Sokáig nem akartam
elhinni, hogy igaz lehet az a sok ránk zúdított szemét, hogy bármi
valóságalapja volna. És tessék, itt van.
Kinézve kis sátram
félrehajtott „ajtaján” a sivár külvilágba mit látok: rengeteg halottat, hamuvá
égett épületeket, pár lézengő csövest az esti szürkeségben keresgélve a
megélhetést. Lehangoló. Be is fejezem a nézgelődést inkább, behúzom a zipzárt,
közelebb vonom a gyertyát, hogy jobban lássak, és egy széndarabkával apró,
ügyes kis betűket karcolok a koszos lapra. Sokkalta barátságosabbak ezek az
apró, fekete hangyák, mint a panoráma.
Hogy is volt? Úgy
emlékszem, a reklámban azt hangoztatta egy kellemes hangú, enyhén hadarva
beszélő úriember, hogy a legújabb érintőképernyős, nyolc nyelven beszélő,
integrálszámító, térhangzást produkáló telefonok, és a legsebesebben hasító
internethálózat nélkül megáll az élet. Megszűnünk létezni, belehalunk a
lassúságba. Na persze. Hehe. Először így kacagtam, aztán a századik alkalom
után, mikor óva intettek a csigatempó és a napraképtelenség veszélyeitől már
bosszantott a dolog. Hagyjanak engem békén, kérem! Nem érdekelt, abszolúte.
Ostoba színezettel bírnak ezek a gügye kijelentések, ha lóháton közlekedik, és
kétkezi munkából, az anyaföldből él az emberfia.
A másik reklám
közölte, hogy a legújabb, 99,99%-os biztonsággal ölő fertőtlenítőszer hiányában
halálos baktériumok milliárdjai vetik ránk magukat, bokrok mögötti
rejtekhelyeikről előugorva, s elevenen falják föl a testünk (kisarkítva). Haha.
Újfent. Véres, koszos kézzel eszem az ebédem, de élek! Hagyjanak már! Szappanon
kívül amúgy sem használtam mást a mosdáshoz. Elég az, nem? Nekem az volt.
Ja, el ne felejtsem,
a megfelelően divatos ruhadarabok nélkül közröhej tárgyává válhatunk, és akkor
már jobban teszi mindenki, ha elbujdosik a világ elől, vagy ami még jobb: megszűnik
létezni. Mikor először hallottam ilyesmit, épp elkezdett fesleni nagyapámtól
kapott, kopott kord zakóm váll része. Megvarrtam.
És ha nem zabálunk
tonnaszám vitamint, végünk. Fejfájás elleni, vízben oldott hatóanyagú szert is
kell, különben elviselhetetlen lesz a földi lét, vagy – más márkájú szerek
alkalmazása esetén – túlontúl lassan következik be a hőn áhított enyhülés, amit
ugye kinek van ideje kivárni? Én a mákteára, nadragulyára esküszöm – illetve
esküdtem.
Jajj nékünk, ha nem
tömjük tele magunkat prosztatagyógyszerrel; képtelenek leszünk pisálni.
Az idősebb nők
folyton behugyoznak, így elengedhetetlen számukra a tisztasági betét – vagy mi.
A több ezer
csatornát kínáló televíziós csomag nélkül unatkozunk majd. Ezt sose értettem.
Nincs mindenkinek épp elég dolga, kreativitása, hogy lekösse magát? Vagy
legalább pár darab könyve.
Birtokolnunk kell a
legújabb gépjárművet, hogy a lehető leggyorsabban, és legkényelmesebben jussunk
el távoli helyekre.
És muszáj több ezer
kilométer távolságban tartózkodó emberekkel napi szinten tartani a kapcsolatot,
méghozzá video-hívás formájában! Látni, hallani, társalogni vele a mindennapi
kis dolgairól.
Meg úgy általában,
ismernünk kell a nagyvilág minden apró titkát. Kell. Különben...mindennek vége.
És így tovább, és
így tovább...sorolhatnám napestig a sok blőd baromságot, amivel előhozakodtak
nap, mint nap. Így ment ez, megtanultunk/tam nem odafigyelni. Amúgy sem hittem
egy szavukat se, csak kellemetlen mellékzöngeként tekintettem a reklámok
szóáradatára. Amolyan elkerülhetetlen rossznak tartottam a rég nem látott,
számomra kedves filmek közti szünetekben. Pedig inkább voltak ezek vészmadarak
– anélkül, hogy tudták volna. Csak a nyerészkedés hajtotta őket, mégis nekik
lett igazuk. Méghozzá önmaguk miatt, a tetteik által.
Egyszer csak valami
elromlott. Fogalmam sincs, micsoda, hisz a televízió nem sugárzott többé
híreket, s a rádiók is elnémultak, főleg, mivel megszűnt az áramszolgáltatás.
Az is lehet, hogy ez okozta a bajt – tényleg nem tudom.
Viszont megszűnt a
termelés, nem gyártottak többé semmit, s így a vásárlás megszállottjai
fogyasztás hiányában átláthatatlan, megállíthatatlan káoszt zúdítottak szét
szerte a világon. Hiába estem viszonylag távol a nagyvárosoktól, vagy hogy
geológiai szakkifejezést használjak nem geológiai jelenségre: az epicentrumtól.
