Úgy szép az élet, ha zajlik!

Mi tettünk is ezért, hisz nem beszélünk a levegőbe. Hogy ez mit is jelent? Nos,egy ígéretes kezdetet. Közszemlére téve, íme itt a végeredmény. Agybarázdák művelésére.

A disszonancia,a haladás-ellenesség és a gipsz

Mielőtt felmásztam volna a létra tetejére alaposan megpakolt glettanyagos vödrömmel kezemben, gondoltam az unalmas munka mellett üdítően hatna némi muzsika. Hamarjában eleresztettem hát a csöbör fülét, s a zenegép (értsd: jogvédett anyagokat digitális formában tároló, ingyen szerzett zenéket tartalmazó személyi számítógép, mely manapság minden háztartás polcán/asztalán ott csücsül) felé irányítottam lépteim. Valahogy egész nap nosztalgiaködös hangulat keringetett, hát megfogtam (persze...kézzel...) a gecizők zenekar munkásságát tartalmazó mappát, majd a tekintetes úr nevezetű zenekar dalainak gyűjteményét (mely utóbbi minden egyes darabját történetesen Pozsonyi úrtól vettem, s utólag került csak cd-ről a gépembe), s a lejátszási listám kultúrát szomjazó listájára pakoltam őket.

Az első ütemek ritmusára ismételten megkezdem a lajtorján való felfelé kúszást. Valahogy már ez is olyan könnyedén ment.

Aztán apránként egyre világosabbá vált, miközben a gipszes spaknival sebesen cikázó mozdulatok közepette tüntettem el a százesztendős ház falán az idő vasfoga (s korábbi kontármunkák) által képzett repedéseket, hogy a munka egyszerűen üdítőbb, olajozottabb folyamat, ha a háttérben ez a fajta zene duruzsol. „Heuréka!” – kiáltottam volna, ha a mennyezetről fejemre pottyan egy alma, de mivel ezt a gyümölcsöt ládában tartjuk, padlóhoz közeli helyeken, nem pedig a plafonra függesztve (csupán praktikussági okokat is szem előtt tartva) ezért csak magamban dúdolgatva serénykedtem tovább a felújítás – amúgy meglehetősen unalmas – bűvkörében.

Sorakoztak a jobbnál jobb nóták, teltek a résebbnél résebb likak.

Midőn az ominózus, 2004-es gecizők koncert kalózfelvétele került sorra, szinte szárnyaltam a magasban, üzembiztosan billegő létrával talpam alatt. Emlékezetes este volt amúgy is ez a rendezvény, melyet személyesen volt szerencsém végigélvezni. Sajnálatosan csak Yszap becenevű kollegám színpad előtt, kabátujjba rajtett magnóval felvett hanganyagát tudhatom magaménak ezzel az eseménnyel kapcsolatban, hiába is kértem Pozsonyi úrtól oly sokszor, nem bocsátaná-e rendelkezésemre a keverőpulton készített szalagok tartalmát, mely bizonyosan üdvösebb minőségben örvendeztetne meg. De sajnos ő minden alkalommal visszautasított, anyagi okokra, s lehetséges szerzői kiadásra hivatkozva. Hiába volt a sok győzködés, miszerint nem áll szándékomban áruba bocsátani, sem pedig ingyenes oldalakra, megosztóportálokra feltölteni az anyagot, csupán magáncélú volna a kérés, ő hajthatatlan maradt. Valahol megértem; elvégre ő sem számíthat a boldog nyugdíjas évekre, ahogy egyikünk sem, így minden befolyó összeghez ragaszkodik, lettlégyen az pár eladott cd-lemez, vagy akármi.

Sebaj, megszoktam már a silányabb minőségű verziót, és különben is, a zene önmagában is elég jó ahhoz, hogy ne érdekeljen a felvételek tisztasága. Arról nem beszélve, hogy esszenciális punkzenénél mit se számít a profizmus – bármely vetületben.

Odafönn, a létra tetején meg különösen nem zavart. Boldogságtól torzult, vigyorgó képpel kenegettem a glettet, miközben a háttérben a rokkantkocsik beolvasztása, nyugdíjasok ellen való uszítás, csökött fiatalok megvetése és grandpierr attila (csak úgy nemecsekesen) felkoncolása volt a téma. Felemelő!

Miután a nagyszobát elvégeztem a konyhát már a tekintetes úr zenéjére varázsoltam elfogadhatóbb állagúvá. Úszva a disszonanciában, másoknak fájdalmas, nekem nagyon is kedves hangok közt suhogott kezemben a szerszám. A haladás ellen való, modernizmust élesen elutasító gondolatokkal átszőtt légkör belengte az ódon házat...szeretem a másokat! Ó igen, tüntessük csak el ezt a csúnya rést! Zsandárt közterekre! Nesze, te rút repedés!

És ahogy a gyorsan száradó gipsz a hibákat, úgy a mindent elsöprő basszusgitár és a zajosan csengő, disszonáns gitár a mai napig aktuális szövegekkel a bennem tátongó hiányérzetet töltötte be.

Boldogan, hordoztam végig összemocskolt tekintetemet az immár kijavított falakon, miközben a háttérben az utolsó taktusok megemlítették, miszerint: nincsen kuvasz, nincsen tacskó, kutya van csak, ez a jelszó. Máris szebb ez a nap!

Szerintem bevezethetnék ezt szobafestők számára létesült szakiskolákban is. Az oktalan, ifjonti tanoncoknak. Javukra válna.

Én pedig jövő héten valószínűleg kifestem a fészert...lehet, hogy Matuska Szilveszter Pajtásai fogják szolgáltatni a háttérzajt.

Így is lehet majdan (világvég camping, 4. sátor)

Sokáig nem akartam elhinni, hogy igaz lehet az a sok ránk zúdított szemét, hogy bármi valóságalapja volna. És tessék, itt van.

Kinézve kis sátram félrehajtott „ajtaján” a sivár külvilágba mit látok: rengeteg halottat, hamuvá égett épületeket, pár lézengő csövest az esti szürkeségben keresgélve a megélhetést. Lehangoló. Be is fejezem a nézgelődést inkább, behúzom a zipzárt, közelebb vonom a gyertyát, hogy jobban lássak, és egy széndarabkával apró, ügyes kis betűket karcolok a koszos lapra. Sokkalta barátságosabbak ezek az apró, fekete hangyák, mint a panoráma.

Hogy is volt? Úgy emlékszem, a reklámban azt hangoztatta egy kellemes hangú, enyhén hadarva beszélő úriember, hogy a legújabb érintőképernyős, nyolc nyelven beszélő, integrálszámító, térhangzást produkáló telefonok, és a legsebesebben hasító internethálózat nélkül megáll az élet. Megszűnünk létezni, belehalunk a lassúságba. Na persze. Hehe. Először így kacagtam, aztán a századik alkalom után, mikor óva intettek a csigatempó és a napraképtelenség veszélyeitől már bosszantott a dolog. Hagyjanak engem békén, kérem! Nem érdekelt, abszolúte. Ostoba színezettel bírnak ezek a gügye kijelentések, ha lóháton közlekedik, és kétkezi munkából, az anyaföldből él az emberfia.

A másik reklám közölte, hogy a legújabb, 99,99%-os biztonsággal ölő fertőtlenítőszer hiányában halálos baktériumok milliárdjai vetik ránk magukat, bokrok mögötti rejtekhelyeikről előugorva, s elevenen falják föl a testünk (kisarkítva). Haha. Újfent. Véres, koszos kézzel eszem az ebédem, de élek! Hagyjanak már! Szappanon kívül amúgy sem használtam mást a mosdáshoz. Elég az, nem? Nekem az volt.

Ja, el ne felejtsem, a megfelelően divatos ruhadarabok nélkül közröhej tárgyává válhatunk, és akkor már jobban teszi mindenki, ha elbujdosik a világ elől, vagy ami még jobb: megszűnik létezni. Mikor először hallottam ilyesmit, épp elkezdett fesleni nagyapámtól kapott, kopott kord zakóm váll része. Megvarrtam.

És ha nem zabálunk tonnaszám vitamint, végünk. Fejfájás elleni, vízben oldott hatóanyagú szert is kell, különben elviselhetetlen lesz a földi lét, vagy – más márkájú szerek alkalmazása esetén – túlontúl lassan következik be a hőn áhított enyhülés, amit ugye kinek van ideje kivárni? Én a mákteára, nadragulyára esküszöm – illetve esküdtem.

Jajj nékünk, ha nem tömjük tele magunkat prosztatagyógyszerrel; képtelenek leszünk pisálni.

Az idősebb nők folyton behugyoznak, így elengedhetetlen számukra a tisztasági betét – vagy mi.

A több ezer csatornát kínáló televíziós csomag nélkül unatkozunk majd. Ezt sose értettem. Nincs mindenkinek épp elég dolga, kreativitása, hogy lekösse magát? Vagy legalább pár darab könyve.

Birtokolnunk kell a legújabb gépjárművet, hogy a lehető leggyorsabban, és legkényelmesebben jussunk el távoli helyekre.

És muszáj több ezer kilométer távolságban tartózkodó emberekkel napi szinten tartani a kapcsolatot, méghozzá video-hívás formájában! Látni, hallani, társalogni vele a mindennapi kis dolgairól.

Meg úgy általában, ismernünk kell a nagyvilág minden apró titkát. Kell. Különben...mindennek vége.

És így tovább, és így tovább...sorolhatnám napestig a sok blőd baromságot, amivel előhozakodtak nap, mint nap. Így ment ez, megtanultunk/tam nem odafigyelni. Amúgy sem hittem egy szavukat se, csak kellemetlen mellékzöngeként tekintettem a reklámok szóáradatára. Amolyan elkerülhetetlen rossznak tartottam a rég nem látott, számomra kedves filmek közti szünetekben. Pedig inkább voltak ezek vészmadarak – anélkül, hogy tudták volna. Csak a nyerészkedés hajtotta őket, mégis nekik lett igazuk. Méghozzá önmaguk miatt, a tetteik által.

Egyszer csak valami elromlott. Fogalmam sincs, micsoda, hisz a televízió nem sugárzott többé híreket, s a rádiók is elnémultak, főleg, mivel megszűnt az áramszolgáltatás. Az is lehet, hogy ez okozta a bajt – tényleg nem tudom.

Viszont megszűnt a termelés, nem gyártottak többé semmit, s így a vásárlás megszállottjai fogyasztás hiányában átláthatatlan, megállíthatatlan káoszt zúdítottak szét szerte a világon. Hiába estem viszonylag távol a nagyvárosoktól, vagy hogy geológiai szakkifejezést használjak nem geológiai jelenségre: az epicentrumtól. De az én életembe is beleszőtte magát az összeomlás, semmi nem maradt ugyanaz többé. Nincsenek kívülállók, csak túlélők.

Az első öngyilkossági hullámot persze az internet-függő, mobiltelefon-rabszolga réteg indította el. Elvonási tünetként eleinte csak üvöltöztek immár süketnéma készülékeikkel, majd egymást, vagy önmagukat verték agyon használhatatlan hordozható számítógépeik porhüvelyével. Rengetegen haltak éhen, rendelhető ételek prospektusait szorongatva görcstől merev markukban, a billentyűzetre bukva.

Aztán már minden ömlesztve következett be, az első roham kikövezte az utat a többi életképtelennek.

A divathiányt tartottam a legkülönösebbnek, talán a leginkább psichopatikusnak. Megannyi, amúgy attraktív hölgyike és gigerli ficsúr teteme szegélyezi a járdákat, felvágott erekkel, szétloccsantott agyvelővel, feslett topánkában, elavult szabású nadrágban, megfakult ingecskékben, idejét múlt színvilágú vagy mintázatú széldzsekikben.

Az immunrendszerrel nem rendelkező tömegekben tizedelt a szappanfélék, fertőtlenítők hiányában fellépő betegséghullám. Egy egyszerű nátha, és végük volt. Ironikus. Épp, mint a bennszülötteknél anno. Hehe.

Egyre több fejfájástól meggyötört gyógyszerfüggő rótta az utcákat, halántékát dörzsölve, minden ok nélkül rátámadva vadidegen emberekre. Aztán ezek is elkoptak lassacskán. Egymást vagy önmagukat pusztították el.

Megannyi férfiember kínok közt lelte halálát, miután napokon keresztül képtelenek voltak vizelni, s szenvedéseikre legkézenfekvőbbnek az önkezűséget találták. Néhányuknak szétdurrant a hólyagja, s a belső fertőzések küldték őket a túlvilágra.

Egyeseket higiénia hiányában rossz testszaga, vagy bűzlő szája miatt öltek meg a többiek.

A nyugdíjasok – tévé nélkül – egyszerűen belehaltak az unalomba.

És így tovább, és így tovább...

Egyre csak fokozódtak a szörnyűségek, míg nem kialakult a jelenlegi patthelyzet: egy harmadrangú poszt-apokalipszis film világképe, csak sokkal abszurdabb. Minden él, virul, állatok s növények tenyésznek, burjánzanak mindenfelé, csupán az emberiség életképtelen hústömege rohad a flaszteren – megannyi éhes száj, bomlasztó szervezet nagy-nagy örömére.

Bár szerintem még ez sem a végleges állapot. Mindig van lejjebb, minden változik. Hisz alig telt el egy esztendő. Hol van még a vége? Lehet nem is lesz.

Számunkra azonban befellegzett: a szanaszéjjel lézengő maréknyi túlélőnek. Nekünk, a dögevőknek, szeméthalmunk ormán, az oszladozó, rothadó, összedőlt romjain egy „fejlett” társadalomnak.

Senki sem maradhatott távol, nem úszta meg. Mint mondottam volt: nincsenek kívülállók, csak túlélők. De mindnyájunk végigélte, mert minden mindennel összefügg, Mindenkire hatnak az események. Szerintem az indonéz szigetek meztelen népeit, sőt, a kis busmanokat is elérte a vég, a Föld minden sarkát megforgatta a katasztrófa. Nincsenek már boldog, távoli, elszeparált szigetek.

Így visszagondolva csak az jut eszembe, hogy elkerülhetetlen volt a vég. Mondhattak bármit, szájalhattak a fenntarthatóságról, meg az öko-életmódról, óhatatlanul életképtelenné vált az emberiség, mely a saját burkán kívül elpusztul. Meg is tette. Hogy mi még élünk, csak egy rossz vicc, egy utolsó haláltánc. Visszafordíthatatlan volt a torzulás, ferdülés, és amit okozott. A kivételek erősítik a szabályt. Puszta létünk igazolja: az emberiség bizony elérte a holtpontot, ideje távozni.

De itt, most, a gyertyaláng halványan pislogó fénykörében mindez nem számít. Csak azért irkafirkálok, nehogy engem is elővegyen az unalom, azt ugyanis nem szeretem. Egy estére ez is megfelelő szórakozásnak tűnt, de holnap lehet inkább megölök valami állatot. Mondjuk egy lovat. Vagy fürjet. Mindkettőnek finom a húsa, s mint az közismert, a változatos étrend fontos, s ami fő: gyönyörködtet. Főleg most, hogy a gyönyörökből ilyen kevés maradt. Hiszen nők sincsenek. Úgyhogy egymagam vagyok a sátorban, s elfújom a gyertyát inkább, holnap kelleni fog maradék kis csonkja a vacsorához. Meg kell adni a módját.

Jó éjszakát!

Meglepetések friss munkavállalóknak (aRosseb)

Ó, gyerekek, emlékeztek még az iskolapadban átélt izgalmakra? Minden napra jutott valami újdonság. Egy újabb adalék a nagyvilág rejtelmeiből, minden alkalom egy nagy felfedezés. Ugye fel tudjátok idézni a pillanatképet, amint szorongva csücsültök a rétegelt lemez széken várva az újabb meghökkentő meséket. Na ezt felejtsétek el!

A munka monoton, unalmas. Fehér holló-számba menő ritkaság, ha az első pár hónap elteltével, a minimális rutin megszerzése után is bárminemű meglepetéssel tud szolgálni.

Apropó: nem születtetek popsztárnak, rocksztárnak. Nincs rejtett tehetségetek, egy ember vagytok csupán a nagy szürke tömegből. Senki sem fog felfedezni benneteket – mert nincs miért. És minél előbb váltok képessé elfogadni ezt a tényt, annál előbb lesztek relatíve boldogok, s érhetitek el a lelki nyugalmat. Uszkve tíz esztendő. Jobb esetben. Egyénfüggő. Vannak makacs, harmincas gyerekek.

Mert ugye az elmúlt kb. 100 esztendő torz elmebaja: gyermekeinknek majd könnyebb lesz, többre viszik. Egy frászt! Ugyan mitől?

Hol van az megírva, hogy minden vízvezeték szerelő kicsi fia/lánya agysebész vagy jogász kell legyen, többszázezres fizetéssel, kertes villával, bejárónővel? Butaság.

Régen hogy is volt? Elsőszülött fiú: örökli a földet, gazdaságot, hivatalt, kinek mi. Másodszülött fiú: papnak, vagy tanítónak tanul, értelmiségi lesz. Ha gyereklány született: férjhez megy. Ezzel szemben ma mindenki önmegvalósít, pénzt hajszol. Meg is van az eredménye, hogy több száz év hagyományát, kialakult öröklésmenetét a szemétre hajították. Rengeteg a csöves, prostituált, savanyú, cinikus, élvhajhász semmirekellő. Belőletek is válhat egy ezek közül. Lehet választani!

A főnökeitek is valószínűleg kicsinyes, ostoba, ám annál ambiciózusabb, arrogánsabb, törtetőbb alakok lesznek. A való életben persze életképtelenek lennének, hisz még egy fénymásoló gombját sem képesek megnyomni, a kávéfőző kezelése pedig misztériumszámba megy náluk.

Semmibe vesznek. Megaláznak. Holdudvaruk által rájuk ruházott felsőbbségük percenként érzékeltetik veled. Két opció van: elveszitek az állását, olyanná válva, mint ő. Vagy: besavanyodtok, megundorodtok az élettől. Esetleg pofán vágjátok, és viharos körülmények közt faképnél hagyjátok a helyet – de ez nem valószínű. Különben is, nemigen lesz jobb.

Mert mindig van lejjebb. Bármelyik bokor mögül előbukkanhat egy még bunkóbb főnök, kisfőnök, kollega. Létezik rosszabb beosztás, munkarend, hosszabb munkaidő, és igen, rosszabb fizetés is.

Nem tudtátok? Nem is sejtettétek? Most csalódtatok? Ja, hogy kárpediem, meg szexdrogzrákendroll...ejnye. Hagyjuk inkább! Úgyis rájöttök. Mindenki rájön.