Függőség

Megint raja vagyok az anyagon. Pedig már azt hittem, végre jobban vagyok, kigyógyultam, nem kap el a hév, és a korosodás megfontoltsága, ha arcomon nem is, de agybarázdáimon maradandó nyomokat hagyott. De visszaestem, és itt fetrengek az elvonás fülledten nyirkos verejtékében.

Minden azzal kezdődött, hogy lementem tejért. Igen, hisz’ a reggeli kávét úgy szeretem, miért is ne vennék egy literrel? Mi baj történhet?

Az, hogy megint arra kanyarodtam. Nem álltam meg a kísértést, és szinte önkéntelen tudatlansággal kanyarítottam lépteimet jobbra a bejáratnál. Majdhogy nem gyanútlan ártatlansággal. Pár éve még nagy bajban lettem volna, hisz akkoriban bővebben volt jó áru a polcokon, de mostanság olyan borzasztó a felhozatal, hogy nem is gondoltam semmi rosszra. Egyszerűen egy magazint akartam megnézni. Színes képekkel. Istenlássalelkem: semmi több! Erre ott néz velem szembe egy nagy rakás, öt évvel ezelőtti kiadás, leárazva. Sárgán, ponyván, de kíméletlen tartalmat sugározva. Persze, hogy elgyengültem. És persze, hogy megint ez az aljas Rejtő!

Régen, még jó néhány leszoktatási periódussal ezelőtt, talán még a legelső kijózanító kúrát is megelőző időszakban rendszeresen elcsavarta a fejem ez a néhány polcocska. Megesett, hogy beléptünk egy cimborával, éjjel háromkor, (nem is) kicsit spiccesen, mondván enni szeretnénk. És vettem egy Hašek Dekameront, hatezerért. „Diákhitel, megtehetem!” – üvöltöttem a kezdeti stádiumú delírium hangsúlyával a gyanakodva mögöttünk osonkodó biztonsági embernek. Még két búzasör, ünnepelni, némi fánk, ha már éhség is mardos, aztán irány haza! A könyv pedig úgy lapult a táska fenekén, mintha nem tehetne semmiről. Nem bántam meg ugyan a vételt, de óvatosabbá tett a dolog. Intő jelnek tekintettem.

Mégis elindultam a lejtőn: antikváriumok, kölcsön-könyvek, nem volt megállás. Keménykötésű nehéz-irodalom, puhán behízelgő ponyva, kicsinyek, nagyobbacskák, vékonykák, vastagabbak, kisbetű, nagybetű, oly mindegy (azért nem egészen)! Orwell, Vonneguth, Merle...Mikszáth, Fekete, Széchenyi Zsigmond...Ĉapek, Mrožek, Hrabal...végeláthatatlan!

Egyszerűen képtelen voltam megállni, folyton újabb és újabb adag kellett, csillapítani a vágyat, kitölteni a szörnyű vákuumot.

Nem sikerült. Hogy sikerült volna? Mutasson nekem valaki egyetlen egy olyan függőt, aki nem esik újra bele a verembe, aki megállja, ha megkapta a mennyiséget, hogy újabb után ne nyúljon! Nincs ilyen.

Amikor már kezdett terhes lenni a dolog persze elgondolkodott az ember gyermeke, hogy nem tartható az állapot, valahogy le kéne jönni a cuccról. Az éhség kontra könyv párbajt soha nem a félkilós kenyér nyerte, s már cigaretta is csak másodlagos lett – noha meglehetősen erős bagós hírében állok. A polcok beteltek, a hely elfogyott, és már a nem volt olyan nap, hogy ne...

Tenni kellett valamit!

Jött az isteni szikra, hogy valami rosszal kellene kezdeni, ami majd leszoktat. Egy trauma, egy kellőképpen szörnyű élmény elegendő kell legyen, hogy megszüntesse ezt a terhes függést, ezt a rohadt kultúrszomjat!

Alapos utánajárás után beszereztem a legmegfelelőbbnek tartott köteteket, bezárkóztam, és nekiestem a kínosan fájdalmas leszoktatás aprólékos folyamatának. Mondanom sem kell: elbuktam.

Elsőnek Burroughs Meztelen ebédje volt a palettán, ez a retek hivatott megalapozni a könyvekkel szembeni hányingert. Az ellenszenv első forrása, a pokol első bugyra, ha így jobban tetszik. Nem jutottam a végéig. Eluntam az öncélú erőszak és drogvíziók perverz szexjelenetekbe torkollását, és semmi hatást nem tudtam elérni vele, ha csak azt nem, hogy még jobban kívántam az igazi irodalmat.

„Majd az Imre!” – kiáltottam fel kétségbeesésemben, és kezembe fogtam a Sorstalanságot. Még annyit sem értem el vele, mint az előzővel, aminek legalább a feléig elszenvedtem magam. A negyedik oldalon elhasaltam, elaludtam, és húztam a lóbőrt két egész napig. Meg két éjszaka. A tőmondatok és az általános iskola alsó tagozatosokat is megnevettető megfogalmazás csődöt mondtak, már ami az általam kitűzött céljukat illeti. A hatásvadász náci terror koncentrátumig nem bírtam elvergődni.

Ezek után Esterházyval már csak néztük egymást könyvének hátsó borítóján, ahogy ült a Müller Szeretetkönyve mellett az asztalon; ásítás-szagot árasztva porosodtak, kéz a kézben, de nem nyitottam ki őket soha. A hátlap szövege elvette a kedvem.

Pár napig úgy tűnt, ez a kedvetlenség mégis meghozta a várt eredményt, amíg egyik reggel, félálomban, cigarettámmal a számban, és egy bögre forró kávéval a kezemben be nem ültem a fajanszra. Ahol is unaloműzőnek (az eredményre várva, hasznos időtöltés gyanánt) ott hever pár kötet, amikről teljesen megfeledkeztem. Azon vettem észre magam, hogy fázik a hátsó fertájam, mert már vagy egy órája ott trónolok, és Gerald Durell Családom és egyéb állatfajták című művének 112. oldaláról hajtok át a 113.-ra. Cigarettám elhamvadva lógott ajkaim között, teljesen rátapadva cserepesen száraz szám sarkára, s a kávém is teljesen kihűlt. Visszaestem. Tiszavirág-éltű volt a szabadulás.

Azóta szinte nincs megállás. Miután bevégeztem Cholnokyt tettem egy kitérőt Karinthy felé, majd nagy nehezen leálltam Illyéssel. A Puszták népén végigloholva valahol a naplójegyzeteinél sikerült csodával határos módon kivergődnöm a függésből egy pillanatra. Erre valahonnan rám szakadt Duglas Adams és Isaac Asimov. Sokrészes trilógiák, más se hiányzott! Persze, hogy mindet el kellett olvasni! Jött Raymond Chandler, és egy újabb sor könyv, amit el kellett olvasni, és még, még, még...

Szó szót, lap lapot, könyv könyvet követett, aztán azon kaptam magam, hogy megint Feketénél tartok, meg Móricznál. Mert abból is van ám még! Sose lesz vége...

Egy utolsó nekirugaszkodás a leszoktatás felé a munkában való elmerülés ábrándja volt. Nem hagyni időt! Szinte minden szabad percemet igyekeztem lekötni, ami egy darabig ment is. A Ballagó időt csak nagyon lassan, cseppenként voltam képes kiélvezni, annyira elfoglaltak a munkás hétköznapok, s a sok egyéb program. Úgy tűnt – megint –, hogy sikerült. Erre jön – megint – Rejtő, és a töménysége. Még idő sem kell hozzá...

Ezek után mégis mit tehetek? Semmit. Úgy tűnik, elvesztem. Innen már nincs kiút. Vonzza egyik a mást, láncszemekként csörgedeznek egymás nyomában, ördögi körökben gyűrűznek, nem hagynak nyugtot, nem engednek a markukból.

Vége: rajta vagyok újra. És ez az alattomos Heltay Jenő alig várja, hogy kinyissam a 111-est...

Lezajlott a tizedik is

Íme a tizedik közös szerzemény, a szabad média oltárán. Ezzel gyakorlatilag (majdnem) kész a lemez. A bónuszt majd azok élvezhetik, akik magukénak mondhatják.

Oszd meg és uralkodj!

Nem létezem.

Ez a gyönyörűséges kezdőmondat akár egy avantgárd, létfilozófiát boncolgató irományba is beférne, ám jelen esetben nem ez a helyzet (mily meglepő!). Ugyanis elég gyakorta megkapom ezt a gyanúsítást, hogy valójában nem is vagyok. Vagy olyan, mintha nem lennék. A minap ismételten traktáltak, győzködtek, érveltek, hogy ugyan már, legyek én is! Ez tarthatatlan! Miközben így vagy úgy még le is néznek. Nemlétem okán.

Az ok igazán egyszerű, mondhatni pofátlanul profán: mint azt az a néhány barátom – akivel viszonylag folyamatos kapcsolatot tartok fenn – jól tudja, nem vagyok tagja a fészbúk világot átölelő közösségének. Bármilyen hihetetlen, ez nem valami technofób elvi kérdés nálam, egyszerűen nem tartok rá igényt. Még egyszerűbben: van jobb dolgom is.

Valahol persze az értelmem egyik része megérti, miért is oly csodás ez az internetes közösség. Rengeteg információ juthat el tőlünk a barátokhoz, és viszont. Folyamatos, egyszerű és közvetlen az adatáramlás.

Hát aztán?!

Két oldalról is megközelíthetem akár az aggályaimat, ellenérveimet. Sőt, nem csak megtehetem, meg is cselekszem – valószínűleg falakba ütközve ezzel a gondolatmenettel. Közönyfalakba.

Önismétlem önmagam: hát aztán?!

Elsődlegesen az a fránya lustaság, amit szerintem a „fész” vontat maga mögött, akár egy zörgő, roskatag szekeret. Ugyan kérem, mennyivel megerőltetőbb egy másik (netes) címet megjegyezni, beírni a megfelelő mezőbe? Két mozdulat. Nagyjából. Sőt, ezek az okos böngésző programok még azt a szívességet is megteszik az ember fiának, hogy pár betű beírása után felajánlanak lehetőségeket. Hogy egyszerűbben megtaláljuk a kívánt helyeket (a’la virtuál). És mégsem képes rá szinte senki. 

Egyszerű példa: nem régiben esett meg, hogy olyan kritika érte Peca barátommal közös zenei formációnkat, hogy jó ez a Menj Kapálni, csak sajnos nem érteni a szövegeket. De hiszen oda vannak alá írva, szépen, magyarul – mondom az illetőnek, ha már nincs türelme és füle alaposabban hallgatni. Odafigyelve (ez nem rajongós zene, együtt dúdolgatós, kérem!). Ja hogy a jútubon! – jön a válasz. Ő csak úgy a fészbúkon hallgatta meg, mert a Peca ott meg szokta mutatni ezeket a videjókat a nagyvilágnak.

Ja, akkor magadra vess, öcsém (mert tegeződünk amúgy)! Ha erre se veszed a fáradtságot, akkor lehet, hogy nem neked szól.

Ami nincs fönn a „fészön”, az amúgy sincs. Nincs többé szájról szájra terjedő hír, nincs többé „ezt hallgasd meg, barátom!” felkiáltás a magnó, hi-fi, lemezjátszó, vagy akár a számítógép előtt ülve. Igaz, hogy a sok információval eltömött agyakig már odafönn se jut el semmi sem. De mindegy is.

A másik megközelítési pontom kissé személyesebb.

Tényleg jó az, ha az ismeretségi köröm életének valamennyi apró, pici részletét megismerhetem? Sőt, a feltételes igemód is kevés: meg kell ismernem!

Konyhai tippek, párkapcsolati információk, vicces videók, humoros megjegyzések, lelki kifakadások, politikai nézetek sorjáznak egymás alatt, amire aztán mindenki reagál, ír pár keresetlen szót, hangulatjelet, esetleg csak egy nagy hüvelykujjat bök a mennyek kapuja felé, tetszését kinyilvánítandó.

Ne lehessen másról beszélgetni, mint folyamatosan a posztolások és személyes frissítések seggét bújva mazsolázni az életutak mezsgyéjén elszórt kis információ-morzsákból. Már fel se kelljen hívni egymást telefonon egy jó poén kedvéért (a mobilok világában, illetve azután egy lépéssel). Kimozdulni a négy fal körítette biztonsági zónából fölösleges, sőt, luxus! Hisz otthon a net, otthon a sok barát. A napos teraszok pedig, gyöngyöző csapolt sörökkel megrakva üresen tátongnak, csend fütyül a sétányokon és unalmat söpör a szél a flaszteron.

