Torinoi lepedék VII.

Déli szél

Meglepett a gubanctalan vonatra szállás. Meglepett, hogy nem lepett meg semmi. A peronon csak pár, munkából hazavágyó digó ácsingózott, meg a kalauzok sétálgattak kényelmesen füstölögve. A mi vonatunk indulási helye környékén pedig maga a magányos üresség fogadott. Mégis ki a fene akarna este hatkor délnek indulni? Mindenkinek jó ott, ahol van, a tenger várhat jövő hétig.

Csak az ilyen konzumidióták eshetnek neki ennek az útnak, mint mi.

Utolsó sörömet is kivehettem végre a zsebemből. Erre vártam! Egy nyugodt pillanatra! Hogy ez mennyire kellett! A falat kenyér ehhez képest kutya fasza. Az itteni kenyérről amúgy is jót vagy semmit. Tehát semmit. Sótlan, íztelen, kőkemény semmit.

Hátradőlve a puhán ölelő szivacskarok melegsége olyan élmény, ami szavakkal vissza nem adható. Hónapok eseményeit sűríteni egyetlen nap ketyegve hajszoló másodperceibe piszok fárasztó tud lenni, mint kiderült.

Számhoz emelem a még harmatos dobozt, s ahogy eléri ajkaimat a hűvös bádogperem megindul az endorfin-termelésem. Túlevőnek a csokoládé lehet ekkora öröm. Nyáladzok, mielőtt elérné az első csepp a nyelvem. Sebaj, elvegyülnek egy szempillantás alatt! Hatalmas kortyot húzok elsőre, feldagadt pofazacskókkal forgatom még egy leheletnyit számban a malátát, majd egy nyeletre leküldöm az egészet. A rohanás lázától felhevülten végig érzem, amint leszánkázik nyelőcsövemen, majd a gyomromba érve szétárad a hűvösség. Azonnal le is ver a víz. Na ez tényleg jól esik! Nem olyan, mint a napközben ledobott kényszersörök, hanem kiélvezett, megérdemelt jutalom.

Öt perc az indulásig, addig Ippo eltolt egy gyors zöld rakétát a budiban. Hamar elmerült a süppedékeny fotelban, s pillái lehunyó-félbe ereszkedtek. Talán az ébren álmodó poszt-hippi is képes elaludni? Képes. Még indulás előtt hangosan húzta a lóbőrt.

Meglódult a szerelvény, székemmel egy ritmusra zötyögtem, s éreztem: engem is kerülget az álom. Gyorsan bekészítettem a jegyet, félig kilátsszon a zsebből, akkor az ellenőr anélkül végezheti a dolgát, hogy fölkeltene. Hosszú az út, egy kis kummantás belefér – gondoltam.

Rosszul gondoltam.

Vagyis pontatlan a megfogalmazás. Egy kis kummantás belefért volna. Annál több sikeredett. Arra riadtam, hogy valaki rángatja a vállaim. Félkómásan mellényzsebemből kilógó jegyemre pillantottam, hátha hiába készítettem ki, valami baja van a kallernak. Lekezelve. Kérdőn pillantottam az egyenruhás komára: mi a frászkarika baja van? Végállomás.

Pisa? Rossebet: Livorno.

Remek! Felráztam Ippot, túltoltuk, Béláim! Nem érti…mondom: túljöttünk. Azt kérdi: hogy? De nehéz veled, fiú…átaludtuk a pisai állomást. Húsz kilométerrel odább landoltunk, ez itt Livorno. Tudod! Tudta.

Hamar lepattantunk a vagonból, s információra éhes szemmel vizsgáltuk végig a peront, merre lehet egy menetrend? A lepattanás erős kifejezés, inkább kiléptünk. Na jó: kiestünk.

A tábla úgy tájékoztatott, van még háromnegyed óra egy személyvonatig, ami Pisa-Firenze útvonalon ingázik. Nem vészes.

Kihasználtam az alkalmat, és gyors egymásutánban elpöfékeltem két cigit. Az első kapkodós, nikotinvágy-ölő jellegű, nagy slukkokban elpusztított fajta volt, levegős, laza, erős darab. A második már élvezeti értékkel bírt. Jól megtömött virginia, kék füst, keserédes időhúzás.

Szótlanul üldögéltünk, megcsendesült semmit-vágyó, ágyat váró, leharcolt végvári vitézek a vesztett csata után. Zsákmányunk egy marék zavaros élmény. A szótlanság mélysötét csendjét egy hadaró, magas hang szakította ketté.

