Menj Kapálni!

Ellene vagyok az interneten való művelődésnek,a számítógép előtt eltöltött hosszú óráknak.Akárki,aki ezt itt olvasgatja,ne tegye!Ha mégis olvasna,akkor nyomtassa ki,vagy körmölje le a kis kezével,tollal,papírra - a kézzelfogható dolgok sokkal többet érnek!
Ne legyen lusta,és ne legyen sóher!Ha már ingyen ide van pakolva minden,ennyit csak megér!

2015. március 25., szerda

Rügyfakadás

- Jó reggelt, János bácsi!
- Jó reggelt!
- Hogy van?
- Megvagyok, fiam. Tudod, csak öregesen. – és foghíjas száján kaján mosolyba rendeződtek a repedések.
- Láttam, megmetszette az almafákat, nagyon szépek lettek. – a fél évszázados törzs fölött karmokként kapkodtak felénk frissen nyesett ágvégek.
- Muszáj volt. A gyerek is meg a nagyobbik unoka, megígérték, hogy jönnek segíteni. Hát rám maradt.
- Nem szép tőlük. Akkor egyedül marad a barackosra is? – több mint kettőszáz barackfája a dombtetőn várta a bicegő gazda vizitáját.
- Nekiálltam. Különben nem lesz belőle semmi. Te figyelj csak!
- Igen? – elcsukló, vénségtől rekedtes hangját elkapdosta az erős böjti szél, nagyon kellett figyelni, hogy minden szavát megértsem.
- Itt van ez a tercia, ha akarod, kezdj vele, amit akarsz. – s végigvezette kezét a körülöttünk zöldellő füves területen.
- Hogy-hogy, János bácsi? A bérlője?
- Aszonta, nem kell neki már. Eladta a bikáit. Nem kell hát a széna se’.
- Ő volt az utolsó, nem?
- Csak neki maradt jószága. Hát most már neki se’.  A baromfin kívül nincs senkinek semmije. Bizony. Már disznót se’ hizlalnak, inkább megveszik a húst.
- Amióta a csarnokot bezárták…
- Hát igen, úgy valahogy. Egymagam én se győztem, mikor az asszony meghalt. A gyerek már tanult akkor. 
- Átgondolom, János bácsi. Tudja, nekem is megvan a magamé. Azért alszom rá egyet. – próbáltam másfelé gombolyítani a beszélgetés fonalát, messzibbecske a halottaktól.
- Jólvan, fiam! Ráérsz. Korán van még bármit is csinálni, csak gondoltam, megkérdelek. Jó kezekben lenne...

Nyolcvan évhez közeledő szemei még fiatalos fürgeséggel kémlelték a dombtetőt, minden fűszálon, rügyön meg-megálltak egy pillanatra, s a tapasztalatok erdejéből kiválogatta a következtetések száraz fadarabkáit, majd a gondolatok máglyáján következtetéseket csiholt a más számára érthetetlen nyelven szóló természet szavaiból. Kimondatlanul hagyta a őket, hadd jöjjön rá más is magától. Sok beszédnek az alja is sok, tudta jól.

- Van egy cigarettád?
- Persze, János bácsi! – léptem közelebb – Gyújtson csak rá!

Elégedett felhőcskéket eregetve pöfékelt, s kémlelte tovább az ébredező tavasz első szikráit.

- Tudod, sose szerettem a fegyvereket. – szólalt meg végül a csak öregekre jellemző, csapongó gondolatmenet követhetetlen logikájával.
- Fogott valaha fegyvert? – tudta jól, hogy vadászom. Nem kötekedni akart, csak ez jutott rólam eszébe.
- Persze, hisz három évig voltam katona. Vittek minket folyton a lőtérre. De ki nem állhattam.
- És jól lőtt?
- Persze! Mindig beletaláltam, de utálkoztam attól a hangos szartól világéletembe’.
- Nem is való mindenkinek.
- Egyszer elvittek vadászni is pedig. Nem sokkal, miután leszereltem.
- Nehezen képzelem el János bácsiról, ahogy vadászik. – mosolyodtam el.
- Pedig még gyerekkoromba’ jártam sokat apámmal, az nagy vadász volt. Meg a bátyám is szerette. Csak én valahogy nem kaptam rá sose. Aztán a TSZ-ben is sokan jártak, mindig unszoltak, menjek velük. Voltak köztük a katonatársakból is bőven, tudták, hogy jól lövök. Aztán ősszel elvittek magukkal. Jött is vagy három őz elibénk. Azokat kellett volna ritkítani. Oszt rá is tartottam a fegyvert, de nem bírtam lelőni azt a szép állatot.
- Végül mit csinált?
- Hát elegem lett, oszt lőttem egyet a levegőbe. Persze elszaladt az összes, nem is láttunk több őzet aznap. De a többiek se. Na, elég az hozzá, hogy nem is hívtak többet vadászni. – ismét a kamaszos, kaján mosoly táncolt az öreg szellős ajkain, s szemeiben pajkos fények gyúltak az emlékezéstől.

Hagytam, hadd beszéljen, de már elmondta, amit akart. Ismét a határ zsenge életjelein csüngött az imént még gyermeki örömtől csillogó szempár. Rám hagyta a beszédet egy pillanatra, s várta, mit kezdek vele. Tereltem hát kissé a szót:

- Már végleg marad a tavasz. Itt vannak a barázdabillegetők.
- Tegnap én is láttam őket. Meg is örültem fölötte.
- Remélem, idén is fészket vernek a sufni eresze alatt! Rengeteg hernyót hordtak tavaly is a fiókáknak.
- A barackosban én tettem ki ládákat. Abban költenek. Meg a rozsdafarkúak is. Felit se kell, permetezzem.
- Úgy valahogy.
- Aztán te hogy állsz a metszéssel? – tért vissza a kérdező térfelére.
- Alakul. Fele megvan, csak én se győzöm. – kicsit elszégyelltem magam. Ötven év köztünk, s fele annyi tennivaló mellett is panaszkodom az öregnek.
- Hagyd el, legalább csinálod! Csak apránként.
- Úgy valahogy. Azért még így is csodálom János bácsit. Ha ennyi idősen a felét bírom majd, amit maga, összeteszem a kezem. – próbáltam mentegetni ki nem mondott szégyenem.
- Áh! Én már ráérek pücskörészni.
- Attól még örülök, ha majd így tudok pücskörészni.

Egy pillanatra elmosolyodott, majd körbehordozta tekintetét az ébredező rügyeken, fülével belecsimpaszkodott a madárdalba, s szárnyain a gondolatai láthatóan már messze szálltak. Éreztem, hogy mehetnékje van, nem is tartóztattam tovább. A paraszti udvariasság úgy kívánta, én siettessem a búcsúzást, elvégre „nekem még sürgős”:

- Na megyek, János bácsi. Még ezer a dolog.
- Menj csak, én is megnézem a barackokat.
- Jó munkát, aztán a területről még gondolkozom!
- Jól van, ráérsz. Korán van még. – majd elmenőben, csak úgy magának motyogott egy keveset – Eh, a fiam meg az unoka megígérték, hogy az udvarban van egy nagy körtefa, azt megmetszik, ha már a többinél nem voltak. Kíváncsi leszek…


Görnyedt alakja átdöcögött a domb éles peremén, hátra kulcsolt kezekkel, a tarkóra tolt kalappal, ráncos kis mosolyával. A tavaszi napsütés erőtlen sugarai körülölelték, mint egy vén medvét, akit kicsalogattak a barlangból az ösztönök, s most újult erővel, éhező-kopottan áll a sarjadó élet elébe. A fák s bokrok öregasszony-karjai ismerősként intettek felé, mintha az összes rügyeik is csak neki nyíltak, pattogtak volna. Mert megérti a szavukat – jobban, mint az emberekét. S hálásak is neki ezért – jóval inkább, mint saját ivadékai. S tán csak a rügyek fogják megsiratni igazán.

Torinoi lepedék IV.

