Meglepetések friss munkavállalóknak (Peca)

1. Korábbi alváspanaszokról nyavajgó önmagadat visszakézből vágnád pofán.
2. Két új kedvenc számod a Bëlga-Fizetésnap és a Prosectura-Weekend Punk.
3. A fürdésben nincs többé semmi élvezetes, igyekszel a tisztálkodást minél hamarabb letudni, hogy a szabadidőd ne csak az evés-szarás-alvás triumvirátus kötelékében teljen.
4. Már fél órája elindultál a munkába mikor felébredsz.
5. Miután hazaérsz a munkából jól meg kell gondolnod miről és mit szeretnél beszélni, mert kb. fél órán belül képtelen leszel a gondolkozásra és a bővített mondatok használatára.
6. A tv újra szórakoztató.
7. Míg korábban lelkesen foglalkoztál a közügyekkel mostantól csak nagyon ritkán nézel végig a lázasan kommentelő facebook-ismerőseiden és minduntalan azon gondolkodsz, „hogy van ezeknek erre ideje?” egyszerűbb azt mondani, „leszarom.”
8. Miután kb. 1,5-2 órád marad mindenféle bevásárlásra és ügyintézésre folyton azon gondolkodsz, hogy „egyáltalán minek vannak napközben nyitva a boltok?”  
9. Ezentúl minden szarás és hugyozás krízishelyzetnek minősül.
10. A hétvége az új karácsony.

Könyörület

Történt egyszer,vizuális társadalomkritikai akciónk harmadik napján,hogy valamelyik cimboránk (nem emlékezhetek minden hírnök nevére) megemlítette: itt lesz ma a Koltai. A "Sosehalunkmeg"-Robi.Nocsak. Ezt nem hagyhatjuk szó nélkül,gondoltam magamban, s apránként megfogalmazódott bennem,hogy fel lehetne tenni a koronát ennek a kis eseménynek a kobakjára, mégpedig az érdemes művész úr segítségével. De azért még, biztos ami biztos, utánaérdeklődtem a körülményeknek. Vagyis: minek is jött ez ide? 
Hát kérem, valami kis névtelen emberke könyvet talált írni a város (a "Dunántúl Madridja" becses címet viselő büszke, szutykos Kaposvár) omladozó, csúnyácska ékessége, a Csiky Gergely Színház történetéről. Ahol is, mint az közismert, a mi Robink sokáig tag volt. Tehát neki itt kell lennie. A többi naplopó, tehetségtelen, bukott színészecske mellett kel egy "sztár" a felolvasóestre. Hogy érezhető legyen, azért ez egy fontos könyv. Nem csak papír-pazarló, fölösleges szóhalmaz, hanem egy kultúrtörténeti remek, egy fontos kordokumentum, amit majd remegve vesz kézbe valamennyi színházrajongó vénasszony, s évtizedek múlva is idéznek belőle minőségi bort hörpölgető estélyeiken a kultúrsznobok. Elvégre a Nagy Koltai is eljött a felolvasóestre, az író-olvasó találkozóra!
Nosza, menjünk el! Nézzük meg magunknak! Aztán a végén majd leköpöm. Ránézek, belemosolygok az arcába, s orromat megszívva felkrákogva tartalmát útnak indítom, hogy bevégezze küldetését nyálam, s í tragikomédiák mesterének képén landolva teljesítse be sorsát. Hirdesse a világnak: ennyi szenny nem maradhat megtorlatlanul! Mert ki ez az ember? 
A sok szocreál szellemben készült film még hagyján, a bakterház nem volt rossz kezdeményezés, hanem egy remek alkotás. De aztán! Hogy jön ez egy Hyppolithoz nyúlni? Mi ez a Megy a gőzös, a Világszám? Ha a Csocsón át is nézünk, hogy képzeli az Ámbár tanár urat vagy a Monte Carlo-t? Nem sül le a képéről a bőr? Nem süllyed el a szégyentől? Meg persze sose halunk meg... Presszó Gábor búsan bongó orgánumától kísérve a csavargó, fusizó pesti tróger balladája. A dologtalan, lusta semmirekellők felmagasztalása. Ha nem lenne világos: alapos okom volt haragudni erre az emberre. Így aztán teljesen logikusnak tűnt, hogy arcul kell köpjem. Másként nem lehet. Néha egy férfinak meg kell tennie bizonyos dolgokat, kikerülhetetlen kötelességei vannak a lelkiismeretével és a társadalom egészével szemben. Lehet, hogy másoknak sokszor értelmetlennek tűnik, de igazában a dolgok mögött mély indokok lapulnak.
Így aztán nekivágtunk, hogy a művészkocsmában meghallgassuk a szánalmas baráti seggcsapkodást, amit a művészkék egymás közti találkozóján rendeznek, s aztán nyálammal nedvesítsem petyhüdt arcú vendégünk képét.
Nagy tömeg ugyan nem csődült össze, de volt ott pár bennfentes, meg egy-két bérfirkász. Épp elég. Kértem egy sört, szürcsölgettem, és elnéztem ezt az embert. A Koltait. Be kell valljam: megsajnáltam. Lerítt róla, hogy nem érti, minek is van itt. Nincs semmi kedve jópofizni, mosolyogni az ismeretlen vagy ismert arcokra, ostoba kérdésekre felelgetni. Mert nagyon ostoba kérdéseket tettek ám föl! A fejem is belefájdult, és azt hiszem arcidegzsábám is alakult időközben.Beszélt az író, beszélt a nemtudomki, de szakálla tekintélyt parancsolóan kunkorodott álla alá. Nevetgéltek, régi anekdoták röpködtek szanaszét, a publikum ízlésesen kacarászott és kuncogott a kacagtató és kuncogtató kis történeteken. Semmi érdemleges. Semmi említésre méltó, épp ahogy vártam.
És ott ült középen ő, mint egy riadt egérke. Egy szürke, unott kis bolyhos állat. Rosszul érzi magát, alig kap kérdést, ő csak egy kirakati látványosság. Egy szép kép, lélegző, élő háttértartozék, színházi kellék.
Minél tovább néztem, annál inkább elszállt a haragom. Nem, megbocsájtani azt azért nem tudok neki a sok elkövetett alávalóságért, melyek celluloidokon sorakozva mérgezik a világot. De megszántam. 
Vadállatok nem éreznek könyörületet, a róka sem engedi el az egeret, ha az szánalmasan hever a mellső lábai közt. A farkasok is a cafatokra tépik a lesántult szarvasborjút. De ember vagyok, (sajnos) kissé eltávolodtam már az ősi ösztönöktől, s az érzelmek is befolyásolni képesek cselekedeteim. Elég büntetés ennek az embernek, hogy itt kell lennie. A puszta léte is arcul köpte már. Így aztán: megkönyörültem rajta.
Vettem még egy sört, s hagytam, hogy Róbert gyorsan eloldalogjon. Szabályosan menekült.
Nekem, dolgom végeztével (vagy végezetlenül, az Olvasóra bízom a konzekvenciát) nem maradt más hátra, mint kedélyesen elfogyasztani a sörömet, s hazamenni. Holnap kezdődik az almaszüret, cefrézni kell, sok a dolog. Nem tapadhatunk le csip-csup színészeknél, futni hagyott prédáknál. Az élet megy tovább.

Egy gerilla-kiállítás lábjegyzete (természetrajz sorozatunk folytatása)

Hogy is volt? Úgy vélem, kissé kapatosak lehettünk, mikor felvetette fejét a gondolat, csak amúgy a két üveg közt létrejött csörömpölés háttérzajaképpen: mi lenne, ha összehoznánk? S mivel felelősségteljes ember nem beszél csak úgy a levegőbe fogtuk magunkat, fáradtsággal és csatakzó verejtékkel nem törődve összeraktuk sajátos kis tárlatunkat. Erre nem kívánok most részletesebben papírt pazarolni, egyrészt mivel az írás tárgya nem tárlatvezetés, másrészt a képek önmagukért beszélnek – helyettünk. Inkább amolyan állatkerti séta-forma módon járjunk körbe a három nap eseményein. Annyi a csavar a dologban, hogy jelen esetben a szerepek megfordultak: mi, emberek álltunk a rácson belül, s a ketrecből figyeltük, ahogy körbezsongott minket sok-sok, egzotikusnak aligha mondható állat.

Ha van türelmük hozzá, most pár mondatban megpróbálom visszaadni a háromnapos szafári tapasztalatait, s csoportosítani a legkülönbözőbb állatfajokat:

1.Szimplán odapillantó: jellemzően valamennyi korosztály hozzátette a maga részét. Semmit érő kis életének fejezeteit rendezgetve, teendőit intézni lógó nyelvvel lohol el, fél szemmel odakacsint, mindennemű érzelmet vagy értelmet mellőzve tovarohan.

2.Tétován nézelődő: zömmel nyugdíjas korcsoportú. Ritkaságszámba menően egy-egy fiatal, ezek jellemzően párban, csordában vonuló lányok. Elhaladva aprócskát lassítja lépteit, megragadják szemét a tarka képek, de a nem várt agymunkától visszahőköl, kedvét szegve elinal.

3.Unszolásra savanyúan végigmérő: a sokadik sör hatására, illetve hölgyismerősünk spontán lelkesedésében megszólított járókelő fancsali álvigyorral orcáján közelebb somfordál, üveges tekintetét meglehetős felszínességgel végighordozza a képeken, majd az „ezismegvolt” arckifejezését elővéve a sublót képéből némán elvonul.

4.Ténylegesen érdeklődő: odajön, aprólékosan végigmér mindent, levonja a konzekvenciát, megköszöni az élményt (!). Igen-igen ritkán előforduló példányok!

5.Kíváncsi kisnyugdíjas: elnevezése is egyértelműsíti a koreloszlást. Szabad szemmel is tisztán kivehető rajta a fogalmatlanság. Közelebb csoszog, elpiszmog pár alkotás előtt – természetesen biztonságos távolságból. Elköszön (néha), majd elbotorkál. Csordában vonuló.

6.Szabadelvű közönylovagok: tipikusan 15-40 év közötti korosztály, ritkán kicsinyeikkel együtt. Oldalra sem néz, igyekszik a lehető legrövidebb időn belül távol kerülni. Kölykeit is óvva inti: „Gyere, már szól a zene!” Egész nap szólt, csak két lábon járó önkifejezésükben nem tudtak jobbat kitalálni.

7.Érdektelen individuum: jellemzően raszta frizurát hord, művészeti szakközépiskolás jelleget mutat. Fejrándításra, szemtengelyének mozdítására sem méltat semmit a külvilágból. Elvont viselkedésével álcázza lelki szegénységét, közönnyel kezeli a számára felfoghatatlan szűk világot. Csúnya.

8.Gyerekek: neveletlen kis piszkok. Két alfaj különböztethető meg élesen. Az első a: „Nézd anya, ott a popója!”, tehát valódi gyerek. A második: waldorf-ovi szökevény. Csapatosan rohangál, a földön fekvő képekre rátapos, mit sem törődve szigorú dorgálásunkkal, melyet a hanyag, nemtörődöm szüleik helyett megtettünk. Meg kellett volna ütni...

9.Kultúrsznobok: jellegtelen, hatvanas, jólöltözött társaság. Nagy rajokban, de párokra oszolva vonul. Félútig közelít meg csupán, látványos fintort vág, majd orrát égig emelve (jó nagy heftijük van) tovalép.

10.  Ingyenes szóra odatévedt cigány: ennyi.

A nagyobb mennyiségben felbukkanó fajoknak ezzel végére értünk, most pedig következzen néhány valódi ritkaság. Mindössze egyetlen példányt sikerült megfigyelnünk mindegyikükből, s természetbarát szívünk majd meghasadt a ritka látvány felett érzett örömében.

Nosztalgikus: rövid nyaggatást követően megtekintette az egész kiállítást, megfontolt alapossággal! Kedvesen biztatott a folytatásra, s mélységes bánatát fejezte ki afelett, hogy réges-rég nem találkozott hasonló kezdeményezéssel. Az egyik legpozitívabb élmény volt a három nap alatt.

Önreklám radikális: a fiatal egyed figyelmesen vizslatta végig a felkínált kultúrmorzsákat, kedélyesen elbeszélgetett velünk, érdemileg beszállt bizonyos kérdések megvitatásába, melyeket a (következőkben ismertetett) nyugalmazott pedagógussal folytattunk. Később azonban a „hogy tetszett?”-kérdésre mindössze annyit felelt, hogy sehogy. Csak az alapelv. Ám számára ez nem elég radikális. Odahajította saját internetes megjelenésének címét, ahol rossz, unalmas és semmitmondó képregények találhatók, pingvinekkel és jegesmedvékkel, favicc-köntösben. Mert az radikális...

Nyugalmazott pedagógus: szótlan, beletörődött-arcú nejével érkezett. Az érdeklődés már az elején kiült arcára, majd hozzám intézte kérdését, miszerint használok-e hallucinogén szereket, vagy tiszta fejjel látom ilyen torznak a világot. Aggodalmát fejezte ki, miszerint a szélsőséges megnyilvánulások még szélsőségesebb tettekhez vezethetnek, tehát veszélyes vizeken evezünk. Lehet, nem ez a megfelelő eszköz a nagyobb tömegek megszólítására. Óvva intett a – saját kifejezésével élve – kondaszag átvételétől. A legtovább ő maradt, a legnagyobb érdeklődést is nála tapasztaltuk.

Villámkritikus: ötvenes, ősz úr. Fotómasinát cipelő cimborájával érkezett, aki az ő kérésére sem lépett tíz méternél közelebb. Onnan örökítette meg a kis megmozdulást. A villámkritikus képeinket egy-egy szóval illette, számára megmozdult, tehát hatásos. Nem úgy, mint elmondása alapján a helyi művészeti iskola fejének családjában burjánzó művészsarjak végtermékei. A szar szóval illette őket. Köszönt, viharosan elszelelt. Mindezt rövidebb idő alatt, mint amíg a róla szóló bekezdés elolvasása tart.

Újgazdag mecénásjelölt: fogatlan, fogalmatlan negyvenes, kölkével egy tuja tövén vizelt, majd a képekre sem pillantva bárgyú tekintetét, s az alábbi kérdést szegezte nekünk:

-   Ti megrendelésre is dolgoztok?

-   Nem...mi csak ide hoztunk pár képet, megmutatni...

-   És ilyen csatajeleneteket sem? (HE?)

-   Nem...mi csak ilyesmiket szoktunk.

-   Aha...és ez olaj? (De rá se néz)

-   Pasztellkréta, linómetszet, kollázs. Egy festmény sincs.

-   Köszi, szevasztok!

-   Viszlát...(Ez most mi volt?)

Művészeti központ igazgató: odajött sietős teendői közepette nézgelődött, méregetett. Nem fizettünk a helyért, de nem jött rá. Ellenben kérdezett:

-   Ez mi akar lenni?

-   Bosznia könnyei. Kettő.

-   Hol az egy? Kértek kávét, vagy vizet? Bent van WC. Honnan jöttök?

-   (Bemondom helyi lakcímem)

-   Na ne vicceljünk! Mi adunk ám itt segítséget! Bármi baj van. Vagy anyag kell...mármint festék, ilyenek. Meg vannak pályázatok, lehet belőle egy kis pénz. Ezért vagyunk. Igyatok kávét! (Ésígytovább...)

Gyakorlatilag drogfüggő hajléktalannak nézett bennünket, akiknél gondol vannak otthon. Pedig konszolidált volt a ruházatunk.

Hivatalos mecénás: barátnőjével érkezett, megtetszett neki az egyik megállító-táblánk, amit fejenként kettő sör ellenében megvásárolt. A kiállításról is jó véleménnyel volt mellesleg, de az a reklámtábla! Köszönjük a sört, finom volt!

Most, hogy kis körsétánk – melyen egy helyben álldogáltunk – végére értünk meg kellene próbálni összegezni, szavakká formálni, mi volt a tulajdonképpeni apropója ennek a zoológiai ismeretterjesztő irománynak. Ugyanakkor némi végkövetkeztetés levonása is illendő lenne. Próbáljuk meg!

Elsőként le kell szögeznem, mi piszkosul jól éreztük magunkat. Friss levegőn, jó társaságban töltöttük el felszabadult időnket. Amire számítottam, tulajdonképpen száz százalékig bekövetkezett, csak a mérték, amivel arcunkba vágta magát a közöny, az volt csupán, mi már-már meglepett.

Érdektelenség. Ezzel a szóval le lehet írni mindent. Az embereket nem érdekli semmi, túl vannak töltve információval, így magasról tesznek is mindenre. Ez az egész kulturális fesztivál nem volt más, mint egy nagyra nőtt vursli, vásári komédiásként pózoló, öntelt, önjelölt művészek baráti seggcsapkodása, szűk körökben kiosztott plecsnikkel, ami a nagyközönséget teljességgel hidegen hagyta.

De még ez is csak elenyésző része volt a nagy bazárnak, ahol a cserépköcsög árusok hada, matyó ingek és közhelyes tájképek, hippiforma generációk vasárnapi seregszemléje tobzódott a piaccá torzított főtéren. Sületlen rock-zenekarok rossz dalokkal, konga-raszta-liberál maszlagot dúdoló ethno-multikultúrált söpredék, és így tovább. Túl sok lenne felsorolni, pláne pazarolni rá a drága tintát. Ezek után úgy érzem, nem illettünk oda. Ezért is jó volt ott lenni.

Azért érezhetően romlik az átlag. A legkisebb agymunka is elriasztja az embereket, és tartózkodnak akár egyetlen egy lépést is tenni a komfortzónájukon kívül – legyen az telefon, zene, lépések számlálása. Különösképp a fiatalabb generációkra érvényes, akik már túltöltődtek a világgal, csak az interneten élik hétköznapi életüket, verbális kommunikációra teljesen alkalmatlanok, félnek, rettegnek bármit is tenni, ami hús és vér, eleven és kézzel fogható. Egy mókásnak tartott bejegyzés, vagy videó „lájkolásával” (de ocsmány ez a szó, édes Istenem!) letudják a napi szereplést az élet taposómalmában. Abszurd valóságuk életképtelen egy normális világban.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy kissé meglepett az idősebb generációk bátorsága, érdeklődése – bár, ha belegondolok, számíthattam volna rá. Ők még nyitott szemmel járnak, a tényleges életet élik, tudnak köszönni, bemutatkozni, parolázni. Romlatlanabb, tisztább lelkületű emberek – a kivétel persze jelen esetben is erősíti a szabályt, hisz szarháziak mindig is voltak.

Azért el lehetne gondolkodni rajta másoknak is rajtam/rajtunk kívül. Lehet, hogy jobb példával bicegnek előttünk, mint az ál-nyitott, mélyművelt, ostoba és érdektelen liberális népnevelők? Nem lehetséges, hogy többet érnek ezeknél az istenített szemfelnyitogató mitugrászoknál, hogy többet értenek, tudnak az életből? Meglehet.

