Vörös Rebeka

Meglehetősen kihalt képet mutat az egykor élő, ha ugyan gazdagnak nem is mondható, de éppen csak nem szegényes puszta. A tornác előtt, keskeny padon, mint vén holló egy fekete ruhás nénike üldögél, elterülve saját gondolataiban. Rebeka néni, a tanulatlan, tanyasi öregasszony.

Mellette kicsiny kupacban tornyosulnak kopottas csomagjai: néhány otthonka egy nyloncekkerben, három üveg hecsedlilekvárral a hegyibe’ és egy nagy bőrtáskában az öröksége, a menyasszonyi kelengye. Nem vette föl hetvenhárom éve, mégse hagyhatja itt, ez a legféltettebb kincse.

Rebeka néni várja a járatot, ami elviszi innen végleg, egy békésebb végjáték felé.

A gyerekek, miután kirepültek az ingerszegénynek mondott fészekből, kiokosodtak a nagyvárosban, letelepedtek (minél távolabb), családot alapítottak, apránként, rohamléptekben és véglegesen elidegenedtek a pusztától – és szüleiktől is. Eleinte csak ritkásabbak lettek a látogatások, majd ugyan az unokákat rájuk testálták nyaranta, de aztán azok is felnőttek, így a tanyasi gyerekmegőrző teljesen fölöslegessé vált.

Amíg Boldizsár bácsi élt sose merülhetett fel a kérdés, hogy eladnák a házat, a telket. Senki nem merte felhozni. Felnőttek ugyan, de a mogyoróvessző elméjükben mélyebb nyomokat hagyott az atyai szigorról, mint anno a hátsójukon. Még magázták az öreget, mert megkövetelte. Tisztelet övezte, mert kiérdemelte. Tíz esztendeje, hogy Rebeka néni magára maradt. Azóta folyton nyaggatják a gyerekek (főleg a lány), hogy nem való neki az egyedüllét. Menne a városba lakni! Persze nem hozzájuk, a házban minden szobának megvan a maga dolga, s nem férne oda egy másfél méteres öregasszony. De van megoldás!

És most mennie kell. Csak eladták feje fölül a tanyát. Pár hónapja kijöttek valami ismeretlen orvossal, aki megállapította a köszvényt, meg valami elmeszesedést (a falak már rég nem voltak meszelve, nem is értette, a nagy elmeszesedés miért lenne baj, a sok pókszar legalább eltűnne a tornác sarkaiból). Csak azért, mert elesett egy kicsit kapálás közben, még nem dől össze a világ! Ám azt mondják nem tud gondoskodni magáról. Beszámíthatatlan lett. Nem érti ugyan, ez mit is jelent, de az világos, mint a vakablak, hogy ezért dönthettek helyette.

Jobb lesz neki a többi vén csonttal a városi gyerekmegőrzőben – mondja a lyány. Örök gyerekeknek épített elfekvő, olyanoknak, akik már fél visszeres lábbal a sírban taposnak.

Most pedig itt az ősz, elérkezett a határidő, kiköltözés, miegymás. Menni kell. Barna mélabúval szárad a paradicsom szára, karózott búskomorsággal int búcsút a vénasszonynak.

Az őszirózsák friss virágai ünnepi hangulattal töltök meg a levegőt, s a szőlő lugas halványzölden húsos fürtjei csüggedten csüngenek kocsányukon; nem lesz, aki leszüretelje őket az idén. Jövőre pedig már import szőlőt árul a helyükön egy városszéli szupermarket csökkent munkaképességű alkalmazottja, csökkent értelmi képességű vevőinek. A fejlődés kényelme veszi át a dolgos élet egészséges arcpírt növesztő gürcös, embert faragó gondjait.

A kutyaházból az öreg kuvasznak csak emléke ugat néma részvéttel – két hónapja altatta el az állatorvos. A lány hívta ki, meg se kérdezte, mert szerinte csak nyűg az a vén korcs a vén csontnak. Csak eszik, alszik, mi haszna? Rebeka néni szeme könnybe lábad ettől a mondattól, még így visszagondolva is...akkor neki mi haszna?

Utolsó pillantás a verandán lengő kékfestőtől mintás abroszokra, illatos mosószappanszaguk betölti a levegőt, majd emlékké gyűri őket is a ballagó idő.

A rosseb ezekbe a hálátlan gyerekekbe! Hát erre neveltük? Ezért taníttattuk? Inkább laknék hátul a kisszobában, amíg meg nem esz az enyészet! Éheztetnének inkább halálra, könyör-kenyeret vetnének elém, tűrnének meg dohogva, sem mint hogy kiszakítsanak innét! Mink tán nem ezt tettük a szülékkel? Tán nem anyám is itt halt meg a hátsó szobában? De még aznap kihajtotta a csürkéket, s szemet vetett eléjük. Boldog volt. Hát nekem nem jár ennyi? Majd adok én nekik!

Vörös Rebeka néni végigdőlt a keskeny padon, s elterült.

Szemében, mint sötét árnyék, mélyfekete holló ült. Még hogy otthon, még hogy ágytál! Azt már nem! Aki dacosan született, élt, az dacból képes halni is.

A pusztát, az otthont nem bírta volt elhagyni, így hát vele halt. Ahogy az is ővele. Arca legmélyebb barázdája lett az utolsó ránc a kérgesedő őszi szántáson, szeme üveges üressége szürkére festeti a felhős ég boltozatát. Kendője örök szemfedőnek borul a kies tájra.

Futóhomok-teste őszi szélben tovaszáll...

Hess, madár!