Ha bőcsködni (értsd: hőbörögni, okoskodni. Dunántúli tájszó) támadna kedvem, azt is csak az „üzifalon” érdemes, egyedül a szoba hűsén, különben a nagyvilág szarik rá, a szűk baráti kört is beleértve. A hátsóját senki nem emeli föl. A komfortból közeléből el nem mozdul, az istenért se.

Azt is meg kell említeni, így mellékesen, ha úgy tetszik, objektíve, hogy a sok fölös információt ki is lehet szűrni, nem kell azt látni. Sőt, le is tilthatók az egyes egyének, hogy soha többet ne is halljuk a hülyeségeiket, olvassuk a mélyfilozófiát. Akkor meg minek? – kérdem én újfent.

Na de igyekszem rövidre fogni: ez egy remek hely, összetömörített mása a széles nagy világnak – és én nem vagyok benne. Mit számít, hogy eszem, iszom, alszom, beszélek, hallok és látok? Van telefonom, ímélcímem is, lakom valahol, a posta is megtalál (ezt többször bebizonyították). A lábaim nem vágták le, így az akadálymentesített épületeket sem igénylem, bárhová el tudok menni. Akár lépcsőzök is. A gégém is szuperál. A sört is megiszom. Esetleg fröccsöt.

De nem vagyok a „fészön”. Így nem ismer senki, elfelejt, vagy le se rondít.

Nem létezem (keretes szerkezet).

Tényleg ennyi volna?

Körösztanyád, a Vajákos Biri (szerelmetes gyermekem)

Na kérem, a minap az az érzésem támadt, hogy nyomban leég a hajam az emberi ostobaság máglyája mellett ücsörögve, s megmártózva annak tisztítótüzében. Kaptam ugyanis egy cikket. Illetve tudományos értekezést, ami újabb mélységeit tárta fel előttem a mai ember megvezethetőségének. Meddig juthatunk még? – merült fel bennem a kérdés. Hol a vége?

Na de, hogy érthető legyen mindenki számára a dolog mibenléte, idéznem kell egy kicsit az említett disszertációból, még ha nem is fűlik hozzá a fogam – azért nem szó szerint.

Az író, egy hölgy (mi más?) megemlít néhány fantasztikus felfedezést eleink hitvilágának, szokásainak, és az ezotéria gyógyító tulajdonságainak összefüggésében. Már eleve ez a feltételezés is kissé meredek, és még hol van maga a kifejtés, az indoklás?

Kezdjük a tánccal! Nem tudom, a kedves olvasó tudta-e, hogy a régiek nem azzal a célzattal táncoltak aratás végeztével, a lakodalmakon, vásárok alkalmával, hogy az egyhangú robotot megszakítva mulassanak végre. Kieresszék a gőzt. Ugyan! Kéremalássan, ez mind tévhit! A fáradtság elűzését célozták meg evvel, hisz mozdulataik természetfölötti tulajdonságokkal bírtak, s ebből merítettek ősi energiákat. magából az életfából. Bizony. Példának okáért a cikk szerzője megemlíti, hogy a legényes valamennyi mozdulata egy-egy zodiákus jelnek felel meg (már itt majdnem lefordultam a székről)! Tehát még véletlenül sem az ügyesség és virtus csillogtatása végett ropták oly csodásan, főképp nem a gyengébbik nem elkápráztatásáért. Hanem egy ősi, belső, ha úgy tetszik: spirituális parancsnak engedelmeskedtek. Szegények, ha tudták volna! S a csapásolások, a taps és a csujjogatás is a csakrák és meridiánok tisztogatását, kipuculását szolgálta. Azért megnéztem volna, ahogy ezt megemlíti nekik a kedves szerző. Sanszos, hogy vajákos asszonynak, boszorkánynak hívják, esetleg szolidan megégetik egy faluvégi bikkfa-máglyán.

Nem szabad leragadni azonban a táncnál! Haladjunk, haladjunk, van itt még! Ének, zene! A csakráink (mert vannak olyanjaink, ezek szerint) mindegyike lefordítható egy szolmizációs hangra. Csüccsenjünk bele egy kád vízbe, illóolajat neki, s a víz alá merítkezve duruzsoljunk egy alfában edzett, meghitt „do” hangot. Erre fog válaszolni a gyökércsakra. Csapra verjük, hogy megcsavarjam. Berezonál, kérem!