Egyben azonban teljességgel bizonyos vagyok: ha őrajtuk múlna, nem néma tüntetések tarkítanák a köztereket. Hanem lángoló épületek, üszkös gerendák.

David Attenborough: egy elcsípett beszélgetés

(...)

- Ma böjt van.

- Ezt meg hogy érted? Mi az, hogy böjt?

- Nincs kedvem.

- Micsoda? Mit akar ez jelenteni?

- Nincs kedvem, és kész. Ennyit akar jelenteni.

- De éhen fogsz halni! Én is! Meg a gyerekek.

- Ugyan már, ne gyere nekem folyton ezzel! Vagyunk rá 132 560-an. Majd pont én fogok hiányozni a leltárból!

- Ja, na persze. De ennek csak a harmada dolgozik az ételszerzésen, te szerencsés! Másik harmad katonáskodik, minket védenek. A maradék meg csak lárva, vagy pete.

- És? Nekem szabadság kell, egy kis pihenés. Unom a robotolást.

- Unod?

- Igen. Önmegvalósítok éppen.

- Itt, a falnak dőlve, nézelődve?

- Igen. Ha tudni akarod, épp kitalálom, mit kezdjek a felvilágosulásommal.

- Felvi...menten összecsinálom magam! Mit képzelsz?

- Hogy ideje magammal törődnöm a hálátlan sokaság helyett.

- De legalább a királynőre gondolnál!

- Bekaphatja! Hordtam neki a tápot untig eleget. Meg rendezgettem a kölkeit is látástól vakulásig. Oldja meg nélkülem.

- Az anyádról beszélsz te hálátlan! Te is épp olyan „kölke” vagy, mint akiket most éhen akarsz halasztani. Téged is rendezgettek mások, hogy élhess.

- Nem érdekel.

- Ezt így nem lehet...mi az, hogy nem érdekel?

- Mert?

- Mert ez a szabály. A szabály, a rendszer, ami a fennmaradásunkat szolgálja, eztért kell nekünk engedelmeskedni, és őt szolgálni.

- Teszek rá! Engem már senki nem korlátozhat! Szükségem és jogom van a szabadságra.

- Önző egy rohadék vagy, remélem tudod.

- Lehet, de te meg csak egy ostoba gép! Hagyod, hogy dróton rángasson egy kiváltságosnak született hisztérika, aki történetesen az anyád. De aki azon túl, hogy kipréselt magából semmit sem tett érted! A méhe lassan elporlad, a zsírtól pedig moccanni sem bír a dagadt disznaja. Meg a többi ingyenélő, csak parancsolgatni tudnak, meg követelőzni. Nyisd már ki a szemed!

- Elment az eszed! Galócát ettél? Különben se kiabálj, még meghallja valaki!

- Persze, ne kiabáljak...blablabla! Hallgattassátok el hamar! Veszélyes elem! Elég volt ebből! Értsd meg végre, hogy nem bírom tovább, egyszerűen nem megy! Folyton az jár a fejemben, hogy mi van, ha nem is ez a sorsom, ha többre vagyok hivatott? De el vagyok nyomva!

- Elnyomva...te nem vagy ép!

- De igenis! Felnyílt végre a szemem, és nem hallgatok tovább. Majd én megváltoztatom ezt a piszkos-mocskos rendszert, majd én felforgatom a világot!

- Te?

- Igen, én,

- Kapaszkodj meg barátom: egy szutykos kis hangya vagy, semmi több. Ahogyan én is. Dolgozó hangya méghozzá. Arra születtél, hogy a bolyért serénykedj. Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Guevara?

- Ugyan, ne gyere nekem ezzel! Hol van az megírva, hogy egész életemben csak ezt tehetem? Hogy egy hangya csak erre való?

- A génjeinkben. Például.

