Hol is vagyok? Nem is vagyok…
Remek érzés lehetett az első fehéreknek Afrikában, ahogy
fel-alá járkálva folytonosan éreztethették a sok furcsa, fekete vademberrel kulturált
és felsőbbrendű mivoltukat. Persze gyakrabban száradtak ki, haltak éhen, ette
meg őket az oroszlán, vagy taposta agyon a bivaly, mert anyaországuk gondoskodó
ölelése híján életképtelennek bizonyult az a piszok nagy felsőbbrendűség, de
ezt sikeresen el tudták titkolni évszázadokig.
Nekem nem jutott ekkora kegy, mikor az észak-olaszországi
nagyváros betonjárdáit róttam egy neander-völgyi értelmi szintjéig betompult
agyú digóval. Semmi felsőbbrendűség, semmi erőfitogtató lekezelés, csak a
stressz, kimerültség és idegbaj. Ellenben engem is kerülgetett a kiszáradás,
némi éhség, s bár az oroszlánok errefelé is csak hidak lábánál, kőből készült
formában fordulnak elő, csalódottságomat nem igyekeztem elkendőzni egy cseppet sem.
Több mint egy órája kolbászoltunk fel s alá az utcákon, mire
sikerült nagy nehezen elérnie telefonon a hölgyeményt, akinek a kedviért
tulajdonképpen megtette ezt a kimerítő utat – kimerítő állapotban. S aki, ha
szerencsém van, nem egymaga érkezik, így a hónapok óta pangó nemi életem egy
feslett olasz lánykával tehetem pezsgőbbé. Úgy is mondhatnám: támaszthatnám fel
hamvaiból. Micsoda szép reményekkel érkeztem meg, édes jó Istenem! Valójában
még Ippo lézengése és fogalmatlansága sem bírta elvenni a mélyben lappangó
jókedvem – csupán az a baljós belső hang furakodott közénk nagy néha. De
legyőzöm a pesszimizmus mételyét!
Szóval erőfeszítéseinek, hogy két összefüggő mondatban
elmagyarázza helyzetünket térben és időben végül gyümölcsöző eredménye is
termett: háromnegyed óra múlva érkeznek. Mert nincsenek a városban. Remek!
Addig keressünk egy kávézót, könyörgöm!
Egy kellemesen hajlott hátú park szélén meg is leltük a
helyet, ahová órák óta vágytam: egyszerű kis café, az ódon házak tövéről
fakadt, pár négyzetméternyi mennyország. Sürgettem a lépteim, mielőbb
koffein-kielégülésemhez juthassak, mert a múlt éjszaka fáradtsága kíméletlen
csákányaival esett neki elcsukló szemhéjaimnak.
Félmosolyt dobtam borravaló gyanánt a gyűrt hegységre hajazó
arcot viselő pincérleánykának, s gyorsan gallér mögé vágtam a rövid kávém két tejszínnel, mellé két croassant. Ölni tudtam volna egy szalonnás rántottáért,
sajttal a tetején. Hiú ábrándok egy hiú országban. Rohadt dolce vita, hogy ezek
csak tonnányi cukrot bírnak reggelire zabálni, méregerős feketekávéval nyakon
csapva! Mert tejet bezzeg hiába kérnék. Nem ismeritek a tehenet? Értitek:
mucca, hogy rágjon meg titeket a milka szelleme! Ez hiányzik talán a legjobban
otthonról: egy kiadós, zsíros reggeli, meg a tejtermékek. Se tejföl, se túró.
Csak az a francos sütemény!
Azért valamivel javult az állapotom, miután az utolsó
falatot is lenyeltem, ami a fél fogamra-adagra való tekintettel a második
harapás végén következett. Cserébe a számláért tipegő pincérleány megkapta a
mosoly másik felét is, miután kicsengettem a neki járó három eurót. Kérdő
pillantást intéztem Ippo felé, hogy ugyan mihez kezdjünk a ránk maradt bő fél óra
szabadidővel, amíg a várva várt találka nyélbe ütődik végre? A két lábon járó
drogambulancia tisztuló magabiztosságával ajánlkozott, hogy akkor tart nekem
egy gyors idegenvezetést a városban, ahol eddig egyszer fordult meg csupán –
autóval, s bármily meglepő: beállva. Ám hamar eloszlatta szemmel látható
kételyeimet, mikor rávilágított, hogy nem is annyira a nevezetességeket
szánta a palettára bemutatási célzattal, mint inkább a helyi folklórt, vagyis a
számomra ismeretlen észak-olasz néplélek pereméről kíván leszakajtani néhány
cafatot, hogy górcső alatt alaposabban szemügyre vehessem.