De az én életembe is beleszőtte magát az összeomlás, semmi nem maradt ugyanaz
többé. Nincsenek kívülállók, csak túlélők.
Az első
öngyilkossági hullámot persze az internet-függő, mobiltelefon-rabszolga réteg
indította el. Elvonási tünetként eleinte csak üvöltöztek immár süketnéma
készülékeikkel, majd egymást, vagy önmagukat verték agyon használhatatlan
hordozható számítógépeik porhüvelyével. Rengetegen haltak éhen, rendelhető
ételek prospektusait szorongatva görcstől merev markukban, a billentyűzetre
bukva.
Aztán már minden
ömlesztve következett be, az első roham kikövezte az utat a többi
életképtelennek.
A divathiányt
tartottam a legkülönösebbnek, talán a leginkább psichopatikusnak. Megannyi,
amúgy attraktív hölgyike és gigerli ficsúr teteme szegélyezi a járdákat,
felvágott erekkel, szétloccsantott agyvelővel, feslett topánkában, elavult
szabású nadrágban, megfakult ingecskékben, idejét múlt színvilágú vagy
mintázatú széldzsekikben.
Az immunrendszerrel
nem rendelkező tömegekben tizedelt a szappanfélék, fertőtlenítők hiányában
fellépő betegséghullám. Egy egyszerű nátha, és végük volt. Ironikus. Épp, mint
a bennszülötteknél anno. Hehe.
Egyre több
fejfájástól meggyötört gyógyszerfüggő rótta az utcákat, halántékát dörzsölve,
minden ok nélkül rátámadva vadidegen emberekre. Aztán ezek is elkoptak
lassacskán. Egymást vagy önmagukat pusztították el.
Megannyi férfiember
kínok közt lelte halálát, miután napokon keresztül képtelenek voltak vizelni, s
szenvedéseikre legkézenfekvőbbnek az önkezűséget találták. Néhányuknak
szétdurrant a hólyagja, s a belső fertőzések küldték őket a túlvilágra.
Egyeseket higiénia
hiányában rossz testszaga, vagy bűzlő szája miatt öltek meg a többiek.
A nyugdíjasok – tévé
nélkül – egyszerűen belehaltak az unalomba.
És így tovább, és
így tovább...
Egyre csak
fokozódtak a szörnyűségek, míg nem kialakult a jelenlegi patthelyzet: egy
harmadrangú poszt-apokalipszis film világképe, csak sokkal abszurdabb. Minden
él, virul, állatok s növények tenyésznek, burjánzanak mindenfelé, csupán az
emberiség életképtelen hústömege rohad a flaszteren – megannyi éhes száj,
bomlasztó szervezet nagy-nagy örömére.
Bár szerintem még ez
sem a végleges állapot. Mindig van lejjebb, minden változik. Hisz alig telt el
egy esztendő. Hol van még a vége? Lehet nem is lesz.
Számunkra azonban
befellegzett: a szanaszéjjel lézengő maréknyi túlélőnek. Nekünk, a dögevőknek,
szeméthalmunk ormán, az oszladozó, rothadó, összedőlt romjain egy „fejlett”
társadalomnak.
Senki sem maradhatott
távol, nem úszta meg. Mint mondottam volt: nincsenek kívülállók, csak túlélők.
De mindnyájunk végigélte, mert minden mindennel összefügg, Mindenkire hatnak az
események. Szerintem az indonéz szigetek meztelen népeit, sőt, a kis busmanokat
is elérte a vég, a Föld minden sarkát megforgatta a katasztrófa. Nincsenek már
boldog, távoli, elszeparált szigetek.
Így visszagondolva
csak az jut eszembe, hogy elkerülhetetlen volt a vég. Mondhattak bármit,
szájalhattak a fenntarthatóságról, meg az öko-életmódról, óhatatlanul
életképtelenné vált az emberiség, mely a saját burkán kívül elpusztul. Meg is
tette. Hogy mi még élünk, csak egy rossz vicc, egy utolsó haláltánc.
Visszafordíthatatlan volt a torzulás, ferdülés, és amit okozott. A kivételek
erősítik a szabályt. Puszta létünk igazolja: az emberiség bizony elérte a
holtpontot, ideje távozni.
De itt, most, a
gyertyaláng halványan pislogó fénykörében mindez nem számít. Csak azért
irkafirkálok, nehogy engem is elővegyen az unalom, azt ugyanis nem szeretem.
Egy estére ez is megfelelő szórakozásnak tűnt, de holnap lehet inkább megölök
valami állatot. Mondjuk egy lovat. Vagy fürjet. Mindkettőnek finom a húsa, s
mint az közismert, a változatos étrend fontos, s ami fő: gyönyörködtet. Főleg
most, hogy a gyönyörökből ilyen kevés maradt. Hiszen nők sincsenek. Úgyhogy
egymagam vagyok a sátorban, s elfújom a gyertyát inkább, holnap kelleni fog
maradék kis csonkja a vacsorához. Meg kell adni a módját.
Jó éjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése