Zárt tárgyalás

...avagy Dezsőnek meg kellett halnia...

(Illyés Gyula nyomán, továbbgondolva...)

Csikorgó zimankó recsegtette a kerítések lécei közt feszélyezetten megbúvó decemberi csöndet, midőn a hajnalhasadás éket vert az égbolt peremére, átengedve a világot a sápadt, beteges nap gyönge sugarainak. Ám ezek a korán kelő, előfutár fénynyalábocskák csupán arra voltak elegendőek, hogy ne csak éreztessék, lássék is a fagy lehelete, megkarcolni azonban képtelenek voltak annak acélos testét.

Hangosan jókedvű, pálinka ízét árasztó beszédfoszlányok űzték ki hirtelen a kerítéslécek között dideregve bujkáló csendet, elvegyítve egy felháborodott állat életét féltő visításával. Négy sötét tekintetű ember közeledett a levéltelenül ácsingózó szőlősorok közti rögös úton, gondtalanul dülöngélve, s köztük egy rózsaszín jószág, fején orrfogóval, lábain kötelekkel. Így vonszolták fölfelé az úton, miközben a pihegő állat egyre kevesebb ellenállást tanúsított, csak a hangja tört ki belőle olykor-olykor kétségbeesetten. Mindez persze az őt hajtó, vidám társaságot cseppet sem zavarta. Hozzá tartozott a hangulathoz.

Mikor elértek a présházak közé, szájuk hirtelen bezárult, s szaladós szemük fürgén kutakodott szanaszéjjel a télre elhagyatottan maradt építmények közt. Végre egy félreeső beugró végén, egy különösen magányos házikón megakadt mindannyi tekintet, egymást keresve összesúgtak a szemek, s szavak nélkül indították egy iránynak önmagukat. A lakat hangtalan hullt a friss hóba, törött szárnyú madárként süppedt a fehér fagyhalál takarója alá, s a hívatlan vendégek a feltépett deszkaajtón általlépve birtokukba vették a picinyke helyiséget.

Sercenő gyufa lobbantotta lángra a petróleumlámpa kanócnyelvét, hogy az ablaktalan sötétség is hasonuljon a külvilág félhomályos szürkeségéhez. A barna, borostás, alkoholtól málló arcok körbejárták a szűkös szobát, majd a pincelejáraton megállapodtak kissé. Egyikük rögvest a tettek lépcsőjére lépett, leballagott az ajtó mögötti mélységbe, s mikor újfent felbukkant, egy kis demizsonban vöröslő borral csinosította ki magát toprongyos alakja. Eztán mind a négy férfi nekifeszült a riadtan sarokban búvó malacnak, letaszajtották a pincébe, s rázárták a reteszes ajtót.

Dezső – mert a disznó erre a névre kereszteltetett – mozdulni sem tudott a félelemtől a föld alatti sötétben, ám szeme apránként annyira azért megszokta a feketeséget, hogy a tárgyak körvonalait ki tudta silabizálni. Semmi különös, csupán egy átlag pince berendezései foglaltak helyet elszórtan (nem, mintha eddig sokat látott volna életében): néhány üres üveg, lopó, átható kénszag, és egy háromhektós hordó árválkodtak odalenn. A présházból leszűrődő zajok alapján az ő sorsáról folyt odafönn a vita, melyet elég gyakori időközönként összekoccanó poharak zenéje tett színesebbé, s egyre hangosabbá.

Most osztják szét. A testén vitatkoznak. Kié a combja, a bordái, vesepecsenyéje, feje húsa, körmei, csülkei, s úgy egyáltalán, minden alkatrésze, melyektől disznónak nevezhetné magát, ha rendelkezne az olyan emberien jellegzetes énképpel; ám Dezsőnek csak emlékei voltak. Foszlányok.

Malacka korában az anyja csecse, az egyetlen dolog életében, ami csakis a magáénak mondhatott. Aztán ez röpke idill pár hét múlva szertefoszlott, amint szétszórták, egyenként hordták el őket. Ő volt a negyedik a sorban.

Tágasabb helyre került, volt enni, inni mindig előtte. Finom dara, kis házikoszt. Néha valami friss zöldség, tök, répa, és hasonlók. A friss víz minden nap ott termett előtte. Ahogy minden második nap egy nagydarab asszonyság kiganajozott alatta. Tisztára mosta a padlót, friss szalmát vetett alája, kényelmes vacoknak, becézgette, füle tövit vakargatta. Maga a mennyország egy hízlalnivaló disznónak!

Hol van már ez az arany élet? Fönt a sorsán folyik a vita. A pecsét már rásütve, csak a különböző koncok keresik borszagú gazdáikat. Azok tíz körömmel küzdöttek minden egyes cafrangért, ami szerintük őket illette. Hangosat csörrenve ripityomra tört egy pohár, a zajtól Dezső megriadt, megugrott, egyenest fejjel neki a hordónak, amitől az lefordult a támfákról, s szétzúzva folyatta értékes tartalmát a döngölt föld padlóra. Alkoholgőzös sártengerré vált körötte a pince. Szomjasan esett neki a kiömlő bornak, hisz aznap még se nem evett, se nem ivott semmit. Még a reggeli előtt kiragadták szalmaágyából a koszos füstös kezek, hogy rongyot tömjenek a szájába, és kivonszolják ide, a szőlőhegy félreeső sarkába.

Amint buzgó mohósággal virittyülte az édesen saras mocsarat valami zsibbadt nyugodtság szállta meg a fejét. Sosem érzett még azelőtt ilyet.

Odaföntről aljas lassúsággal kúsztak le hozzá a dohos lépcsőn a feje fölött lógó bárd mikéntjét taglaló szavak, s apránként a fejében dühös galacsinná tömörödtek össze. Ettől aztán imbolyogva fel alá kezdett járkálni a tocsogó talajon, egyre sebesebben, faltól falig, míg a végén szédülten süllyedt az egyre mélyebben szottyós iszapba. Bőrén át is szívta már magába a mámorító óbort, nyelte a felejttető sarat.

De szép is volt ez a rövidke élet! Véget ér, hát véget ér. Mit van mit tenni? Ott egye meg a fene az egész világot!

Félálomba ereszkedő pillái araszolva csukódtak homályos szemeire, fejében pedig egy régi dal zengte bús siratóját; az, amit minden reggel énekelt a gazdasszony, mikor elé öntötte ifjúsága szép emlékű moslékait. Majd ’ egy teljes esztendőn keresztül a hajnali fénnyel együtt érkezett, s a rigókkal egyszerre szólalt meg ez a fájdalmas dalocska. Öntudatlanul tudatába itta magát a dallam, s most a kék szőlő vöröslő levével karöltve tört felszínre ismét, hogy egyszer még az életben keserű ereszkedéssel kergessék magukat a jövendőnek. Ama jövendőnek, mely már csak másodpercekig tarthat ebben a topogva veszteglő időben.

Már nyílik is az az ajtó ott fönt, a lépcső végeztével. A petróleumlámpa félhomálya reflektornak tetszik a vaksötét pince után, s a fekete sziluettek érthetetlen szavakat kiabálva, elégedetlen agresszióval ragadják meg, vonszolják fölfelé magatehetetlenül megrészegedett testét.

Nem ellenkezett többé. Nem gondolt a halálra. Csak az a dal járt a fejében, az töltötte ki minden egyes gondolatát. S ahogy hörögve a kés alá került torka vége lett mindennek.

Utolsó sikolya egyszerű disznóvisításnak tűnhetett azoknak, akik hallották. Valójában Dezső dalolva ment a halálba.