Egy középkorú nő halk léptei verik fel csupán az unatkozó csendet, ahogy hazafelé baktat a virágba borult bokorsövény mentén, az utcalámpáktól jól elkülönülő árnyéksávban. Kihaltak az utcák, hétköznap este nincs miért kimozduljon az ember, s valljuk be: nem is igen van miből.
Az ingyen szórakozás (havi fix összegért cserébe) jobban kecsegtet, és kevésbé megerőltető, mint cipőt húzni, pincérrel vitatkozni, kocsmapultnak dőlni, mások közelségét elviselni. A tömegiszonyos tömeg inkább kanapéba süppedt testtel réved a képernyőkre, monitorokra, hogy mások életébe merítkezve élje meg mindazt, amihez ő maga kisujjat mozdítani is lusta.
A magányos gyalogos léptei messzire kongnak az üres betonon, összefirkált házfalak verik vissza a lapos gumitalpak aszfalttal való találkozásának halk zörejét, mely a síri csendben megsokszorozódva lármás trappolássá sűrűsödik. De mintha ez a visszhang nem is csak egy visszhang volna…Mintha még egy pár, kopott cipő is ritmusra járna, megkontrázná az első ütemét. A nő merev arccal hallgatózik a válla mögé, s kissé meggyorsítja lépteit. A kontrázó topogás követi a tempót.



A kocsmában:

Két alkoholban ázott, alumínium-arcú férfi karol egymásba, pult-testvérek egy párhuzamos világban. A sörben pácolt etil-dimenzió rájuk borult, s egymás vállán talált vigaszuk a kocsányon csüngő szemeikben mutat tükröt a másikról.
A pultos kislány huszonöt évnyi, sűrített tapasztalata közönyös érdektelenséggé faragja a külvilágot. Csak a kétdecik, korsók és felesek szavát érti, minden egyéb kiejtett hang idegen nyelvként távozik a másik fülén, anélkül, hogy megfoganna az agyában.
A sarokban zöldteát szürcsölő művészlányok vihorásznak valami viccesnek tartott videón, okostelefonjuk fénykörén kívül mélysötét űrként tátong a meg nem értett valóság. Mellettük henyélő hereként pöffeszkedő díszhuszárok, viszkikóla eleggyel butított semmittevők. Pasik – ahogy mondani szokás.

Az utcán:

A magányos gyalogos idegei egyre hangosabban táncolnak az őt követő léptek ütemére. Szeme jobbra-balra cikázik, vállán szorosabban fogja a táskát. A másik oldalon kellett volna jönni…oda bevilágítanak a lámpák. De miért nincs ilyenkor senki az utcán?
Felgyorsult léptei erőltetett menetet idéző rohammal sietnek az egyre jobban áhított végcél felé. Bárcsak a zárt ajtó mögött tudná már magát!
A kocsma még nyitva van, lehet, hogy nem is őt követi az árnyék? Lehet, hogy csak egy sörre vágyik, s lekopik az ajtóban, éles kanyarral eltűnik – örökre.
De nem. A kocsmát rég elhagyva sem szűnik a folyton közeledő, monoton lüktetés. Egyre hangosabban zörög a beton, egyre hangosabban zakatol a fül, lüktet a halántékban a vér. Egy izzadtságcsepp némán végiggördül az orrán. Mikor már nincs mit tenni óvatosan eltekeri a nyakát, s fél szemmel hátrapillant.

- Na most, hogy hátranéztél, megfojtalak!

A melegítő suhogása, s egy szemvillanással később két mocskos marok fogja közre a nyakát, fejét a panelfalnak csapva.

Az első emeleten:

- Gyere már, kezdődik a Budapest!
- Pillanat, csak a Kriszta feltöltött pár képet. Megnézem és jövök.
- Akkor hozd majd be a kólát is, ha fölkelsz.

A nyitott utcafronti ablakon beosonó tavasz érintésétől megmozduló függönyök végigsimítanak a szobanövény elalvó-félben kornyadozó levelein. A monitorra gyűlő esti bogarak megbűvölten cikáznak a felemelt hüvelykujjakon, s odapiszkítanak a közszemlére állított, virtuális muffinok porcukros hegyére. A tévé hangszóróin káromkodó huszonévesek primitív zaja rezeg, a síkképernyőt kitakart mellbimbók és egymást ölelő nyelvek, alkoholmámoros tántorgás töltik ki.
Az ablakkereten beront egy kétségbeesett női sikoly. Segítségért kiált az utca. A lakók arcán semmi változás. A fényképek alá üzembiztosan érkezik a kommentár, a távkapcsoló hangerőgombja pedig munkához lát.

Az utcán:

A fojtogató kétszer szívott, csikk-dohánytól bűzös lehelete bekúszik a nő orrába, a sárgán villogó, torz vigyor egyenest a retinájába fúródik. Két kézzel fejtené le magáról a görcsösen szorító ujjakat, amik sehogy sem akarnak engedni. Annyit sikerül elérnie, hogy a hüvelykek nem képesek a gigájának feszülni, így üvölt, ahogy a torkán kifér.
Üvölt, mint egy sarokba szorított vadállat.
Üvölt, mint akit ölnek.
Segítség!
Senki sem mozdul. Magára maradt. A kivilágított lakások meredten bámuló üvegszemei, fényes ablakai süketnémák – jelbeszéddel lehet, többre menne. A kocsma ajtaján is csak a sörhab kesernyés szaga dől kifelé, magányosan, tehetetlenül.
Az úttesten egy autó előhírnöke, a fényszórók fénynyalábja érkezik sietve. Az ázott kutya szagát hordozó melegítő egy pillanatra elbizonytalanodik, az okkerszín vigyor abbamarad, lazulnak az ujjak…

A kocsmában:

A zenegép elhalkul, a rég elhalt sláger utolsó rúgásai, hátra levő hullámai tartós ízlésficamot vetnek a süket vendégek zsíros hallójáratába. Ki is kel a magja hamarosan.
A hirtelen támadt csöndben tisztán kivehető, segítségért ordító női sikoly toppan a helyiségbe. Az ölelkező bortokok értetlen fülei mit sem fognak föl belőle. Még a sláger táncol agybarázdáikon.
A pultos leány révetegen bámuló arca elnéz mellette, elvégre nem iszik semmit. Semmi dolga vele.
A művészlelkek is csak akkor ismernék föl, ha a jutubon üvöltene. A pipogya herék féltik a frizurájukat. És az új cipőt.
A sikoly dolgavégezetlenül kénytelen tovább állni. Van egyáltalán valaki, aki segítene?

Az utcán:

A nő, amint megérzi az ujjak renyhülését, újult erőre kap. Sikerül is lefejtenie nyakáról a biztosnak vélt halált. Lélekszakadva tépi ki magát az ölelő karok közül, s a közeledő autó irányába rohan. A gyilkos szándék árnyéka tétova zavarában nem követi, állva marad a bokrok virágillatú árnyékában, s az elszalasztott préda gőzölgő nyomán mereng.
A halálra vált nő a taxi elé veti magát:

- Segítsen, kérem! Megtámadtak! Ott, az a férfi!
- Hol? – értetlenkedik a sofőr.
- A bokor alatt, nem látja? Ott megy!
- Nem látok semmit. – fordítja el a fejét. A CB-rádióval értesíthetné a rendőrséget…de fuvarhoz indult éppen.
- Most már én se…Elment! Hagyta elmenni!

A nő iszonyodva fordul el a taxis közönyös tekintetétől. Erőtlen lábait megerőszakolva, futva indul haza az úttest közepén. A menetszéltől arcán vízszintes csíkokat húznak kicsorgó könnyei.



Az első emeleten:

- Hallod?
- Hallom, csak megmosom az arcom. Mondhatod közben.
- Az este megtámadtak egy nőt itt az utcában.
- Azt hallottuk?
- Ezek szerint. Azt hittem megint a részegek verik egymást.
- Mit írnak?


A bádog kávéfőző sisteregve tölti meg az ébredés illatával a frissen festett csőkonyhát. Nyolc óra húszkor a kelő nap is beköszön az ablakon, ferde sugaraival megcsillogtatja a porszemeket a monitor üvegén. Eközben kopog a billentyűzet, a háziasszony felháborodott kommentárt biggyeszt a közösségi oldal cikke alá, miszerint az ilyen állatok nem érdemelnek mást, mint kötelet. Nézete szerint nagyon elfajult a világ.

Az újságban:

Bulvárhírek, valahol a hátsó oldalakon. A fojtogatással vádolt, hajléktalan férfit garázdaságban találta bűnösnek a bíróság. 90 napi elzárással büntette, valamint tízezer forint pénzbírsággal, amit ha nem tud megfizetni, szintén leülhet. Pár nap ide, vagy oda. Az már nem számít.

