Zörög a szekér, pattog a kerék. Nem esik jól a kátyús
aszfalt rideg feketesége a fakerékre feszített fém abroncsoknak, de hát mit van
mit tenni. Még két kilométer a következő földesút leágazóig, ahol is Izménynek
fordulva rövidebb vagy nyolc kilométerrel a betonoshoz képest. Már csak egyszer
kell keresztezni ezt a sötét kígyót, ami szeletekre osztja az egységesen
hullámzó tájat, temetője megannyi állatnak, embernek, s a szépségnek egyaránt.
És ilyenkor nyáron még bűzlik is, mint a kátrányos gödör. Ez már csak így megy.
A bakon hosszú bajusz lóg ki a széles kalap gyűrt karimája
alól, s a bajuszszálak erdejéből pipaszár kandikál kifelé. Időnként
nagyobbacska testvérei, a bárányfelhők felé küld egy apró füstbarikát, ami
aztán bégetés nélkül, néma beletörődéssel foszlik szét a júniusi levegőben. A
pipa, bajusz és kalap gazdája szótlanul ül a bakon, hallgatja a kerekek
kelletlen játékát, az aszfalton mint pattognak kényelmetlen idegességgel, s az
út menti fákon üldögélő madarak párzásra, fiókanevelésre vonatkozó eszmecseréjét,
ha éppen nem gazdagabb szöcskefarmokat rejtő rétek titkos lelőhelyeit kürtölik
szét meggondolatlanul fülüket hegyező bajtársaiknak. S ül az ember némán,
mintha értené a beszédet. Amúgy kihez is szólna? A gyerekek kirepültek már,
messzi vannak az otthontól, nem járnak errefelé, akkor is csak nagy sietve. Az
asszonyt tíz éve elvitte tüzes szekér. A főztje hiányzik piszkosul.
Egy szó, mint száz, halad a kocsi, fogy a távolság, s az összkép
majdhogy nem századelőt idézően idilli. Már csak ötszáz méter, és jön az
elágazó, onnan halkabban folyik majd az utazás, a földesúton.
Ekkor hátulról, a messzeségből motorzúgás töri meg az
egyhangúságot, s valami mély dübörgés, ritmusos huppogás. Egy vörösre festett
autó közeledik eszeveszett sebességgel, slágerzenével bélelt utasfülkével zárva
ki a külvilágot, tájat összemosó suhanással pusztítva a kilométereket. A
szekeret utolérve lassít, csikorognak a kerekek, mert éppen egy jobbkanyar
elején sikerült összehoznia őket a teremtőnek. Duda harsány üvöltése töri ketté
a duruzsoló harmóniát, s türelmetlen szentségelés hallatszik a letekert ablakok
mögül. Az öreg ügyet sem vet a háta mögé, mindennapos az ilyesmi, ez csak egy
újabb huligán, akit nem vertek el elég alaposan gyerekkorában. Szokott tempójában
veszi a kanyart, nem gyorsít, sem lassít; minek? Vége felé járnak a görbületnek,
mikor az autósnál elszakad a vékony cérna formát mutató idegzet, s nyélgázzal
kivág a kocsi mögül, egy pillanatra lelassít, s vihogó, erősen alulöltözött
útitársa formás combjai fölött átkiabál az öregnek:
-Mi van, vén buzi, bedöglött a trabant? Vagy elfogytak a
lovak?
Azzal újfent a gázra tapos, s a mélynyomó ütemes
rugdalózásától kísérve eltűnik a távolban.
A hajtó egy pillanatra megemeli fejét, hogy előtűnnek
égszínkék szemei a kalap karimája alól, lassú mozdulattal kiemeli szőrfészkéből
a pipaszárat, köp egy hegyeset baloldalra, s csak ennyit fűz a történtekhez:
-Egyen meg a
rosseb!
Talán így leírva még a felkiáltójel is enyhe túlzás.