A rém

Lekókadtam, mint egy tavaszi napfényre váró fűszál, mikor a kései fagy hajnali dere megtöri a derekát. Ezért volt az a fölös remény, a kamaszos, hormonokat dúsító felindulás? Mennyi elpazarolt jókedv…
A kisház melletti kőkerítésen üldögéltünk, immáron négyesben, és a nekem osztott lapokra pókerarcom mögötti mélységben keserű csalódottsággal tekintettem. Ippo partnere igazán mutatós, déli leányka képében öltött testet: kreol bőr és gesztenye haj, zöldes fényű szemekkel, remekbe szabott formával. A gesztenyeszínt sejtető hajzuhatag alól kacéran mosolygott felénk. Azonban a hátán púpként hurcibált barátnője, akit nekem szántak az égiek, s a jó szándékú földi helytartók, egy igazi torinoi hegyi rémnek bizonyult. Beltenyészett, görcsös kezek faragta, otromba monstrum. Hurkás alkatán a ruhák kellemetlen fodrokba rendeződtek, cunamit igéző hullámverést keltett valamennyi mozdulata, mosolya alól kivillanó kócos fogsora pedig minden képzeletet alulmúlt.
Persze a késő bánat, meg az eb gondolat is ilyenkor jön, késve, akár egy MÁV szerelvény. Rémlik, hogy előző este Ippo mintha említette volna, hogy az Anna kicsit ciccia. Gondoltam, biztos van rajta mit markolni, ezt azonban egy egész tartomány markolászhatja, akkor is marad pár tucat kéznek szabad felület. Ezt dobta a gép, de köszönöm, nem kérek belőle! 
Ha jól sejtem, bármennyire igyekeztem is leplezni csalódottságomat, némi érzelem kiülhetett az arcomra, hisz a Rém is kényszeredetten mosolygott rám, míg barátom és rég nem látott kedvese pajzán verbális előjátékba kezdtek a fövenyen. Mindenkinek van fogalma az efféle kínos szituációkról, ha jól gondolom. Ül egymással szemben két ismeretlen, akik titkolt, de mindkettejüknek ismert szándékkal érkeztek, de egyikük (vagy tán mindkettő?) mást kapott, mint amit várt. Kiábrándító és kellemetlen helyzet. Csodás!
Némi szokássá kövült botladozás a bemutatkozásnál, pár félszavakba rejtett, tapogatózó kérdés, a „hogy hívnak – honnan jössz – mivel foglalkozol” tengelyén imbolyogva, szigorú keretek között. Mindvégig az oldottság és közvetlenség kliséjében fetrengve. Istenem! Akár egy középkori táncmulatságon: ki kivel táncolhat, mit mondhat, merre nézhet, hogy rebegtetheti tehénszemére biggyesztett, ritkás pilláit, miközben valamennyien tudják, az egész nem más, csupán egy formális előjáték, mely a résztvevők párzásában végződik. Esetünkben ez utóbbit kívántam elkerülni.
De a köröket le kell játszani, úgyhogy hamar vetésforgóba fogtunk, s a lányok összesúgtak egy padra huppanva, mi pedig amolyan férfi módon, a lényegre szorítkozva társalogtunk a kőkerítés tetején.

-   Na hogy tetszik az Anna? – szegezte nekem egyből a nagy kérdést Ippo.
-   Nem az esetem. – mintha lenne olyanom.
-   Mert? – az arcán őszinte meglepetés vert tanyát. Egy olasznak minden nő tetszik. A rés a lényeg!
-   Nekem a kisebb lányok jönnek be. – próbáltam valami indokot felhozni, azt kivéve, hogy szerintem Anna bűn ronda.
-   Hát aztán? Akkor nem is dugod meg? – nem engedte kizökkenteni magát a csapából.
-   Nem hiszem. Amúgy is kezd visszaütni a tegnap éjjel… - ennél olcsóbb kifogást már nem tudtam felmutatni.
-   Hát akkor csak szopasd le! Majd becsukod a szemed. Én is azt csináltam vele. – aha! Szóval neked már megvolt. Miért nem lep meg?
-   Majd meglátom. Kéne inni valamit… – ezzel talán sikerült lerázni.
-   Jól van. Nem kell a Canna? – nyújtotta felém kitartóan a hasissal töltött rudat.
-   Még mindig nem.
-   Akkor igyunk egy sört!
-   Meg egy kávét. – ezt szerettem az olaszokban. Bármikor kaphatóak egy kis koffeinre.

A park szélén egy büfés bódé árválkodott, nem is messze tőlünk, úgyhogy arrafelé irányítottuk kis falkánk vonulási útvonalát. Laza csoportba verődtünk, aminek kifejezetten örültem, mert így nem szakadtunk párokra, egy darabig kevésbé tűnt kínosnak a szituáció. A Rém néha rám vetett egy sunyi oldalpillantást, de közben be nem állt a szája, s olyan gyorsan pörgették mindketten a szavakat, hogy nehezemre esett követni. Cimborámat ez cseppet sem zavarta, bár szerintem épp annyit értett az egészből, mint jómagam. Pár pillanattal korábban ugyanis újfent előbukkant zsebének rejtekéből az ominózus alufólia, s a csinos kis henger, úgyhogy Ippo a két lábon járó révület képében látszott folytatni ezt az amúgy is remekbe szabott túrát.
A bódénál kértem egy jóképű Morettit, az egyetlen valamire való olasz sört, s egy sűrűre főzött rövid kávét. A két hölgyemény csak dobozos üdítőt ivott, szívószállal, ami valamiért az általános iskolai menzát juttatta eszembe. A kábulatban tobzódó kollega is kért egy sört, meg egy jägert, ami annak fényében, hogy melegen szolgálták fel, egy műanyag pohárban, még inkább korainak tűnt.
Magamba merülve nekidőltem egy fának, óvatosan elhelyeztem a bokacsontomnak döntve a söröcskémet, nehogy kiboruljon, és sebtiben sodortam egy virginát. Persze a lányok sem hitték el, hogy nem füves! Itt senki sem hiszi el...aki sodorja, az drogos.
Ahogy frissen eleresztett füstfelhőmön keresztülnéztem egy szempillantás alatt sikerült partra vergődni a gondolataim mocsarából. Drága lakótársam arca falfehérre meszelődött, a két rüfke meredten bámult rá, ahogy üveges szemekkel révedt maga elé, akár egy megszállott. Valami nagy dolog volt készülőben Ópiátfalván, talán túl nagy volt a slukk…a következő pillanatban cimborám oldalra vetődött, és a szomszédos fa tövében megszabadult gyomra teljes tartalmától. Ó, de szép! Ecsetvégre illő pillanatfelvétel!

Ippo-t elnézve előttem már a hazaút viszontagságos szellemképe lebegett. Nincs is jobb annál, mint egy sakálként okádó, belőtt olasszal vonatozni négyszáz kilométert, valamikor a távoli jövőben. Ami olyan távoli, hogy előtte még végig kell zongorázni egy egész napot. 
Ráadásul a zongora billentyűi zsírosak, kibuggyannak a ruhából, és fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni vele. Azt hiszem inkább berúgok, hátha akkor nem kell vele kezdenem. Jöjjön csak közelebb, Doktor Moretti!

2015. március 14., szombat

Torinoi lepedék III.

Hol is vagyok? Nem is vagyok…

Remek érzés lehetett az első fehéreknek Afrikában, ahogy fel-alá járkálva folytonosan éreztethették a sok furcsa, fekete vademberrel kulturált és felsőbbrendű mivoltukat. Persze gyakrabban száradtak ki, haltak éhen, ette meg őket az oroszlán, vagy taposta agyon a bivaly, mert anyaországuk gondoskodó ölelése híján életképtelennek bizonyult az a piszok nagy felsőbbrendűség, de ezt sikeresen el tudták titkolni évszázadokig.
Nekem nem jutott ekkora kegy, mikor az észak-olaszországi nagyváros betonjárdáit róttam egy neander-völgyi értelmi szintjéig betompult agyú digóval. Semmi felsőbbrendűség, semmi erőfitogtató lekezelés, csak a stressz, kimerültség és idegbaj. Ellenben engem is kerülgetett a kiszáradás, némi éhség, s bár az oroszlánok errefelé is csak hidak lábánál, kőből készült formában fordulnak elő, csalódottságomat nem igyekeztem elkendőzni egy cseppet sem.
Több mint egy órája kolbászoltunk fel s alá az utcákon, mire sikerült nagy nehezen elérnie telefonon a hölgyeményt, akinek a kedviért tulajdonképpen megtette ezt a kimerítő utat – kimerítő állapotban. S aki, ha szerencsém van, nem egymaga érkezik, így a hónapok óta pangó nemi életem egy feslett olasz lánykával tehetem pezsgőbbé. Úgy is mondhatnám: támaszthatnám fel hamvaiból. Micsoda szép reményekkel érkeztem meg, édes jó Istenem! Valójában még Ippo lézengése és fogalmatlansága sem bírta elvenni a mélyben lappangó jókedvem – csupán az a baljós belső hang furakodott közénk nagy néha. De legyőzöm a pesszimizmus mételyét!
Szóval erőfeszítéseinek, hogy két összefüggő mondatban elmagyarázza helyzetünket térben és időben végül gyümölcsöző eredménye is termett: háromnegyed óra múlva érkeznek. Mert nincsenek a városban. Remek! Addig keressünk egy kávézót, könyörgöm!
Egy kellemesen hajlott hátú park szélén meg is leltük a helyet, ahová órák óta vágytam: egyszerű kis café, az ódon házak tövéről fakadt, pár négyzetméternyi mennyország. Sürgettem a lépteim, mielőbb koffein-kielégülésemhez juthassak, mert a múlt éjszaka fáradtsága kíméletlen csákányaival esett neki elcsukló szemhéjaimnak.
Félmosolyt dobtam borravaló gyanánt a gyűrt hegységre hajazó arcot viselő pincérleánykának, s gyorsan gallér mögé vágtam a rövid kávém két tejszínnel, mellé két croassant. Ölni tudtam volna egy szalonnás rántottáért, sajttal a tetején. Hiú ábrándok egy hiú országban. Rohadt dolce vita, hogy ezek csak tonnányi cukrot bírnak reggelire zabálni, méregerős feketekávéval nyakon csapva! Mert tejet bezzeg hiába kérnék. Nem ismeritek a tehenet? Értitek: mucca, hogy rágjon meg titeket a milka szelleme! Ez hiányzik talán a legjobban otthonról: egy kiadós, zsíros reggeli, meg a tejtermékek. Se tejföl, se túró. Csak az a francos sütemény!
Azért valamivel javult az állapotom, miután az utolsó falatot is lenyeltem, ami a fél fogamra-adagra való tekintettel a második harapás végén következett. Cserébe a számláért tipegő pincérleány megkapta a mosoly másik felét is, miután kicsengettem a neki járó három eurót. Kérdő pillantást intéztem Ippo felé, hogy ugyan mihez kezdjünk a ránk maradt bő fél óra szabadidővel, amíg a várva várt találka nyélbe ütődik végre? A két lábon járó drogambulancia tisztuló magabiztosságával ajánlkozott, hogy akkor tart nekem egy gyors idegenvezetést a városban, ahol eddig egyszer fordult meg csupán – autóval, s bármily meglepő: beállva. Ám hamar eloszlatta szemmel látható kételyeimet, mikor rávilágított, hogy nem is annyira a nevezetességeket szánta a palettára bemutatási célzattal, mint inkább a helyi folklórt, vagyis a számomra ismeretlen észak-olasz néplélek pereméről kíván leszakajtani néhány cafatot, hogy górcső alatt alaposabban szemügyre vehessem.
Mint azt előadta: ezek itten egész más népek, mint odalenn Pisaban a harsány toszkánok. Ez itt nem etruszk régió, a vérmérséklet szemmel láthatóan lanyhább, hűvösebb, Alpok lábán érlelt, s a közvetlenség leghalványabb jeleit sem mutatja. Ellentétben az általam megszokottal. Különösen a mi esetünkre igaz ez a megállapítás, s ezt azonnal be is kívánta mutatni, mert mint jó tanár tudta: a gyakorlat sokkalta szemléletesebb bármely elméleti levezetésnél.
A bemutató roppant egyszerű lépésekből állt, konkrétan egyetlen egyből; odalépett az utcán a kószáló járókelőkhöz, hogy megkérdezze, hol találunk egy nagyobb emlékművet, híresebb épületet, ahol a barátainkkal találkozhatunk, mivel nem vagyunk idevalósiak. S mindezt ízes déli tájszólásával fűszerezte, alaposan megnyomva a megfelelő betűket, elharapva az elharapnivalókat. A reakciók azonnaliak, jól felismerhetőek és meglepőek voltak – valamint rendkívül egységesek. Rettegés, ijedtség, megszeppent elhúzódás.
Elvégre mit is akarhat egy mocskos calabriai itt, a gazdag és nyugdíjas északon? Lopni, csalni, rabolni! Életekre törni és kizsákmányolni! A sztereotípiák hazája ez, az előítéletek melegágya, ahol nem számít az ember, csak hogy honnan érkezett. Hiába egy nemzet, egy ország, a kiskirályok korából visszamaradt tagoltság a mai napig megfekszi a lakosok gyomrát, bármennyire is ugyanazt a száraztésztát dobják otthon a lábasba. De ami a legfurcsább – és ezt az öreg Staiano esetében is megfigyeltem –, hogy többre becsülnek egy külföldit (hacsak nem afrikai), mint a saját honfitársaikat. A hazafiság parányi szigetekben él, lokálpatriótákat termel és öngyűlöletet szül. Valahol persze ez jó is, hisz rengeteg identitást meg tudott őrizni, még a rohanó modern világban is, ugyanakkor egyetlen anyának gyermekei fojtanák egymást a kanál vízbe. A gazdasági tagoltság pedig csak rátesz egy lapáttal. A gazdag észak, a csóró dél ellenében. Viszont a legatyásodott déli régiók vendégszeretete és közvetlensége az erkölcsi győzelem kétes dicsőségét a szegénység szülötteinek nyújtja. Keserédes végszó egy század-eleji filmben.
Persze a kivétel erősítette a szabályt egy röpke pillanat erejéig, mikor Ippo egy idősebb urat szólított meg, mire a Nonno vaskos mosolyt varázsolt aszott orcájára, s egyből cimborám származásáról érdeklődött. – Melyik város? – Cosenza. Ó! Ismert ott egy remek fotográfust (ezt a szót nagyon furcsán ejtette), még a hatvanas években, stb., stb...gyöngyharmatként szóródtak elénk fakó ajkairól a szavak. Azon az öregek közül volt való, kik beszédkényszerből születtek, jó kedéllyel nevelődtek, s egy házsártos asszony mellett évek óta nem jutottak szóhoz. Itt a nagy alkalom! Bátran, Nonno! Öntsd ki a szíved! Kiöntötte. Gyermekkora, házassága, munkája és szenvedélye...mind-mind sorban követték egymást a dallamos pergőtűzben, amit a fogain áteső szavak ritmikus ropogásának láncolata idézett elő. Csodálatos módon mégis megértettem, alig akadt pár homályos folt a meséjében, amiket a szövegkörnyezetből voltam kénytelen pótolni. Sebaj!
A negyed órás monológ végén parolásan búcsúzkodtunk az öregtől, megrészegült vigyorral nyúzott pofánkon indultunk a park túlfelén elfekvő kis épület irányába, ahová elvileg hamarosan várnak minket. A szám sarkán táncoló virginia füstje felmászott az orr-nyálkahártyámba, majd a fülemen távozott, kis ködfoszlányokat tépve ki a rossz előérzetből, ami eddig az agyamban fészkelt, mint egy rosszban sántikáló kakukkmadár.

