David Attenborough: egy elcsípett beszélgetés

(...)

- Ma böjt van.

- Ezt meg hogy érted? Mi az, hogy böjt?

- Nincs kedvem.

- Micsoda? Mit akar ez jelenteni?

- Nincs kedvem, és kész. Ennyit akar jelenteni.

- De éhen fogsz halni! Én is! Meg a gyerekek.

- Ugyan már, ne gyere nekem folyton ezzel! Vagyunk rá 132 560-an. Majd pont én fogok hiányozni a leltárból!

- Ja, na persze. De ennek csak a harmada dolgozik az ételszerzésen, te szerencsés! Másik harmad katonáskodik, minket védenek. A maradék meg csak lárva, vagy pete.

- És? Nekem szabadság kell, egy kis pihenés. Unom a robotolást.

- Unod?

- Igen. Önmegvalósítok éppen.

- Itt, a falnak dőlve, nézelődve?

- Igen. Ha tudni akarod, épp kitalálom, mit kezdjek a felvilágosulásommal.

- Felvi...menten összecsinálom magam! Mit képzelsz?

- Hogy ideje magammal törődnöm a hálátlan sokaság helyett.

- De legalább a királynőre gondolnál!

- Bekaphatja! Hordtam neki a tápot untig eleget. Meg rendezgettem a kölkeit is látástól vakulásig. Oldja meg nélkülem.

- Az anyádról beszélsz te hálátlan! Te is épp olyan „kölke” vagy, mint akiket most éhen akarsz halasztani. Téged is rendezgettek mások, hogy élhess.

- Nem érdekel.

- Ezt így nem lehet...mi az, hogy nem érdekel?

- Mert?

- Mert ez a szabály. A szabály, a rendszer, ami a fennmaradásunkat szolgálja, eztért kell nekünk engedelmeskedni, és őt szolgálni.

- Teszek rá! Engem már senki nem korlátozhat! Szükségem és jogom van a szabadságra.

- Önző egy rohadék vagy, remélem tudod.

- Lehet, de te meg csak egy ostoba gép! Hagyod, hogy dróton rángasson egy kiváltságosnak született hisztérika, aki történetesen az anyád. De aki azon túl, hogy kipréselt magából semmit sem tett érted! A méhe lassan elporlad, a zsírtól pedig moccanni sem bír a dagadt disznaja. Meg a többi ingyenélő, csak parancsolgatni tudnak, meg követelőzni. Nyisd már ki a szemed!

- Elment az eszed! Galócát ettél? Különben se kiabálj, még meghallja valaki!

- Persze, ne kiabáljak...blablabla! Hallgattassátok el hamar! Veszélyes elem! Elég volt ebből! Értsd meg végre, hogy nem bírom tovább, egyszerűen nem megy! Folyton az jár a fejemben, hogy mi van, ha nem is ez a sorsom, ha többre vagyok hivatott? De el vagyok nyomva!

- Elnyomva...te nem vagy ép!

- De igenis! Felnyílt végre a szemem, és nem hallgatok tovább. Majd én megváltoztatom ezt a piszkos-mocskos rendszert, majd én felforgatom a világot!

- Te?

- Igen, én,

- Kapaszkodj meg barátom: egy szutykos kis hangya vagy, semmi több. Ahogyan én is. Dolgozó hangya méghozzá. Arra születtél, hogy a bolyért serénykedj. Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Guevara?

- Ugyan, ne gyere nekem ezzel! Hol van az megírva, hogy egész életemben csak ezt tehetem? Hogy egy hangya csak erre való?

- A génjeinkben. Például.

- Bagatell.

- Bagatell? Lehet, hogy annak tartod, de így van. Ez az igazság.

- És ha éppen én vagyok az evolúciós lépés? Ez még nem jutott eszedbe? Ha én vagyok az első magányos hangya, az individuum, aki kitör az évmilliók szokásainak rabságából. Mérföldkő, a fejlődéstörténet következő csodája.

- Hülye vagy te, nem mérföldkő.

- Mert?

- Tényleg fogalmad sincs? Ennyire nem érzed, veszélyes és ostoba dolgokat hordasz össze?

- Nem ostoba. És különben is, minden, ami újdonság, ami a szebb jövő záloga, azt veszélyesnek titulálja az uralkodó rend.

- Ezt honnan a fenéből szeded?

- Olvastam.

- Olvastad. Na remek. Na akkor hallgass csak ide egy percre. Te könyvmoly. Ha nem dolgozol, nem hordasz ételt, akkor mások se akarnak majd, és ők is egyéniségek, magánzó kis hangyák akarnak lenni. Megvalósítani önmagukat, hogy a te szavaidat használjam. És egyszer csak kihalunk, mert éhen vesznek a katonák, és nincs, aki megvédjen. Vagy ahogy kiöregszenek a melósok nem lesz, ki a helyükre lépjen, mert éhen halt a következő generáció. Azt mondod, mit se számítasz, vannak elegen. De az egész része vagy, könyörgöm! Minden egyes rész hozzáteszi a magáét, hogy működjön. Különben ha a királynő megunná a peterakást, szintúgy éhen vesznénk. Vagy a katonák sztrájkolnának, a végzet épp úgy utolérne. És csak úgy mellékesen: ha egy kis pont vagy csupán, aki mit se számít, miért épp te volnál az a bizonyos evolúciós lépés, a csoda? Megmondjam, voltaképpen mi a te bajod? Lusta és ostoba vagy!

- De...hagyd ezt abba!

- Nem tetszik valami?

- Nem, te elnyomsz engem!

- Én? Hogy elnyomlak? Na menj már!

- De de! Pontosan ezt csinálod. Nekem, mint a közösség tagjának vannak bizonyos elidegeníthetetlen jogaim!

- Berosálok a dumádtól...jogok? Hát a kötelesség?

- Háttal nem kezdünk mondatot.

- Nyald ki! ÉS a kötelesség?

- Mondtam: vannak arra épp elegen.

- Ha mindenki ezt mondja majd, mi lesz abból szerinted?

- Szabadok lesznek.

- És halottak.

- De boldogok.

- Nem vagy magadnál!

- De, és életemben először pontosan tudom, mit is akarok. Igazam van, és kész!

- Igazad...na jó. Hagyjuk inkább! Itt vitatkozom veled, miközben millió a dolog.

- Menj is, ha nem tudsz vitába szállni a mélyről jövő értelemmel! Szürke kis hangya.

- Vörös.

- Az. Tudd meg, akkor is megvalósítom az álmom! Autonóm közösséget alapítok a magamhoz hasonlatosoknak!

- Autonóm mit? Vagyis tudod mit? Nem érdekel. Tégy belátásod szerint, engem cseppet sem izgat.

- Igen, autonóm közösséget! Bárki odajöhet, szívesen látjuk!Legyen az fekete, vörös, sárga vagy tűzhangya, lepke, hernyó, bogár vagy giliszta. Egyenlők leszünk, harmóniában fogunk élni, békében és mindenen megosztozunk. Nem lesz szükség az ostoba hierarchiára, a boly-rendszerre. Gyermekeink már ebbe születnek, így nőnek fel. És ha egy nap majd.....ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

A hangyász ragacsos nyelve pedig lecsapott. Így szippantotta föl az anyatermészet a haladást...
De menjünk csak tovább, ott egy zöldhátú réti pacsmagoló hímje (...)!