Oszd meg és uralkodj!

Nem létezem.

Ez a gyönyörűséges kezdőmondat akár egy avantgárd, létfilozófiát boncolgató irományba is beférne, ám jelen esetben nem ez a helyzet (mily meglepő!). Ugyanis elég gyakorta megkapom ezt a gyanúsítást, hogy valójában nem is vagyok. Vagy olyan, mintha nem lennék. A minap ismételten traktáltak, győzködtek, érveltek, hogy ugyan már, legyek én is! Ez tarthatatlan! Miközben így vagy úgy még le is néznek. Nemlétem okán.

Az ok igazán egyszerű, mondhatni pofátlanul profán: mint azt az a néhány barátom – akivel viszonylag folyamatos kapcsolatot tartok fenn – jól tudja, nem vagyok tagja a fészbúk világot átölelő közösségének. Bármilyen hihetetlen, ez nem valami technofób elvi kérdés nálam, egyszerűen nem tartok rá igényt. Még egyszerűbben: van jobb dolgom is.

Valahol persze az értelmem egyik része megérti, miért is oly csodás ez az internetes közösség. Rengeteg információ juthat el tőlünk a barátokhoz, és viszont. Folyamatos, egyszerű és közvetlen az adatáramlás.

Hát aztán?!

Két oldalról is megközelíthetem akár az aggályaimat, ellenérveimet. Sőt, nem csak megtehetem, meg is cselekszem – valószínűleg falakba ütközve ezzel a gondolatmenettel. Közönyfalakba.

Önismétlem önmagam: hát aztán?!

Elsődlegesen az a fránya lustaság, amit szerintem a „fész” vontat maga mögött, akár egy zörgő, roskatag szekeret. Ugyan kérem, mennyivel megerőltetőbb egy másik (netes) címet megjegyezni, beírni a megfelelő mezőbe? Két mozdulat. Nagyjából. Sőt, ezek az okos böngésző programok még azt a szívességet is megteszik az ember fiának, hogy pár betű beírása után felajánlanak lehetőségeket. Hogy egyszerűbben megtaláljuk a kívánt helyeket (a’la virtuál). És mégsem képes rá szinte senki. 

Egyszerű példa: nem régiben esett meg, hogy olyan kritika érte Peca barátommal közös zenei formációnkat, hogy jó ez a Menj Kapálni, csak sajnos nem érteni a szövegeket. De hiszen oda vannak alá írva, szépen, magyarul – mondom az illetőnek, ha már nincs türelme és füle alaposabban hallgatni. Odafigyelve (ez nem rajongós zene, együtt dúdolgatós, kérem!). Ja hogy a jútubon! – jön a válasz. Ő csak úgy a fészbúkon hallgatta meg, mert a Peca ott meg szokta mutatni ezeket a videjókat a nagyvilágnak.

Ja, akkor magadra vess, öcsém (mert tegeződünk amúgy)! Ha erre se veszed a fáradtságot, akkor lehet, hogy nem neked szól.

Ami nincs fönn a „fészön”, az amúgy sincs. Nincs többé szájról szájra terjedő hír, nincs többé „ezt hallgasd meg, barátom!” felkiáltás a magnó, hi-fi, lemezjátszó, vagy akár a számítógép előtt ülve. Igaz, hogy a sok információval eltömött agyakig már odafönn se jut el semmi sem. De mindegy is.

A másik megközelítési pontom kissé személyesebb.

Tényleg jó az, ha az ismeretségi köröm életének valamennyi apró, pici részletét megismerhetem? Sőt, a feltételes igemód is kevés: meg kell ismernem!

Konyhai tippek, párkapcsolati információk, vicces videók, humoros megjegyzések, lelki kifakadások, politikai nézetek sorjáznak egymás alatt, amire aztán mindenki reagál, ír pár keresetlen szót, hangulatjelet, esetleg csak egy nagy hüvelykujjat bök a mennyek kapuja felé, tetszését kinyilvánítandó.

Ne lehessen másról beszélgetni, mint folyamatosan a posztolások és személyes frissítések seggét bújva mazsolázni az életutak mezsgyéjén elszórt kis információ-morzsákból. Már fel se kelljen hívni egymást telefonon egy jó poén kedvéért (a mobilok világában, illetve azután egy lépéssel). Kimozdulni a négy fal körítette biztonsági zónából fölösleges, sőt, luxus! Hisz otthon a net, otthon a sok barát. A napos teraszok pedig, gyöngyöző csapolt sörökkel megrakva üresen tátongnak, csend fütyül a sétányokon és unalmat söpör a szél a flaszteron.

Ha bőcsködni (értsd: hőbörögni, okoskodni. Dunántúli tájszó) támadna kedvem, azt is csak az „üzifalon” érdemes, egyedül a szoba hűsén, különben a nagyvilág szarik rá, a szűk baráti kört is beleértve. A hátsóját senki nem emeli föl. A komfortból közeléből el nem mozdul, az istenért se.

Azt is meg kell említeni, így mellékesen, ha úgy tetszik, objektíve, hogy a sok fölös információt ki is lehet szűrni, nem kell azt látni. Sőt, le is tilthatók az egyes egyének, hogy soha többet ne is halljuk a hülyeségeiket, olvassuk a mélyfilozófiát. Akkor meg minek? – kérdem én újfent.

Na de igyekszem rövidre fogni: ez egy remek hely, összetömörített mása a széles nagy világnak – és én nem vagyok benne. Mit számít, hogy eszem, iszom, alszom, beszélek, hallok és látok? Van telefonom, ímélcímem is, lakom valahol, a posta is megtalál (ezt többször bebizonyították). A lábaim nem vágták le, így az akadálymentesített épületeket sem igénylem, bárhová el tudok menni. Akár lépcsőzök is. A gégém is szuperál. A sört is megiszom. Esetleg fröccsöt.

De nem vagyok a „fészön”. Így nem ismer senki, elfelejt, vagy le se rondít.

Nem létezem (keretes szerkezet).

Tényleg ennyi volna?