A közösségi oldalon:

Családi fényképek, vicces macskák, taknyot evő kisgyerekek. A pszichopata esete elévült, nem érdekes, nem halt meg senki.

Az utcán:

Kilencvenöt nappal később egy ázott kutya szagát idéző melegítő lép ki a fogház kapuján. A sárgás szempár sunyin kutatva tekint körül.
Este újfent magányos léptek zaja veri föl az álmos kisváros csöndjét. Mögötte kontráz egy másik ritmus, egy lopakodó árnyék. Ezúttal talán sikerrel jár…

A közösségi oldalon:

…fiatal nő holttestére bukkantak egy belvárosi parkban. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz az ügyben…

…felkötném az összeset…
…nem érdemel kegyelmet…
…mire fizetünk adót, ha a rendőrség nem csinál semmit?...
…B.S. megosztotta…
…a törvények az ilyeneket védik…
…kötelet az ilyennek…
…K.A. kedveli ezt…

2015. május 5., kedd

Torinoi lepedék VI.

Forza Juve!

Fontos szabály, ha Olaszországba vet minket a sors, hogy megfelelő helyismerettel rendelkezzünk egyes régiók, városok felfedezése közben. A reneszánsz és antik művészetek fellegvárában ez alatt eldugott zugokban meghúzódó múzeumokra, szobrokra, zarándokhelyekre gondolna egyből a tapasztalatlan turista. Csakhogy a legfontosabb tudnivaló: az olaszok erősen lokálpatrióták. A legvéresebb szájú baloldali átlag-talján is mellét döngeti, ha a szülőhelyéről esik szó. S mint azt a világsajtóból jól tudjuk, ennek egy fokkal radikálisabb formája a futballszurkoló. Lokálpatriotizmusa városrészekre is korlátozódhat, darabokra szaggatva a települést – akár szó szerint. Ezért rendkívül fontos a helyismeret!
Persze mikor egy drogtól átszervezett idegpályákkal szaladgáló, heves vérmérsékletű calabriai rohan előttünk a járdán, teleaggatva értéktelen kacatokkal, akár egy agyament zsibárus, elég nehéz a helyismereti szabályokra koncentrálni. Pláne, ha ez a calabriai a lakótársunk, akivel négyszáz kilométert kell még vonatoznunk Toszkánáig. Mellékesen a betépett digót épp felültette egy veszedelmes szemekkel operáló, tüzes formába öntött némber, így az agya épen maradt szeglete sem képes egyetlen racionális gondolatot előpréselni a barázdák mélyéről.
Így szép az élet. Ha zajlik. Nemde?
Csak nagysokára vettem észre, hogy valami zavar van az éterben. Hogy furcsán merednek ránk a járókelők szembogarai. Utánunk fordult valamennyi tekintet; eleinte a vásáros mivoltunknak tulajdonítottam a dolgot. Én is megnéztem volna két hason-forma lényt a helyükben. Azonban a napi huszadik kávé elfogyasztására kiszemelt café-ban megvilágosodásom támadt, s az idősödő pincérnővel folytatott párbeszéd égő csipkebokorként világította be az előttünk álló, veszélyes útszakaszt. Ugyanis beléptünkkor Ippo a sanda tekintet viszonzása képpen összefolyó szavakkal és akadozó nyelvcsapásokkal az alábbi magyarázathullámot zúdította a ráncokba merítkezett kiszolgáló személyzetnek:

-   Nem vagyok szurkoló, csak szimpatizáns. Calabria-ból jöttem, nem vagyok siciliano.
-   Rendben, mit kértek? – érkezett a kétkedő válasz.
-   Két kávét és két dobozos sört.
-   Dobozos sört csak a szomszédban tudtok venni. – és egyre méregetett, mint Caligula lova a karosszéket.

Beértük a feketével. Közben szemem megakadt lakótársamon, s mint akit tarkón vágtak, a felismerés egyből a kisagyamba szökött: a vursliban nyert Palermo sál díszelgett a nyakában. Egy futballsál. Ember, eszeden vagy?! Juventus-honban csámborgunk fél délután, te meg egy gyűlölt szicíliai csapat sálját hordod.
Ebben a szent pillanatban értelmet nyertek az imént elhangzott mondatok is: nem vagyok szurkoló. Meccsnap van! Istenem, add, hogy ne itthon játsszon a Juve…a helyiség televízióján azonban kiábrándító válaszok villogtak. Juventus – Palermo, nemsoká véget is ér. Hát ez fantasztikus!
Megsürgettem kissé Ippo-t, mehetnénk már a vasút irányába. Nem értette az aggodalmam, pedig egyszerű alapokon nyugodott: dél-olasszal, Palermo címkébe burkoltan, a Juve-meccs napján Torinoban…mit nem lehet ezen érteni? Azért sikerült lendületbe hoznom elkocsonyásodott tagjait.
A járdán viszonylag egyenes vonalban, nagyobb akadályok és megtorpanások nélkül haladtunk - reményeink szerint - a vasútra, de valami nagyobb emlékművel is beértük volna, ahol támpontnak kitett „itt áll ön”-térképek alapján könnyedén megtalálhatjuk úti célunkat. Azért csak nagy nehézségek árán tudtam cimborámat lebeszélni arról az elhagyott gurulós bőröndről, ami egy kapualjból kacsintgatott rá, szerinte azt morzézva: vigyél haza! Egyetlen érvem azonban hatékonynak bizonyult. Már tele van minden testrészed cuccokkal, én pedig nem cipelem. Azért szegénykém arca elkámpicsorodott a veszteségen.
A zebránál, piros lámpa előtt ácsingózva egyszer csak begurult elénk egy carabinieri feliratú Alfa Romeo. Aki nem tudná, ők az egyszerű állami rendőrségtől egyel keményebb hatóság. Amolyan fél-katonai, militáris állami szerv. Magyarul olyanok, akikkel nem érdemes baszakodni, mert leverik a veséd. Erre azon kapom Ippo-t, hogy megindul az autó felé, s elkezd magyarázni a szúrós tekintetű henteseknek: ő nem drukker, nyugalom, nem akar balhét csapni, a vonatra megyünk, és így tovább. A lámpánk eközben zöldre váltott, így el tudtam rángatni a carabinieriktől ezt a szerencsétlent, s jól le is gorombítottam:

   - Nem a sál miatt bámulták meg, te barom, hanem mert a pirosnál előttük csámborogtál, ráadásul a vásáros cigányok hozzád képest szegényesen vannak felszerelve áruval.

Persze nem hitt nekem. Mázli, hogy a zsaruk nem vették komolyabban a helyzetet. Meghosszabbíthatta volna a vakációt egy kósza drogteszt is.
Szerencsésen elértünk egy több diadalívből álló monstrumhoz, ami alatt átnézve egy soksávos út üressége ásított a pofámba. A reá függesztett tábla tanúsága szerint jó irányba sikerült haladnunk, a vasútállomás két sarokra van ide.
Egyszerre gyanús zajokat hallottam kiszűrődni a boltív oszlopai közül. Kötve hiszem, hogy a római légió szellemei kísértenének az esti órák csöndjében. Akkor mi ez? Ahogy kikukkantottam a vaskos kőrakás mellől az imént még elhagyott, szélesen ásító útra, vagy ötven fekete-fehér csíkos mezt viselő, ordítozó figurát láttam közeledni, tesztoszteronfürdő utáni felbőszült gerjedelemben lubickolva. Ennek a fele sem tréfa! Ezek nem zebrák! Juve-szurkolók!
Nyakon ragadtam Ippot, s csak ennyit hadartam a fülébe:

   - Ezeknek nem magyarázkodsz, cseszd meg! Futunk!

S még mielőtt észrevettek volna, süllyedő hajónkat patkányok módjára hagytuk magunk mögött, s két sarokkal odébb, látótávolságon kívül tüdőnk szenes darabkáit köpködve dőltünk neki az állomásépület kosz-rágta falának.
Az adrenalintól kissé még viszketős ujjbegyekkel formálgattam nyomorult modern-szoborhoz hasonlóvá csipetnyi dohányom, s a sercenő gyufa hangja elvegyült a fokozatosan lassuló szívverésem kongó zörejével. Jó kis túra volt ez, bassza meg! A vigyort sem bírom leerőltetni a képemről.

Hozzám lép egy csöves: van-e számára is egy cigim? Nézek Ippo-ra: esélytelen, megint repül a fólián. Várjál koma, mindjárt megcsinálom neked! Vagy tudod mit? Szívd el ezt! Majd sodrok másikat magamnak. Most már ráérek.