Aztán, ha ezzel megvagyunk végezzünk egy kis nyelvtani játékot, csakis tudományos alapon! Minden csakránk (na jó, ennek a szónak nincs értelme...mostantól sapkának fogom mondani) ugye egy-egy hangnak felel meg, arra reagál. Mégpedig sorrendben. Ha rezegtetjük őket, a sapkák válaszolnak. Namármost: ha a sapkák szolmizációs hangjait sorrendbe tesszük fentről lefelé, valamennyit visszafelé olvassuk (a szívsapka kivételével), s az „O” betűk helyibe „Ő” betűt helyezünk az alábbi kis mondatot kapjuk: itt áll ős fa ím erőd. Kész. Ledobtam az ékszíjat.

Néni kérem, azt tetszik tudni, hogy ha a „mama” szóból elvesz egy betűt, s hármat kicserél megkapja a „sör” szót?

Ezt az áltudományos belemagyarázást már hangos szentségeléssel nyugtáztam, miközben azt se tudtam, sírjak-é, avagy kacagjak. Elvégre nevetséges. De mégis komolyan veszik!

És még képes ezt is fokozni a lelkem! Ezt tessenek meghallgatni: szépemlékű Kodály Zoltán vajh azért nevezte így a hangokat, mert tudta, hogy spirituális jelentésük van? Minden bizonnyal odaátról súgták meg neki. Ezt így leírja. Istenlássalelkem, nem teszem hozzá a fantáziám csapongó töltelékeit..

Csak utánajártam, ki is ez az ősasszony, ez az Emese álma. Egy született bionóm (Biognóm? Mindegy.) Ő allergiás minden gyógyszerre, bár ez nem magyarázza meg, miért is beszél hülyeségeket. De ettől még hivatástudata nőtt, valahol a bal szívsapkája és a gyökérsapkája közt, ami nyomja a retinkuláris meridiánját. Osztogatja a jótanácsokat, és saját kis csapata van, meg minden, ami kell egy alapos hülyítéshez.

Nincs bajom azzal, ha valaki kerüli a kemikáliák használatát. A gyógyfüvek tablettákkal szembeni alkalmazását (asszem manapság homeopátiának hívják, csak, hogy érdekesebben hangozzék) sem ellenzem. Fűben, fában orvosság. A sógorok által kräuternek nevezett gyógypálinkákat egyenesen üdvös gondolatnak tartom. Viszont ha már ilyen szintű, ostoba ideológiákat raknak mögé a népek, az kérem gyomorforgató. Főleg, ha megnézzük, kik is vallják ezeket a természetközeli elveket, kik a legnagyobb szószólói az ezoterikus életmódnak. A városi, unatkozó háziasszonyok. A benzingőztől elbutult, céltalan középosztálybeliek. Nincs ebben valami visszás, kérem?

Van egy nagyon közeli példa a családomban erre az embertípusra, mégpedig egyik unokatestvérem, épp velem egyidős, háromgyerekes családanya. Pereputtyával kiköltöztek két esztendeje egy jurtába, alomszékbe (gyakorlatilag szalma a budiban, lehet vele kertet ganajozni) ürítenek, zöldséget majszolnak, házimalom, házikecske, waldorf óvoda. Teljes ideológiai káosz, és életképtelen vergődés butapest határában, mindezt az interneten napi szinten, gyakorlatilag percről percre követhető formában.

Ne csináljuk már! Kétféle ember van: akinek való, meg akinek nem. A regölyi kultúrantropológus, ősember-forma, szakállas kovácsmesternek való. Minden szempontból alkalmas erre az életre. Na unokanővéreméknek (meg a hozzájuk hasonló, legényessel sapkatisztogatóknak) nem. Ez csak egy társadalom-szülte népbetegség, menekülés, de halálra ítélt vergődés, mert alapja, az nincs neki, csak sok hangzatos csodája, amik az első farfekvéses baba halálával összeomlanak. Régen ez benne volt a pakliban, ezért is volt akkora a szaporulat (meg nem volt fogamzásgátlás, szexőni meg ugye köll!) Ti nem erre vagytok már szocializálva, gyerekek! Ne bohóckodjatok, könyörgöm! Vagy ha komolyan gondoljátok a dolgot, adjátok el a többszázezres nótbúkot, hibridautót, vegyetek egy lepusztult tanyát valahol nagyon messze, járjatok gyalog, éljetek a földből, és ne a népbutításból!

Bár meglehet, hogy én tévedek. Ha jobban belegondolok, ebben a Kodály-féle szolmizációs sapkatisztításban lehet valami. Megeshet, hogy a kanásztáncok botos mozdulataiban rejlő zodiákusjegyekből kirakott értelmes szavakat megfordítva, majd elfelezve és a második felüket elharmadolva, a „h” betűket „l” re cserélve megkapja az ember a lófasz a seggedbe kifejezést. Amit bizony Bartók Bélának a pénzbevonzó fehérelefánt suttogott a valhalla küszöbjiről egyenest (vagy a világfa legvéknyabb ágán ücsörögve károgta egy turul-holló), miközben kedvenc kecskéjének, Micinek a szívsapkáit tisztogatta anális coitus-szal, de előtte még ősi kínai ginzengő (magyar eredet!!!!) gyökérrel simogatta a rémisztő pénisztövét...

Szép dolog az a mezőtéria.

ja, majd elfelejtettem, íme a tények, amikről eddig beszéltem volt:

http://antalvali.com/hirek/osi-gyogymodok-csodalatos-magyar-szokasok.html

 

A teknős és a nyúl

Zörög a szekér, pattog a kerék. Nem esik jól a kátyús aszfalt rideg feketesége a fakerékre feszített fém abroncsoknak, de hát mit van mit tenni. Még két kilométer a következő földesút leágazóig, ahol is Izménynek fordulva rövidebb vagy nyolc kilométerrel a betonoshoz képest. Már csak egyszer kell keresztezni ezt a sötét kígyót, ami szeletekre osztja az egységesen hullámzó tájat, temetője megannyi állatnak, embernek, s a szépségnek egyaránt. És ilyenkor nyáron még bűzlik is, mint a kátrányos gödör. Ez már csak így megy.

A bakon hosszú bajusz lóg ki a széles kalap gyűrt karimája alól, s a bajuszszálak erdejéből pipaszár kandikál kifelé. Időnként nagyobbacska testvérei, a bárányfelhők felé küld egy apró füstbarikát, ami aztán bégetés nélkül, néma beletörődéssel foszlik szét a júniusi levegőben. A pipa, bajusz és kalap gazdája szótlanul ül a bakon, hallgatja a kerekek kelletlen játékát, az aszfalton mint pattognak kényelmetlen idegességgel, s az út menti fákon üldögélő madarak párzásra, fiókanevelésre vonatkozó eszmecseréjét, ha éppen nem gazdagabb szöcskefarmokat rejtő rétek titkos lelőhelyeit kürtölik szét meggondolatlanul fülüket hegyező bajtársaiknak. S ül az ember némán, mintha értené a beszédet. Amúgy kihez is szólna? A gyerekek kirepültek már, messzi vannak az otthontól, nem járnak errefelé, akkor is csak nagy sietve. Az asszonyt tíz éve elvitte tüzes szekér. A főztje hiányzik piszkosul.

Egy szó, mint száz, halad a kocsi, fogy a távolság, s az összkép majdhogy nem századelőt idézően idilli. Már csak ötszáz méter, és jön az elágazó, onnan halkabban folyik majd az utazás, a földesúton.

Ekkor hátulról, a messzeségből motorzúgás töri meg az egyhangúságot, s valami mély dübörgés, ritmusos huppogás. Egy vörösre festett autó közeledik eszeveszett sebességgel, slágerzenével bélelt utasfülkével zárva ki a külvilágot, tájat összemosó suhanással pusztítva a kilométereket. A szekeret utolérve lassít, csikorognak a kerekek, mert éppen egy jobbkanyar elején sikerült összehoznia őket a teremtőnek. Duda harsány üvöltése töri ketté a duruzsoló harmóniát, s türelmetlen szentségelés hallatszik a letekert ablakok mögül. Az öreg ügyet sem vet a háta mögé, mindennapos az ilyesmi, ez csak egy újabb huligán, akit nem vertek el elég alaposan gyerekkorában. Szokott tempójában veszi a kanyart, nem gyorsít, sem lassít; minek? Vége felé járnak a görbületnek, mikor az autósnál elszakad a vékony cérna formát mutató idegzet, s nyélgázzal kivág a kocsi mögül, egy pillanatra lelassít, s vihogó, erősen alulöltözött útitársa formás combjai fölött átkiabál az öregnek:

-Mi van, vén buzi, bedöglött a trabant? Vagy elfogytak a lovak?

Azzal újfent a gázra tapos, s a mélynyomó ütemes rugdalózásától kísérve eltűnik a távolban.

A hajtó egy pillanatra megemeli fejét, hogy előtűnnek égszínkék szemei a kalap karimája alól, lassú mozdulattal kiemeli szőrfészkéből a pipaszárat, köp egy hegyeset baloldalra, s csak ennyit fűz a történtekhez:

   -Egyen meg a rosseb!

Talán így leírva még a felkiáltójel is enyhe túlzás. Hangjában ez egyszerűen kijelentést formál, semmi indulatot nem mutat . A nyelvtan azonban megköveteli tőlem, hogy ne egyszerű ponttal zárjam le ezt a magvas kiszólást. Na de hagyjuk az oskolát, s vissza az útra (s ez esetben indokolt a felkiáltójel)!

Az esemény mit sem változtat sem az úticélon, sem a társaságon, az egyhangúságon pedig végképp, így aztán nem marad más hátra, mint visszatenni a pipát a cserepes ajkak bajusz-fedte peremére, s csendesen szürcsölve a házidohány kesernyés füstjét tovább haladni.

Elérkezett a földesút betorkollása, ahol kissé meg kell húzni a gyeplőt, hogy az öreg szürke lassabban léptessen, mert meglátva a port, hogy végre vége a patkót szikráztató ocsmány aszfaltnak egész megtáltosodva kezdi vontatni a nyikorgó kocsit.

Egy fél óra, meg még egy. Közeledik az utolsó áthidalás a setét kégyó testin, de a következő földútig nem kell sokat menni, hisz itt szemben van a szája evvel, amin éppen haladnak. Amint kiér a szekér a bodzabokrok árnyékából – ahol is lilás madárürülék jelzi a port mákos tészta formán pöttyözve, hogy érik a csete, hamarosan barna legények és leányok özönlik el a vidéket – valami tömegtódulás mutatkozik a bekötőúttól nem messze, egy nagyobb eperfa körül. Villogó fények, sürgölődő láthatósági mellények, sopánkodó arcok.

Az évszázados fa aranyszín törzse magányos kopjafaként tornyosul egy kanyar külső ívén, hisz bajtársait rég kisorjázta mellőle az idő és a Magyar Aszfalt. Kellett a hely a gyors helyváltoztatás oltárának. Modern templom ez a sebesség.

A szépen kitakarított árokba fordulva ott hevernek a vörös színű gépjármű maradványai, több tíz méter hosszan széjjelszóródva. Néhány testrész, egy összeroncsolt napszemüveg, díszesen aranyozott karóra a csuklóval együtt, tarka sportcipő bokától lefelé, címeres zoknival, benzinpatak kissé véres árnyalattal. És az agyvelőt csipegető, sárga csíkos, piros sapkás tengelicek a kökénybokrok ágain.

Rövidre fogva: ideges természetű, türelmetlen ismerősünk bizony nekirohant, telibe. Ott is maradt. Felibe. Harmadába.

Az öreg egy pillanatig (és tényleg csak egy egészen rövid pillanatig) elgondolkodva néz oldalra a válla fölött, hogy odahajtson-e a bámészkodók közé. Emberi természetének legkíváncsibb sarka fúrkodja ráncos oldalát, hogy ugyan fordítsa arra a gyeplőt! De végül győz benne a tapasztalat, a más kárán örvendeni nem akaró egyszerűség. Hiába a legtisztább öröm a káröröm, mert ugyan irigység nem vegyül belé, mégis haszontalan.

Szóval egyenesen áthajt a betonúton, célirányosan, mit sem törődve a hirtelen támadt forgataggal. Marad a kocsizörgés, marad a madárdal. Nyári szélben, szénaillatban hajt tovább, hogy a komát még ott érje a présháznál, meg amúgy is fárasztó a nagy utazás. Jó lesz odaérni végre, hűsölni a diófa árnyékában.

Csupán egy lassú mozdulatra futja a nagy eseményből, midőn megemeli fejét, hogy égszínkék szemeit láthatóvá tegye a széles karimájú kalap alól, lassú mozdulattal kiemeli a pipaszárat annak szőrfészkéből, s oldalvást sercint egy hegyeset a forrongó, fekete útburkolatra. Szóra nyitja száját, de csak óvatosan, nehogy túl sok essen ki belőle:

-Meg is ette a rosseb.