Hangjában ez egyszerűen kijelentést formál, semmi indulatot nem mutat . A
nyelvtan azonban megköveteli tőlem, hogy ne egyszerű ponttal zárjam le ezt a
magvas kiszólást. Na de hagyjuk az oskolát, s vissza az útra (s ez esetben
indokolt a felkiáltójel)!
Az esemény mit sem változtat sem az úticélon, sem a
társaságon, az egyhangúságon pedig végképp, így aztán nem marad más hátra, mint
visszatenni a pipát a cserepes ajkak bajusz-fedte peremére, s csendesen
szürcsölve a házidohány kesernyés füstjét tovább haladni.
Elérkezett a földesút betorkollása, ahol kissé meg kell
húzni a gyeplőt, hogy az öreg szürke lassabban léptessen, mert meglátva a port,
hogy végre vége a patkót szikráztató ocsmány aszfaltnak egész megtáltosodva
kezdi vontatni a nyikorgó kocsit.
Egy fél óra, meg még egy. Közeledik az utolsó áthidalás a setét
kégyó testin, de a következő földútig nem kell sokat menni, hisz itt szemben
van a szája evvel, amin éppen haladnak. Amint kiér a szekér a bodzabokrok
árnyékából – ahol is lilás madárürülék jelzi a port mákos tészta formán pöttyözve,
hogy érik a csete, hamarosan barna legények és leányok özönlik el a vidéket –
valami tömegtódulás mutatkozik a bekötőúttól nem messze, egy nagyobb eperfa
körül. Villogó fények, sürgölődő láthatósági mellények, sopánkodó arcok.
Az évszázados fa aranyszín törzse magányos kopjafaként
tornyosul egy kanyar külső ívén, hisz bajtársait rég kisorjázta mellőle az idő
és a Magyar Aszfalt. Kellett a hely a gyors helyváltoztatás oltárának. Modern
templom ez a sebesség.
A szépen kitakarított árokba fordulva ott hevernek a vörös
színű gépjármű maradványai, több tíz méter hosszan széjjelszóródva. Néhány
testrész, egy összeroncsolt napszemüveg, díszesen aranyozott karóra a csuklóval
együtt, tarka sportcipő bokától lefelé, címeres zoknival, benzinpatak kissé véres
árnyalattal. És az agyvelőt csipegető, sárga csíkos, piros sapkás tengelicek a
kökénybokrok ágain.
Rövidre fogva: ideges természetű, türelmetlen ismerősünk
bizony nekirohant, telibe. Ott is maradt. Felibe. Harmadába.
Az öreg egy pillanatig (és tényleg csak egy egészen rövid
pillanatig) elgondolkodva néz oldalra a válla fölött, hogy odahajtson-e a
bámészkodók közé. Emberi természetének legkíváncsibb sarka fúrkodja ráncos
oldalát, hogy ugyan fordítsa arra a gyeplőt! De végül győz benne a tapasztalat,
a más kárán örvendeni nem akaró egyszerűség. Hiába a legtisztább öröm a
káröröm, mert ugyan irigység nem vegyül belé, mégis haszontalan.
Szóval egyenesen áthajt a betonúton, célirányosan, mit sem
törődve a hirtelen támadt forgataggal. Marad a kocsizörgés, marad a madárdal.
Nyári szélben, szénaillatban hajt tovább, hogy a komát még ott érje a
présháznál, meg amúgy is fárasztó a nagy utazás. Jó lesz odaérni végre, hűsölni
a diófa árnyékában.
Csupán egy lassú mozdulatra futja a nagy eseményből, midőn
megemeli fejét, hogy égszínkék szemeit láthatóvá tegye a széles karimájú kalap
alól, lassú mozdulattal kiemeli a pipaszárat annak szőrfészkéből, s oldalvást
sercint egy hegyeset a forrongó, fekete útburkolatra. Szóra nyitja száját, de
csak óvatosan, nehogy túl sok essen ki belőle:
-Meg is ette a rosseb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése