Torinoi lepedék IV.

A rém

Lekókadtam, mint egy tavaszi napfényre váró fűszál, mikor a kései fagy hajnali dere megtöri a derekát. Ezért volt az a fölös remény, a kamaszos, hormonokat dúsító felindulás? Mennyi elpazarolt jókedv…

A kisház melletti kőkerítésen üldögéltünk, immáron négyesben, és a nekem osztott lapokra pókerarcom mögötti mélységben keserű csalódottsággal tekintettem. Ippo partnere igazán mutatós, déli leányka képében öltött testet: kreol bőr és gesztenye haj, zöldes fényű szemekkel, remekbe szabott formával. A gesztenyeszínt sejtető hajzuhatag alól kacéran mosolygott felénk. Azonban a hátán púpként hurcibált barátnője, akit nekem szántak az égiek, s a jó szándékú földi helytartók, egy igazi torinoi hegyi rémnek bizonyult. Beltenyészett, görcsös kezek faragta, otromba monstrum. Hurkás alkatán a ruhák kellemetlen fodrokba rendeződtek, cunamit igéző hullámverést keltett valamennyi mozdulata, mosolya alól kivillanó kócos fogsora pedig minden képzeletet alulmúlt.

Persze a késő bánat, meg az eb gondolat is ilyenkor jön, késve, akár egy MÁV szerelvény. Rémlik, hogy előző este Ippo mintha említette volna, hogy az Anna kicsit ciccia. Gondoltam, biztos van rajta mit markolni, ezt azonban egy egész tartomány markolászhatja, akkor is marad pár tucat kéznek szabad felület. Ezt dobta a gép, de köszönöm, nem kérek belőle! 

Ha jól sejtem, bármennyire igyekeztem is leplezni csalódottságomat, némi érzelem kiülhetett az arcomra, hisz a Rém is kényszeredetten mosolygott rám, míg barátom és rég nem látott kedvese pajzán verbális előjátékba kezdtek a fövenyen. Mindenkinek van fogalma az efféle kínos szituációkról, ha jól gondolom. Ül egymással szemben két ismeretlen, akik titkolt, de mindkettejüknek ismert szándékkal érkeztek, de egyikük (vagy tán mindkettő?) mást kapott, mint amit várt. Kiábrándító és kellemetlen helyzet. Csodás!

Némi szokássá kövült botladozás a bemutatkozásnál, pár félszavakba rejtett, tapogatózó kérdés, a „hogy hívnak – honnan jössz – mivel foglalkozol” tengelyén imbolyogva, szigorú keretek között. Mindvégig az oldottság és közvetlenség kliséjében fetrengve. Istenem! Akár egy középkori táncmulatságon: ki kivel táncolhat, mit mondhat, merre nézhet, hogy rebegtetheti tehénszemére biggyesztett, ritkás pilláit, miközben valamennyien tudják, az egész nem más, csupán egy formális előjáték, mely a résztvevők párzásában végződik. Esetünkben ez utóbbit kívántam elkerülni.

De a köröket le kell játszani, úgyhogy hamar vetésforgóba fogtunk, s a lányok összesúgtak egy padra huppanva, mi pedig amolyan férfi módon, a lényegre szorítkozva társalogtunk a kőkerítés tetején.

-   Na hogy tetszik az Anna? – szegezte nekem egyből a nagy kérdést Ippo.

-   Nem az esetem. – mintha lenne olyanom.

-   Mert? – az arcán őszinte meglepetés vert tanyát. Egy olasznak minden nő tetszik. A rés a lényeg!

-   Nekem a kisebb lányok jönnek be. – próbáltam valami indokot felhozni, azt kivéve, hogy szerintem Anna bűn ronda.

-   Hát aztán? Akkor nem is dugod meg? – nem engedte kizökkenteni magát a csapából.

-   Nem hiszem. Amúgy is kezd visszaütni a tegnap éjjel… - ennél olcsóbb kifogást már nem tudtam felmutatni.

-   Hát akkor csak szopasd le! Majd becsukod a szemed. Én is azt csináltam vele. – aha! Szóval neked már megvolt. Miért nem lep meg?

-   Majd meglátom. Kéne inni valamit… – ezzel talán sikerült lerázni.

-   Jól van. Nem kell a Canna? – nyújtotta felém kitartóan a hasissal töltött rudat.

-   Még mindig nem.

-   Akkor igyunk egy sört!

-   Meg egy kávét. – ezt szerettem az olaszokban. Bármikor kaphatóak egy kis koffeinre.

A park szélén egy büfés bódé árválkodott, nem is messze tőlünk, úgyhogy arrafelé irányítottuk kis falkánk vonulási útvonalát. Laza csoportba verődtünk, aminek kifejezetten örültem, mert így nem szakadtunk párokra, egy darabig kevésbé tűnt kínosnak a szituáció. A Rém néha rám vetett egy sunyi oldalpillantást, de közben be nem állt a szája, s olyan gyorsan pörgették mindketten a szavakat, hogy nehezemre esett követni. Cimborámat ez cseppet sem zavarta, bár szerintem épp annyit értett az egészből, mint jómagam. Pár pillanattal korábban ugyanis újfent előbukkant zsebének rejtekéből az ominózus alufólia, s a csinos kis henger, úgyhogy Ippo a két lábon járó révület képében látszott folytatni ezt az amúgy is remekbe szabott túrát.

A bódénál kértem egy jóképű Morettit, az egyetlen valamire való olasz sört, s egy sűrűre főzött rövid kávét. A két hölgyemény csak dobozos üdítőt ivott, szívószállal, ami valamiért az általános iskolai menzát juttatta eszembe. A kábulatban tobzódó kollega is kért egy sört, meg egy jägert, ami annak fényében, hogy melegen szolgálták fel, egy műanyag pohárban, még inkább korainak tűnt.

Magamba merülve nekidőltem egy fának, óvatosan elhelyeztem a bokacsontomnak döntve a söröcskémet, nehogy kiboruljon, és sebtiben sodortam egy virginát. Persze a lányok sem hitték el, hogy nem füves! Itt senki sem hiszi el...aki sodorja, az drogos.

Ahogy frissen eleresztett füstfelhőmön keresztülnéztem egy szempillantás alatt sikerült partra vergődni a gondolataim mocsarából. Drága lakótársam arca falfehérre meszelődött, a két rüfke meredten bámult rá, ahogy üveges szemekkel révedt maga elé, akár egy megszállott. Valami nagy dolog volt készülőben Ópiátfalván, talán túl nagy volt a slukk…a következő pillanatban cimborám oldalra vetődött, és a szomszédos fa tövében megszabadult gyomra teljes tartalmától. Ó, de szép! Ecsetvégre illő pillanatfelvétel!

Ippo-t elnézve előttem már a hazaút viszontagságos szellemképe lebegett. Nincs is jobb annál, mint egy sakálként okádó, belőtt olasszal vonatozni négyszáz kilométert, valamikor a távoli jövőben. Ami olyan távoli, hogy előtte még végig kell zongorázni egy egész napot. 

Ráadásul a zongora billentyűi zsírosak, kibuggyannak a ruhából, és fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni vele. Azt hiszem inkább berúgok, hátha akkor nem kell vele kezdenem. Jöjjön csak közelebb, Doktor Moretti!