Ugyan mi baj történhet? Ez úgysem a valóság. 

2015. március 8., vasárnap

Mi Kutyánk Kölyke - Tolvaj őszülőföld (FULL ALBUM 2015)

MEGJELENT!!!!



A "Mi Kutyánk Kölyke" Árvai Levente (aRosseb, Menj Kapálni) és Bencze Tibor (Guruzsmás, Batu Kán Pesti Rokona) közös projektje,kétfős alkotói közössége egy dunántúli parasztházban. Jellegzetes pszychedelikus elemekkel tarkított, népzenei alapokon nyugvó, duda- és citerajátékot idéző gitártémák, kiegészítve egy durva,furcsa harmóniákra törekvő basszusgitárral, szabdalt dobokkal és agresszív énekkel.
A Hudini Records kiadó gondozásában immár második albumuk jelent meg "Tolvaj őszülőföld" címmel. A hat számot tartalmazó anyag szerteágazó és mégis egységes, különleges atmoszférát teremt és egyedi hangulatvilágot hordoz.
Letölthető a kiadó bandcamp oldaláról!

1. Felhangolás
2. Pörge Dani
3. Beszélj szám, kattanj fejem!
4. Gyökér
5. Szellemfalu
6. Legszebb éveim
7. Kálvária
8. Lehangolás