Könyörület

Történt egyszer,vizuális társadalomkritikai akciónk harmadik napján,hogy valamelyik cimboránk (nem emlékezhetek minden hírnök nevére) megemlítette: itt lesz ma a Koltai. A "Sosehalunkmeg"-Robi.Nocsak. Ezt nem hagyhatjuk szó nélkül,gondoltam magamban, s apránként megfogalmazódott bennem,hogy fel lehetne tenni a koronát ennek a kis eseménynek a kobakjára, mégpedig az érdemes művész úr segítségével. De azért még, biztos ami biztos, utánaérdeklődtem a körülményeknek. Vagyis: minek is jött ez ide? 
Hát kérem, valami kis névtelen emberke könyvet talált írni a város (a "Dunántúl Madridja" becses címet viselő büszke, szutykos Kaposvár) omladozó, csúnyácska ékessége, a Csiky Gergely Színház történetéről. Ahol is, mint az közismert, a mi Robink sokáig tag volt. Tehát neki itt kell lennie. A többi naplopó, tehetségtelen, bukott színészecske mellett kel egy "sztár" a felolvasóestre. Hogy érezhető legyen, azért ez egy fontos könyv. Nem csak papír-pazarló, fölösleges szóhalmaz, hanem egy kultúrtörténeti remek, egy fontos kordokumentum, amit majd remegve vesz kézbe valamennyi színházrajongó vénasszony, s évtizedek múlva is idéznek belőle minőségi bort hörpölgető estélyeiken a kultúrsznobok. Elvégre a Nagy Koltai is eljött a felolvasóestre, az író-olvasó találkozóra!
Nosza, menjünk el! Nézzük meg magunknak! Aztán a végén majd leköpöm. Ránézek, belemosolygok az arcába, s orromat megszívva felkrákogva tartalmát útnak indítom, hogy bevégezze küldetését nyálam, s í tragikomédiák mesterének képén landolva teljesítse be sorsát. Hirdesse a világnak: ennyi szenny nem maradhat megtorlatlanul! Mert ki ez az ember? 
A sok szocreál szellemben készült film még hagyján, a bakterház nem volt rossz kezdeményezés, hanem egy remek alkotás. De aztán! Hogy jön ez egy Hyppolithoz nyúlni? Mi ez a Megy a gőzös, a Világszám? Ha a Csocsón át is nézünk, hogy képzeli az Ámbár tanár urat vagy a Monte Carlo-t? Nem sül le a képéről a bőr? Nem süllyed el a szégyentől? Meg persze sose halunk meg... Presszó Gábor búsan bongó orgánumától kísérve a csavargó, fusizó pesti tróger balladája. A dologtalan, lusta semmirekellők felmagasztalása. Ha nem lenne világos: alapos okom volt haragudni erre az emberre. Így aztán teljesen logikusnak tűnt, hogy arcul kell köpjem. Másként nem lehet. Néha egy férfinak meg kell tennie bizonyos dolgokat, kikerülhetetlen kötelességei vannak a lelkiismeretével és a társadalom egészével szemben. Lehet, hogy másoknak sokszor értelmetlennek tűnik, de igazában a dolgok mögött mély indokok lapulnak.
Így aztán nekivágtunk, hogy a művészkocsmában meghallgassuk a szánalmas baráti seggcsapkodást, amit a művészkék egymás közti találkozóján rendeznek, s aztán nyálammal nedvesítsem petyhüdt arcú vendégünk képét.
Nagy tömeg ugyan nem csődült össze, de volt ott pár bennfentes, meg egy-két bérfirkász. Épp elég. Kértem egy sört, szürcsölgettem, és elnéztem ezt az embert. A Koltait. Be kell valljam: megsajnáltam. Lerítt róla, hogy nem érti, minek is van itt. Nincs semmi kedve jópofizni, mosolyogni az ismeretlen vagy ismert arcokra, ostoba kérdésekre felelgetni. Mert nagyon ostoba kérdéseket tettek ám föl! A fejem is belefájdult, és azt hiszem arcidegzsábám is alakult időközben.Beszélt az író, beszélt a nemtudomki, de szakálla tekintélyt parancsolóan kunkorodott álla alá. Nevetgéltek, régi anekdoták röpködtek szanaszét, a publikum ízlésesen kacarászott és kuncogott a kacagtató és kuncogtató kis történeteken. Semmi érdemleges. Semmi említésre méltó, épp ahogy vártam.
És ott ült középen ő, mint egy riadt egérke. Egy szürke, unott kis bolyhos állat. Rosszul érzi magát, alig kap kérdést, ő csak egy kirakati látványosság. Egy szép kép, lélegző, élő háttértartozék, színházi kellék.
Minél tovább néztem, annál inkább elszállt a haragom. Nem, megbocsájtani azt azért nem tudok neki a sok elkövetett alávalóságért, melyek celluloidokon sorakozva mérgezik a világot. De megszántam. 
Vadállatok nem éreznek könyörületet, a róka sem engedi el az egeret, ha az szánalmasan hever a mellső lábai közt. A farkasok is a cafatokra tépik a lesántult szarvasborjút. De ember vagyok, (sajnos) kissé eltávolodtam már az ősi ösztönöktől, s az érzelmek is befolyásolni képesek cselekedeteim. Elég büntetés ennek az embernek, hogy itt kell lennie. A puszta léte is arcul köpte már. Így aztán: megkönyörültem rajta.
Vettem még egy sört, s hagytam, hogy Róbert gyorsan eloldalogjon. Szabályosan menekült.
Nekem, dolgom végeztével (vagy végezetlenül, az Olvasóra bízom a konzekvenciát) nem maradt más hátra, mint kedélyesen elfogyasztani a sörömet, s hazamenni. Holnap kezdődik az almaszüret, cefrézni kell, sok a dolog. Nem tapadhatunk le csip-csup színészeknél, futni hagyott prédáknál. Az élet megy tovább.