Függőség

Megint raja vagyok az anyagon. Pedig már azt hittem, végre jobban vagyok, kigyógyultam, nem kap el a hév, és a korosodás megfontoltsága, ha arcomon nem is, de agybarázdáimon maradandó nyomokat hagyott. De visszaestem, és itt fetrengek az elvonás fülledten nyirkos verejtékében.

Minden azzal kezdődött, hogy lementem tejért. Igen, hisz’ a reggeli kávét úgy szeretem, miért is ne vennék egy literrel? Mi baj történhet?

Az, hogy megint arra kanyarodtam. Nem álltam meg a kísértést, és szinte önkéntelen tudatlansággal kanyarítottam lépteimet jobbra a bejáratnál. Majdhogy nem gyanútlan ártatlansággal. Pár éve még nagy bajban lettem volna, hisz akkoriban bővebben volt jó áru a polcokon, de mostanság olyan borzasztó a felhozatal, hogy nem is gondoltam semmi rosszra. Egyszerűen egy magazint akartam megnézni. Színes képekkel. Istenlássalelkem: semmi több! Erre ott néz velem szembe egy nagy rakás, öt évvel ezelőtti kiadás, leárazva. Sárgán, ponyván, de kíméletlen tartalmat sugározva. Persze, hogy elgyengültem. És persze, hogy megint ez az aljas Rejtő!

Régen, még jó néhány leszoktatási periódussal ezelőtt, talán még a legelső kijózanító kúrát is megelőző időszakban rendszeresen elcsavarta a fejem ez a néhány polcocska. Megesett, hogy beléptünk egy cimborával, éjjel háromkor, (nem is) kicsit spiccesen, mondván enni szeretnénk. És vettem egy Hašek Dekameront, hatezerért. „Diákhitel, megtehetem!” – üvöltöttem a kezdeti stádiumú delírium hangsúlyával a gyanakodva mögöttünk osonkodó biztonsági embernek. Még két búzasör, ünnepelni, némi fánk, ha már éhség is mardos, aztán irány haza! A könyv pedig úgy lapult a táska fenekén, mintha nem tehetne semmiről. Nem bántam meg ugyan a vételt, de óvatosabbá tett a dolog. Intő jelnek tekintettem.

Mégis elindultam a lejtőn: antikváriumok, kölcsön-könyvek, nem volt megállás. Keménykötésű nehéz-irodalom, puhán behízelgő ponyva, kicsinyek, nagyobbacskák, vékonykák, vastagabbak, kisbetű, nagybetű, oly mindegy (azért nem egészen)! Orwell, Vonneguth, Merle...Mikszáth, Fekete, Széchenyi Zsigmond...Ĉapek, Mrožek, Hrabal...végeláthatatlan!

Egyszerűen képtelen voltam megállni, folyton újabb és újabb adag kellett, csillapítani a vágyat, kitölteni a szörnyű vákuumot.

Nem sikerült. Hogy sikerült volna? Mutasson nekem valaki egyetlen egy olyan függőt, aki nem esik újra bele a verembe, aki megállja, ha megkapta a mennyiséget, hogy újabb után ne nyúljon! Nincs ilyen.

Amikor már kezdett terhes lenni a dolog persze elgondolkodott az ember gyermeke, hogy nem tartható az állapot, valahogy le kéne jönni a cuccról. Az éhség kontra könyv párbajt soha nem a félkilós kenyér nyerte, s már cigaretta is csak másodlagos lett – noha meglehetősen erős bagós hírében állok. A polcok beteltek, a hely elfogyott, és már a nem volt olyan nap, hogy ne...

Tenni kellett valamit!

Jött az isteni szikra, hogy valami rosszal kellene kezdeni, ami majd leszoktat. Egy trauma, egy kellőképpen szörnyű élmény elegendő kell legyen, hogy megszüntesse ezt a terhes függést, ezt a rohadt kultúrszomjat!

Alapos utánajárás után beszereztem a legmegfelelőbbnek tartott köteteket, bezárkóztam, és nekiestem a kínosan fájdalmas leszoktatás aprólékos folyamatának. Mondanom sem kell: elbuktam.

Elsőnek Burroughs Meztelen ebédje volt a palettán, ez a retek hivatott megalapozni a könyvekkel szembeni hányingert. Az ellenszenv első forrása, a pokol első bugyra, ha így jobban tetszik. Nem jutottam a végéig. Eluntam az öncélú erőszak és drogvíziók perverz szexjelenetekbe torkollását, és semmi hatást nem tudtam elérni vele, ha csak azt nem, hogy még jobban kívántam az igazi irodalmat.

„Majd az Imre!” – kiáltottam fel kétségbeesésemben, és kezembe fogtam a Sorstalanságot. Még annyit sem értem el vele, mint az előzővel, aminek legalább a feléig elszenvedtem magam. A negyedik oldalon elhasaltam, elaludtam, és húztam a lóbőrt két egész napig. Meg két éjszaka. A tőmondatok és az általános iskola alsó tagozatosokat is megnevettető megfogalmazás csődöt mondtak, már ami az általam kitűzött céljukat illeti. A hatásvadász náci terror koncentrátumig nem bírtam elvergődni.

Ezek után Esterházyval már csak néztük egymást könyvének hátsó borítóján, ahogy ült a Müller Szeretetkönyve mellett az asztalon; ásítás-szagot árasztva porosodtak, kéz a kézben, de nem nyitottam ki őket soha. A hátlap szövege elvette a kedvem.

Pár napig úgy tűnt, ez a kedvetlenség mégis meghozta a várt eredményt, amíg egyik reggel, félálomban, cigarettámmal a számban, és egy bögre forró kávéval a kezemben be nem ültem a fajanszra. Ahol is unaloműzőnek (az eredményre várva, hasznos időtöltés gyanánt) ott hever pár kötet, amikről teljesen megfeledkeztem. Azon vettem észre magam, hogy fázik a hátsó fertájam, mert már vagy egy órája ott trónolok, és Gerald Durell Családom és egyéb állatfajták című művének 112. oldaláról hajtok át a 113.-ra. Cigarettám elhamvadva lógott ajkaim között, teljesen rátapadva cserepesen száraz szám sarkára, s a kávém is teljesen kihűlt. Visszaestem. Tiszavirág-éltű volt a szabadulás.

Azóta szinte nincs megállás. Miután bevégeztem Cholnokyt tettem egy kitérőt Karinthy felé, majd nagy nehezen leálltam Illyéssel. A Puszták népén végigloholva valahol a naplójegyzeteinél sikerült csodával határos módon kivergődnöm a függésből egy pillanatra. Erre valahonnan rám szakadt Duglas Adams és Isaac Asimov. Sokrészes trilógiák, más se hiányzott! Persze, hogy mindet el kellett olvasni! Jött Raymond Chandler, és egy újabb sor könyv, amit el kellett olvasni, és még, még, még...

Szó szót, lap lapot, könyv könyvet követett, aztán azon kaptam magam, hogy megint Feketénél tartok, meg Móricznál. Mert abból is van ám még! Sose lesz vége...

Egy utolsó nekirugaszkodás a leszoktatás felé a munkában való elmerülés ábrándja volt. Nem hagyni időt! Szinte minden szabad percemet igyekeztem lekötni, ami egy darabig ment is. A Ballagó időt csak nagyon lassan, cseppenként voltam képes kiélvezni, annyira elfoglaltak a munkás hétköznapok, s a sok egyéb program. Úgy tűnt – megint –, hogy sikerült. Erre jön – megint – Rejtő, és a töménysége. Még idő sem kell hozzá...

Ezek után mégis mit tehetek? Semmit. Úgy tűnik, elvesztem. Innen már nincs kiút. Vonzza egyik a mást, láncszemekként csörgedeznek egymás nyomában, ördögi körökben gyűrűznek, nem hagynak nyugtot, nem engednek a markukból.

Vége: rajta vagyok újra. És ez az alattomos Heltay Jenő alig várja, hogy kinyissam a 111-est...