- Jó reggelt, János bácsi!
- Jó reggelt!
- Hogy van?
- Megvagyok, fiam. Tudod, csak öregesen. – és foghíjas
száján kaján mosolyba rendeződtek a repedések.
- Láttam, megmetszette az almafákat, nagyon szépek
lettek. – a fél évszázados törzs fölött karmokként kapkodtak felénk frissen
nyesett ágvégek.
- Muszáj volt. A gyerek is meg a nagyobbik unoka,
megígérték, hogy jönnek segíteni. Hát rám maradt.
- Nem szép tőlük. Akkor egyedül marad a barackosra is? –
több mint kettőszáz barackfája a dombtetőn várta a bicegő gazda vizitáját.
- Nekiálltam. Különben nem lesz belőle semmi. Te figyelj
csak!
- Igen? – elcsukló, vénségtől rekedtes hangját elkapdosta
az erős böjti szél, nagyon kellett figyelni, hogy minden szavát megértsem.
- Itt van ez a tercia, ha akarod, kezdj vele, amit
akarsz. – s végigvezette kezét a körülöttünk zöldellő füves területen.
- Hogy-hogy, János bácsi? A bérlője?
- Aszonta, nem kell neki már. Eladta a bikáit. Nem kell
hát a széna se’.
- Ő volt az utolsó, nem?
- Csak neki maradt jószága. Hát most már neki se’. A baromfin kívül nincs senkinek semmije.
Bizony. Már disznót se’ hizlalnak, inkább megveszik a húst.
- Amióta a csarnokot bezárták…
- Hát igen, úgy valahogy. Egymagam én se győztem, mikor
az asszony meghalt. A gyerek már tanult akkor.
- Átgondolom, János bácsi. Tudja, nekem is megvan a
magamé. Azért alszom rá egyet. – próbáltam másfelé gombolyítani a beszélgetés
fonalát, messzibbecske a halottaktól.
- Jólvan, fiam! Ráérsz. Korán van még bármit is csinálni,
csak gondoltam, megkérdelek. Jó kezekben lenne...
Nyolcvan évhez közeledő szemei még fiatalos fürgeséggel
kémlelték a dombtetőt, minden fűszálon, rügyön meg-megálltak egy pillanatra, s
a tapasztalatok erdejéből kiválogatta a következtetések száraz fadarabkáit, majd a
gondolatok máglyáján következtetéseket csiholt a más számára érthetetlen
nyelven szóló természet szavaiból. Kimondatlanul hagyta a őket, hadd jöjjön rá
más is magától. Sok beszédnek az alja is sok, tudta jól.
- Van egy cigarettád?
- Persze, János bácsi! – léptem közelebb – Gyújtson csak
rá!
Elégedett felhőcskéket eregetve pöfékelt, s kémlelte tovább
az ébredező tavasz első szikráit.
- Tudod, sose szerettem a fegyvereket. – szólalt meg
végül a csak öregekre jellemző, csapongó gondolatmenet követhetetlen
logikájával.
- Fogott valaha fegyvert? – tudta jól, hogy vadászom. Nem
kötekedni akart, csak ez jutott rólam eszébe.
- Persze, hisz három évig voltam katona. Vittek minket
folyton a lőtérre. De ki nem állhattam.
- És jól lőtt?
- Persze! Mindig beletaláltam, de utálkoztam attól a
hangos szartól világéletembe’.
- Nem is való mindenkinek.
- Egyszer elvittek vadászni is pedig. Nem sokkal, miután
leszereltem.
- Nehezen képzelem el János bácsiról, ahogy vadászik. –
mosolyodtam el.
- Pedig még gyerekkoromba’ jártam sokat apámmal, az nagy
vadász volt. Meg a bátyám is szerette. Csak én valahogy nem kaptam rá sose.
Aztán a TSZ-ben is sokan jártak, mindig unszoltak, menjek velük. Voltak köztük
a katonatársakból is bőven, tudták, hogy jól lövök. Aztán ősszel elvittek
magukkal. Jött is vagy három őz elibénk. Azokat kellett volna ritkítani. Oszt rá
is tartottam a fegyvert, de nem bírtam lelőni azt a szép állatot.
- Végül mit csinált?
- Hát elegem lett, oszt lőttem egyet a levegőbe. Persze
elszaladt az összes, nem is láttunk több őzet aznap. De a többiek se. Na, elég
az hozzá, hogy nem is hívtak többet vadászni. – ismét a kamaszos, kaján mosoly
táncolt az öreg szellős ajkain, s szemeiben pajkos fények gyúltak az
emlékezéstől.
Hagytam, hadd beszéljen, de már elmondta, amit akart. Ismét
a határ zsenge életjelein csüngött az imént még gyermeki örömtől csillogó szempár. Rám hagyta a
beszédet egy pillanatra, s várta, mit kezdek vele. Tereltem hát kissé a szót:
- Már végleg marad a tavasz. Itt vannak a
barázdabillegetők.
- Tegnap én is láttam őket. Meg is örültem fölötte.
- Remélem, idén is fészket vernek a sufni eresze alatt!
Rengeteg hernyót hordtak tavaly is a fiókáknak.
- A barackosban én tettem ki ládákat. Abban költenek. Meg
a rozsdafarkúak is. Felit se kell, permetezzem.
- Úgy valahogy.
- Aztán te hogy állsz a metszéssel? – tért vissza a
kérdező térfelére.
- Alakul. Fele megvan, csak én se győzöm. – kicsit
elszégyelltem magam. Ötven év köztünk, s fele annyi tennivaló mellett is
panaszkodom az öregnek.
- Hagyd el, legalább csinálod! Csak apránként.
- Úgy valahogy. Azért még így is csodálom János bácsit.
Ha ennyi idősen a felét bírom majd, amit maga, összeteszem a kezem. – próbáltam
mentegetni ki nem mondott szégyenem.
- Áh! Én már ráérek pücskörészni.
- Attól még örülök, ha majd így tudok pücskörészni.
Egy pillanatra elmosolyodott, majd körbehordozta tekintetét
az ébredező rügyeken, fülével belecsimpaszkodott a madárdalba, s szárnyain a
gondolatai láthatóan már messze szálltak. Éreztem, hogy mehetnékje van, nem is
tartóztattam tovább. A paraszti udvariasság úgy kívánta, én siettessem a
búcsúzást, elvégre „nekem még sürgős”:
- Na megyek, János bácsi. Még ezer a dolog.
- Menj csak, én is megnézem a
barackokat.
- Jó munkát, aztán a területről még gondolkozom!
- Jól van, ráérsz. Korán van még. – majd elmenőben, csak
úgy magának motyogott egy keveset – Eh, a fiam meg az unoka megígérték, hogy az
udvarban van egy nagy körtefa, azt megmetszik, ha már a többinél nem voltak.
Kíváncsi leszek…
Görnyedt alakja átdöcögött a domb éles peremén, hátra
kulcsolt kezekkel, a tarkóra tolt kalappal, ráncos kis mosolyával. A tavaszi
napsütés erőtlen sugarai körülölelték, mint egy vén medvét, akit kicsalogattak
a barlangból az ösztönök, s most újult erővel, éhező-kopottan áll a sarjadó
élet elébe. A fák s bokrok öregasszony-karjai ismerősként intettek felé, mintha
az összes rügyeik is csak neki nyíltak, pattogtak volna. Mert megérti a
szavukat – jobban, mint az emberekét. S hálásak is neki ezért – jóval inkább,
mint saját ivadékai. S tán csak a rügyek fogják megsiratni igazán.