Mint azt előadta: ezek itten egész más népek, mint odalenn
Pisaban a harsány toszkánok. Ez itt nem etruszk régió, a vérmérséklet szemmel
láthatóan lanyhább, hűvösebb, Alpok lábán érlelt, s a közvetlenség
leghalványabb jeleit sem mutatja. Ellentétben az általam megszokottal.
Különösen a mi esetünkre igaz ez a megállapítás, s ezt azonnal be is kívánta
mutatni, mert mint jó tanár tudta: a gyakorlat sokkalta szemléletesebb bármely
elméleti levezetésnél.
A bemutató roppant egyszerű lépésekből állt, konkrétan
egyetlen egyből; odalépett az utcán a kószáló járókelőkhöz, hogy megkérdezze, hol találunk egy nagyobb emlékművet, híresebb épületet, ahol a barátainkkal
találkozhatunk, mivel nem vagyunk idevalósiak. S mindezt ízes déli
tájszólásával fűszerezte, alaposan megnyomva a megfelelő betűket, elharapva az
elharapnivalókat. A reakciók azonnaliak, jól felismerhetőek és meglepőek voltak
– valamint rendkívül egységesek. Rettegés, ijedtség, megszeppent elhúzódás.
Elvégre mit is akarhat egy mocskos calabriai itt, a gazdag
és nyugdíjas északon? Lopni, csalni, rabolni! Életekre törni és kizsákmányolni!
A sztereotípiák hazája ez, az előítéletek melegágya, ahol nem számít az ember,
csak hogy honnan érkezett. Hiába egy nemzet, egy ország, a kiskirályok korából
visszamaradt tagoltság a mai napig megfekszi a lakosok gyomrát, bármennyire is
ugyanazt a száraztésztát dobják otthon a lábasba. De ami a legfurcsább – és ezt
az öreg Staiano esetében is megfigyeltem –, hogy többre becsülnek egy külföldit
(hacsak nem afrikai), mint a saját honfitársaikat. A hazafiság parányi
szigetekben él, lokálpatriótákat termel és öngyűlöletet szül. Valahol persze ez
jó is, hisz rengeteg identitást meg tudott őrizni, még a rohanó modern világban
is, ugyanakkor egyetlen anyának gyermekei fojtanák egymást a kanál vízbe. A
gazdasági tagoltság pedig csak rátesz egy lapáttal. A gazdag észak, a csóró dél
ellenében. Viszont a legatyásodott déli régiók vendégszeretete és közvetlensége
az erkölcsi győzelem kétes dicsőségét a szegénység szülötteinek nyújtja.
Keserédes végszó egy század-eleji filmben.
Persze a kivétel erősítette a szabályt egy röpke pillanat
erejéig, mikor Ippo egy idősebb urat szólított meg, mire a Nonno vaskos mosolyt
varázsolt aszott orcájára, s egyből cimborám származásáról érdeklődött. –
Melyik város? – Cosenza. Ó! Ismert ott egy remek fotográfust (ezt a szót
nagyon furcsán ejtette), még a hatvanas években, stb., stb...gyöngyharmatként
szóródtak elénk fakó ajkairól a szavak. Azon az öregek közül volt való, kik
beszédkényszerből születtek, jó kedéllyel nevelődtek, s egy házsártos asszony
mellett évek óta nem jutottak szóhoz. Itt a nagy alkalom! Bátran, Nonno! Öntsd
ki a szíved! Kiöntötte. Gyermekkora, házassága, munkája és
szenvedélye...mind-mind sorban követték egymást a dallamos pergőtűzben, amit a
fogain áteső szavak ritmikus ropogásának láncolata idézett elő. Csodálatos
módon mégis megértettem, alig akadt pár homályos folt a meséjében, amiket a
szövegkörnyezetből voltam kénytelen pótolni. Sebaj!
A negyed órás monológ végén parolásan búcsúzkodtunk az
öregtől, megrészegült vigyorral nyúzott pofánkon indultunk a park túlfelén
elfekvő kis épület irányába, ahová elvileg hamarosan várnak minket. A szám
sarkán táncoló virginia füstje felmászott az orr-nyálkahártyámba, majd a
fülemen távozott, kis ködfoszlányokat tépve ki a rossz előérzetből, ami eddig
az agyamban fészkelt, mint egy rosszban sántikáló kakukkmadár.
Ugyan mi baj történhet? Ez úgysem a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése