Mielőtt felmásztam
volna a létra tetejére alaposan megpakolt glettanyagos vödrömmel kezemben,
gondoltam az unalmas munka mellett üdítően hatna némi muzsika. Hamarjában
eleresztettem hát a csöbör fülét, s a zenegép (értsd: jogvédett anyagokat
digitális formában tároló, ingyen szerzett zenéket tartalmazó személyi
számítógép, mely manapság minden háztartás polcán/asztalán ott csücsül) felé
irányítottam lépteim. Valahogy egész nap nosztalgiaködös hangulat keringetett,
hát megfogtam (persze...kézzel...) a gecizők zenekar munkásságát tartalmazó
mappát, majd a tekintetes úr nevezetű zenekar dalainak gyűjteményét (mely
utóbbi minden egyes darabját történetesen Pozsonyi úrtól vettem, s utólag
került csak cd-ről a gépembe), s a lejátszási listám kultúrát szomjazó
listájára pakoltam őket.
Az első ütemek
ritmusára ismételten megkezdem a lajtorján való felfelé kúszást. Valahogy már
ez is olyan könnyedén ment.
Aztán apránként
egyre világosabbá vált, miközben a gipszes spaknival sebesen cikázó mozdulatok
közepette tüntettem el a százesztendős ház falán az idő vasfoga (s korábbi
kontármunkák) által képzett repedéseket, hogy a munka egyszerűen üdítőbb,
olajozottabb folyamat, ha a háttérben ez a fajta zene duruzsol. „Heuréka!” – kiáltottam
volna, ha a mennyezetről fejemre pottyan egy alma, de mivel ezt a gyümölcsöt
ládában tartjuk, padlóhoz közeli helyeken, nem pedig a plafonra függesztve
(csupán praktikussági okokat is szem előtt tartva) ezért csak magamban
dúdolgatva serénykedtem tovább a felújítás – amúgy meglehetősen unalmas –
bűvkörében.
Sorakoztak a jobbnál
jobb nóták, teltek a résebbnél résebb likak.
Midőn az ominózus,
2004-es gecizők koncert kalózfelvétele került sorra, szinte szárnyaltam a
magasban, üzembiztosan billegő létrával talpam alatt. Emlékezetes este volt
amúgy is ez a rendezvény, melyet személyesen volt szerencsém végigélvezni.
Sajnálatosan csak Yszap becenevű kollegám színpad előtt, kabátujjba rajtett
magnóval felvett hanganyagát tudhatom magaménak ezzel az eseménnyel kapcsolatban,
hiába is kértem Pozsonyi úrtól oly sokszor, nem bocsátaná-e rendelkezésemre a
keverőpulton készített szalagok tartalmát, mely bizonyosan üdvösebb minőségben
örvendeztetne meg. De sajnos ő minden alkalommal visszautasított, anyagi
okokra, s lehetséges szerzői kiadásra hivatkozva. Hiába volt a sok győzködés,
miszerint nem áll szándékomban áruba bocsátani, sem pedig ingyenes oldalakra,
megosztóportálokra feltölteni az anyagot, csupán magáncélú volna a kérés, ő
hajthatatlan maradt. Valahol megértem; elvégre ő sem számíthat a boldog
nyugdíjas évekre, ahogy egyikünk sem, így minden befolyó összeghez ragaszkodik,
lettlégyen az pár eladott cd-lemez, vagy akármi.
Sebaj, megszoktam
már a silányabb minőségű verziót, és különben is, a zene önmagában is elég jó
ahhoz, hogy ne érdekeljen a felvételek tisztasága. Arról nem beszélve, hogy
esszenciális punkzenénél mit se számít a profizmus – bármely vetületben.
Odafönn, a létra
tetején meg különösen nem zavart. Boldogságtól torzult, vigyorgó képpel
kenegettem a glettet, miközben a háttérben a rokkantkocsik beolvasztása,
nyugdíjasok ellen való uszítás, csökött fiatalok megvetése és grandpierr attila
(csak úgy nemecsekesen) felkoncolása volt a téma. Felemelő!
Miután a nagyszobát
elvégeztem a konyhát már a tekintetes úr zenéjére varázsoltam elfogadhatóbb
állagúvá. Úszva a disszonanciában, másoknak fájdalmas, nekem nagyon is kedves
hangok közt suhogott kezemben a szerszám. A haladás ellen való, modernizmust
élesen elutasító gondolatokkal átszőtt légkör belengte az ódon házat...szeretem
a másokat! Ó igen, tüntessük csak el ezt a csúnya rést! Zsandárt közterekre!
Nesze, te rút repedés!
És ahogy a gyorsan
száradó gipsz a hibákat, úgy a mindent elsöprő basszusgitár és a zajosan
csengő, disszonáns gitár a mai napig aktuális szövegekkel a bennem tátongó
hiányérzetet töltötte be.
Boldogan, hordoztam
végig összemocskolt tekintetemet az immár kijavított falakon, miközben a
háttérben az utolsó taktusok megemlítették, miszerint: nincsen kuvasz, nincsen
tacskó, kutya van csak, ez a jelszó. Máris szebb ez a nap!
Szerintem bevezethetnék
ezt szobafestők számára létesült szakiskolákban is. Az oktalan, ifjonti
tanoncoknak. Javukra válna.
Én pedig jövő héten
valószínűleg kifestem a fészert...lehet, hogy Matuska Szilveszter Pajtásai
fogják szolgáltatni a háttérzajt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése