Rügyfakadás

- Jó reggelt, János bácsi!

- Jó reggelt!

- Hogy van?

- Megvagyok, fiam. Tudod, csak öregesen. – és foghíjas száján kaján mosolyba rendeződtek a repedések.

- Láttam, megmetszette az almafákat, nagyon szépek lettek. – a fél évszázados törzs fölött karmokként kapkodtak felénk frissen nyesett ágvégek.

- Muszáj volt. A gyerek is meg a nagyobbik unoka, megígérték, hogy jönnek segíteni. Hát rám maradt.

- Nem szép tőlük. Akkor egyedül marad a barackosra is? – több mint kettőszáz barackfája a dombtetőn várta a bicegő gazda vizitáját.

- Nekiálltam. Különben nem lesz belőle semmi. Te figyelj csak!

- Igen? – elcsukló, vénségtől rekedtes hangját elkapdosta az erős böjti szél, nagyon kellett figyelni, hogy minden szavát megértsem.

- Itt van ez a tercia, ha akarod, kezdj vele, amit akarsz. – s végigvezette kezét a körülöttünk zöldellő füves területen.

- Hogy-hogy, János bácsi? A bérlője?

- Aszonta, nem kell neki már. Eladta a bikáit. Nem kell hát a széna se’.

- Ő volt az utolsó, nem?

- Csak neki maradt jószága. Hát most már neki se’.  A baromfin kívül nincs senkinek semmije. Bizony. Már disznót se’ hizlalnak, inkább megveszik a húst.

- Amióta a csarnokot bezárták…

- Hát igen, úgy valahogy. Egymagam én se győztem, mikor az asszony meghalt. A gyerek már tanult akkor. 

- Átgondolom, János bácsi. Tudja, nekem is megvan a magamé. Azért alszom rá egyet. – próbáltam másfelé gombolyítani a beszélgetés fonalát, messzibbecske a halottaktól.

- Jólvan, fiam! Ráérsz. Korán van még bármit is csinálni, csak gondoltam, megkérdelek. Jó kezekben lenne...

Nyolcvan évhez közeledő szemei még fiatalos fürgeséggel kémlelték a dombtetőt, minden fűszálon, rügyön meg-megálltak egy pillanatra, s a tapasztalatok erdejéből kiválogatta a következtetések száraz fadarabkáit, majd a gondolatok máglyáján következtetéseket csiholt a más számára érthetetlen nyelven szóló természet szavaiból. Kimondatlanul hagyta a őket, hadd jöjjön rá más is magától. Sok beszédnek az alja is sok, tudta jól.

- Van egy cigarettád?

- Persze, János bácsi! – léptem közelebb – Gyújtson csak rá!

Elégedett felhőcskéket eregetve pöfékelt, s kémlelte tovább az ébredező tavasz első szikráit.

- Tudod, sose szerettem a fegyvereket. – szólalt meg végül a csak öregekre jellemző, csapongó gondolatmenet követhetetlen logikájával.

- Fogott valaha fegyvert? – tudta jól, hogy vadászom. Nem kötekedni akart, csak ez jutott rólam eszébe.

- Persze, hisz három évig voltam katona. Vittek minket folyton a lőtérre. De ki nem állhattam.

- És jól lőtt?

- Persze! Mindig beletaláltam, de utálkoztam attól a hangos szartól világéletembe’.

- Nem is való mindenkinek.

- Egyszer elvittek vadászni is pedig. Nem sokkal, miután leszereltem.

- Nehezen képzelem el János bácsiról, ahogy vadászik. – mosolyodtam el.

- Pedig még gyerekkoromba’ jártam sokat apámmal, az nagy vadász volt. Meg a bátyám is szerette. Csak én valahogy nem kaptam rá sose. Aztán a TSZ-ben is sokan jártak, mindig unszoltak, menjek velük. Voltak köztük a katonatársakból is bőven, tudták, hogy jól lövök. Aztán ősszel elvittek magukkal. Jött is vagy három őz elibénk. Azokat kellett volna ritkítani. Oszt rá is tartottam a fegyvert, de nem bírtam lelőni azt a szép állatot.

- Végül mit csinált?

- Hát elegem lett, oszt lőttem egyet a levegőbe. Persze elszaladt az összes, nem is láttunk több őzet aznap. De a többiek se. Na, elég az hozzá, hogy nem is hívtak többet vadászni. – ismét a kamaszos, kaján mosoly táncolt az öreg szellős ajkain, s szemeiben pajkos fények gyúltak az emlékezéstől.

Hagytam, hadd beszéljen, de már elmondta, amit akart. Ismét a határ zsenge életjelein csüngött az imént még gyermeki örömtől csillogó szempár. Rám hagyta a beszédet egy pillanatra, s várta, mit kezdek vele. Tereltem hát kissé a szót:

- Már végleg marad a tavasz. Itt vannak a barázdabillegetők.

- Tegnap én is láttam őket. Meg is örültem fölötte.

- Remélem, idén is fészket vernek a sufni eresze alatt! Rengeteg hernyót hordtak tavaly is a fiókáknak.

- A barackosban én tettem ki ládákat. Abban költenek. Meg a rozsdafarkúak is. Felit se kell, permetezzem.

- Úgy valahogy.

- Aztán te hogy állsz a metszéssel? – tért vissza a kérdező térfelére.

- Alakul. Fele megvan, csak én se győzöm. – kicsit elszégyelltem magam. Ötven év köztünk, s fele annyi tennivaló mellett is panaszkodom az öregnek.

- Hagyd el, legalább csinálod! Csak apránként.

- Úgy valahogy. Azért még így is csodálom János bácsit. Ha ennyi idősen a felét bírom majd, amit maga, összeteszem a kezem. – próbáltam mentegetni ki nem mondott szégyenem.

- Áh! Én már ráérek pücskörészni.

- Attól még örülök, ha majd így tudok pücskörészni.

Egy pillanatra elmosolyodott, majd körbehordozta tekintetét az ébredező rügyeken, fülével belecsimpaszkodott a madárdalba, s szárnyain a gondolatai láthatóan már messze szálltak. Éreztem, hogy mehetnékje van, nem is tartóztattam tovább. A paraszti udvariasság úgy kívánta, én siettessem a búcsúzást, elvégre „nekem még sürgős”:

- Na megyek, János bácsi. Még ezer a dolog.

- Menj csak, én is megnézem a barackokat.

- Jó munkát, aztán a területről még gondolkozom!

- Jól van, ráérsz. Korán van még. – majd elmenőben, csak úgy magának motyogott egy keveset – Eh, a fiam meg az unoka megígérték, hogy az udvarban van egy nagy körtefa, azt megmetszik, ha már a többinél nem voltak. Kíváncsi leszek…

Görnyedt alakja átdöcögött a domb éles peremén, hátra kulcsolt kezekkel, a tarkóra tolt kalappal, ráncos kis mosolyával. A tavaszi napsütés erőtlen sugarai körülölelték, mint egy vén medvét, akit kicsalogattak a barlangból az ösztönök, s most újult erővel, éhező-kopottan áll a sarjadó élet elébe. A fák s bokrok öregasszony-karjai ismerősként intettek felé, mintha az összes rügyeik is csak neki nyíltak, pattogtak volna. Mert megérti a szavukat – jobban, mint az emberekét. S hálásak is neki ezért – jóval inkább, mint saját ivadékai. S tán csak a rügyek fogják megsiratni igazán.