Előrehajolva kukkoltam a peron vége felé, ahol egy fél tucat filippino vendégmunkás várta, hogy menetrendszerűen elinduljanak a három műszakba. Várnak a varrógépek, fiúk! Előttük egy cigányképű, cingár kis fickó parádézott. Divatosan szakadt farmernadrágján csillogó, szegecses öv lógott hanyag eleganciával, egy szál pólóján nyitva tátogott a szőrmegalléros kabát. A furcsán tördelt, de azért tiszta olaszt is felmutató mondatokból ki tudtam hámozni, mit akar a bohóc a fülöpkéktől:

-   Nem érted? Bevándorlási hivatal! Ide a papírokat! Mindenki! Munkavállalási engedélyed van? És egy nálad szebb húgod? Ne nézz olyan ostobán! Nekem van egy húgom, de azt nem kapod meg. Azért nekem adhatnád a tiédet. Legalább fél órára…szóval papírok?

És így tovább, akár a vízfolyás. Mikor a megrettent, sárgásbarna fiatalok átnyújtották a személyit hangosan felröhögtünk Ippo-val. A cingár felénk fordult, széles vigyort varázsolt a pofacsontjai közé, s peckes léptekkel, zsebre csapott piszkafa kezeivel dinnyét hordva hozzánk slattyogott. A háttérben nagyot sóhajtva fellélegeztek a szigetlakók. Amint megállt előttünk, a szó szökőárként tódult kifelé a száján, mintha soha nem érne véget a sok összekapcsolt betű özöne. Noéhoz hasonlóan nekem is megfordult a fejemben, hogy bárkát építek.

A legszebb, hogy egy büdös szó nem sok, de annyit nem értettem. Nápolyi a lelkem! Ennél szebb koronát maga a Jóisten se tudott volna kitalálni, így záróakkordként. Egy hús-vér napoletano!

Cimborám persze szépen eldiskurál vele, valami közös, vegyített dialektusban. Örülök, csak nem értem. És féltékeny is vagyok. Miért nem értem? Tudom, gyakorlatilag külön nyelv, mint a sardi.Lemondóan hallgattam a kuruttyolásukat.

Közben befutott a szerelvény, vagyis betolták. Felkászálódtunk, elhelyezkedtünk, ezek ketten egymással szembe, jómagam a másik oldalra. Azért kegyes volt a napoletano. Miután megtudta, hogy magyar vagyok, a félórás szóözönbe beiktatott pár számomra is érthető mondatot. Így megtudtam, hogy a sárgákkal csak azért állt le viccelődni, mert unatkozott, s az éjjel megkéselt egy ürgét lenn, a livornoi mólónál. Bizonyítékként előrántotta a zsákmányt. A nadrágjába volt gyűrve egy vaskos köteg pénz, állítása szerint úgy 350 euró. A farkánál tartotta, ott úgysem keresi senki. Hacsak nem buzi a rendőr. Mert köcsög az összes, de oda nem szívesen nyúlnak. Hát nem? Biztos…

Természetesen az örök kérdés is előkerült:

-   Fumi la Canna? – azaz füvezek-e. Mi más?

Mondtam: nem. Nem, mi? Csak reggel, délben, meg este. Hehe...És vigyorgott , akár a tejbetök.

Aztán Pisanál érzékeny búcsút vettünk, ő utazott tovább Empoliba. Gondolom akadt némi megbeszélnivalója az ottaniakkal. Maradt a tarsolyában egy s más, úgy érzem.

A vasút mögött szerencsére úgy találtuk a bringákat, ahogy hagytuk. Leláncolva, egyben és épségben, üléssel és kerekekkel egyetemben. Piszok szerencse. Hazatekertünk, huszonnégy óra után, ismét hajnalban. Akár egy rohadt fordított deja vu.

A kulcs halkan fordult a zárban, a zsanérok zsáneresen megnyikordultak, mi pedig kurta búcsú után a szobánkba támolyogtunk. Lerúgtam magamról a marten’s-t, ledobtam a kabátot a földre. Kit érdekel? Ki nézi? Mosdatlanul, az élmények mocskában ragadva dőltem el a rugós matracon, kéjesen nyögött alattam a vaslábú keret. Utolsó erőmmel egy utolsó cigarettát nyomorgattam elő maradék motoros funkcióim mélyéről, majd szelíd füstfelhőbe merülve álmodoztam ébren. A hamus konzervdobozért már nem volt erőm fölkelni, hagytam leomlani a salakot, végiggörögni a lepedőig. Belefetrengem majd szépen, hogy csak szürkés foltok maradjanak utána. A körmömre égő csikk ébresztett fel révülésemből. De csak egy pillanatra. Már várt az álom túlfele, ahol végre leülepedhet minden, hogy a holnapokat tovább építhessem, csendes egyhangúságban, de tudva: van mire emlékezni.