- Bagatell.

- Bagatell? Lehet, hogy annak tartod, de így van. Ez az igazság.

- És ha éppen én vagyok az evolúciós lépés? Ez még nem jutott eszedbe? Ha én vagyok az első magányos hangya, az individuum, aki kitör az évmilliók szokásainak rabságából. Mérföldkő, a fejlődéstörténet következő csodája.

- Hülye vagy te, nem mérföldkő.

- Mert?

- Tényleg fogalmad sincs? Ennyire nem érzed, veszélyes és ostoba dolgokat hordasz össze?

- Nem ostoba. És különben is, minden, ami újdonság, ami a szebb jövő záloga, azt veszélyesnek titulálja az uralkodó rend.

- Ezt honnan a fenéből szeded?

- Olvastam.

- Olvastad. Na remek. Na akkor hallgass csak ide egy percre. Te könyvmoly. Ha nem dolgozol, nem hordasz ételt, akkor mások se akarnak majd, és ők is egyéniségek, magánzó kis hangyák akarnak lenni. Megvalósítani önmagukat, hogy a te szavaidat használjam. És egyszer csak kihalunk, mert éhen vesznek a katonák, és nincs, aki megvédjen. Vagy ahogy kiöregszenek a melósok nem lesz, ki a helyükre lépjen, mert éhen halt a következő generáció. Azt mondod, mit se számítasz, vannak elegen. De az egész része vagy, könyörgöm! Minden egyes rész hozzáteszi a magáét, hogy működjön. Különben ha a királynő megunná a peterakást, szintúgy éhen vesznénk. Vagy a katonák sztrájkolnának, a végzet épp úgy utolérne. És csak úgy mellékesen: ha egy kis pont vagy csupán, aki mit se számít, miért épp te volnál az a bizonyos evolúciós lépés, a csoda? Megmondjam, voltaképpen mi a te bajod? Lusta és ostoba vagy!

- De...hagyd ezt abba!

- Nem tetszik valami?

- Nem, te elnyomsz engem!

- Én? Hogy elnyomlak? Na menj már!

- De de! Pontosan ezt csinálod. Nekem, mint a közösség tagjának vannak bizonyos elidegeníthetetlen jogaim!

- Berosálok a dumádtól...jogok? Hát a kötelesség?

- Háttal nem kezdünk mondatot.

- Nyald ki! ÉS a kötelesség?

- Mondtam: vannak arra épp elegen.

- Ha mindenki ezt mondja majd, mi lesz abból szerinted?

- Szabadok lesznek.

- És halottak.

- De boldogok.

- Nem vagy magadnál!

- De, és életemben először pontosan tudom, mit is akarok. Igazam van, és kész!

- Igazad...na jó. Hagyjuk inkább! Itt vitatkozom veled, miközben millió a dolog.

- Menj is, ha nem tudsz vitába szállni a mélyről jövő értelemmel! Szürke kis hangya.

- Vörös.

- Az. Tudd meg, akkor is megvalósítom az álmom! Autonóm közösséget alapítok a magamhoz hasonlatosoknak!

- Autonóm mit? Vagyis tudod mit? Nem érdekel. Tégy belátásod szerint, engem cseppet sem izgat.

- Igen, autonóm közösséget! Bárki odajöhet, szívesen látjuk!Legyen az fekete, vörös, sárga vagy tűzhangya, lepke, hernyó, bogár vagy giliszta. Egyenlők leszünk, harmóniában fogunk élni, békében és mindenen megosztozunk. Nem lesz szükség az ostoba hierarchiára, a boly-rendszerre. Gyermekeink már ebbe születnek, így nőnek fel. És ha egy nap majd.....ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

A hangyász ragacsos nyelve pedig lecsapott. Így szippantotta föl az anyatermészet a haladást...
De menjünk csak tovább, ott egy zöldhátú réti pacsmagoló hímje (...)!